India

Biccent a válaszoknak, hagyja lekezelni a sérüléseket, ahogy ő is megteszi azt a magáéval. A démonoknál alapvetően nem lenne érdekes a dolog... normál esetben. De mert nem tudja, mennyi időbe telik, amíg végeznek a lénnyel, ha egyáltalán eljutnak addig és képes bemérni azt is, hogy ezen az energiaszinten és erre a helyre már lehetetlen kaput nyitnia Scarnára, így kénytelen vigyázni a mostaniakra, a sérüléseiket olyan szinten látja el, hogy vérzés ne maradjon egyiknél sem. Lehetne halálosan cuki idilljelenet démon és démonjai között, de őszintén szólva simán csak... abszurd.
Továbbhaladva olyan gyorsan igyekeznek felderíteni a területet, ahogy csak lehetséges. Tipikus katonai, "benyit, körbenéz, tiszta" triumvirátus, bár még így is veszélyesen szomorú, hogy nagyjából a semmiért csinálják. Ezeken a szinteken nem a lényt keresik, pusztán azt próbálja megelőzni, hogy valami hátbatámadja őket, amíg a csápos gazzal foglalkoznak odalent. Az elővigyázatossága felesleges, majd utólag gondolkodik azon, hogy mennyire volt ez helytelen döntés az energetikai szempontokat figyelembe véve. Kész tanulnia a saját hibáiból, ha úgy adódik.
~ Ha úgy érzik, teljesen kimerültek, adjanak be maguknak stimulálót. Amennyiben ki tudják húzni még 10 percig enélkül, javaslom, a lény előtt lőjük magunkba az adagot. Jobb esetben a hatása a pusztulásával együtt megszűnik. ~ Vagy sem. Ezzel ráér majd akkor foglalkozni, bár nincsenek kétségei arról, hogy ha még mélyebbre mennek, a kimerültség határára zuhannak majd. Hamarosan kiderül.
A két démont előre küldi támadási parancs nélkül, pusztán felfedező szerepet töltenek be egyelőre, de nem mehetnek látótávon kívülre. Lemásszák még azt a szükséges négy szintet, ha jelet, vagy utalást látnak a lény pontos hollétéről, akkor jöhet az adrenalinlöket, katonai stimulálószer, bármi, ami még felszabadítja az energiákat. Majd kipihenik utána a káros mellékhatásokat, vagy beledöglenek... ez esetben pedig egy örökkévalóságig pihenhetnek.

A saját élete nagyjából mindenhez túl nagy ár, ami nem Heliskar visszatérését eredményezi. Azért hajlandó feláldozni magát, bár ez sokkal kevésbé saját vágynak, mint valami természetellenes mélységbe kódolt, embertelen démoni vérhűségnek köszönhető. Ő adta vissza az életét, hát ő is veszi el, az erő, ami mozgatja feláldozható ura érdekében. De nem itt. Nem itt, nem most és nem így.
Van valami elmondhatatlanul rémisztő abban, amikor a démonok félnek. Nagyon kevés dolog van, ami képes igazán megrémíteni egy olyan lényt, ami nem tud igazán meghalni. Más energiájából táplálkozva vannak ezen a világon, s ha meghalnak, hát lelkeik visszakerülnek pontosan oda, ahova valók és mégis... ezen a helyen nem lehetnek biztosak abban, hogy bármelyikük is megtér Scarnára, ha a csápos leszívja őket.
A legalsó szinten állva valóban kiadja a parancsot, hogy mindenki lője magába az injekciót és megteszi ő maga is. Egészen robbanásszerű érzet, ahogy véráramába keveredik a folyékony energia és eléri a szívét, hogy az keresztüllökje szervezetében a dózist. A pulzusa megemelkedik, az aranyló íriszek kifényesednek, az utasítás pedig megreccsen a fejekben: indulhatnak.
Odalent... nos, rendben. Vannak dolgok, amik még őt is meg tudják lepni így 130 év élet és halál után, ez a látvány pontosan olyan. Ha a lény nem támad, vagy adja jelét bármilyen behatásnak, akkor van idejük felmérni a terepet.
~ Specialista. Mérje fel, hogyan helyezhetőek el hatékonyan a bombák. Ne menjen a csápok közelébe, ha máshogy nem megoldható, a démonok mennek előre elvonni a figyelmét feltéve, hogy jelét adja annak, hogy tudatában van a jelenlétünknek. ~ Gondolatai átirányulnak a mesterlövészre. ~ Találjon magának megfelelő pozíciót, ahonnan a csápok hatókörén kívül biztonságosan be tudja mérni a lágy részeket. A szemeit javaslom. ~ A másik nyilván jobban ért ezek meghatározásához, de a szemek tényleg elég puhának tűnnek minden máshoz képest. ~ Az akció részében elsődleges prioritással a specialista munkáját fedezze és asszisztálja, ha szükséges. A pozíciójából készítsen felvételeket a lény megfelelő dokumentálásához.
A helyzet tehát úgy áll fel, hogy amíg a specialista a felmérést végzi, a démonok mennek előtte, hogy ők legyenek az első vonalban, ha bármi történne. A mesterlövész biztonságosabb helyet keres a csápok hatókörén kívül. A szakértő meghatározza, mennyi időre és milyen pozíciókra van szüksége az akcióhoz, ők pedig reakciótól függően fantasztikus démoni négyesfogattal próbálják lefoglalni a lényt, ha mutat bármilyen támadó szándékot.

Egy dolog, hogy a démonjai félnek. Alapvetően nem túl intelligens létformák, parancsteljesítők, behódolnak a magasabb rendű akaratnak felettük, akinek a kegyéből egyáltalán ezen a világon lehetnek és fejlődhetnek. Más, amikor az ő csontjait járja át a borzalom. Sok rosszat látott életében. A legtöbbnek épp ő maga volt okozója és megmártózott a szenvedésben emberként, ahogy teszi most egy idegen sík lényeként is. Scarna hatalma folyik az ereiben, Heliskar pecsételte bőrére a saját jelét, miért érzi magát most mégis ennyire... jelentéktelennek?
A tapasztalás rendkívül nyomasztó bár, nem hagyja elhatalmasodni. A parancsnokot azért jelölik ki, hogy legyen aki higgadtan irányítja a csapatát akkor is, ha a halál völgyében járnak és bizony félnek attól a névtelen gonosztól. Erőteljes, határozott utasítások fészkelik be magukat a többiek koponyájába, nem kell kinyitnia a száját, hogy mindenki úgy reagáljon, ahogyan arra szüksége van... szüksége lenne.
Megrándul a szája, ahogy mozgolódni kezd benne valami... undorítóan idegen érzés, még ha a következő szívdobbanás gongszólóján gyors halált is hal. Pillantása a lény helyett a démonokra, majd az emberekre rebben. Ha rá hatása van...
~ Bocs, cicám. Én már foglalt vagyok. ~ Szisszen a gondolat ősnagysága felé, ahogy a sisakok lerepülnek. Malakai nem hülye. Bizonyára illetlen, de nem várja ki, hogy a jelenet igazán kibontakozzon, ahogy a meglehetősen gyomorforgató csápok előtüremkednek a szerencsétlenül járt kollégák szájából, azonnal reagál. ~ Tépjétek szét. ~ Szól az érzéketlen utasítás a démonoknak specialistát illetően, míg ő egy szárnycsapással ugrik a mesterlövész felé. Farka azonnal lecsap a domináns kézre, hogy lehetőleg kiüsse abból a lőfegyvert. Ha sikerül eltérítenie a lövedéket, úgy jó szokásához híven testközelbe kerül. Nem akadályoztatja magát a védőruhával, karommal rögtön arcra támad.

Megrándul a szája a belenyilalló fájdalomra, a lövés sistergő negatív ingere végighullámzik a félszárny bőranyagú vonalán, hátrébb húzza, hogy ne érhesse több lövés arról az oldalról, míg célpontja kézközelbe kerül. Volt katona. Normál esetben, a fizika törvényei szerint egy mesterlövésznek nincs hátrányosabb helyzete, mint ha közelharcba kerül, bár kétséges, lehet-e valójában fizikáról beszélni, amikor a kiakadt állkapocsból vastag, nyálas csápok ömlenek elő, a szemek pedig természetellenes izzásként villognak a felettes rémuralomnak. Nem törődik különösebben a másik döntésével a fegyvert illetően, a támadása precíz, gyors és célzottan a koponya felé irányul, mely pillanatnyilag a lénnyé vált ex-társ legsebezhetőbb részének tűnik.
Van valami rendkívül különös a démoni formában. Annyira nem volt rég, hogy ne emlékezzen rá, mégis nehéz elképzelnie, hogy valaha ő maga is olyan törékeny ember volt, mint az előtte álló. Nem jelent kihívást leszakítani a fejét, még ha csak félig is ér az akció, a funkcióját betölti. Nem ereszti el. Keze feltépi a védőruházatot toroktól a mellkas közepéig egyetlen bőrt szakító tépéssel, karmait erőteljes mozdulattal mélyeszti bele a szív fölött a bőrbe. A halál Malakai régi ismerőse. Meghívja a Földre egy másodpercre, majd felhasználja az elmúlásból felszabaduló energiát. Ha létezik még olyan, s a falba fészkelt nem szívta magába, úgy az elrabolt élet esszenciáját használja a saját energiái helyett, hogy ideiglenes hordadémont szakítson ki belőle erre a síkra. Talán ebben a formában csak egy óráig képes megmaradni - avagy az energiaszinttől függően még kevesebb -, de pillanatnyilag ez is jól jöhet, ha sikerül egyáltalán.
A hulla tompán puffan mellette az akció végeztével, nem pillant a démonokra, csak tudatosul benne, hogy elvégezték a feladatot. Figyelme a gondolatai közé mászó ősiségé.
~ Valóban. Mind meghaltunk már egyszer, Visszatérők vagyunk. ~ A gondolat sokkal higgadtabban kerül viszonzásra, semmint azt helyzete indokolttá tenné. Nyugodt mozdulatokkal, lassan sétál el oldalra, közben fókuszál a lényre, a tetteire, a fizikai reakciókra. Alig-mozdulattal próbálja sérült szárnyát, hogy a lehetséges repülési-affinitást tesztelje.
~ A halandók démonnak neveznek minket. Téged miként szólítanak a sajátjaid? ~ Ha eléri a falat, rásimít a felületre azt tanulmányozva, vajon válaszol-e onnan az övéhez hasonlatos kapumágia. Ha nyitva van egy és csupán félig telepedett meg itt a lény, talán bezárhatná a démonok feláldozásából eredő többletenergiával... ~ Milyen céllal jöttél?

Gyakorlatilag mondhatni feleslegesen ült be a műtétre. Illetve annyira talán mégsem, az információ ugyanis - feltéve hogy túl is éli az akciót - még hasznos lehet a jövőre való tekintettel. Elég súlyos problémáik lesznek, ha ezek a lények komolyabban is elszabadulnak a világban. Neki legalábbis mindenképp.
~ Csak nem? ~ Felvonja a szemöldökét. Ha elsődleges célpontként definiál egy létforma, ami terraformálni képes egy egész bolygót, talán nem elrugaszkodott gondolat azt hinni, hogy veszélyt jelentő elemnek tart. Márpedig ez azt jelenti, hogy a lény ellen tenni lehet. Van gyenge pontja. Melyik lehet egy orbitális nagy, csápos fej gyenge pontja? Talán nem is olyan elpusztíthatatlan, pusztán a lilaszemes, csápos besorozási ceremóniára támaszkodik elsősorban...
Keze lecsúszik a falról. Valóban teljesen ezen a síkon van. Valahol remélte, hogy ott az átjáró láthatatlanul, az megmagyarázta volna számára a korábbi zombikat, amik félig mintha még a másik síkon tengődtek volna. Ki tudja. Talán csak ilyen lények.
~ Milyen ősöregek? Kik azok? ~ Egyszerű kérdések, kifejezetten igyekszik hülyének tettetni magát, hátha őnagysága felsőbbrendűségi érzete és biztos hite Malakai bukásában megereszti a nyelvét és további információkat sikerül kicsikarnia belőle. Visszalép a valaha volt szakértőhöz közben, a démonok mellé. Azok figyelme szintúgy a lényen függ jelenleg, készülnek a támadásra éppúgy, ahogy Malakai is. Nem, nem gondolta, hogy a végtelenségig fogja szórakoztatni az előhírnök.
Jobb híján felreppen a felé csapó csáp elől (már feltéve, hogy a korábbi szárnytesztelgetést pozitívnak ítélte meg a lövés ellenére), a démonok hatalmas ugrással igyekeznek kitérni. Ha sikerrel járnak, kiadja a démonoknak, hogy kerülgessék, amíg elveszi a szakértőtől azt, amire szüksége van, kirántja a csápok hatóköréből és leszedi róla a bombákat.
Démoni nyelven sziszegi meg idézett csatlósainak, hogy mit akar elérni: juttassák bele a lény szájába az egyik töltetet, ha máshogy nem megy, akkor saját magukkal együtt.
A csápokra ügyelve szerzi meg remélhetőleg a lézerpuskát a mesterlövésztől, onnan fogja fedezni az öngyilkosmerénylő démonokat úgy próbálva ellőni a csápokat, hogy legalább egy hordásnak szabad utat biztosítson. Ha valamelyiknek sikerül az akció, be fogja robbantani a bombát felkészülve arra, hogy a lehető legrövidebb útvonalon távozzon az épületből. Nos... remélhetőleg hatása is lesz.

Komolyan? Egy... Lovecraft regény? Ezen a ponton valahol kezd kellemetlen lenni, hogy kimaradt számára az alapműveltségből a témakör. Hallott bár róla, a megjelenés időszakában a német ideológiának élt, elsősorban a Mein Kampfon, orvosi könyveken és szaklapokon nevelkedett, nem igazán volt olyasmi számára, mint szabadidő, amit ilyesfajta léhaságokkal tölthetett volna. Szomorú tény, hogy talán most megsegíthetnék a dőrén hátrahagyott információk, ám... aligha gondolhatta akkoriban, hogy ez később majd problémát jelenthet. Nos... ha túléli, kénytelen lesz pótolni ezen hiányosságát.
Félreugorva a csápok elől realizálja, hogy nem szerzett újabb sérülést, e felett érzett elégedettsége azonban nem tart sokáig. A csápos megkapja a maga lézeradagját, ő pedig összerándul, ahogy a fülsértő hang beletolul a koponyájába és szétszaggatja a hallójáratát. Hátratántorodik, kicsit leereszti a fegyvert, a vér megtölti a fülét. Kellemetlen a nyomás, kínzó a fájdalom, de legalább végre csend van. Sovány vigasz.
A démonok a fejében tobzódnak, ahogy társuknak sikerül bejutnia a lény szájába, ő pedig azzal a lendülettel magasba emelkedik, az egyik démont visszavonulásra parancsolja, míg a másiknak meghagyja, hogy figyelje odalent az eseményeket és jelentsen, amennyiben az előhírnöknek sikerül kiköpnie a bombát. Ha el tudnak haladni a megtébolyult csápoktól, úgy a legrövidebb úton kitör az épületből a kisdémonnal együtt és már odakint távvezérlővel aktiválja a robbanást. Ha nem tudnak kijutni, akkor ezt még lent megteszi fedezékbe vonulva és az eseményektől függően cselekszik.

Semmiképp sem kockáztatja a saját túlélését a horda kedvéért, bármilyen jól szolgálták is az elmúlt néhány órában. Ha visszajutnak a saját síkjukra, közös uruk majd megjutalmazza őket úgy, ahogy az helyénvaló a teljesítményük alapján. ~ Szép munka volt. ~ Szisszen még feléjük a gondolat és ereszti a két végét járó felett a pórázt, visszaeresztve őket oda, ahova valók. Egyedül távozik az épületből sebesen, erejét megfeszítve, hogy aztán aktiválja a bombát. Számít a lökéshullámra, azonban messze nem akkorára, amit végül kap. A becsapódása kellemetlen és fájdalmas, nem is ugrik egyből talpra. Feltolja magát könyékre, onnan nézi a magába roskadt épületből felszálló füstöt. Rohadt messzire lökte a hullám, ha már nem is látja...
Halkan sóhajt, visszaejti a fejét, némán bámulja pár pillanatig az eget. Tudna aludni. Mondjuk úgy egy hétig. Legalább. Azt mondják, az ördög sosem alszik, de a démonoknak valahogy nem adatott meg ez a kiváltság...
Kivérzett dobhártyái percek óta nem fogtak semmiféle hangot, így összerezzen, amikor hirtelen felreccsennek a fejében.
~ Veszem az adást, központ. Itt Martin Hagan. A célpont feltételezhetően megsemmisült. Készítsenek hőtérképet a megerősítéshez. Két halott katona, egy túlélő. Mérjenek be és jöjjenek értem. ~