Lotiara

//Előzmény: Thor palotája//

~ Asgard, Hyrrokkin birtoki palota ~
Az éjszaka közepén riadtam fel rémálomból, verítékezve az ágyamban. Einar békésen szuszogott mellettem s a riadalmam nem verte fel őt. Felültem s az ágy mellől felvettem köntösöm, mit magamra terítettem. Elsétáltam a hálócsarnokban levő asztalhoz s kupámba bort töltöttem, mibe bele is ittam. Eddig úgy véltem a mentális s asztrális pajzsaim képesek mindarra, hogy megóvjanak a rémálmoktól, de most nem így történt. Elfintorodtam, ez most valami más kellett, hogy legyen. A zöld rovarszerű lényeket felismertem, láttam a SHIELD-nél hasonlókat korábban, mik az űrben leleddzenek s ott is élnek. Úgy rémlett, hogy a nevük tán badoon, bár eddig csak férfiak voltak, kik Midgardra próbáltak jönni s a SWORD állomásán fennakadtak. S mindez, határozottan ima volt, mégpedig hozzám. Honnan ismertek, hisz a kilenc világot még sosem hagytam el korábban, s a más realitások nem számítottak ezúttal. Birtokoltam a tudást, mi felszabadult azok után, hogy Magni újra közöttünk s így már tudtam, hogy mi is jártunk az űr végtelenében. Oly sok ismeretlenség s oly sok tudás lehet a csillagok közt. "Drága" fivérem pedig már neki is látott az inváziónak, ha hihettünk Eyjolf-nak, s ő is Miller volt, így mi oka lett volna hazudni? S így nekem is megkellett tennem a megfelelő lépéseket, mik azzal jártak, hogy utána nézek ezen ügynek. Végtére is, hány olyan esetről tudok, mikor hozzám imádkozott volna egy teljes nemzet? Sajnos egyetlen egy ily esetet sem lennék képes felsorolni. Már csupán azon információk hiányoztak, hogy ezen népcsoport merre is él.
Elindultam ki a csarnokból, az ajtót óvatosan nyitom, nehogy Einar-t felébresszem; a folyosóra kilépve egyenest a könyvtárba veszem utam, hol néhai atyám Midgardon kívüli fajokkal teleírt kódexeit, könyveit keresem meg. Ő már a skrullokkal is oly jóban volt, így nagy ismeretei voltak, bíztam benne, hogy e fajról is vannak feljegyzései, kik valamiért engem foglaltak imáikba. S ekkor már az a kérdés is helytálló lehet, hogy honnan tudtak létezésemről s nem voltam oly idős, mint fivéreim s nővérem, kik már éltek akkor is, mikor még rendszeresen vezetett népünk tagjainak útja a csillagok közé...

Egy ideig keresgéltem a kódexek s könyvek közt, az egyetlen jó dolog, mi a nyomorult halandóktól származott az internet s a keresési indexek voltak, mellyel sokkalta könnyebben megtalálható volt, mit keresett valaki. Még szerencse, hogy mióta rátettem a kezem a könyvtárára vezettem külön könyveket a polcoknál, hogy mely könyvekben mit találok s mi hol van. Így legalább az idegen fajok részleget s könnyedén megtalálhattam. Itt volt lassabb a keresés, míg megtaláltam a képekkel illusztrált kódexben mindazt, mit kerestem. Roppant érdekes volt, mit találtam, a hím s nőstény egyedek külön világon élnek s nem keverednek, mi több gyűlölik egymást, így határozottan célszerű lesz titokban tartani, hogy asszony vagyok. Érdekes, hogy "drága" atyám oly sok figyelmet fordított ezekre, bizonyára későbbre céljai voltak vele. Jó volna megtudakolni leányomtól, vagy Eyjolftól, hogy mifélék egészen pontosan a badoon-ok, mert e nevet viselte e faj. Még most is hallottam a hangjukat, mi szinte lehetetlen volt, hisz a pajzsaimnak tökéletesnek kellett lenniük s szinte semmi sem hatolhatott át rajtuk. Mikor szemeim hunytam le, akkor pedig a képeket láttam, mit álmomban is. Valami összekötött velük, de vhaj mi? S miért most? S honnan tudtak rólam? Megannyi kérdés s válaszaim nem voltak mindeddig, így tovább kellett keresgélnem. Odakintről őreim lépteinek hangját hallottam, de velük nem foglalkoztam, dolgukat tették. A könyvet bújtam tovább s kerestem benne bármily feljegyzést, mit atyám írt, hogy mely világról származtak s mindez hol helyezkedik el. Bíztam s reménykedtem benne, hogy mint máskor is, most is roppant alapos lesz a térmágia rúnáit s jeleit felvéste a könyvbe, mellyel a bolyóra tudok jutni s nem kell a halandó férgekk segítségét kérnem mindebben. S ha már itt voltam, próbáltam bármiféle jelet, utalást, feljegyzést találni, keresni, mi utalhat arra, hogy miért pont engem találtak meg a badoon nők imáikkal s könyörgésükkel. Engem, ki nem éppen az empátiájáról híres mióta atyám azzá tett, ki ma vagyok.

S olvastam tovább, számítottam olyasmire, hogy akár napokat fogok itt tölteni, vagy többet is, de úgy tűnt, hogy a szerencse ismét az én oldalamon állt s segített abban, hogy mihamarabb megtaláljam mi szükséges. Az a tény, hogy atyám asszonyként rejtezett e faj tagjai között meg sem lepett, hiszen ott volt a halott fivérem Sleipnir is, kinek az anyja volt s nem atyja. S megtaláltam a bolygó nevét is, így már a következő kódex fellapozásakor tudtam, hogy mely címke szerint keressem e helyet. Mit írt roppant érdekes volt, még a bolygó népe sem tudta, hogy ki lehet ki megóvja őket. Nem volt oly nehéz kinézni atyámból, hogy ő maga óhajtotta felvenni e bolygó megmentőjének alakját, vagy engem rávenni, hogy megtegyem, mikor még a lelkének egy része bennem volt s könnyedén irányíthatott. A leírtak alapján jómagam is lehettem mindez s ott volt még az álom s a képek, mik a pajzsaimon át is elértek. Korábban volt szerencsém olvasni, hogy efféle látomásokat kaphatnak, kik tényleg méltók minderre, vagy kijelöltek e „szerepre”. S mivel kevés oly hatalom van, mi képes minderre, s azok közül az egyik az általam is tisztelt ősi istenek, így már csak ezen tények okán sem hagyhattam ezen álmot s érzést sem figyelmen kívül. Tán nem rám szabták e feladatot, de míg a valódi elő nem kerül s el nem pusztítom, hogy tényleg én vegyem át a helyét, addig megfelelő leszek rá.
Felkeltem a kódex elől s az említett polchoz sétáltam, hol atyám a ténylegesen varázslatokat leíró kódexeit tartotta s azon belül is a térmágiát, s ott is igyekeztem megtalálni azt, melyben a Kilenc Világon kívüli helyekre való utazásokról írt, valamely jegyzetben le kellett rónia Lotiara helyzetét s azt, hogy miként lehet odajutni.

Tovább olvastam s kerestem a kódexekben, pergameneken, de oly sokára találtam rá csupán mindarra, mi tényleg fontos volt a számomra. S még ott sem volt a megoldás, mert a lap hiányzott. Dühösen csaptam le a könyvet s hajítottam rá az asztalra.
< - Az átokba! – szitkozódtam undorral. >
Oly kevés informcáió volt mindez, de az nem volt titok számomra, hogy léteztek átjárók, mikkel Thor kijátszható volt s úgy ki lehetett jutni Asgardról s vissza. E szerint azonban nem csak a Kilenc Világon belülre voltak effélék, hanem azon túl is. Mindez valóban megkönnyíthette azt, hogy oly régen még Magni idejében megannyian a fajunkból kijussanak a csillagok közé. Mivel más iránymutatás nem volt azon indultam el, mit találtam s jegyzeteltem egy pergamenre lúdtollal, hogy minden fontos dolog meglegyen későbbre. Tán fertályórák telhettek el, míg kerestem a kapuról s arról a környékről, mikor ismét hallottam a hangot. Felkaptam a fejem s körbetekintettem, mint kiderült nagyon jól tettem mindezt, hiszen több mindent láttam felvillanni. Rúnákat s még valami felvillant. Felpattantam helyemről s odasiettem először az egyik s utána a másik könyhöz, hogy megpillantsam mi volt az, mi jelt adott számomra. A rúnák s a kapu. A kettő közt volt összefüggés, még az is lehetséges, hogy a rúnák, mikkel a térváltást megtudom ejteni a kapuhoz visznek, mivel egyszerűen a bolygóra érek. Úgy véltem, hogy több információt már nem találhatok e helyen, s a hangok, képek már őrületbe kergettek, így a rúnákat s a kapuval kapcsolatos információkat leróttam a lapra s ezek után elindultam összeszedni a felszerelésem. Még azt a páncélt is, mit a törpökkel készíttettem, ha minden megvan, nem is szándékozom tovább habozni, a rúnákat felvésem a levegőbe, hogy oda teleportáljak, hova azok vezetnek engem

Miután mindent összepakoltam, mit úgy éreztem, hogy kellhet megrajzoltam a rúnát a levegőbe s a villanás után már az ismeretlen világon voltam, mit atyám talált. A biztonság kedvéért a törpök által kovácsolt páncélomban voltam, ha valami gond lenne ne azelőtt haljak meg mielőtt kijavíthatnám a hibát. Nem ez az első világ mit romokban látok s felteszem nem is az utolsó életem során. Vhaj mi okozta ezen népesség s világ bukását? A legtöbb esetben mivel találkoztam önön pusztulásokat okozták, talán itt is ez történt, de a romok alapján roppant művésziek lehettek. Nem volt nehéz magam elé képzelni ezekből, hogy miféle lehetett e hely mikor még éltek errefelé. S mégis nem a modernebbnek tűnő romok érdekeltek, hanem a kapu. Úgy véltem, hogy ezen építmény birtoklásáért mehetett a harc. A rúnákat figyeltem, hogy mit is jelképezhetnek, tudtam, hogy ezen át kell eljutnom a megfelelő világra, a badoon nőstényekére. Mindazonáltal egyelőre tanulmányoztam e helyet, nem kíséreltem meg mágiával aktiválni a rúnákat a kapun s így magát a kaput is, csak akkor, mikor már meggyőződtem azon tényről, hogy nem fogja a vesztem okozni mindez s nincs-e törés a rúnákban, mik robbanást okoznak, ha feltöltöm őket mágikus energiával. Ha voltak, azon esetben megpróbáltam a sérült rúnákat megjavítani s újra felvésni a falra úgy, hogy immáron ne legyen benne károsodás.
Mikoron meggyőződtem mindezekről, akkor emeltem fel a kezem s korábban látott rúnákat rajzoltam fel a levegőbe ismét s koncentrálva mágikus enerigákkal próbáltam felölteni a kaput, hogy azon a térkapu megnyíljon. Feltéve, ha atyám jegyzetei nem csaltak s valóban ez volt az a kapu. Ha nem sikerült megnyitni, tovább próbálkozom, ha azonban sikerül, akkor át is lépek rajta, készülve arra, hogy odaát a másik oldalon támadás érhet, így azonnal próbálok majd oldalra vetődni az átérkezés után.

S végeredményben jól gondoltam, tényleg voltak sérülések a kapun is s így a rúnák is sérültek. Még szerencse, hogy nem robbant fel az egész s nem semmisült meg ez is. Ha így lett volna, időmágia révén esélytelen lett volna, hogy pontos képeim legyenek minderről. S az, hogy a kapu némiképp még egyben van bizonyítja, hogy nem volt aktív mikor a pusztulás történt. A növények, mik világítottak még nekem is elnyerték a tetszésem s a vadak, mik megjelentek nem különösebben zavartak. Csupán arra figyeltem, nehogy olyan vad is legyen közöttük, mi az életemre törne, mert azon esetben felveszem a harcot vele. Felvontam a szemöldököm mikor olvastam a feliratot, határozottan olybá tűnt, hogy asgardiak jártak errefelé még akkortájt, mikoron Magni élt s Odin nem törölte mindenki emlékét rólunk. Persze ezen törekvése a Sötét Istenek kiszabadulásával megtört, de még így is korokon s milleniumokon át sikerült, mit akart. S végül nekiláttam annak, hogy a rúnákat rendbe hozzam, miket végül fárasztó munkával sikerrel is jártam.
A kapu megnyílt s én átléptem rajta, átérés után oldalra vetődtem, de mint kiderült nem volt rá szükség a hely kihalt volt s nem volt itt senki. Végigmértem a tisztást az erdőben, nyomok, vér, tetemek, s mind a hímek. Ha ez a nők bolygója, akkor nem hagyják hátra holtaikat s sérültjeiket. A fegyverek s sebesülések egy része ismerős s archaikus, az én időmbe s fajomhoz illő, de a badoon az űrt is járja, így moderneknek is kell majd lenniük. Az első dolgom az volt, hogy egy várost, vagy települést keressek. Így a földön levő nyomokat figyeltem s azokat kezdtem, próbáltam követni ezúttal gyalogosan s nem repülve. Közben kiterjesztem a tudatomat is s így nem csak a szemeimmel, de telepatikusan is keresek a közelben túlélőket, személyeket, hogyha megtámadnak, mindez ne érjen váratlanul s kitudjak térni előlük, míg időt nem nyerek, hogy elmondhassam a hívásukra érkeztem.

A hímek nyomai olyanok voltak, mint kik kerestek valakit, valamit itt s akkor érkezett a gyilkosuk, ki alig hagy nyomot s roppant gyorsan volt képes végezni velük. Inkább tűnt orgyilkosnak, mintsem páncélos v modern páncélos személynek. A kree-knél s skrulloknál láttam korábban, hogy a nehézpáncélt kedvelik gyakorta harcoknál. Ezek inkább olyanok, mint miket a leányom, vagy Michael is hagyna, az árnyakban mozgó árnyjátékosok. De tovább is vezettek s nagy esélye volt, hogy tényleg oda vezetnek a nyomok, mit gondoltam, egy településre, vagy városba. Hogy biztos legyek mindezekben még tudatomat is kiterjesztettem, hogy élő személyeket keressek a környéken.
Az első oly furcsa volt, még nem tapasztaltam éveim során efféle elmét, mi ily érzésekkel töltött volna el. Mi egyszerre tűnt közelinek s mégis oly távolinak, egyszerre idősnek s fiatalnak. Mindez viszonyítás kérdése, hisz jómagam is még csak alig számítottam érett felnőttnek, még ha korom szerint négy és fél évszázada elértem nagykorúságomat. A fiatalokhoz képest idős vagyok, a halandókhoz képest oly távoli, de fivéreim, nővérem, Magni s a többi istenhez képes pedig évezredekkel, milenniákkal fiatalabb. Olyannak tűnt, mintha egy fejben több tudat is leledzett volna, melynek egy része idős, valós korú, a másik a fiatal, nemrég létre jött. Esetleg több személyiség, mindezek egy mentális erőkkel bíró személynek pedig roppant veszélyesek, így inkább a másik elme felé fordítottam a figyelmem, kin nem volt védelem.
Érte jöttek, kezdett érdekes lenni mindez, így az emlékeiből kinéztem mindazt, mit látott, de nem volt benne biztos a félelem elnyomta mindezt. Így hát elindultam arrafelé, hol őt éreztem, közben felrajzoltam egy rúnát, mivel azt igyekeztem elvarázsolni, hogy miként szólok a szavaimat mindenki a saját anyanyelvén érthesse, ha pedig odaértem a kis szökevényhez, akkor szólalok meg.
< - Gyere elő, nem kell félned – szóltam. – Segíteni érkeztem neked s a népednek, nem ártani nektek. >

Éreztem, mikoron a másik tudat elkerült a közelből, így már csak a fiatal gyermek maradt itt s jómagam. Nem mentem egészen be a rejtekhelyéig, csak a közeléből kezdtem szólítgatni. Némi időmbe került, míg megtette mindazt, hogy előjöjjön. Mikoron megszólalt a hang felé fordultam s mivel még mindig éreztem a félelmét lassan s óvatosan guggoltam le, hogy közel egy magasak legyünk. Mivel a telepatikus kapcsolatot fenntartottam az előbbi keresés okán, így ezen a csatornán keresztül asztrálmágiával próbáltam megnyugtatni, bizalmat ébreszteni az irányomba s elnyomni a félelmét, hogy legalább tőlem ne féljen. Ha már közelebb jött s láttam teljesen, egy rúnát rajzoltam fel a levegőbe, mivel a sebeit szándékoztam begyógyítani. Ha mindez sikerült, akkor tettem fel a kérdést.
< - Most már jobb? – érdeklődtem. >
Megvártam a választ s utána feleltem az ő szavaira.
< - Nem – csóváltam meg a fejem. – Én egy kapun át érkeztem a hívásra, mely erről a világról jött számomra, hogy megóvjalak s megmentselek titeket. S ezért érkeztem. >
Itt ismét elhallgattam, hagyva, hogy most ha minden igaz nyugodtabban mérlegelje a szavaimat s ha láttam, hogy megértette s felfogta azt, akkor szólok ismét irányába.
< - Eltudsz vezetni közelben levő városba, vagy faluba, hol biztonságban lehetsz s beszélni tudok egy hadvezérrel, vagy népetek vezetőjével? – kérdeztem. >
Ha a válasza igenlő, akkor őt kísérve elindulok a megfelelő irányba, s tovább kémlelem, figyelem a környéket, nehogy meglepetés érjen minket. Ha nem felel, akkor kénytelen leszek az elméjébe tekinteni, hogy várost, vagy települést keressek, melyről tudomása van.

S végül sikerült a gyermeket megnyugtatni, a mágia mindig csodás s a saját fiaim is hasonló reakciókat adtak, mint ez a gyermek, mikor meglátták, ha varázsolok. Igaz rajtuk sosem kellett gyógyítómágiát alkalmazni. Mit mondott s mit láttam a fejében igencsak érdekesek voltak, szóval nem én voltam az egyetlen, ki átjött ide s segített nekik. Atyám biztosan nem, bár a női test használata nem volt idegen tőle, nővéremét is oly sokáig használta. Annyi bizonyos volt, hogy archaikus fegyvereket használtak, íjakat, akárcsak mi. Így akár még Asgardiak is lehettek volna, de oly sok más kultúra s népcsoport is efféle fegyverzetet használ a csillagok közt, hogy bármely lehetett. Még akár a kree, vagy shi’ar is, bár egyikre sem jellemző mindez.
< - Én nem rejtezem ezúttal árnyakban – feleltem szándékosan ködösen. >
Bólintottam, mikor utat mutatott, végre talán találkozhatom oly személyekkel, kik sokkal jobban értik e helyzetet s tudnak információkkal szolgálni számomra, mik hasznomra lehetnek.
< - Induljunk, úgy vélem nincs vesztegetni való időnk – szóltam. >
Mikor elindult a gyermek, követtem s a biztonság kedvéért kémleltem a környéket, hátha szükséges lesz óvintézkedéseket tenni, elrejteni magunkat, esetleg védőmezőt felhúzni magunk köré. Ha nem volt efféle gond, akkor egészen addig követem a gyermeket, mígnem megérkezünk oda, hova vezetni akart. Úgy véltem már előre, hogy a nővérei nem fognak barátságosan fogadni, hisz nem voltam egy közülük, így már készültem, hogyha felbukkannak, akkor védekeznem kell majd ellenük.

S végül csak elértük az erdő szélét, hol a fák már ritkábbak voltak. Elnéztem a távolba s nem volt különösebben nyugtató, mit láttam. A tájkép még bele is illett volna abba, minek itt kellett lennie, de a csönd a túl nagy csönd s kihaltság valóban arra utalhatott, hogy nagy harcok folytak errefelé is. A halál szaga szinte már-már természetes volt számomra, oly sok csatában, mészárlásban vettem részt, hogy szinte meg sem éreztem. Mikor azonban mégis csak elfintorodtam, majd a leány után eredtem s közben tovább kémleltem a tájat. Minek meg is volt az eredménye, hiszen nem voltunk idekint egyedül, közeledtek, majd egy tucatnyi személy, kik hamarosan észrevesznek minket s a gyermeket. Gyorsítottam lépteimen, hogy mihamarabb beérjem őt s ha ez sikerült, akkor ráteszem a kezem a vállára, hogy visszább húzzam s közben a mutatóujjam az ajkaim elé helyezem, hogy ne tegyen fel kérdéseket.
< - Mintegy tíz hím közeledik felénk – suttogtam. – Rejtőzz el, s ne jöjj elő, míg nem végeztem velük. >
Ha teszi, mit mondtam, akkor kimegyek jól látható helyre, hol igencsak hamar észrevesznek majd a közeledők. Látványosan s gyorsan szándékoztam velük végezni, mindenféle könyörület nélkül, mi roppant fájdalmas lesz számukra. Ha felbukkannak igyekszem még azelőtt cselekedni, hogy ők tehetnének valamit. Azonnal próbálok felrajzolni egy rúnát, mivel egy energiamezőbe zárom őket, varázslás közben pedig a kezeim körül a mágikus energiák a megszokott beteges zöld fénnyel izzanak. Ha mindez sikerült s csapdába estek, akkor egy újabb rúnát rajzolok a levegőbe, mivel tüzet idézek az energiamezőn belülre, így terveim szerint elevenen fognak elégni benne anélkül, hogy bármit tehetnének a dicstelen öngyilkosságon kívül. Ha mindezek nem sikerültek, mert feltudtak lépni ellenem, akkor készülök a csatára.

A harc valóban csupán oly hosszú volt, mint számítottam minderre. Méla undorral szemléltem őket, midőn elindultak rohanva irányomba s ekkor rajzoltam fel a rúnákat. Mintha csupán hangyák lennének s jómagam nem éreztem semmit sem, mikoron kioltottam életük. Már épp szóltam volna a gyermeknek, mikor valami más vonta el figyelmem. Még egy ősi elme, mit éreztem, olybá tűnt, hogy sok efféle járja ezen világ földjét, a korábbi, mit éreztem a térkapu közelében s most mindez, ami itt volt, jócskán messzebb. Az első úgyszólván békés s nyugodt, mindez mit most éreztem pedig tökéletes ellentéte, kiben ugyanolyan érzelmek keveredtek, mik bennem is voltak. Azonban ez sem közeledett, hanem távolodott. Vhaj mindez a hímek egyik vezére lehet, vagy csupán ő maga is egy idegen ezen a helyen, ki teljesen máshonnan érkezett? Bizonyos voltam benne, hogy ő is érezte az én jelenlétem, ha én is az övét, de egyelőre egyikünk sem kereste a másikat közelebbi ismerkedés céljából. Később még szinte biztos, hogy össze fogunk futni valahol, de most az ellentétes irányba távozik, ahogyan mi is. De most vissza a jelenre, mindez fontosabb volt, továbbra is túl nagy a csönd, így bizonyos, hogy történni fog valami. Ha jobban ismertem volna ezen világot, vagy látszott volna valami más, akkor telepotálással is mehettünk volna, de így nem is biztos, hogy oda készül vezetni, hol azokat láttuk. Visszamentem a gyermekhez.
< - Induljunk, most már nincs senki közelünkben – szóltam. >
Ha megteszi, mit mondtam, akkor követem őt s a biztonság kedvéért tovább kémlelem a környéket, hogyha szükséges, akkor ismét megállíthassam még mielőtt lebuknánk, hogy itt vagyunk s próbáljuk elérni a célt, mit a gyermek mutatna nekem.

Újabb hosszú séta következett, melyen a leány vezetett. A haladási irány alapján tán még jól is döntöttem, hogy nem teleportálással mentem el egészen a füstig, a településig. Egy híd közelében tértünk le az útról s haladtunk az erdő rejteke felé. Egy idő után megéreztem azt, hogy több tudat is van azon irányban, hova tartunk. Félelem a legtöbben s harci hév némelyben. Elméletileg harcos nép voltak s nem úgy tűnt, hogy ez így lenne, nem nevelik elég jól a gyermekeiket, így bizonyosan alul fognak maradni. Már akkor, mikor járni tudnak fegyvert kellett volna kezeikbe adni s akkor nem ez lenne az eredmény. Nem voltak utak sem kitaposott nagyobb ösvények, a gyermek mégis magabiztosan haladt, mindez azonban okos volt, hogy efféle menedéket építsenek. Már a közelben voltunk mikor a gyermek megszólalt. Lepillantottam rá s bólintottam, én magam sem lennék egy idegen ellen bizalommal, főleg egy ilyen helyzetben. Talán az segíthet, hogyha a gyermek elmondja mit látott a tapasztalt. Ebben a helyzetben ugyan belepiszkálhatnék minden egyes ittlevő elméjébe, de később még okozhat gondokat mindez, így ezen lehetőséget a végére igyekeztem hagyni.
< - Nem áll szándékomban ártani nekik s nem leszek ellenséges – ígértem meg. >
Más esetben nem így lenne, de most minél többet kellett megtudnom az eseményekről. Midőn a falat érintette megéreztem, hogy indulnak többen, így már tudtam, hogy a fal modern technológiával készült, még ha nem is látszik annak, akkor is.
< - Közelednek, érzem – szóltam. >
A tekintetem abba az irányba fordítottam, honnan jöhetnek s nekidőltem a legközelebbi fának, így várva, hogy megérkezzenek. Ha mindez megtörténik, akkor egyetlen olyan mozdulatot sem teszek, mi a támadásra adhatna okot s megszólalok.
< - A gyermeket a kapunál találtam sérülten, visszahoztam miután sebeit meggyógyítottam. Azért érkeztem, hogy a segítségetekre legyek e háborúban. >