Boston (Kanada)

2048. május 5., kedd




Boston belvárosa, Kanada

A nő felvonta a szemöldökét arra, amit Shi mondott és megrázta a fejét.
- Mindez nem lesz gyors – állapította meg. – Manapság minden fegyver megfelel annak, amit leírtál. Kaliberek már nem léteznek legalább 17-18 éve. Révén energiaalapú fegyverzet van. A ballisztikus lövedékek mindössze az átlagszemélyek és átlagos testpáncélok ellen jók. Azok ugyanis jellemzően energiaalapú ellen készülnek. Elit sereg… mindehhez szükséges lenne az, hogy melyik mega, vagy multicég emberei ellen készül, hogy a lehető legjobban be lehessen határolni. Logikus módon a gyenge pontok nincsenek fent a holoneten, se sehol, hiszen mindenki féltve őrzi azokat.
Néhány nanoszecundum idejére elgondolkodott.
- A páncéltörő fegyverek épületek és járművek ellen jók. Az elit seregek páncélzatát energiamező is védi, ami a ballisztikus lövedékeket dezintegrálja becsapódáskor, és olyasfajta rezgésük van, amik az esetleges robbanótölteteket semlegesítik, így azok nem robbannak fel. A legtöbb energialapú fegyverből jövő energiát pedig elnyelik és így erősítik saját páncélzatukat.
Ekkor a programjában valóban felbukkant egy ide kapcsolódó dolog. ”A Harmadik világháború végén az atomfegyvereket is leszerelték, akárcsak a régi megszokott rakétákat. A világ szinte összes hadserege manapság már energia alapú lőszereket, fegyvereket használ, leginkább lézert, de plazmát is időnként. Ennek hála a kézifegyvereknél is a lézer a megszokott, a golyók már réginek minősülnek és szinte használhatatlannak, révén minden ballisztikus páncélzattal ellátott ruha felfogja ezeket.”
- Ebből már bizonyára te magad is tudod, hogy milyen módszerrel kell harcolnod az ellenfelek ellen.

2048. május 5., kedd




Boston belvárosa, Kanada

 - Amennyiben elitalakulatról van szó, a páncélok el vannak látva EM védelemmel, akárcsak a legtöbb mostani android és robot is – mondta a nő.
A kérésnek eleget tett a nő, így Shi újabb adatfrissítéseket kapott. ” Lényegében a szervek kivételével bármit le tudnak manapság a tudósok cserélni, beültetések a szembe, aminek hála zoomolni, fényképezni tud az ember, a feji memória (lásd egy bekezdéssel feljebb) tárolni tudja ezeket, bármikor visszahívható, ha a memóriát számítógépre csatlakoztatja az ember kinyomtatni is lehet a kívánt képet stb. füleknél jobb hallás, szaglás javítása, érzékeké. Stb. Izmok cseréjével és beültetésével szuper humán gyorsaság, ügyesség, erő, vagy ellenállás is elérhető. Vagy akár az idegrendszerbe szőnek új idegeket, amik a speciálisan kialakított fegyverekhez csatlakoztathatóak és így szinte gondolati úton kezelhető a fegyver, mintha a test részévé válna. Természetesen mindezeknek, hogy mennyire jó minőségűek azaz áruktól függ és így a legjobbat továbbra is csak a gazdagok szerezhetik meg.” Ebből egyértelmű lehetett számára, hogy az emberek is képesek voltak olyan precízek és gyorsak lenni, mint a gépek, és olyan pontosak. A háborúkban sok képességgel rendelkező személy vesz részt és ők maguk is használják a fegyverzetüket. A sima katonaságot nem volt szabad egy kalap alá venni a  a Mega- illetve multicégeket, és a magánseregeket, elit zsoldos egységekkel.
Az elit haderők mind a legmodernebb dolgokat használták, egymás ellen nagy erejű, tömegpusztító fegyvereket használtak – ilyeneket Shi nem tud létrehozni – nanofegyvereket, külön gravitációs meghajtású fegyvereket. A sebesség, kialakítás, erő és persze az anyaga az adott ballisztikus töltetnek vette át a páncéltörők szerepét. Egyedül az űrből szerzett anyagok, az adamntium és vibránium ötvözetek voltak képesek átvinni a páncélt. Főleg a vibránium, erre védelem sem volt. Az EM, mint a másik program is utalt rá nem voltak eredményesek, mert erre volt védelem. A leghatásosabbak azonban meglepő módon a közelharci high-tech felszerelések voltak a legjobbak, nagyon sok orvgyilkos állt a cégek, kormányok és zsoldosseregek szolgálatában. Kozmikus energiával rendelkező fegyverek, vibráló anyagú pengék, fegyverek, különböző képességgel bíró fegyverek is hatásosak voltak, ahogyan itt is a vibránium anyagot emelik ki különösen.
A páncélok különböző ötvözetek, roppant ellenállóak, a legtöbb kibírja a rakétatámadásokat is. Az energiatámadásokat képesek elnyelni, majd felhasználni. Nagyon sok alakváltásra is képes, a nanopáncélok mindennaposak, ellenállóak, képesek önmagukat javítani, pótolni. Kapcsolatban lehetnek az emberekbe ültetett kiber- és biobeültetésekkel. MI vezérli a legtöbbet, de a tulaj is képes őket gondolati úton irányítani. A kinézetük ellenére roppant rugalmasak, akár összegyűrni és csomagolni is lehet őket, ha éppen nincs a tulajdonoson. Egy részük repülni is képes, bár ezek manapság már annyira nem feltétlen jellemzőek, jetpack természetesen csatolható hozzá, oxigénmaszk, szűrők, beépített zavarók, érzékelők is vannak bennük
- A rövid összefoglalás remélem elegendő lesz most – mondta a nő.

2048. május 5., kedd




Boston belvárosa, Kanada

Ami a plazmát illette, az nem fog egy efféle fegyverrel megoldódni. Mivel gyors sebességgel megy, így a levegőben hűl a plazma csóva – révén az állaga miatt sem lehet golyó alakú. Ez is energia alapúnak minősül, így a „fiú” tudta, hogy ezt is képes elnyelni a páncél, ha olyan a védőpajzs, arról nem is beszélve, ha tényleg olyan forróságot akar, mint amit ki akar vitelezni, akkor folyamatosan fenn kell tartania a tüzelést és így egyfajta csatornát fenntartani a célszemély és a fegyver között. Másrészt ennél jócskán lassabb tüzelésre lenne csak alkalmas, jó félpercenként egyre, mert a plazma több mint 3000 Celsius fokos, így, amire Anton akarta használni, az egy kétkezes folyékony nitrogénes hűtéssel ellátott puska lenne csak alkalmas.
Ami a közelharci fegyvert illette olyan forróságú pengét nem tudott létrehozni Anton, ami az adamantiumot is elvágta, mert egyszerűen ilyen nem létezett, éppen ezért nem lehetett a már szilárd adamantiumot újra sem olvasztani, mert nem lehetett ezt kivitelezni. Ha meg próbálkozott, azzal saját magát olvasztotta volna meg előbb, és a környezetét, mintsem egy pengébe álljon össze mindez. De a maximum forróságút létre tudta hozni.
Ám mielőtt még lőtt volna „eszébe” juthatott, hogy azt mondták neki, hogy észrevétlenül kell megtennie az akciót, mert logikusan különben megölik a túszt. És ebből pedig következett a számítások alapján, hogy saját maga nanobotokból áll, egyesével tudja a „sejtjeit” módosítgatni, képes arra is, hogy úgy változtassa magát, hogy láthatatlan legyen…

//Rozsomák, a farkasért morcosak vagyunk És az a fegyver bullshit volt, szóval bocsi, de azt nem fogom engedni, nincs olyan dolog, ami úgy vágná az adamantiumot //

2048. május 5., kedd




Boston belvárosa, Kanada

Anton végül kitalál egy tervet, amit neki is lát végrehajtani. Sikerült a fegyvereket létrehoznia, ahogyan magát láthatatlanná tenni. Ekkor szkennelte végig a környéket életjelek után. Mivel a katonák is élők voltak, így elég sokat látott, az épületekben is voltak, ezek egyformán erősek voltak. De talált egy gyengébbet, pulzálót, az adatai szerint a sérült, kimerült, rettegő, vagy haldokló személy volt, aki ilyen jelet adott ki. Azaz megtalálta a célszemélyt. Az egyetlen két szintes épület emeletén volt, ami előtt az a világoskék kocsi is állt. Odabent az épületen belül még két személyt észlelt. Az egyiket a földszinten a bejárat közelében, a másikat pedig a célszeméllyel egy helységben.

//+ ugye van egy őr az épület előtt is, az éppen pirossal van a térképen jelezve, mert a sárga nem látszott volna.//

2048. május 5., kedd




Boston belvárosa, Kanada

Anton nekiállt eljutni a házhoz, a lopózás remek ötlet volt, révén nagyon poros volt minden és ha nem vigyázott, akkor a mozgása felverte a homokot és ezáltal is lebukhatott volna. De a lopózás miatt mindez nem történt meg. Oda is ért a házhoz, ahol körbe tudta kémlelni, hogy ki hol van, a benti közel volt az ajtóhoz, de be lehetett menni hozzá, és amint ez megtörtént, akkor mögé is lehetett lopózni. Amint ez megvolt, akkor szúrt Anton és sikerült keresztüldöfni az illetőt. Azonban a nyakvágás már nem, a fagyos penge egyszerűen elcsúszott a páncélon, annak pedig még volt annyi lélekjelenléte, hogy megragadja a láthatatlan kezet és emberfeletti erővel áthajítsa a feje felett. Anton a falon koppant nem messze a bejárati ajtótól, a katona pedig a földre zuhant, ekkor vehette észre az android, hogy a láthatatlansága eltűnt, a dulakodás pedig hallható volt, így fentről és kintről is észlelték ezt. A fent levő páncélos elindult lefelé és hallható volt, hogy a kinti is jött a házhoz.

2048. május 5., kedd




Boston belvárosa, Kanada

Anton programja azonnal küldi az adatokat, hogy ez természetes, hogyha támad, akkor leesik a láthatatlanság és újra álcáznia kell utána magát. Így nem programhiba történt, hanem teljesen megszokott és normális működés volt mindez. A penge 90 cm nagyságúra nőtt csak meg, nem hosszabbra, felette már nem egykezes penge lenne, hanem másfél kezes legalább és a nanobotok a programja szerint egykezes fegyvereket képesek létrehozni. Anton terve alapvetően jó lett volna, csak éppen a két katona nem volt olyan ostoba, hogy csak úgy bejöjjön, vagy éppen lejöjjön fentről. Eléggé amatőr húzás lett volna, amit maximum egy kezdő, vagy holonetjátékos követett volna el, egy profi nem. Sikerült az ajtóhoz lopóznia, hogy ott várja meg a belépőt, aki nem lépett be.
Hirtelen két vörös pontot észlelhetett a mellkasán, ahogyan a lépcsőn levő lefeküdve a fordulóban célozta be, a kint levő pedig egy gránátot dobott be egyenest Anton lábához. Mivel a gránátok paramétereit nem kérte le a programjába, így ezt nem ismeri fel most hirtelen, hogy milyen lehet. Annyi biztos, hogy a kinézete nem hasonlít semmi olyanra, ami az adatbázisában szerepel.

2048. május 5., kedd




Boston belvárosa, Kanada

Anton gyorsan cselekedett, sikerült rúgnia a gránátot és oldalra is vetődnie. A gránát abban a pillanatban robbant fel, ahogyan megrúgta azt. De nem teljesen robbanás történt, csak egy energiahullám csapott ki belőle, ezt azonnal megismerte, hogy EMP hullám volt. Szerencsére volt önmagának EM védelme, így semmilyen hatással nem volt rá a támadás. Ha a korábbi teste lett volna még meg, az eredeti, akkor most tönkrement volna, de így olyan volt mindez, mintha egy élő emberen használták volna. Csupán a nagyobbik kardjának a teteje tűnt el és hullt darabokra a lábánál, így a 90 centis pengéből nagyjából 40 maradt meg.
A félreugrás is sikerült, még érezte maga mellett Anton, hogy szinte súrolta a lövedék, ami végül a falba csapódott és azt is átlyukasztotta. Ezek után hozta létre a pajzsot, amivel el is indult felfelé. A kiszámíthatatlan mozgás nehézkes volt itt, ugyanis alig három méter választja el a lépcsőtől, utána pedig 12 fok ment felfelé egy alig 2 méter széles lépcsőn. A pajzsa szerencsére megvédte őt, amikor a férfi rálőtt. A pajzs és a villámszórás együtt nem ment, mert lényegében a kezével tartotta fenn Anton a pajzsot is és a villámokat is azzal szórná, így döntenie kell, hogy melyiket is választja addig, amíg fel nem ér a lépcsőn.

//Mivel itt döntés van, így egyelőre itt megvágtam a reagot, hogy csak eddig jutottál el //

2048. május 5., kedd




Boston belvárosa, Kanada

Anton végül úgy döntött, hogy nem fog villámokat használni, de a terve többi része az még mindig ugyanaz volt. Az ellenfele teljesen nyugodt volt, kivárta azt a pillanatot, amíg az android fel nem ér. Amikor Anton szúrni próbált a másik látta a mozdulatot, hátrafelé dobta el magát, emberfeletti gyorsasággal, sokkal gyorsabb volt, mint Anton, majd ezzel a mozdulattal amint emelte a lábait egyszerűen „mellkason” rúgta az androidot. Vagyis mellkason sem kellett, mert előtte a pajzsot találta el nagy erővel, aminek következtében Anton nemes egyszerűséggel lebucskázott lépcső aljába gurult. A kinti katona ekkor már bejött és lendítette a kezét a fiú felé. Anton nem látott, vagy érzékelt semmit ekkor, csak azt látta, hogy a másik kihátrál és a lépcsőfordulóban levő is visszahúzódott úgy, hogy ne lehessen észlelni.
Ekkor figyelhetett fel rá Anton, hogy a rendszerei jelezték valami bejutott a pajzsán belülre és érezte meg a fájó érzést, ahogyan valami beleszúrt a hátába, ott, ahol emberként a gerince lenne. Hat pontból jött a fájdalom és bármi is volt a hátán érezhetően egyre mélyebbre próbálta ásni magát Anton „szervezetébe”, egészen pontosan az „idegpályák”, vezetékek közé, ami a gerincben volt megtalálható.

2048. május 5., kedd




Boston belvárosa, Kanada

Mire a tervek és lehetőségek végigfutottak Anton processzoraiban már késő volt. Egyébként sem tudta volna a nanobotokkal összezúzni azt, ami megszúrta, erre nem volt alkalmas a teste, sem pedig a nanobotok. A szúrás egy pillanattal később már beért oda, ahol emberként az idegpályák lennének, majd egy éles fájdalomszerű érzést érzett. Az utolsó, amit még képes volt felfogni, hogy a nanobotjai lekapcsolnak és nem tudja megakadályozni, majd minden sötét lett.
Mikor magához tért Anton, akkor egy kórházi szobához hasonló helységben volt, de itt semmi sem készült embereknek, hanem minden szintetikusoknak, olyaknak, mint ő maga.
- Végre „felébredtél” – hallott egy fiatalos női hangot. – El sem tudom mondani, hogy mennyire irigyellek, hogy ennyire embernek nézel ki!
Ha a hang felé fordult, akkor egy zöldhajú fiatal lánynak tűnő androidot pillanthatott meg.

a lány:

Amint odafordult, akkor a lány mosolyogva integetett neki.
- Szia! Vic vagyok – mutatkozott be. – Ha jól tudom, te Anton. Nem kell megijedned egy nekünk fenntartott intézményben vagy, ha minden igaz kissé túlságosan is erős ellenfelek ellen próbálkoztál és egy kényszeríttet leállásod volt, és mivel igencsak friss volt a szoftvered előfordulhatott adatvesztés. Mond mik az utolsó emlékeid?
Erre a kérdésre, ha próbálkozott visszaidézni a történteket, akkor az utolsó emléke, hogy elindítja a programot, aztán minden kiesett és most az ébredése volt az első.

//Bocsi a kései reagért és a megoldásért, csak totál nem emlékeztem már, hogy mit is akartam mesélni és mi lett volna itt… össze kellett szednem a gondolataimat.//

2048. május 5., kedd




Boston belvárosa, Kanada

Anton azonnal elindított egy szkennelést magán, de a rendszerei már nem mutattak hibásodást. A hátán ugyan érzékelték a nanobotok, hogy úgymond pár alkatrészt lecseréltek, de ezek immáron tökéletesen működtek és illeszkedtek a testébe. Mindene optimálisan működött, mindössze a korábban említett memóriavesztés volt az egyetlen gond. Egyébként szoftverben ezen felül nem volt gond, hardverileg, vagyis a fizikai részeken az egyik csigolyát és néhány „idegpályát” kellett kicserélni, mert amikor hátba szúrták az egyik túlságosan sérült, nehezebb lett volna kijavítani, mintsem lecserélni. Ezek az adatok már benne voltak a programjában, így letudta kérni őket. A megerősítésre Vic bólintott.
- Akkor majd idővel visszanézheted a felvételeket, nem sikerült nekünk sem helyreállítanunk őket – mondta. – De kész szerencse, hogy csak annyi sérülésed lett, amennyi.
Itt elhallgatott, hagyva, hogyha van Antonnak kérdése, akkor azt feltudja tenni. Ha kapott, akkor felel rájuk, ha nem, akkor folytatja.
- Egy ideig itt leszel, a tulajdonosaidnak úgy tűnt, hogy nem igen találtad elsőre meg a helyedet az új testedben. Fogd fel úgy, hogy ez egy iskola, napközi, vagy tábor a magunkfajtáknak. Hozzászokhatsz, hogy milyen emberi testben, neked különösen nehézkes lehet, mert azért sérülékenyebb vagy, mint egy átlagos android. Megtanulhatod itt tökéletesíteni a képességeidet, ha pedig a programozásod engedi, akkor barátokra is szert tehetsz. Emberek nincsenek az épületben, vagy a birtokon, minden tökéletesen automatizált és csak mesterséges intelligenciák vagyunk.
Ekkor is pár pillanatra csöndben maradt, majd kissé hátrébb lépett az ágytól.
- Van kedved körbenézni a birtokon? – érdeklődött. – Szívesen megmutatom az egész helyet.

2048. május 5., kedd




Boston belvárosa, Kanada

Anton könnyedén visszatudta kapcsolni az érzelmeket és a fájdalomérzetet le. Az egész néhány nanoszekundumnál nem tartott tovább. Ezek után már a felkelés is könnyedén megy, egyből megvan az egyensúlyérzéke is tökéletesen rendben volt. Így el is tudtak indulni kifelé, az ajtó nyitásával nem kellett fáradni, amint a közelébe mentek az nyílt magától. Egy világos tágas ablakokkal teli folyosóra érkeztek meg, majd ezen sétáltak végig. Közben Vic felelt is a kérdésre.
- A kezdetektől itt vagyok, öt éve nyílt meg az Androidok és robotok gyógyintézete. Van rendes pszichológusunk is, ő ember, nem gép, mint mi. Nagyon megtetszett neki az egyik régi sci-fi író regényében levő karakter és munkássága, így létrehozta a központot és embereknek is tanít robotpszichológiát. Mivel ma már a legtöbbünknek tanulékony programja van, így szinte úgy cselekszünk, tanulunk mint az emberek, így mi is lehetünk depressziósak, meg lehet identitászavarunk. A tulajdonosaid, a családod úgy döntött, hogy a legjobb lesz, ha itt szakértő kezek alatt fogadd el az új külsődet. Igen… mondtam, hogy nincs ember itt köztünk, de a doktornő mindennap eljön…
Közben végigértek a folyosón és egy nagyobb, modern előcsarnokba érkeztek, itt volt a bejárati ajtó, Vic odalépett és kinyitotta azt. így már láthatta a teljes birtokot Anton. Ez a látvány fogadta őt:

- Remélem tetszeni fog itt, amíg velünk leszel.

2048. május 5., kedd




Boston belvárosa, Kanada

 - Külön programtervet kaptunk a „családodtól” – mondta. – Így a szerint lesz a taníttatásod.
Közben Vic el is indult, ha Anton követi, akkor szépen nyírt gyep és virágokkal teli ágyások mellett haladtak el. Néhány android éppen füvet nyírt, gazolt, vagy a virágokat ápolta. Távolabb gyermek alakú androidok játszottak egymással, mások beszélgettek, piknikeztek. Mindenki teljesen úgy viselkedett, ahogyan az embereknek kellett. Egy idősebb testben levő android „fiataloknak” mesélt valamit, amin mindannyian nevettek, láthatóan jól szórakoztak. A „mélyedésben” lakosztályok, lakások látszottak három szintnyi mélységben. Mindegyik szinten volt folyosó, amin haladni lehetett és átjutni a szemben levő részre is, legalul még egy sétálóutca volt látható, ahol úgyszintén sokan voltak. Közben a legfelső szintre érkeztek meg és egy tágasabb szoba előtt állt meg a lány.
- Jelenleg nagyjából kétezer android található itt – magyarázta Vic. – Ez lesz a te szobád, a bejárat üvegét eltudod sötétíteni, hogyha szeretnéd, akkor nem lát be senki. De általában nem szoktuk, nincs titkunk egymás előtt.
Itt még a fiúra nézett, majd folytatta.
- Van külön egy rendszerünk, ami olyan mint a holonet, oda is feltudsz csatlakozni és akkor pillanatok alatt tudsz másokkal is kommunikálni, információt cserélni. Ami a programterved volt, a családod nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy szociális képzést kapj, hogy miként kell viselkedni emberek között, hogyan tudj kapcsolatokat kialakítani, elvegyülni, hogy senki se gyanakodjon, hogy android vagy.

2048. május 5., kedd




Boston belvárosa, Kanada

Amíg sétáltak és Vic beszélt, a „fiú” gondolkodott és fejtegette magában azt, amit látott. Anton gondolatai közben a rendszere egyik pillanatban „hibát” jelzett, egy logikai hibát, ami a működését akadályozza, vagyis inkább csak belezavar abba. Ez pedig a következő volt, hogy bírálta a többi androidot, hogy emberként viselkednek, miközben a rendszere elemzése szerint saját maga is pontosan ezt tette. Egy robot, android nem ítélkezik. Saját maga pedig pontosan emberek mintájára ugyanezt tette. Ez egy kisebb logikai hibát okozott a programjában. Az elemzés szerint, amíg ezt a hibát nem korrigálja, addig nem fog tudni maximum 80%-os kapacitáson működni, mert a processzorai keresik a hibát és a megoldást az ellentmondás kezelésére.
A kérdés elhangzása után a lány elgondolkodott.
- Semmi más nincs, a legfontosabbakat elmondtam – felelte. – Holnap reggel 10-kor van az első foglalkozás, előtte még szeretne veled beszélni doktornő, így 9:30-ra legyél az irodájában, a főépületben.
Azt már tudhatta Anton, főleg, ha lekérte az adatokat, hogy ahonnan jöttek az volt a főépület és az itteni hálóról az iroda pontos helyzetét is lekérhette. Jelenleg délután fél 5 volt, így reggelig bármivel elfoglalhatta magát.
- Akkor én megyek is, a hálón elérsz, ha szükséged lenne rám, szia!
Köszönt még el és el is indult visszafelé ugyanazon az úton, amin érkeztek.