Atlantic Avenue

Brooklyn Hights legnagyobb főútja, ami az egész negyeden áthalad.

Bár nem sok minden történt körülötte, ahogy elindultak az autókkal, mégse volt teljes tudatában, így ezt se nagyon fogta fel. Szerencsére a szer hatása nem volt túlságosan hosszútávú, vagy csak a szervezete kezdett dolgozni ellene, hogy leküzdje, de kezdett világos lenni, hogy egy kocsi rakterébe dobták be, két új "társával". Érezte, hogy a keze meg van bilincselve, és ráadásul a háta mögött. Bár ez patt helyzetnek minősül, nem volt túl nagy nehézsége még így fél-kábultan se, hogy a bilincselt karjait maga elé vegye, mert kisebb nehézségek ellenére, de sikeresen átvette a lábát a bilincs fölött. Így már csak az a feladat volt adott, hogyan tegye szabaddá karjait a bilincs fogságából, és szabaduljon ki a raktérből, mielőtt a célállomás felé érnek. Ránézett a testvérpárra, akiknek úgy látta, nehézség volt a hátuk mögött megbilincselt kezüket maguk elé venni.
- Esetleg segítsek? - Kérdezett rá segítőkészen, ám rekedtes hangon, mint aki most ébredt föl egy görbe este utáni alvásból.
- Vajon merre megyünk? - Zaklatja őket újabb kérdéssel, miközben épp próbálnak szabadulni a bilincs fogságából.
Ám nem sokkal ez után, ütközés zaja hallatszik, amitől elvesztette egyensúlyát, ha épp nem ült még le, és rendesen beütötte a térdét és bal vállát a padlóba. Épp hogy csak hallotta a lövések hangját, mikor újabb lökés hatására a raktérben enyhe repülés érzete támadt, majd újra a földre került, ám most a belső tér teteje volt a padló. Pár pillanatnyi csönd után próbált felkelni, hisz a trió feltehetőleg egymáson landolt, majd pár erős rúgással remélhetőleg a többiek segedelmével kirúgták az ajtót.

A katonák betuszkoltak minket a járműbe és rögtön indultunk is. Mivel Ashley-vel mindketten New Yorkban nőttünk fel így nagyjából tudtuk, hogy merre megyünk. Sajnos nem valami átverés volt. tényleg a SHIELD bázisra megyünk. A nyugtató szépen lassan kezdett kiürülni szervezetünkből. A férfi aki velünk volt már rögtön a szökésen gondolkozott. A hátrabilincselt kezét a lábai alatt átvette majd megpróbált megszabadulni attól. Ha eléggé jól vagyok már akkor megpróbálom le teleportálni a bilincset magamról. Ha sikerül akkor Ashley-t is megszabadítom tőle, ha nem sikerül akkor megkérem utastársunkat, hogy segítsen.
- Látod most már egy a célunk. Gondoltam, hogy nem vagy az a jófiú akinek próbáltad beállítani magadat. – mondtam neki. Egyszer csak egy nagy csattanásra lettünk figyelmesek. Valami nekünk jött. Lövések hangját hallottuk majd a jármű teljesen a feje tetejére állt. Egymás hegyén hátán feküdtünk és úgy próbáltunk feltápászkodni. Ha tudja használni az erejét, akkor Ashley kinyitja az ajtót és kimegyünk. Ha nem akkor meg megpróbáljuk kirúgni azt.

Az üres utcára kitekintve a nyitott ajtón át érdekes látvány volt, hogy egy ekkora város utcáján szinte nem tartózkodik senki, pláne egy ilyen ütközés után. Feltételezte, hogy egy másik jármű kellett ahhoz, hogy a rakteres autó a hátára tudjon fordulni. Ám mielőtt még fájó térdeivel fel tudott volna állni, és körülnézni jobban odakinn, egy furcsa koppanás volt hallható a feje fölött, amitől megrezzent az egész raktér, így újra elvesztette kissé egyensúlyát, és a földre ült, ez esetben szerencsére egyéb sérülések nélkül. Pár pillanatig nem volt semmi hang, ám ezután egy piros ruhás alak jelent meg a nyitott ajtó előtt, aki készségesen kezet nyújtott Fornesh felé.
- Köszönöm. - Fogadta el a segítő kezet.
Miközben felsegítette, megnyugtató kijelentéssel fogadta feltételezhetően az új társaságába. Miután felkelt, és kilépett a raktérből, láthatta, hogy jó páran még hasonló vörös ruhában jelen voltak, ráadásul mindenkin ninja öltözet volt. Miután körbenézett, az egyik megszólalt a többi két személyre vonatkozóan. Az erre érkező válasz nem volt túl megnyugtató, pláne, hogy nem személynek, hanem tárgynak, dolognak tekintették, feltételezte az "ez" megnevezés alatt. Habár nem akartak nekik segíteni, feltételezhetően nem is akarták őket megölni, így a szabadulás ajtaja nyitva volt.
- Tűnjetek innen! - szólt vissza a feltételezhetően még a raktérben gubbasztó testvérpárnak ajánlatképp, bár fölösleges volt ezt mondani, hisz egyértelműnek látszott mit akarnak tenni. Nem mintha negatív érzéseket táplált volna irántuk, de nem tettek semmit, ami miatt megérdemelték volna a segítséget pont tőle.

Az ajtót kirúgtuk és fény áramlott be a járműbe. Nem értettük, hogy mi történi, és még kábultak voltunk. Hamarosan valami erős hangot hallottam fentről. Valaki ráugrott a kicsi tetejére. Nagy nehezen kimásztunk az autóból és egy rakás piros ruhás ninját pillantottunk meg. Legalább nem értünk jöttek. Örültem, hogy nem akarnak tőlünk semmit csak a másik férfit akarják elvinni. Persze azért egy kicsit érdekelt, hogy kik ők és miért kell nekik az a srác, de igazából teljesen mindegy. Lényeg, hogy hagyjanak minket elmenni innen és akkor nincs semmi problémám velük. Ahogy körbenéztem az utca üres volt ami egy kicsit szokatlan volt, de legalább könnyebb lesz eltűnni. Elindultunk. Ha nem akarnak tőlünk semmit akkor minden szó nélkül elhagyjuk a terepet.

Miután kiszállt a raktérből, jobban körbenézve látható volt, hogy lassan kezdtek szállingózni a népek a nagy zaj megtekintésére, vajon mi is történt. Mielőtt még elgondolkozott volna, merre vannak a fegyverei, az egyik vörös ruhás alak már hozta is, és "remélhetőleg" oda is adta, így most már teljes felszereléssel folytathatta útját, bármerre is tartson az. Ezután a többi alak mutatta neki az utat, merre is menjen, és mivel sok választási lehetősége nem volt, és nem is akart ellenállni, követte a számára kijelölt irányt. Bár furcsának tartotta, hogy alig mondanak valamit, de logikusan gondolkodva könnyedén rájön, hogy nem ez a legmegfelelőbb idő a kérdezősködésre. Egy sikátorba mutatott az új irány, ahol egy nyitott csatornafedél várta. Mikor odaért, az egyik alak elkezdte sürgetni.
- Hova megyünk? - Kérdezte, mielőtt leugrott volna a csatornába. Ha kap választ, ha nem, leugrik a mélybe, ahol további irányt vár az új "barátaitól".

A vörös ninják láthatóan nem akartak tőlünk semmit így amilyen gyorsan lehetett el is tűntünk. Az emberek elkezdtek egyre és egyre többen lenni. Ez nekem nem tetszett. Gyorsan le kellet lépnünk még mielőtt megjelennek a rendőrök. Ilyen állapotban nem igazán tudnánk semmit tenni ellenük. Elindultunk az egyik sikátorba. Futottunk egy darabig és amikor már biztonságban éreztük magunkat már lassítani kezdtünk. hirtelen megláttunk egy árust amint nekünk integet. Azt akarta, menjünk oda. Nem tudom, hogy ki, de egy próbát megér. Gyorsan odafutottunk hozzá.
- Ki maga és mit akar tőlünk?- kérdeztem az öregembertől. Érdekel, hogy honnan ismerhet minket.

A férfi válaszadás helyett gyorsan berángatott a boltba majd bezárta a boltot. Nagyon sietős volt persze ezt tökéletesen meg is értem hiszen bármelyik prcben megérkezhetnek a SHIELD-es katonák és nem lenne túl szerencsés ha ott találnának minket kint az utcán beszélgetve. Elmondta, hogy mit is akar tőlünk.
- Igen hallottunk már róluk, de nemigen értem. Mi kezdő bérgyilkosok vagyunk. A maga munkaadói viszont profi. Nem értem, hogy mi miként kerülünk képbe. Ettől eltekintve az ajánlata rendkívül jónak tűni és úgy érzem, hogy nagyon hasznosak leszünk egymás számára. – Mondtam. Kikísért minket egy autóhoz ami a bolt mögötti sikátorban parkolt. Beszálltunk és már indultunk is. Nem tudtuk, hogy hova megyünk, de remélhetőleg ezek után jó dolgok várnak ránk.

A csillagokra bámulok az elnyújtott pillanatig amíg beszippantom ezt a jó kis levegőt. Kicsit szmogos, kicsit szennyvíz szaga van, de a mienk.
- Hááá.. - Eresztem ki ugyanazt a levegőt, Dannyre mosolygok a nagy örömben, a megkönnyebbülés még mindig a markában tart. Egy kis testmozgás, kihúz a tespedésből és megkíván az ember egy jóféle humoros cigarettát. Elő is kotrom, harmadszorra sikerül meggyújtani. A lámpákat fixírozom, egyiket a másik után. Miközben azon gondolkozom melyik utcában is van az új Kúria. De amíg nem kerül a tábla a szemem elé úgysem jut eszembe.
- Szóval Danny, mesélj valamit... - Vigyorodom el zavarodottan, még a cigit is felajánlom egy pillanattal később, de gondolom most sem kér belőle...

A két férfi, vagy fiú éjszakai sétája közben arra lesz figyelmes, hogy az egyik sötét sikátorban egy zaklatott zokogó zörejt hallanak. Ha benéznek (nézzenek!) akkor egy koszos kis utcát látnak, ahol a nap közben felgyülemlett szemét, kis kedves kupacokban kapargálódott össze a szél munkája által. A hangulatos megvilágítást egy pislákoló utcai lámpa biztosította, melynek reszkető fénye fel-fel villant pár másodpercenként.
A fény egy férfire vetül olykor, fekete testhez álló ruhájában, melyen valami különös kivehetetlen karmazsinszín minta van. Arcát nem takarja semmi, haja kócos, szemei pedig kialvatlanok. A Vérszomjas Pókember, merthogy ő az illető, csendben zokog, tekintetét a sikátor mocskos talajára szegezi. Halk motyogása alig észrevehető, látható, nincs teljesen a világban. Mikor meglátja a két férfit, eszement láng gyúl szemeiben, majd amilyen gyorsan csak tud, esetlenül odalép a pároshoz, térdre esik előttük, belenéz mindkettejük arcába, majd megragadja a fiúk nadrágját, és beszélni kezd. Hangja szakadozott, a sóhajok közt nehezen érteni néhány helyen mit mond:
-Segítsenek kérem, segítsenek... A Másik... megint előjött... kérem segítsenek... nem tudok mit tenni ellene, és az a sok ártatlan... én nem akartam bántani őket, de végig kellett nézzem... nem tudtam mit tenni... bárcsak visszacsinálhatnám... bárcsak... a hajóval... el sem kellet volna fogadjam a megbízást... társaim meghaltak.... kérem segítsenek...
Itt hangja elhal, szemeiből könnypatakok buzognak elő, és újra zokogni kezd.

Csak erőteljesen bólogatok a mesére, miközben jóféle slukkokat nyel el a tüdőm és lesz még szabadabb minden egyes levegővétellel. A szárnyaló történet kellemes környezetéből a zokogás zökkent ki. Épp csak betekintek a sikátorban már a lábamnál esdekel a furcsa alak. A ruha ismerős, túl sokat járom manapság az utcákat, hogy ne legyen az. De lehet, csak az anyag szokatlan nekem mostanság. Automatikusan elveszem az alak kezét a nadrágomról, a lábammal pedig kicsit hátra döntöm a vállát, hogy jól megnézhessem a szimbólumot.
- Csak biztos akartam lenni benne... - magyarázom meg a cselekedetemet reflex szerűen. Inkább Dannynek mint az idegennek. A cigit a számban hagyom, kicsit gondterheltebb lesz az arckifejezésem, de azért még él rajta a friss derű.
Nehéz nekikezdeni, meg akarom kérdezni, hogy ő-e az a Pók,, de lehet az előidézi az átváltozást, kérdezni veszélyes. Így hirtelen jön az ötlet. Megragadom a férfi vállát és felrántom, szemmagasságban akarom tudni, a vállán hagyom a kezeimet, hamarabb észre veszem ha támadni akar.
- Ki maga? - Mégis kérdeztem, valahogy kicsúszott mikor már nem volt mit tenni. Az adrenalin elönti az agyamat, lassul a világ, a cigit a számban tartom, de a füstöt kifejezetten oldalra fújom, hogy ha lehet ne irritálja a férfit. De ha csak csapda, ha máris támadna mégiscsak az arcába fújon, hárítom a csapásait azzal, hogy alkarnál eltérítem az ütéseit, majd térden rúgom hátrálás közben.

Megragadják a férfit, és kérdéseket tesznek fel neki, aki erre ijedten néz rájuk. Nem tőlük fél, óh dehogy. A félelme az, hogy bekövetkezik, ami pár nappal ezelőtt egy nővel. A nő felképelte, erre belőle előjött a másik énje. Nem tud ilyenkor mit tenni, csak végig kell néznie azt, ahogy a bestia, aki a testében él hidegvérrel lemészárolja az ártatlanokat. Igyekszik hátrálni, szerencséjére ruhájának anyagát nem egyszerű megfogni, így egészen a falig tolat, rémült tekintettel néz a két fiatalra. Hebegve kezd mondandójába, még mindig könnyező szemekkel:
-Értsék meg, én nem tehetek róla, nem én irányítom... Nem tehetek semmit...
Itt egy ideig szünetet tart, ellenőrzi, azt, hogy agyának hátsó fertályán még mindig nyugalomban alszik-e a pók, de megnyugvására igen. Az állat még nem kelt fel benne, van még egy kis ideje. Az utóbbi időben egyre jobban tudja kontrollálni magát, így folytatja a beszédet, változatlan hangnemben.
-A nevem... Dr. Henry Smith... és egy szörnyeteg vagyok... nem tudom irányítani, nem tudok mit tenni. Segítségre van szükségem. Kérem segítsenek
Néz továbbra is kétségbeesetten a duóra, de közben szinte ösztönösen úgy helyezkedik, hogy egy esetleges támadásból egyszerűen kiugorjon egy szemközti falra.

Remegni lenne kedvem, de megpróbálom mindene erőmet összeszedni. Ez a fickó veszélyes és már nem vagyok az a harcos aki rég voltam, már csak egy egyszerű mutáns kölök vagyok. itt állok minden nélkül egy maszkos gonosztevő előtt. Mivel kisurran a kezeim közül lassan kezdek felé lépdelni, kicsit görnyedten, a tekintetem körben ugrál minden porcikáján, noha a legtöbb időt próbálom a szemén tartani. Kiveszem a számból a cigit, reflexből hamuzok.
- Nyugodjon meg Henry... - Suttogom egyre gyorsabb pulzust rejtve az álarc mögé.
- Hogy segíthetnénk önnek? Tudja? Vagy tudja mit? Kér egy slukkot? - Retardált vagyok... akármennyire komolyan próbálom kezelni a szitut a legjobb ötletem, hogy őt is megkínálom. Lehet fenyegetésnek veszi, én gyanakodnék, de most nincs jobb a tarsolyomban...

A füvet elutasítja, nem élt vele, és nem sokat segítene. Csak elveszítené a kontrollt, amit olyan nehezen szerzett meg. A fenyegetettség érzése is csökken, ahogy a srácok nem támadják meg, sőt félnek is tőle. Ez azonban nem segít. A pókok kíméletlen vadászok, és azért, hogy minél több energiát mentsenek meg, a gyenge áldozatokat hamar kiszúrják. Henry mindent megtesz azért, hogy ne kerüljön elő a másik énje. Homloka és halántéka verejtékezik az erőfeszítéstől. Lassan beszélni kezd:
-Nem ismerek senkit... mind meghaltak... úgy veszem ki, hogy a Pók mérge miatt tudathasadásom lett, de nem tudom ezen hogy lehet segíteni... Loptam gyógyszereket, de nem tudtam visszaszorítani azzal sem, pusztán akarat erővel. Kérem segítsenek... Maguk nem tudják micsoda szenvedés megélni a gyilkosságokat, érezni a vér izét a szájban, saját kézzel eltörni egy ember nyakát, és képtelen vagyok tenni ellene... Kérem... segítségre van szükségem...
Nyögi ki, arcán egyszerre jelenik meg az erőlködés, és szomorúság. Szeme még mindig könnyes, de józan. Magánál van, ez látszik.

A cigi a kezemben marad, azzal együtt kezdem lassú mozdulatokkal a mellkasom előtt vezetgetni a levegőt ahogy a szövegemhez mutogatom.
- Mély levegő doktor úr, vegyen mély levegőket, fújja ki így... - Mutatom az utóbbit is, mikor csak pár lépésre vagyok tőle megállok, nem akarom beszorítani, hagyok neki levegőt, mélyen a szemébe nézek.
- Mesélje el milyen doktor... - Az emlékek felidézése nem a legjobb, de talán az emberi emlékek segítenek. Továbbra is mutogatom neki a dolgot, csak az egyik felfelé út feljön a számig, hogy visszategyem a cigarettát. Míg az egyik lefele mutatás után befejezem egy pár másodpercre, amíg ártatlanul hátra teszem mind a két kezem, csuklónál összefogom és úgy jelzek Dannynek.
Az első jelzés nyitott tenyérrel lefele nyomom a kezem párszor, jelezve, hogy lapuljon, ezzel nem hiszem, hogy lesz baj megértés terén. A mutató ujj és az ököl gyorsan nem biztos, hogy tiszta. De remélem valamit kisakkozik a készenlétben maradással kapcsolatban. Minden reményünk, hogy nem birtokol minden pók képességet, a veszélyérzet és emberfeletti ügyesség kombó már kifoghat rajtunk... szorítok magunkért, amíg nincs para inkább azon vagyok, hogy bizalom gerjesztő képet mutassak.

A férfinak feltűnik Axe kézmozdulata, és gyanakvás ébred benne, azonban sem ő, sem a másik nem csinál semmit. Mély lélegzeteket vesz, azonban a félelme a srácoknak kiváltotta belőle azt, amitől félt, hogy kifogja. A Pók lassan előre mászott elméjében és kezdte átvenni az irányítást. Kívülről ez úgy nézett ki, hogy a férfi arca megrángott, és lassan neki dőlt a falnak. Dr. Henry azonban nem adta könnyen magát ezúttal. Akaratával megpróbálta legyőzni a pókot, és lassan vissza szorítani azt. A srácok láthatták, hogy viaskodik magában, nem teljesen ura mozdulatainak. Szemei őrült táncot járnak, majd megállapodnak Dannyn egy pillanatra. Talán a gonosz fény is feltűnik a szemében, de utána ez is alább hagy. Egy pillanat múlva ismét segítséget kérő szempár tekint a szőrös nagy farkú fiúra.
Végül egy mondat hagyja el a száját:
-Menjetek el tőlem! Fussatok...
Ezután folytatódik a csata a férfi fejében. Hamarosan azonban a pók alábbhagy egy kicsit, és ismét a doktor uralkodik magán. Ha a fiúk még ott vannak lihegve rájuk néz, ahogy a kimerültségtől a térdeire támaszkodik, és megszólal:
-Most egy ideig elüldöztem, talán nem jön vissza egy darabig.
Mondja, és látszik, hogy így is van. Tekintete kitisztult, és eltekintve attól, hogy egy kicsit kimerültnek látszik, egészen magánál van.