Calvary temető

A városrész temetője, elég nagy kiterjedésű, és sok családi kripta is van benne, a kápolnája pedig elég tágas a szélesebb körű szertartásokhoz is.

//Előzmény: Afterlife Nightclubb//


Még, hogy húga pont úgy beszélt volna mint ő? Na, ezt azért nehezen tudja elhinni. Nagyon is különböző volt gondolkodásviláguk. Hasonlóság mégis előfordulhatott, elvégre ugyanazt akarják: megtudni az igazságot.
Fred bandája nem jön. Ez jó. Kiérve az utcán sincsenek bandák. Ez is jó. Hogy gyalog mennek, túl az éjfélen, az nem annyira jó. Főleg egy temetőbe, ahogy az lassan kirajzolódik Lucy szemei előtt. Nem igazán szimpatizál az éjszaka történő sírok közötti flangálással. De ha már belement a játékba, hát most sem vonja vissza. Bár szíve az ver rendesen.

//Remélem megfelelő hosszúságú a post.//


Heves szívdobogása csak lassan hagy alább, amit a lelakatolt vasrácsos kapu látványa gyorsított fel.
- Na igen… Erre nem is gondoltam. Pedig nyilvánvaló dolog zárni a temetőt. Nehogy a halottak kijöjjönek. – mosolytalan arccal és érzéketlen hanggal nyomja a poént. Zöld szeme az ajtó melletti bódéra téved ahonnan fény jön.
- Éjjeliőre van a temetőnek? – pislog nagyot csodálkozva. Az még rendjén van, hogy bezárják a temetőt éjjel, de mi olyan értékes amihez még éjjeli őrre is szükség van? Nem egy kincsekkel megrakott piramist ez, mint Egyiptomban. Fred várakozásra inti, hát vár. Szemeivel követi ahogy a bódéhoz megy és beszél az őrrel.
”Most vagy lefizeti vagy a spanja.” – vélekedik Lucy kicsit sem csodálkozva már a dolgon. Vajon mi jöhet ezután? Nem más, mint az őr, aki épp a vaskapuhoz megy és kinyitja. Lucy már szinte alig lepődik meg azon a könnyedségen, ahogy Fred elintézte a bejutást. A jelek szerint nagyon járatos itt a temetőben. Vagy csak elég meggyőző tud lenni, mondjuk egy száz dolláros képében. Lucy nem tudja eldönteni melyik felel meg a valóságnak. A végeredményt tekintve végső soron mellékesen.
Nem igazán kíváncsi arra, hogy ki is ez az őr. Nem mintha bárkit is ismerne a Városban. Csak a bátyját és azokat akikkel húga lakóházában és a klubban találkozott. Azok közül is Sarah és Fred az, akiket kicsit jobban.
Egy órát kapnak, ami nem sok idő Fred szerint. Lucy nem érti miért lenne ez kevés időt. Egy óra alatt rengeteg mindent lehet csinálni: összerakni egy robotot, bemagolni két tételt vagy épp egy kiadósat szeretkezni. Igaz, ezek közül egyiket sem készül csinálni az elkövetkezendő órában. Voltaképp fogalma sincs, hogy mit is fognak csinálni itt a temetőben. Talán halottat idéznek meg? Erre a gondolatra elkezd kuncogni nem túl hangosan.
Sötét van. Nem szereti a sötétet, sem azt, hogy elvesszen benne. Így Fred nyomában halad, igyekezve nem elmaradni vagy elvéteni a lépést. Nincs nagy kedve elveszni éjnek évadján a temetőben, ahol komor sötétség uralkodik. Látni alig lehet valamit, tapogatni pedig… nem túl szerencsés dolog lenne.
Sok a sírkő, jóval sűrűbben állnak, mint odahaza. Ennél már csak az az érdekesebb, hogy relatíve frissek. Nyilván ez a parcella a nemrégiben elhunytaknak van fenntartva. Végső soron ha még nem telt meg a temető, akkor nem szükséges rátemetni az újakat a régi rokonokra. Odahaza már így spórolnak. Nem beszélve a hamvasztásról. Azzal aztán jócskán lehet spórolni a hellyel! Vajon merre lehet az urnatemető?
Legalább az út egyenes, nincsenek benne kanyarok. Így ha el is vesznek Fredtől, elég csak megfordulnia és csak egyenest menni és visszajut a vaskapuhoz. Na viszont ha az zárva van akkor az nem kicsit megnehezíti a kijutást. Lucy nem egy nagy tornász, de talán ki tudna mászni nagyobb gond és nehézség nélkül. Ruháját félthetné csak a szakadástól és a piszoktól. De erről inkább akkor aggódik, ha tényleg ilyesmire kerül sor.
Az út egy kisebb épülethez vezet ahol van némi fény, ami megvilágítja színesüveg ablakokat. Lucy szemeit az ablakokra emeli kíváncsian, bár igazából csak a kiszűrődő fény az ami odacsalogatja tekintetét. Nincs ideje jobban megfigyelni, mert Fredet kell követnie, aki letér az egyenes útról.
Az új út mentén is sírok meg kripták találhatók. Lucy számára ez maga az egyhangúság. Nem érez különbséget a tegnap eltemetett sírja és a több száz évben sírba fekvő sírköve között. Olyan ez, mint azt megállapítani, hogy a zebra fehér alapon fekete csíkos vagy fekete alapon fehér csíkos. Ránézésre nehéz eldönteni.
Fred megszólal, hosszú hallgatásba burkolózott idő után. Hangjától össze rezzen, mint aki kiesett a beszédhallgatás gyakorlatából.
- Hogy olyan régen? Honnan a fenéből tudhatnám? Nem éltem akkoriban! – válaszol Lucy éles hangon. Nem igazán érti a kérdés feltevésének okát.
- De az mintha rémlene a suliból, hogy a boszorkányoknak olyan fiatal lányokat hívtak, akik ellopták a nős férfiak szerelmét. Szerintem ez kitaláció és babonaság! Csak féltékenyek voltak az asszonyok, mert már nem voltak olyan szépek mint leányaik. Aztán kitaláltak mindenféle pletykát seprűn repkedő, fekete macskákkal játszó boszorkányokról. Micsoda ostobaság! – vallja teljes meggyőződéssel amit mond.

Békésen, zsebre dugott szemekkel, kifejezéstelen arccal sétálok a temetőben, néha az utakon, néha a sírkövek illetve kripták között. Talán furcsának tűnhet némelyeknek, hogy itt töltöm az időmet, de nekem tökéletes okom van mind erre... Mostanában állandóan úgy érzem, hogy ég a bőröm, tudom, hogy nem, de mégis igencsak kellemetlen, néha már meglehetősen idegesítő, bár már nem vészes oly nagyon, mint korábban, miután visszahoztak az életbe... De néha még így is falra tudnék mászni tőle, de legalább múlik... Itt viszont most egészen jól érzem magam és tulajdonképpen a korábban említett okom minderre, a nyugalom... Élvezem, hogy éppen nem sokan járnak errefelé, hogy a levegő szinte mozdulatlan, persze a város zajai még ide is behallatszanak, ami belerondít a képbe, de ez most annyira nem érdekel. Megállok és az egyik sírra téved a tekintetem, lövésem sincs, hogy kié, a nevet nem olvasom el, azt sem igazán, hogy meddig élt, csak az 1900-as évekig jut el a tekintetem, tovább nem. Kissé elmerengek rajta, szinte érzem a hideg követ amiből készült és kellemesen megborzongok tőle.. Végre valami kellemes, a többi pedig, a viszonylagos csend, a természetes, de enyhe szél ami a nyitottabb terep miatt van... Mennyivel másabb lenne vajon az élet egy nyugodt helyen? Nem pedig New Yorkban, ahol minden elromlik ami elromolhat és ha végre megszabadítanak a gondjaidtól, valaki akkor is visszahoz... Hálásnak kéne lennem ezért? Egyesek szerint bizonyára, nekem viszont őszintén szólva nem számít, nem érzek hálát, vagy szükséget arra, hogy hálálkodjak, erre is egyszerű az ok. Semmi iránt sem érzek megbánást, amit eddig az életemben tettem, vagy amik velem történtek, mindent úgy tettem, ahogyan helyesnek véltem, nekem ez számít, nem az, hogy mások szerint mi lenne helyes... Viszont nincs is igazán okom ezen a földön lenni, persze, van most egy rám erőltetett kényszer munka, de ennyi, az sem igazán érdekem, nincs semmi ami itt tartana ezen a helyen, vagy olyasmi ami miatt örülnöm kéne, hogy még élek...

Kissé megvakarom a tarkómat és végre leveszem a tekintetemet a sírról, nem szeretek mélyen elgondolkodni a dolgaimon, ezért inkább sétálok is tovább, körkörös utat leírva.

Sötétség és tűz kora: A pokol tornácán prológus
Résztvevők: Pokol dimenziók urai, úrnői bizalmasukkal, az asgardi káosz és halálistennő, Avalon védelmezője és a görög halálisten
Helyszín és idő: időn és helyen kívüli dimenzió

Egy villanás töltötte be az üres helyet, ami leginkább egy űrben lebegő aszteroidának tűnt. Ahogyan a fény eloszlott megannyi furcsa lényt lehetett meglátni itt. jelen voltak a legfőbb pokoli dimenziók urai és úrnői egy-egy magukkal hozott bizalmassal, illetve négy isteni származású személy, Hela, Thorhalla, Hádész és Roma is.

- Ahogyan látom a menny küldöttei nem vették a fáradtságot, hogy megjelenjenek a hívásunkra – mondta az egyik démon.
- Még mindig vezekelnek azért, amit korábban tettek, nem érezték jogszerűnek a beavatkozást azok után, hogy utoljára majdnem nagyobb pusztítást okoztak, mint most Dormmamu – felelte az egyik nő. – Dormammu szerintük senki ügye, a gyíkok pedig az Asgardiak felelőssége.
- Senki ügye, persze – mondta Mephisto. – De ha bevakoznánk, akkor hátba döfnének minket az öntelt képmutató tollas és szárnyas lények.
- Nem mintha nem tetted volna meg drágám – felelte gúnyosan Thorhalla. – Legjobb tudomásunk szerint – pillantott Hela-ra a szeme sarkából – te voltál, ki nem engedte a lelket semerre a haláluk után, s avatkozott közbe, hogy szolgád tette ne járjon Bronx pusztulásával.
- Az avatár megmentéséhez nem volt közöm, sem pedig ahhoz, hogy egy másik avatár megszületett azon az estén.
- Britannia kapitány az én felelősségem volt és az én védelmem alatt állt, áll s állni is fog mindig – szólalt fel Roma is. – Jól véssétek az elmétek, sosem fog a karmaitok közé kerülni.
- Arról, hogy a görögök istenek kineveznek-e avatárt maguknak, vagy sem nem tartozik ezen tanácskozásra – szólt közbe mély hangján Hádész is. – Az asgardiaktól nem kéritek ezt számon.
- Thamuz-nak hála nem rendelkezünk eggyel sem – felelte Thorhalla. – Remekül ért azok eltulajdonításához.
- Nem vesztettél vele sokat, már halott a lánya – vigyorodott el Mephisto.
Thamuz már éppen szólalt volna fel, amikor Hela emelte fel a karját és hallgatatta el a démont.
- Ez nem a mai tanácskozás tárgya – jelentette ki túlvilági hangján. – A fivérünkről gondoskodni fogunk, mi Asgardiak, miként eddig is tettük a másik öt fattyúval. A kérdés jelenleg, hogy miként érjük el, hogy Dormammu elpusztuljon, vagy távozzon Midgardról.
- Abban egyetértünk, hogy nyílt beavatkozásról szó sem lehet – mondta ismét a női démon. – A halandók megtették a dolgukat, Dormammu-nak nem marad ideje, sem esélye arra, hogy az igazi terveit végrehajtsa.
- A mágikus gócpontjai miatt a védőpajzsa meggyengült, nem tudja sokáig fenntartani a pajzsot az Astoria között. Bármennyire is nem tetszik sem nekem, sem a jelenlevőknek, időlegesen fel kell a halandókat ruházni olyan erővel, amivel képesek arra, hogy megtegyék, amit mi nem tehetünk.
Az arcokon határozottan látszott, hogy igazából egyiknek sem fűlött a foga ahhoz, hogy mindezt megtegye, de végül bólintottak egyetértően. Más út nem volt ahhoz, hogy megállítsák Dormammu-t.



Sötétség és tűz kora: A pokol tornácán
Résztvevők: George Ethan / Árny
Következő körváltás: 2013. február 25. (hétfő)

Queens, New York egyetlen olyan része még, ami démoni uralmon volt. Sehol máshol nem voltak már a városban, Dormmamu minden előretolt helyőrsége megszűnt létezni, a civilek, önjelölt hősök, akik véletlenül, vagy épp szándékosan kerültek arra a helyre elpusztították őket. A démonúr és hordája visszaszorult az Astoria negyedébe, amit most már szinte folyamatos tűz alatt tartott a SHIELD helicarriere a Fury, a támadásokkal is végig gyengítve a pajzsot. Úgy két hete foglalkoztak ezzel, ennek köszönhetően a városban a Nemzeti Gárda tartott rendet, mert az összes SHIELD ügynök ki volt rendelve Queensbe, hogyha a pajzs megtörik, akkor kezdjék meg a környék kitakarítását és biztosítását.
Végül február vége felé sikerült elérniük egy eredményt, ez mind a földről, mind pedig a levegőből tisztán látható és érezhető volt. Egy sorozat ekkor törte át a pajzsot először és csapódott be a földbe a pajzs túloldalán. Az eredménye az lett, hogy egy erős lökéshullám következtében omlott össze a mágikus védőpajzs. A lökéshullám az egy tonna súly alatt mindent ideiglenesen a földre kényszerített, ami a levegőben volt, de még a vadászgépeket is nehéz volt egyvonalban tartani, hogy ne legyen belőle katasztrófa. A földön levőket a lökéshullám a földre lökte, az épületek ablakai betörtek és az üvegszilánkok esőként hullottak az utcákra.
A robbanás után végre mindenki szemtanúja lehetett annak, ami odabent zajlott az Astoria negyedében, a pokol tornácán.

A temető békéje sem tart sokáig, hiszen a távolban történik valami, amit képes vagyok távolról is érzékelni... Egyértelműen persze, hiszen a földön kötök ki miatta, ami nem valami kellemes, de nem is mondható nagy ügynek, mindenképpen kellemesebb mint átélni azt, ahogyan egy robbanás darabokra szaggat és még mellé szénné éget, vagy annyivá sem... Remek, miért emlékeztettem magam? Megint sikerült előidéznem az érzést, ahogyan a bőröm ég, lehetne ennél jobb? Felállok a földről és a pajzs irányába nézek, ahol minden van, csak pajzs nincs és eléggé láthatóan... Hogy is mondjam, nagy a gond, persze nem biztos, hogy nekünk, de azért látványosan "áll a bál ". Az idáig behallatszó üvegcsörömpölés közepette egyetlen egy dolog tud most az eszembe jutni, ami már-már kényszeresen jött.
- Itt az ideje ismét munkához látni... - Megint, ezúttal pedig a leggyorsabb módot választom arra, hogy oda érjek, ezzel tulajdonképpen megejtve az elkerülhetetlent, ami minden egyes ilyen esemény során szinte bekövetkezik... Amúgy is szükségem van a motorra, ha nem akarok odáig futni, márpedig nem tervezek, máshogy pedig nem tudnék oda eljutni gyorsan, így hát, ahogyan mondani szoktam, szabadjára engedem a szellemet, már nem is foglalkozva a hangokkal, a múltkori után... Azok már valahogy nem képesek zavarni és fejfájást okozni. Egyszerűen előhívom a motort és megindulok az Astoria felé.

Cyrus Douglass biccentett a többieknek, majd a doki felé fordult.
- Köszönöm az információkat. Akkor én megnézem a helyszínt, hátha találok valamit. A viszont látásra.
Ezzel elhagyta a patológiát, majd az őt kísérő rendőrrel kisétált az rendőrségről, majd felült a motorjára, és követte a rendőrt a helyszínig. Odaérve a rend őre fel fordult.
- Hálásan köszönöm a kíséretet - mondta, majd elkezdte átnézni a helyszínt, hátha meglát valamit amelyből rájöhet egyéb információkra is.
~ Utálom, ha valaki szórakozik velem. Jelenleg erre maximum Mephisto-nak van joga, más jobban jár, ha sürgősen elbújik a legmélyebb lyukban, mert kicsinálom az biztos ~ mérgelődött magában, majd tovább elemezve a helyzetet és reménykedve, hogy pokoli főnöke meglátogatja és mond neki valami használhatót.

Cyrus Douglass leszállt motorjáról a fél órás út után, majd a temető bejáratához sétált és alaposan körülnézett a területen.
~ Nem kicsi. Csoda, hogy a hullák előkerültek ~ töprengett a szellemlovas.
Egy kis ideig még a bejáratnál állt. Töprengett, hogy merre induljon. Túl sokáig tartott volna itt körülnézni. Amikor hangokat hallott a bejárat felé pillantott és a be jönni akaró emberekre pillantott, akik reklamáltak a lezárás és Cyrus bent léte miatt.
~ Jobb, ha nem tudjátok mi folyik itt. Még a végén ti lesztek a következők, akiket lemásolnak ~ gondolta Douglass, majd lévén nem látta értelmét a bolyongásnak az egyik rendőr mellé lépett.
- Elnézést, biztos úr. Megtenné, hogy megmutatja hol találták meg a hullákat - érdeklődött barátságosan.

Cyrus Douglass biccentett a rendőr szavaira.
- Én vagyok az egyik akit lemásoltak, igen - felelte, majd lassan elindult a rend őre után és közben a temetőt figyelte.
~ Utálom a temetőket. Túl sok gond van körülöttük ~ töprengett és magában arra gondolt, hogy miért is van újra ezen a világon.
Egyáltalán nem zavarta az új feladata. Tudta, hogy olyanokra vadászik akik másoknak szenvedést okoztak. Bár egy ideje már visszatért, Mephisto eddig nem adott neki feladatot, és nem kellett átváltoznia Szellemlovassá, de tudta, hogy a mostani helyzet valószínűleg megköveteli majd a lovas életre hívását. Amikor megérkeztek az egyik fához a családi kriptáknál és a rendőr kifáradva megállt színlelt aggódással nézett rá.
- Rendben lesz - érdeklődött, és ha igenlő választ kapott, akkor elindult a mutatott irányba miközben a földet figyelte, hogy a vérnyomokat meglássa.

Cyrus Douglass a vértócsákhoz sétált, majd nekiállt alaposabban szemügyre venni őket. Hamar meglelte azt a két helyet, a vérben ahol a hullák feküdtek.
 ~ Jó sok vér. Látszik, hogy kemény harc lehetett ~ töprengett a Szellemlovas, majd a kripta felé pillantott.
 ~ Miért pont itt történt a támadás. Még a saját másolatomról megértem, hogy ide keveredett, ha valójában lovas volt, de a másik miért jöhetett ide ~ elmélkedett, azonban nem volt sokáig lehetősége gondolkozni, mert az őt kísérő rendőr felszólította a távozásra.
 - Rendben van. Menjünk – mondta a férfi, majd követte a rendőrt kifelé a területről.
Egy ideig ugyan gondolkozott, hogy maradni próbál, de jobbnak látta nem ellenkezni. Túlságosan is nagy volt az utóbbi időben a feszültség. Ráadásul lovasként beülni a tutyiba. Nem épp szívderítő dolog, legalábbis az ott lévőknek biztos, hogy nem ~ gondolkozott a temetőből kifelé haladva.
A temető bejáratához érve a rendőr felé fordult.
 - Köszönöm a segítséget. Viszont látásra – ezzel felült motorjára, beindította, majd elindult vissza a munkahelyére, hogy újra beüljön a taxiba és nekivágjon a város forgatagának.