New York utcái

Úgy látszik az élőholt most már csak holt, bár nehéz volt megfordítani, de meg kellett, biztos ami biztos. Itt van egy másik fickó ő jobban ért a páncélosokhoz, ő nagyobb hasznát veszi majd mint én. Amíg ő elvan én próbálom ellenőrizni a felszerelésem és újratölteni a fegyvereket. Közben azért szólok a társaimnak is.
- Mindenki egyben van?
Ezután közlöm a meglátásaimat is:
- Folytassuk terv szerint, védettnek tűnik ez a csatorna.

//Elnézést, a kimaradásokért, de szerintem nekem még jövő hét is necces lesz... de miért is ide írom//

Jesster támadásának sikerére mások is felbátorodtak és elkezdték megrohamozni a sérült zombit. Hiába siettem a angyalka hamarabb odaért mint én és nőies finomságával beledöfte kardját a lény fejébe. Még mindig nem akart megpusztulni ezért én is bele eresztettem pár golyót és szerencsére most el is találtam. A végső érvágást mégis a manó okozta neki a tüzével ugyanis az egyszerűen fölemésztette ellenfelünket. Pár perc múlva nem maradt belőle más mint egy rakás hamu. Végre a többiek is fellegezhettek nem voltunk életveszélyben egyenlőre. Ugyanis a kis vitánk nem éppen zaj nélkül folyt le. Valószínű, hogy a közelben lévő élőholtak meghalottak és és felénk tartanak.
Amíg kifújom magam végig a környéket vizsgálom nem jön egy újabb hullám. Pár perccel később elindulok előre az utcában, hogy megnézzem tiszta-e még a terep.

/Bocsánatodat kérem. /

Csendben ül a csatorna falának dőlve s figyeli társait ahogy szintén pihennek, valamint jobban szemügyre veszi a két férfit, ahogy a páncélos hullát figyelik és nyilván alaposan vizsgálgatják. Nem bírja ki hogy ne menjen oda hozzájuk, így nemes egyszerűséggel löki fel magát két kezével a mocskos betontól. Arca enyhén eltorzul ahogy orrába csap a bűzös csatornarendszer folyadékának illata, majd észreveszi hogy ezt inkább saját magán érzi. Elundorodik saját magától, hisz ki számára lenne kellemes érzés azt tapasztalni hogy az egykori emberek hulladékaiban "fürdött" meg. Kitudja mi minden úszkálhat benne. Örül is egy kicsit, hogy semmi nem került a szájába vagy a hajába. Bár a hajában nincs annyira biztos... Nem akar erre gondolni, ezért azonnal oda is megy a két férfihez s nézi ő is a hullát. Elég ronda látvány ahogy ahogy a nyakából való maradványok már inkább kásás jellegűek voltak. Nem szólt semmit egy kis ideig, majd a beomlott járatot figyelte. Csak remélhette hogy senki vagy semmi nem mászik be oda.
- Szerintem ha a csatornában maradunk akkor elég gyorsan húzzunk el innen. Egyrészt mert a harc zaja elég sok zombie-t idecsalogat pár percen belül, másrészt pedig ezen a nyíláson is bármikor bármi bemászhat. Igaz nem túl nagy de nem kéne kockáztatni. Én díjazom a csatornát, mert ez annyira nem nyílt terep mint odafent - kommentálna a dolgokat elég nyugodtan helyzetükhöz képest.
- Én majd fedezhetek hátulról. Természetesen ha nincs ellenvetésük - néz Bishop-ra és Rex-re, majd ha bólintanak és elindulnak figyelmesen halad a kis csapat mögött, elég gyakran maga mögé nézve, vizsgálgatva a csatornát. Olykor pár másodpercre megállva és fülelve. Nem bocsájtaná meg magának ha netán hátulról támadnák őket meg.

A zombi fejét elég sokan támadjuk. Szinte már sajnálni kezdem szerencsétlent, hogy mindenki a pofáját gyilkolja. De csak szinte. Hogy ne maradjak ki a buliból beledöföm a kardomat. A többiek is támadnak, majd a tökbombás tüzes trükkje hamuvá égeti ellenfelünket. Végre kifújhatom magam. Kicsit átmozgatom tagjaimat, majd a manóra nézek.
- Milyen komolyak a sérüléseid? Megsérült valaki más is?
Teszem fel a kérdéseket. Nem mintha olyan rengeteget konyítanék a gyógyításhoz. A szokványos sportsérülésekig és egy-két könnyebb vágásig, ha elterjed tudásom. Persze voltam elsősegély tanfolyamon, de nem emlékszem, hogy annak anyaga kiterjedt volna a zombik elleni hadakozás következményeire.
- Még egyszer köszönöm, hogy odébb vittél! Hála neked komoly fájdalomtól menekültem meg.
Mondom Borzalminonak. Nem, nem hiszem, hogy meghalhattam volna. Ahogy tapasztaltam saját képességeimet... Ugyan! Fel tudok emelni néhány száz kilót, nehogymár egy rámeső tragacs miatt nyiffanjak ki! Az egoizmusom nem engedi, hogy ezt elhiggyem.
- Azt hiszem ideje lenne tovább menni, még mielőtt többen jönnek.
ajánlom. Ez idő alatt előkerítem szárnyaimat, majd megpróbálok velük felreppenni néhány méter magasra. Ha ez sikerül, akkor ebből a magasságból követem majd a többieket.

Nem igazán tudta eldönteni, hogy az a fergeteges csend és nyugodtság most aggassza e vagy inkább örüljön hogy senki nem követi őket és minden nyugodt. Elhagytak pár sarkot, aminek köszönhetően igazi labirintusban érezte magát. Kellemetlen érzések keringtek benne. Egyetlen szerencséje volt, hogy bár klausztrofóbiás, a csatornarendszer elég tágas volt ahhoz, hogy ne érezze magát bezártnak. És ott volt a számtalan lehetőség hogy felszínre juthassanak amikor csak akartak.
- Mint a kísérleti patkányok egy beteges orvos labirintusában... - mondta ki halkan amit gondolt. Ettől egy kicsit jobban is érezte magát, amolyan megkönnyebbülést érzett. Figyelte a társaságot ahogy haladnak tovább. Léptei olykor lelassultak, mikor a térképet figyelve próbálta kiszűrni hogy merre is lehetnek. Olykor nem igazán tudta eldönteni, hisz nem a térkép olvasás volt a legerősebb tulajdonsága. Felemelte hirtelen fejét a térképből és maga mögé nézett. Halk motoszkálás, beszélgetés a távolban, melyet nem tudott bár kiszűrni de részeg emberekre emlékeztette őt. Kicsit eltöprengett, hogy tényleg emberek lehetnek e, de utána eszébe ötlött hogy ezen a helyen csak ők az igazi élő személyek.
- Siessünk inkább... - böki ki halkan, szinte már suttogva, nehogy meghallják őket a beszélgetés és motoszkálás alkotói. Nem igazán félt, hisz ha már elintéztek egy olyan szörnyeteget mint a páncélos zombi volt akkor piti kis zombik már nem lenne gond. Bár kitudja. Inkább nem bízza el képességeiket, még a végén a vesztüket jelentheti. Lépteit gyorsítja s próbál inkább halkan osonni, hogy ezzel is jelezze a társaságnak hogy jobb valóban szedelőzködni. Olykor a térképet nézve halkan szólal meg.
- Hamarosan elérjük a SHIELD negyed határát - szólal meg ismét. Kissé felbátorodik ettől. Szinte hihetetlen hogy az elmebeteg lány aki amikor elindultak egy óvodás gyerek szintjén táncolt most teljesen racionális, majdhogynem vezetői stílussal segít a kis csapatnak. Ő maga csupán saját magának parancsolt egész életében és nem is tudna vezetni semmilyen csapatot. Most is csak a túlélési ösztön hajtja őt előre, ami olyan fatális helyzetekben mint az övék valójában lenyűgöző dolgokra képes.

Haladunk tovább, ebben mindenki egyet ért, mennünk kell, nem szabad eltérni a tervtől, jónak tűnt az elsőnek is. Utunk tiszta egy jó darabig, megyek elöl, próbálok tájékozódni. Egy kis idő után motoszkálást és zörejeket hallok, el tudom képzelni, hogy miért lehet. Gyorsítok a tempón, de közben vigyázok nehogy eltévedjünk, vagy túl nagy zajt csapjunk.
-Gyerünk siessünk. -mondom halkan a többieknek-
Néha-néha hátra tekingetek.

A nagy öszecsapásután leültem egy kis időre, hogy kifujhassam magam. Annak ellenére, hogy nem voltam valami aktív úgy éreztem első menetnek eggyáltalán nem volt rossz. Ráadásul az angyal is megköszönte a segítségemet. Bár közölte, hogy nélkülem is boldogult volna. Igaz ami igaz én sehol nem voltam hozzá képest ő repül és kocsikat emleget. Én maximum akkor tudnék a segítségére lenni ha elfelejteni valami kódot. De mint kiderült ezt is csak a nanitoknak köszönhettem szoval én magamtól semmire nem voltam képes. Mielött elkezdtem volna méglyobban magamba roskadni arra gondoltam, hogy legalább megköszönte. Ez kicsit felvidított és még az is, hogy alig sérült meg valaki. A manó kinézetű kapott egy harapást de az átváltozására még hetek vannak hátra. Amint befejeztem magam felvidítását elindultam egy utcával előre gyalog tiszta-e a terep. Nem láttam senkit ezt a fejem felett lebegő angyal is megerősítése. Negyed orával késöbb elértük a keresett negyed szélét. Egy hatalmas barikád állta utunkat aminek a belsejében mintha árnyak mozgást véltem volna felfedezni.
Kmíg kitaláljuk mi legyen kicsit megkésve kicserélem a pisztolyom tárlyát és közben fülelek.

Borzalmino felett repülök. Szerencsére sikerült felszállnom, így némileg többet látok az előttünk elterülő térségből. Feltéve, ha nem ütnek le megint. De hát ez ezzel jár nem? A kockázat mindenhol ott lapul, anélkül már nem is lenne érdekes. Kicsit távolabb, hatalmas barikád állja el az utat. Mögötte mintha mozgást látnék, de nem tiszta, hogy mégis mi az, ami a képzetet okozza. Lehetséges, hogy tényleg van ott valaki, vagy valami, de egyáltalán nem látni senkit. Csupán az árnyak lengedeznek, cseppet sem bizalomgerjesztően. Talán ismételten nekem kellene előre menni. Ha engem leszednek, akkor a többiek fel tudnak készülni a támadás észlelése után. Nekik legalább lenne esélyük arra, hogy megússzák az esetleges harapásokat és karmolásokat. Eszembe jut a tömeggyilkos alak, aki már gazdagodott néhánnyal. Nagyon remélem, hogy nem most akar friss husit ebédelni. Az nem lenne túl jó! Minden esetre, most jobb az elénk magasodó problémával foglalkozni. Ha már szárnyaim vannak, miért ne játszhatnám a csalimadár szerepét? A barikád felé repülök, ügyelve minden apró rezdülésre. A tákolmány egy biztonságosabbnak tűnő részére leszállok, egyensúlyomnak hála elég egy gerenda, vagy egyéb.
- Ha ismételten leszednek, ne fogjátok vissza magatokat! Te pedig tökbombás, fogd vissza magad és ne kajálj be a hátam mögött!
mondom a rádiómba, mi szerencsére megúszta az előző zombis incidenst.

Tovább indultunk a csatornába miután végeztünk a páncélossal és pihentünk. Na meg persze miután ellenőrizték hogy van-e nála valami használható. Mikor, már távolabb voltunk csoszogást és valami beszédszerűséget hallottunk magunk mögül. Előttünk viszont véget ér az út és a mellékágak is ugyan úgy elvannak, zárva, mint a többi. Szétnézek és megkeresem a legközelebbi feljáratot, és óvatosan felmászok. Félretolva az aknafedőt kicsit kidugom a fejemet és körbenézek, nem látok senkit, sem viszont csoszogásokat és lépteket lehet hallani. Kicsit visszahúzódok és jelzem a többieknek, hogy jöhetnek de csak halkan. Kimászok és felemelem a pisztolyomat miközben a terepet figyelem, hogy ha kell gyorsabban, tudjak reagálni, előhívom a shurikent is és megvárom a többieket. Ha addig nem történik semmi, megpróbálom bemérni a helyzetünket és elindulni a jó irányba. Persze csak fedezékben.

Kutyák és néhány sétáló hulla. Ezeket nagy valószínűséggel nem lenne nehéz elintézni, főleg, hogy a zombik észre sem akarnak venni. Azért jobb, ha nyitva tartom a szemem. Alaposan körbenézek, de egyenlőre semmi nyoma újabb nem éppen élő létformának. Közben hátrafelé is vetek néhány pillantást, mert nem tudni, hogy a vírus milyen gyorsan terjed a sorozatgyilkosban. Már a tudat, hogy egy sorozatgyilkos van mögötte rémítő, nem még az, hogy ugyanezen alak hamarosan sétáló húshalommá változik.
- Álljatok meg, hallok valamit! Senki ne jöjjön közelebb!
Mondom a rádióba, mikor új zajt hallok. Bár valószínűleg teljesen hiábavaló az a parancsféle, ami elhagyja a számat. Legutóbb is mondhattam bármit, ezek akkor is azt tették, amit jónak láttak. Ez valamilyen szinten jó, ha a történteket nézzük, de azért nyomasztó, hogy így hallgatnak az ember... vagyis mutáns szavára. De most jobb dolgom is van annál, hogy ezen filózzak. Jobb, ha kiderítem, hogy ki, vagy mi adja ki ezt az idegesítő hangot. Mikor kicsit jobban figyelek, azonnal felismerem. Részben ilyen hangot adok ki én is, repülés közben. Tehát fentről jön... Felnézek és meglátom a leszálló alakot. Szárnyai elég tépettek, de határozottan tollakból álltak egykoron. Ábrázata érdekes, főleg, hogy fél arca hiányzik. Ez csak egyre jobb és jobb lesz. De várjunk csak!
- A rohadt életbe, ez én vagyok! Vagyis... voltam.
mondom ingerülten. Ez a mocsadék képes volt pont most megjelenni. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy magammal találkozzam, ráadásul ahhoz főleg nem, hogy ilyen ramaty, félpofájú állapotban lássam meg magam. Annyi előnye van, hogy tisztában vagyok néhány képességével. Igen, csak néhánnyal, mivel arról fogalmam sincs, mi változik még bennem néhány év alatt. Azt meg végképp nem, hogy ebben a világban mit változtam. Most az egyszer remélem, hogy semmit... Istenem, ez a vélemény teljesen ellenkezik az érveimmel. Még hogy én ne változzak? Az teljesen kizárt. Bár lehet, hogy pont ezért kattantam be és lettem ilyen, mint amilyen az a díszpéldány odafent.
- Figyeljetek a tetőre is! Készüljetek fel, és ha van rá esély menjetek be! Odabent csak néhány ebet, meg sétáló hullákat láttam.
Adom át az információkat, miközben magamat készítem a várható támadás kivédésére.

Lassan de biztosan haladva a térkép szerint elérik a SHIELD negyed határát, ami hatalmas törmelék barikádok jelezték. Nem lepte őt ez meg egyáltalán. Na jó... talán egy kicsit. Talán... Figyelte a törmelékeket és azon tanakodott hogy most ezeket megpróbálják e eltávolítani, vagy netán kockáztatni fognak és felmásznak majd a felszínre. Egy kis "friss" levegőt nem igazán vetett volna már meg, hisz a gyomrában kavargó kellemetlen érzés még bár nem tört elő de néha igencsak próbára tette. Ahogy figyelte, semerre se tudtak volna tovább menni.
- Itt a vége - jegyezte meg halkan, de olyan komoly arccal, mintha ezzel megváltaná az egész univerzumot. Nagyon remélte hogy valóban nem állnak neki a törmeléket eltávolítani, bár jó maga talán még lenne is olyan elvetemült vadállat hogy nekifogjon ennek. Enyhe fintor futott végig arcán, még mindig a törmeléket figyelve, talán arra várt, vagy épp reménykedett, hogy magától elhordja magát és kényelmesen mennek tovább. Sajnos nem így történt. Olykor a csatornarendszert figyelte, nehogy azért váratlanul megtámadják őket. Adamra nézett, aki épp felmászott és nyilván a város utcáin legeltette szemeit, hogy tényleg biztonságos lesz e kimászni a patkány labirintusból. Elkenődött arc kifejezéssel mutatta ki, hogy bár nem szimpatikus neki az ötlet, de más választásuk tényleg nincs minthogy itt hagyni ezt a bűzös csatornát. Mikor jelzi hogy követhetik és biztonságos a terep, Rados megvonja vállát.
- Hát ha nincs más választás... - közli a többiekkel majd fel is mászik a ragacsos és mocskos létrán. Érzi ahogy ujjai és lába kissé megcsúsznak, de mivel óvatos, így szerencsére nem esik le. Ennyire még Ő sem béna. Bár olykor vitatható. Mikor kimászik, első dolga az hogy mélyet szippant a relatívan kellemes és friss levegőből. Teljesen lepereg róla minden és sokkal jobban érzi magát. Csendben nézi a környéket, a szétesett város förtelmes maradványait. Teljes mértékben idegesítik őt a csoszogások és hangok. Ha már ennyire hallani, tény hogy nagyon közel vannak a zombik. És ha közel vannak, az tényleg nem jó. Áll a csatornarendszer felett és fedezve a többieket figyeli a környéket amíg mindenki ki nem mászik, majd utána Adam után vonul fedezékbe, természetesen olyan könnyed és nyugodt lépésekkel, mintha hercegnő lenne és sétálna egy virágoskertben.

Az angyal lágyan suhant el a fejem felet. Olyan gyönyörű volt az a nő, hogy néha tényleg azt hittem egy igazi angyal. Kecsesen rászállt az egyik barikádra. Ő figyelmeztetett minket ne közeledjünk hozzá de én mégis követtem egészen a barikádig. Nem mentem túl közel az akadályhoz nehogy bárki vagy bármi észrevegyen. Halottam ahogy Angyal káromkodik majd egy közeli tetőre szegezi a tekintetét. Megkerestem a tekintetemmel mit is vehetett észre. Rövid idő alatt meg is láttam egy alakot tépett szárnyakkal. Angyal fölhívta mindenki figyelmét a tetőkre majd közölte ha lehet menjünk be. Csak pár zombi meg élőhalott kutya van benn.
Mivel nem kedvelem a parancsolgatást és a rossz bőrben lévő kutyák látványát ezért kint maradik. De a legnyomosabb ok az, hogy nem hagyok hátra senki. Ezért ha tol fosztásra kerül sor a pisztollyal amit két kézzel jól megmarkolok becélzom a veszett madarat. Csak akkor ha Angyal nincs célkeresztben. És ha netán alul maradna megpróbálnám a zombit magamhoz csalni. Tudom, ha olyan ez is mint az előző erőben felülmúl engem de talán meg tudom lepni.

Az utunkat barikádok állják el, így már nem lehet a terv szerint haladni, fentről pedig hallani, hogy a zombik ott vannak. Nem tartom túl jó ötletnek, hogy csak úgy felnézzünk, találomra.
- Várjatok egy kicsit. Lehet fent vannak. Adam, te csak told el a csatorna fedelet, én lentről fedezlek. Jó?
Remélem a többiek hallgatnak rám egy kicsit. Így lehet megúszunk egy kellemetlen találkozást. Ha egy zombi feltűnne, és nincs a célkeresztben társ akkor lövök, nem is egyszer, háromszor is ha kell.

Amikor kinézek csak néhány kutyaszerűséget, látok de a ködtől nem tiszta. Jelzek a többieknek, hogy csendben jöjjenek, és utána próbálok fedezékbe vonulni, amikor fémes hangok kíséretében átütötte valami a barikádmaradványokat és mellkason találta a páncélos alakot. Azonnal felismertem hogy mi az ezért a saját shurikenemet én is megjelenítem.
- Ez én vagyok!
Jelzem a többieknek is, hogy az én itteni halott énem az egyik támadó közben tűz gyullad elzárva előlünk az utat és Rado mása is, megérkezik. A másik... én, egy szaltó kíséretében ugrik fel az egyik közeli kocsira. Amit lemásolva a mellettem lévő kocsira ugrok és rálövök a fejére párszor.
- Ha lehet Rado ne engem, gyújtogasson ameddig magammal, törődök.
Ez így kicsit furcsán hangzik de végül is igaz. Ha a többiek elérik, hogy a másik Rado ne rám figyeljen én is, megpróbálom elintézni, hogy én se rájuk figyeljek. Ha elhajítanám a shurikent magam felé, akkor megpróbálok kitérni előle vagy a sajátommal kivédeni és eldobni magam felé az enyémet.

//Remélem nem túlságosan zavaros //

A felém irányuló ütést gond nélkül elkerülöm. Még jó, hogy ismerem magam és tudtam, hogy egy ilyen fölényes helyzetet nem hagynék ki. Így legalább az első ütést nem nyeltem be. Ez a rohadék azonban máris taktikázik. Egy felém nyomuló késre leszek figyelmes szemem sarkából.
- A franc...
szalad ki a számon. Kard előrántásához nincs elég idő, még ha az nem telne csupán néhány másodpercbe. Jobb híján a tőrökért nyúlok, és fél pillanat alatt előrántom őket. Testemmel oldalra fordulok, hogy a lehető legkisebb felületet adjam a már elindított támadás célpontjául. Hogy javítsak helyzetemen, az egyik kezemmel megindítom a tőrt, hogy a támadó fegyvert oldalra hárítva megússzam a szép kis sérülést. A másik kezemet azonnal a zombi nyakához irányítom és megpróbálom elvágni a torkát. Kicsit nagyobb erővel vágok, hogy ha eltalálom, mélyen húsába tudjon vájni a penge. Ha már én itt döglök, ő se maradjon ki. Amíg ez a tollhiányos jómadár itt téblábol, nem vagyok hajlandó kinyiffanni.
- Ezt én elintézem, a másik a tiétek!

Próbáltam célozni azt tolla fosztott rémséget de sajnos túl messze volt hozzá. Ráadásul én sem voltam egy mesterlövész. Nagy volt rá az esély, hogy az angyalkát találjam el. Ezért inkább tekintetem a barikád túloldalán lévő zombi kutyákra terelődött. Szerencsére még nem támadtak ránk de ami késik nem múlik. Amíg a barikád túloldalát figyeltem a manó megindult fölfele pördeszkáján de nemsokára a lábaim előtt kötött ki. Ez a fickó folyton felém zuhan szerencsére ezúttal nem rám esett. Ezután néhány apró golyóbis esett a lábaink elé pont mint a megszállott bombái. a sötétből előjött vihogva egy másik bohóc rohadtam kiadásban.
A felismerés villámcsapásként ér ezért gyorsan hátra ugrok. Amint biztonságban vagyok a robbanástól elteszem a pisztolyt és előveszem a kardot. Azzal legalább egy kicsit tudok bánni. Mivel az egy viking kard ezért kicsit nehézkes ezért a nanitjaimat aktivizálom ezért egy kézzel is könnyedén tudom majd forgatni. A reflexeimnek hála könnyen észlelem a bombákat és el tudom téríteni őket a kardal.

Szerencsére, nem vár fönt semmi meglepetés, úgy tűnik csak én vagyok ilyen paranoiás. Ahogy felérünk, a páncélos alakot mellkason találja egy dobócsillag, én rögtön a társunkra nézek, aki ilyeneket idéz, de nem ő az, az élőholt énje volt. Hamarosan előkerül Rado élőholt alakja is, aki tüzet idéz. Úgy gondoltam, hogy nem lenne túl jó, ha akárki meggyulladna.
A sörétes fegyver, talán nem olyan gyors, ezért leteszem a földre, és két pisztolyt veszek elő, ezzel nyitok tüzet a zombi Radora, a fejére próbálok célozni. Ha támadna, vagy a shurikenes zombi venne célba, akkor marad az ugrás és bukfenc, esetleg vetődés, nehogy megégjek, vagy belém álljon egy fém tárgy. Ha kifogyok, akkor a földön lévő sörétest kapom fel.

Rex csapása és a tűzfal szinte meg se kottyan fejemben, mintha nem is történtek volna meg ezek a dolgok. Csupán egy dolog volt számomra igazi, mégpedig az, ahogy fülembe eljutott az édes gyermeki kacaj, mely felettébb ismerős volt számomra. Megtorpantam, bár nem is az utat elálló tűzfal miatt, hanem inkább a "hús" kérdős felszólításra. Nem kellett megfordulnom hogy tudjam kihez tartozik eme édes hang. Hajamat lágyan csapta fel a tűzfalból keletkező hőhullám, éreztem hideg és sápadt bőrömön ahogy lassan melegíti. Szemeimet összehúztam lágyan. Nem tudtam megállni, hogy arcomra ne üljön ki az a bájos mosoly, melyet minduntalan nagy előszeretettel használok, ha saját magam gyilkolási ösztöneire leszek figyelmes. A szadista mosoly, mely szinte mindent képes elárulni viselőjéről, mégis legalább olyan titokzatos mint az óceán mélye. Fogaimat lágyan kimutatom a világnak, majd megfordulok. Az az érzés támad bennem, mintha megállna az idő és megszűnne létezni minden körülöttünk. Nem létezik se Adam, se Rex, se Bishop, se pedig Adam zombie mása, csupán én és a tökéletesen undorító képmásom, kinek rothadó húsának bűze megcsapja orromat. Hideg tekintettel figyelem őt, legszívesebben odamennék s átölelném, felajánlanám neki hogy együtt játszunk és pusztítsunk. És miért is ne tehetném meg? Tudom jól, én bár nem vagyok képes tűzfalat felállítani, de a megaszalódott húsa roppantul érzékeny a tűzre, melynek köszönhetően talán lángra se lobbanhat úgy mint én. Szinte teljesen magabiztos vagyok abban, hogy ez egyoldalú győzelem lesz. Testemet ringatni kezdem, mintha lágy táncba kezdenék. Lépéseim egyre csak közelebb visznek imádott zombimhoz. Kezeimet kitárom egy hatalmas ölelésbe, miközben ujjaimat mozgatom jelezve, nyugodtan sétáljon hozzám, sétáljon csak, hogy keblemhez ölelhessem, mint egy régi jó barátot. Bishop lövése se zökkent ki az egészből, csupán remélem hogy nem találja el a zombie énemet, hisz ez roppantul elszomorítana engem. Szinte tudom mit csinálok, már csak 2-3 méternyi távolság van közöttünk.
- Édes üntyiprüntyis tüncibogaram! - köszöntöm a zombi Radot oly lágy hangon, mintha csak az anyja lennék. Érzem ahogy saját testem felforrósodik, így imádott plüss játékomat kettőnk közé dobom. Ha legalább felemás olyan mint én, nem féllek hogy bántaná. Legalább is erre támaszkodom. Nem szeretném ha kis kedvencem szénné égne. Apró lángra kap ruhám, mely mint a futótűz rohan végig testemen s már lángolok mint az élő Pokol. Nem tudom mennyire erős a zombi másom, de tény hogy én magam még tűzfalat nem tudok felállítani, így nem hagyatkozhatok csak Bishop lövéseire.
- Cicc-cicc... - hívogatom a zombit, majd ha megindul felénk, kezeimet magam elé tartva elvigyorodom. Tudom jól hogy így a tűz engem nem bánt, de gyorsan kell cselekednem, hisz sokáig ezt a formát én se vagyok képes fenntartani. Hangosan nevetek fel, bár nevetésemet elnyomja a kezeimből kitörő tűz, melyet egyenesen az én imádott zombi verziómra irányítom. Tisztában vagyok azzal, hogy ilyenkor támadásom valamivel erősebb mint emberi formámban.
- Where is my mind, when i touch the grass, when i feel the air in my hair... Where is my mind...? Its in collapse...- éneklem közben a rövid éneket, melyet még régebben halottam a rádióban.