New York utcái

Kajánul mocskos vigyor terült szét arcomon mikor meglátta édes szerelmem csillogó szemeit. Tökéletesen ezt a reakciót vártam és az hogy a támadásom is precizen pontos volt, csak jobban feltolta a magabiztosságomat. Szinte már már azt lehetne hinni hogy mindent teljesen átgondolok, mint egy igazi sakkmenet, de az improvizáció volt inkább mindmögött, bár be kell vallanom saját magamat ismerve és ezekből az ismeretekből kiindulva tudtam hogy összehozni mindent. Felnevetek, hangossan mint egy őrült, érzem ahogy torkomból a nevetés feltör oly hangossan, mintha életem függne tőle. Gonosz és szadista, mégis lapul benne valami gyermeki, ártatlan. Nem hagyom abba a támadást, bár érzem ahogy lassan fogytán az erőm hisz két dologra koncentrálni még én sem tudom. A zombi másom visitása pompás ének fülemnek, egy karácsonyi ajándék, amire mindig is vágytam. Teszek felé egy lépést, úgy érzem mintha ezzel a lépéssel világokat döngetnék a földbe. Csak kacagok, hangomat megannyiszor verik vissza az üres utca épületei, eltűnik az utcákban, szertefoszlik mindenhova. Egyáltalán nem jut eszembe, hogy ezzel más zombikat is tán idecsalogatok. És ha igen, akkor mi van? Nem érdekel. Most számomra az egész világ megszűnt létezni, ahogy visitó zombi másomat látom vonaglani a tűzben. Még mindig nem hagyom abba a lángcsóvákkal való pusztitásomat. Már egésszen közel érek hozzá, ha akarom bele is rúghatnék talán. Lenézek rá s arcom az a sokatmondóan lenéző.
- Azt hittem többre vagy képes édes szerelmem - szólalok meg teljesen letört hangon, már szinte érzem ahogy könnyeim csordulnak ki a mély csalódástól. Lehet nem kelett volna ilyen közel merészkednem hozzá, mégis megtettem. Testemet elhagyták a lángok és érzem ahogy nincs rajtam semmi. Ez a tudat cseppet sem zavar. Erőmet már nem firtatom a lány előtt, úgy érzem kegyelmezem neki, igy megszűntetem a támadást és figyelem őt sajnálkozó arcal.
Ha nem támad meg, amit reméllek, piruettes mozdulatokkal megyek a plüss nyuszihoz, majd lágyan veszem fel a földről s magamhoz ölelem, mintha szenvedélyes szerelmem lenne, majd ismét a zombi másomra tekintek. Valami mozog a fejemben, valami amit még sosem éreztem. Lassan lépdelek vissza a zombi másomhoz s leguggolva hozzá egy lágy mosolyal arcomon, barátságos mozdulattal nyújtom felé kis kedvencemet, mintha csak meggondoltam volna magam s neki szeretném adni reménykedve hogy talán ezzel kiengesztelem a támadás miatt. Megfordul beteges fejemben az is, hátha összebarátkozunk.
- Tessék. A tiéd - mondom neki olyan kedvesen, ahogy azt csak az ártatlan kisgyrekek tudnak.

A kés kis híján elég komoly sérülést okoz. Szerencsémre még időben tudtam reagálni a támadásra. A tőröm is betalál, így el tudtam vágni a zombi nyakát. Az a rohadék én viszont nem akar megdögleni. Ocsmány körmeivel felsérti a bőröm és a karom vérezni kezd. Ez nem túl jó, a dokik felvilágosítottak mi van akkor, ha valaki így jár. Most még örülök is, hogy egy erőteljes rúgás miatt hátrarepülök, eltávolodva a rothadó alaktól. Pólóm aljából levágok egy csíkot, majd azzal elszorítom a sérült karomat. Remélem ez majd ha meg nem is állítja, de lelassítja a vírus terjedését. Ezek után addig a néhány pillanatig, amíg el nem zsibbad és tudom használni mindkét karom, támadok. Elrakom az egyik tőrt, helyére a kardot veszem elő. Már tudom hol hibáztam. A zombi nyakát vettem célba a fél pofája helyett. Ha most oda célzok, átszúrhatom azt a maradék agyát. Ez okoz annyi sérülést, hogy kinyiffanjon. Remélem! Gyors repüléssel megindulok felé. Az utolsó pillanatban leállok a szárnycsapásokkal, hogy hirtelen kezdjek el zuhanni. Ezek után mögötte próbálok felemelkedni és egy nagyot suhintok a karddal, becélozva a zombi fejét. Még kicsit fentebb is, hátha el akarna szökni. Másik kezemmel a tőrt lendítem, valamivel lentebb a nyaka felé, hogy ha más nem, egy hátsó bemetszéssel párosítsam az elsőt és így szabadítsam meg fejétől. Karom lassan kezd zsibbadni, így úgy vélem jobb lesz sietni.

Igaz a kard alapból egykezes volt de sajnos nem rám méretezték. Kicsit nehézkesen mozgattam a a kardot ezért némi nanit behatás segítségével úgy forgattam a fegyvert mintha csak egy fakard lett volna. Az elém eső tökbombákat még időben el tudtam taszítani azonban a többiek nem voltak ilyen szerencsések. Az elötük fölrobbanó bombák hátravetették őket és jó néhány sérülést is szereztek általa. Engem hála az ügyeskedésemnek csak a robbanás szele csapott meg. A két lidérc manó folytatta egymás kiiktatását a levegőben. Arra gondoltam nekem is kéne egy ilyen deszkát beszerezni. Hirtelen azon kaptam magam, hogy csak bámulok mint a moziban míg a többiek harcolnak. Szememmel elkezdtem angyalt keresni és pont amikor megtaláltam harapott bele a romlotabbik változata a karjába.
Teljesen magatehetetlenek éreztem magam. Hogyha fejeltebbek lenének a nanitjaim akkor talán többet is tehetnék. De mit várhatok a magyar gyártmánytol. Erre eszembe jutott, hogy az itteni énemnek lehet a nanitjai megtanulták kiszorítani a vírust a gazdaszervezetből. Akkor talán ő tudna segíteni vagy nem. Tanakodás helyett inkább megpróbálom kisegíteni angyalkát.
-Hély te kopasztott csirke! Nem tanították meg neked, hogy illetlenség másokat harapdálni. Gyere le és olyan pofont kapsz, hogy abban a házban is csöngetnek majd ahol még az alapot ássák!- mondom jó mérgesen és hangosan. Reményeim szerint rám támad én meg lesújtok a kardal. Ha nem is tudom elintézni legalább egy kis szusszanásnyi időhöz juttatom Angyalt.

Rothadó másom egy könnyed mozdulattal védte a lövedékeket, és lasszóvá változtatta a shurikent. Amivel a páncélos sisakját eltávolította aztán kiharapott egy darabot a nyakából. Megint elkezdek tüzelni felé és a shurikent is, elhajítom, hátha eltalálom a rohadékot. Leugrok az autóról, nehogy lerántson a lasszóval és a visszatérő shurikent ismét, eldobom. Ha kell jobb kezemmel, megfogom a lasszó végét, hiszen abban úgysem tehet kárt és megpróbálom közelebb rántani egy sorozattűz keretében. A harc hevében a kifogyó fegyverből kiejtem a tárat és az oldalamon lévő telit, belecsúsztatom de, közben jobb kezem végig szabad marad. Ha kell, megpróbálom elterelni a figyelmét a többiekről zombi másomnak és figyelni arra is, hogy engem se sebesítsen meg. Viszont én minél nagyobb sebeket ejtsek rajta.

Rado ügyesen lefegyverezi a zombi énjét, én addig könnyedén cserélhetek a két pisztolyra.
~ Nem túl szívderítő látvány ez az égő zombi...
Az egyik pisztollyal megpróbálom becélozni az előholt Rado fejét, és lövök, akár többször is. Ha látom, hogy támad, tűzzel, vagy másképp, akkor gyorsan igyekszem arrébb futni, nehogy baj érjen.

//Nefi megkönyörült rajtam, nem robbantam félig fel...//

Sikerült újratöltenem, úgyhogy tovább tüzelek rá de, keményfából faragták, amin azért nem lepődök meg viszont azon már igen, hogy a jobb kezemről az egész "mutánsgénekkel fertőzött" fémes szövetet elkezdte elszívni, úgyhogy megragadom a másik kezemmel is a lasszót és rántok rajta egyet és félrelépve lefejtem a kezemről az ostor és a még remélhetőleg földre rántott zombi énemre, lövök. Közben megpillantom, hogy Rado másával már végeztek, ezért remélem, hogy nekem is megpróbálnak besegíteni. Egy íves mozdulattal megint eldobom a shurikent így egy enyhe kanyarban, repül a másom felé remélhetőleg, így már eltalálom vele a nyakát. Viszont ha nem sikerül lerántanom a földre, akkor is megpróbálkozom ugyan ezzel de, a mozdulat végén hátrálok kicsit és ügyelve, hogy a lasszóval ne találjon el gyorsan, elrakom a pisztolyt és leveszem a hátamról a shotgunt amit, bal kézzel tartva, ha még távol van tőlem. Közelebb lépve, rálövök a másomra aztán egy könnyed mozdulattal függőleges irányba tartva, anélkül hogy tényleg elengedném, hagyom, hogy lejjebb csússzon a kezemben és felhúzom újból. Ez idő alatt biztos, hogy visszaér a shurikenem de, most a kezemben marad, hogy ha sikerül elég közel jutnom hozzá vagy fordítva meg tudjam védeni magam, illetve tudjak támadni vele.

Annyira el voltam foglalva Angyalka küzdelmével, hogy elfelejtettem a saját épségemmel foglalkozni. Minden figyelmeztetés nélkül valaki nekicsapódott hátamnak ami miatt padlót fogtam. Épphogy el tudtam kapni a fejet ami a nyakamnak feszült nehogy megharaphasson. Azonban ennek megvolt az ára. Amiért a nyakamat védtem nem volt mivel tompítanom az esést ezért arccal landoltam a földön. Azonban nem törődhettem a sérüléseimmel mert minden ügyességemre szükségem volt a bestia ellen.
A fejét megragadom az egyik kezemmel míg a másikkal amilyen erősen csak tudok behúzok a piócának. Ha sikerül leráznom magamról akkor látom, hogy egy nővel kell megküzdenem. Igaz, hogy már nem él de ez a tény jócskán lecsökkenti a harci kedvemet. Ugyanis egyik alapelvem nem bántok nőket. Inkább megpróbálom kihasználni hogy gyorsabb vagyok a hátába kerülök és leteperem a földre. Ha már ott van a sokkolóval kicsit elkábítom a hölgyet.

A zombi Radot sikerült elintézni, én igazából csak biztos, ami biztos alapon lőttem fejbe, de a helyzet nem ilyen egyszerű, amint egynek vége, jön az után pótlás, az egyik csapattársunk szerepében.
~ Nem lesz jó, ennek a páncélosnak komoly felszerelése lehet.
Ha lehet megragadom a shotgunt, és egyet, kettőt oldalra bukfencezek és ezután megpróbálom a zombi fejét célba venni a fegyverrel. Ha nincs közelben a puska, akkor először lövök a pisztollyal és azután próbálok egy bukfencet, és végül a fejére egy-két lövést. Közben azért figyelek, nehogy más meglepetés is érjen mint az ellenfelem.

A művelet sikeresnek bizonyul. A zombi én végre halott, így valamelyest megnyugodtam. Nem is értem miért stresszeltem ezen. Az élő elvégre mindig jobb! Kár, hogy hamarosan én is bezombulok. Persze remélem, hogy ez mégsem így lesz és még időben megtaláljuk az ellenszert. A karom viszont lassan használhatatlanná válik. Kicsit lazítanom kellene a rá helyezett szorítókötésen, de nem akarok kockáztatni. Majd ha nagy szükségem lesz rá, akkor eloldozom. Körbenézek és látom, hogy mindenki harcol. Majdnem mindenki! Szegény Borzi most irtó nagy bajba került. Úgy érzem viszonoznom kellene a szívességet, melyet tett. Elvégre ő is segített nekem, úgy illik, ha én is segítek. Egyébként sem hagynám ott egyedül. Az a nő végtére is nem kismiska, ha jól sejtem. A kardot erősebbik, még használható kezembe fogom, a tőrt viszont kénytelen vagyok eltenni, ha nem akarom elhagyni. Márpedig nem akarom, végtére is ha túlélem, ez a remek darab a gyűjteményemet fogja gyarapítani. Ezek után megindulok zuhanórepülésben, hogy akár saját lendületemmel le tudjam szedni a zombit Borziról. Nekem már úgyis mindegy, nem kellene hogy a srácot is megfertőzzék.

Égő hullaszag csapja meg orrom. Egy olyannyira undorító érzés számomra, melyet még szinte sose éreztem. Még a csatorna mocskos bűzének szagát is tökéletesen felülkerekezi. Gyomromban a savak lüktetnek és próbálnak torkomon keresztül kitekinteni a csodaszép káoszos világa. Szerencsére egyetlen nyeléssel ezt megtudom akadályozni, de még egy ideig érezni fogom torkomban a maró sav kellemetlen hatását. Sebaj. Ahogy nézem füstölgő zombi másom testét, szemeimbe önkénytelenül tolódnak azok a könnyek, melyek már egy ideje nem mutatkoztak. Nem kértek engedélyt, nem is parancsoltam meg nekik hogy előbújhatnak. Akkor mégis miért? Nem értettem s bár talán nem is igen akartam, még mindig porladó testkupacot figyelem. Sajnálat húzza össze torkomat, érzem benne azt a gubancot amit ilyenkor szokás a sajnálat, a tehetetlenség és sírás peremén állva. Legszívesebben otthagynám őt, vagy bármi más, de oly nagyon leszögezi tekintetem, hogy nem vagyok erre képes. Egyik ujjam óvatosan kúszik felé, mint egy éhes, gyilkos mamba. Még mielőtt hozzáérhetem volna, gyorsan visszarántom, mint akit megcsípett az áram. Nem veszi el tőlem a drágaságomat, nem értem miért nem fogadja el. Talán agyam nem is képes felfogni a tényt hogy halott, nem fog többé mozogni. Leteszem szorosan mellé édes szerelmemet, ha már elhatároztam hogy neki adom, akkor ezt az elhatározást nem fogom megváltoztatni. Mellé helyezem, s megigazítom a plüss nyúl füleit kedvesen, hisz nem hagyhatom őt ott rendezetlenül. Elmosolyodom ismét lágyan s gyermekien, elégedett vagyok művemmel.
- Everything is clearer now. Life is just a dream you know. That's never ending. Free, wanna be free...- motyogom halkan a szavakat, melyek felzengtek fejemben. Ismét valamilyen ének, melyet évekkel ezelőtt halottam egy rádióban. Lehet, hogy sokan butának néznek engem, de ami egyszer a fülembe mászik, azt már sosem lehet kiverni az agyamból. Ezek a szavak pedig szerintem épp helyzet illőek voltak. Felálltam a bűzölgő és füstölgő testtől. Szétnéztem a pompás utcán, ahol épp Adam és annak mása pompás viadalban részesültek, valamint az egyik társunk, a páncélos alak, kinek egy csodaszép darab hiányzott nyakából. Kellemes arckifejezésem most komolyra formálódott. Tudtam hogy nem rózsás a helyzetünk, ezt sosem állítottam amióta itt vagyunk, de hogy most igencsak rosszul megy a sorsunk, az holt biztos. Megráztam lágyan fejem elutasítva ezt a szörnyű helyzetet. Legszívesebben ismét átváltoztam volna, de tudtam hogy ez nem lehetséges, mivel már egyszer megtörtént. Igaz megpróbálhatnám, de nem mennék ezzel semmire. Halkan sóhajtok fel, legalább úgy ahogy az anyák szoktak mikor azt nézik, kisgyerekeik hogy balhéznak ismét s rutinul rendet kéne rakni köztünk. Két kezem enyhén csípőmre helyeztem s figyeltem még apró pillanatig a dolgokat, méregettem a helyzetet.
- Sweet dreams are made of this... - morogtam az orrom alá, közben az égre szegeztem egy kicsit tekintetem mintha valamelyik istennek akarnék ezzel egy kicsit panaszkodni. Pár lépés, mellyel közel kerültem mint Adamékhoz, úgy Bishophoz aki Rexel bajlódik. Ujjam ajkaimra bigyesztettem, mintha nem tudnám eldönteni hogy kinek segítsek, vagy hogy egyáltalán bele e avatkozzak az egészbe. Kicsit még morfondíroztam a dolog s legvégül úgy döntöttem ahogy a leghelyesebb...
Egyszerűen leültem a földre törökülésbe és két kezemnek támaszkodva figyeltem egyszer Adamékat, másszor Bishop-ot, ahogy bajlódnak ellenfeleikkel. Oly nyugodtan néztem az egészet, mintha ez mindennapi, természetes dolog lenne. Olykor ha Adam, Bishop vagy valamelyik zombi olyan támadást esetleg hárítást alkotott, ami megmelengette szemem s szívem, hangos kacagással és taps viharral jeleztem gratulációmat. Ha netán valamilyen támadás esetleg engem is fenyegetne közben megpróbálok kitérni előle egyszerű bukfenccel. Közeben természetesen néha nem felejtek el magam mögé is nézni, valamint az utcát fürkészni, hisz semmi kedvem egy zombi ebédje ként végezni.
- Hajrá egyik, ne hadd magad másik! - ilyenféle mondatott kurjantok olykor nekik, hogy biztassam őket harcuk közben.

Azt hogy pihent agyú vagyok már számtalanszor bizonyítottam életemben az egész világnak, de hogy ennyire pihent agyú legyek mint most, talán még sosem voltam. Úgy éreztem magam mintha minden körülöttem le lenne lassulva olyannyira, hogy még Adam és Bishop szempillantása is órákig tart. Nem, nem lassítottam le az időt, hisz ilyen képességgel nem rendelkezem, csupán az információk eljutása az agyamba lassultak le hihetetlenül. Olyan mintha egy doboz xanaxot ettem volna meg. A cserepes növény is többet mozog talán mint én most. Ülök a hideg betonon, teljesen mezítelenül és figyelem ahogy Bishop szétlövi Rex fejét. Az agya mint a hópelyhek, úgy szállingóznak le a földre, lassan és ráérősen, hisz ezen kívül valóban semmi dolguk sincs, minek sietni? Azon kapom magam hogy arcomon egy felettébb nyugodt mosoly ül. Annyira nyugodtnak tűnök, mintha be lennék szívva. Testem lágyan mozog egy lassú ritmusra. Hullámozva mozgatom jobbra és balra, közben fejemmel bólogatok kicsit. Figyelem ahogy lehull a maradék agyváladék Rex fejtelen testéből és az leesik a földre.
- Rex kicsit mintha elvesztette volna a fejét... - nyögöm ki végül nyugodtan és a testet nézem. Nem igazán hat meg a dolog, főleg hogy nem is ismertem. Két kezemnek támaszkodok és úgy dőlök egy kicsit hátra, majd végül teljesen és fejemet is hátra fordítom. Feje tetején látom a zombi másomat, ahogy mellette pihen az én drágaságom. Kicsit pislogok némán, majd egy határozott mozdulattal oldalra fordítva magam négykézlábra ereszkedek. Mint a mászó kisgyerek, úgy indulok meg a hulla felé, tenyereim csattogó hangot adnak ki minduntalan, valahányszor a betont érintik. Inkább lábaimmal lököm magam, kezeimet csak arra használom, hogy ne bukjak orra. Odaérek és leteszem fenekem, most már ülök. Mohón kapom magamhoz a játékot, mint az irigy kisgyerek az óvodában aki nem akarja hogy más is játszhasson vele.
- Enyim! - vakkantok a hullának mintha az még hallaná és megértené. Nyelvemet nyújtom ki rá gorombán, olyan erősen nyújtom nyelvem hogy szemeimet is behunyom közbe és érzem ahogy állkapcsom megfeszül közben.
- Blőőőő! - adom hozzá ki a hangot, hogy hitelesebb legyen az egész megalázás. Immáron felállok és hogy ne legyen elég az egész csúfolódás még meg is rugdosom a megégett zombi másom hulláját. Egy beképzelt kisasszonyos hangot adok ki, miközben fejemet elfordítom tőle úgy ahogy azt a primadonnák szokták csinálni. Lágy léptekkel indulok vissza Bishop-hoz és Adamhez, még mindig nem tud érdekelni a harcuk. Plüss állatkámat dédelgetem karjaimban.

Bár nem voltam valami előnyös pozícióban mégis sikerült az egyik kezemmel távol tartani azt a rusnya dögöt a nyakamtól. Míg egyik kezemmel a tolakodó felyet tartottam visza a másikkal egy erős ütést mértem támadómra. Szerencsémre az ütés elég erős volt ahhoz hogy leszálljon rolam. Gyorsan talpra ugrottam és akkor láttam meg, hogy egy zombi lény támadott meg. Igaz mindig is szerettem volna, hogy tapadjanak rám a nők de nem ennyire. A zombi egyértelműen megsínylette az ütésemet mert ide oda kóválygott. Egy pillantást vettem a földön heverő kardomra de rögtön el is vetettem az ötletet. Igaz, hogy zombi volt de akkor is nő és a nőket én soha nem bántottam. Inkább egy humánusabb megoldás mellett döntöttem. Villámgyorsan mielőtt magához térhetett volna előkaptam a sokkolót majd a hátába kerülve a vállánál fogva a földre tepertem és majd megokoltam kicsit. Reméltem addig eszméletlen marad míg megszerezzük az ellenszert. Annyira nemtünt lestrapáltnak, hogy a gyógyíthatatlanok között legyen. Azonban fohászaimat nem hallották meg az égiek ugyanis a lány nem merült mély álomba fölkelt és továbbra is jött felém de most lassabban. Megpróbált a nő többször rám ugrani de én sikeresen kitértem az útjából. Azonban egy pillanatra óvatlan voltam és kisodorta a lábaimat. Miközben közeledett felém megpróbáltam hátra felé mászni nehogy elérjen. A következő pillanatban mintha csak az Égből szált volna alá az Angyal röpülve becsapódott az élőholt kisasszony testében. Abban a pillanatban szentül hittem, hogy harcostársam nem ember hanem egy igazi angyal. Ezután járkáló élőhalott barátunk jocskán veszített mozgékonyságából.
A zombi nő megszállott viselkedéséből rá kell jönnöm ő már gyógyíthatatlan. Ezért fölveszem a kardomat majd társamhoz fordulok.
-Köszönöm a segítséget te tényleg egy igazi angyal vagy. De most pihenj majd én megszabadítom ezt a szegényt a szenvedéseitől.-
Majd előre szökkenek és egy villámgyors mozdulattal elválasztom porul járt barátunk fejét a testétől. Majd ezután Kyrenához fordulok.
-Szeretnélek megkérni ha netán megharapnának és ilyen állapotba kerülök akkor lecsapsz- erre suhintok egyet a kardommal- rögtön megölsz.-
Majd eszembe jut, hogy őt már megharaták ezért gyorsan a karlyát kérem majd elkezdem a megprobálni kiszivni a mérget. Ezután a nádrágom szárának egy darabjával megprobálom elszorítani a karlyát, hogy megállítsam a mérget vagy legalább lasítsam.

A szerencsének, vagy a gyakorlatnak köszönhetően, a dolgok úgy történtek, ahogy én azt előre, megsejtettem, a zombi feje szépen szétloccsan, de ez baj is egyben, hiszen szinte szétrobban. Rögtön kapom is az arcom elé a karom, és nem veszek levegőt, nehogy beszívjak egy jó adag zombivírusos vérpermetet.
~ Csak remélhetem, hogy nem találta el valamimet egy jó kis repülő fémdarab. Nincs kedvem zombiként a társaimat öldökölni...
Gyorsan leellenőrzöm nem ment-e a számba, orromba, fülembe, vagy egy kis retesz nem sebzett-e meg, vagy más sebembe nem ment-e bele a dolog. Ha igen, akkor gyorsan próbálom onnan eltávolítani és valami tisztával betömni.
Akárhogy is alakul, látom a nagyobb gondban lévő társamat, akinek kell a segítség és Radot is, aki nagyon el van magával, de ha nem harcol, akkor nehezebben sebesül meg. Ha lehetséges akkor az egyikkel próbálom lőni a zombi Adamet, vagy a fejét, vagy a karját, ebben a sorrendben, ha kell töltök, most nem velem van elfoglalva.
- Rado! Légyél szíves felgyújtani ezt a zombit!

Sikeresen telibe találom a célpontot. Az a földre terül, én meg tovább repülök, mígnem talajt érek néhány lépésre Borzitól és a zombitól. Úgy tűnik a kis trükköm bevált. Az eddig járó rothadás nemigen akar mozogni. Legalábbis nem túl gyorsan.
- Te is segítettél, nekem! Ez a legkevesebb!
mondom, miközben el is mosolyodom egy kicsit. Azt már nem mondom neki, hogy persze akkor is megtettem volna, ha előtte nem ment meg. Inkább hátrálok néhány lépést és megvárom, amíg elválasztja az élőhalott fejét testétől. A kérés elég hirtelen ér. Arcomról lefagy a halovány mosoly is, mely imént rákerült. Nem igazán lenne kedvem végezni Borzival, de persze ha megkért, akkor megteszem. Elvégre ha ránk támadna, az senkinek nem lenne jó. Mellesleg nem kívánok neki ilyen borzalmas létet.
- Megígérem, egy feltétellel! Ha látni rajtam az átváltozás komolyabb jeleit, lecsapod a fejem! Vagy akkor, ha úgy veszem észre, hogy már nem bírom sokáig ép ésszel és szólok. Nem akarok ilyen állapotba kerülni és másokra támadni! Ezt, nem várom meg!
mondom határozottan. Ezeknek a látványa is pocsék. Az én itteni díszpéldányom pedig kimagaslóan rusnya volt. Semmi kedvem olyanná válni. Nem beszélve arról, hogy a gyönyörű szárnyaim hogy néztek ki. Nem vagyok valami hisztis plázacica, de azért nekem is vannak elvárásaim saját kinézetemmel kapcsolatban. Úgy tűnik ez a vírus azt is kiölné belőlem.
Karomat erőtlenül nyújtom oda Borzinak. Csak vállból tudom mozgatni, lentebb már teljesen elzsibbadt a szorítás miatt.
- Nem tudod belőle kiszívni, túl hosszú a vágás. Annyit tudok csak tenni, hogy jobban elszorítom. Na és persze, hogy hamar megszerezzük azt a vackot és elvisszük a dokiéknak, ellenszer reményében.
Dühösen lendítem meg a kezemben tartott kardot és belevágom egy romosabb épületfalba. Utána kirángatom onnan, majd felreppenek és figyelek, hátha van még a környéken valaki ellenszenves. Ha már a levegőben vagyok a barikád mögöttieket is leellenőrzöm. Nem lenne jó, ha valaki megint rajtunk ütne.