New Chance fedélzete

Amennyire láttam az épületek között a tengerpart felé haladtunk. Az nem nyugtatott meg, hogy nem kaptam választ arra, hogy ezek után lesz-e nyugtom, így tudtam már, hogy a válasz az volt, amire gondoltam. Nem, amíg élek keresni fognak, hogy honnan tudtam. Vajon mit fogunk ott csinálni? Helyileg nem tudtam merre lehetünk, de azt igen, hogy New York közvetlenül New Jersey állam határán van. Átmegyünk a másik államba? Végül csak a kikötőig mentünk és egy hatalmas hajó mellett álltunk meg. Ha nem fájt volna az arcom és a szám, akkor talán még fütyültem is volna egyet. Így csak figyeltem, hogy Victor mit csinál és mit mond, hogy mikor lehet kiszállni a kocsiból, vagy mi lesz a folytatás. Hamarosan pedig ezt is megtudtam. Kifutunk, még soha sem voltam ekkora hajón! Lehet, hogy a lelkesedésem nagyobb lett volna, hogyha nem ilyen pocsék állapotban lettem volna, mint most voltam, de azért mondhatni felvillanyozott a lehetőség. Bár aggódtam, hogyha mi szereztünk hajót, akkor ők is szerezhetnek és ezen nehezebb elbújni, eltűnni, meg az óceánon, vagy tengeren is.
- Én is értek a fegyverhasználathoz – mondtam. – Évek óta tanulok lőni.
Nem mintha adna fegyvert, én sem adnék magamnak, de azért nem árt, ha tudja.
- Nem így működik a képességem, ahhoz elő kellene vennem a kártyákat… kérdés? – kérdeztem vissza. – A hajón kaphatok fájdalomcsillapítót és jeget, vagy valami hideget az arcomra?
Ez inkább kérés volt, mintsem kérdés, de reméltem azért erre is felel. Ha elindul a hajóra, akkor a táskámat szorongatva követem és igyekszem egy-két lépésnyi távolságnál jobban nem lemaradni tőle, nehogy eltévedjek a hajón és jelen pillanatban csak Victor az egyetlen személy a környezetemben, akiben megtudok bízni. És biztosan tudom azt is, hogy megfog védeni, történjék bármi, csak jó lenne, ha nem történne. Szólnom kellene valahogy anyáéknak…
- A nővéremmel mi lesz? – kérdeztem. – Ő is védelem alá kerül?

Követtem a férfit és csak bólintottam, hogy akkor majd előveszem a kártyákat is, hogy könnyebben menjen mindez. Követni pedig egyértelmű volt, nem akartam elveszteni szem elől, főleg, hogy ő vigyáz rám. Követtem, ahova mentünk, majd figyeltem, hogy mit tesz. Utána igyekeztem figyelni arra, hogy mit mond, de egyre nehezebben ment, azt hiszem, hogy kezdett az adrenalin kiürülni a szervezetemből és valami sokkos állapotszerűség átvenni a helyét. Annyit még értettem abból, amit mondott, hogy a családom valószínűleg jól van, végül is ők otthon vannak, nem igen volt közünk soha semmihez, Maria-t pedig reméltem, hogy jól lesz azok után, ami fog történni. A fájdalomcsillapítót elvettem, nem köszöntem meg, ismertem a mondást, ha megköszönöm, akkor nem fog hatni. Arról, hogy a telefonokkal mi van már nem igen jutott el a tudatomig. A gyógyszert bevettem és a táskámban levő ásványvízzel öblítettem le. Az egész végén bólintottam, hogy értem, bár fogalmam sincs, hogy mit, már kezdett minden összefolyni.
- Rendben – mondtam rezignáltan. – Nem kérek semmit. Nem baj, hogyha lefekszem aludni? Nem érzem túl jól magam…
Így, ha engedte, hogy lefeküdjek, akkor kerestem itt bent valamit, amire le lehetett, vagy ha ilyen nem volt, akkor egyszerűen a földön gömbölyödtem össze az arcomnak azzal a felével a táskámra, amelyik nem volt sebes, majd szinte pillanatok alatt elnyomott az álom.