Sunnyside utcái

Az igazság talán az volt, hogy néhány pillanatig még azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Csak a szívem kalimpálását hallottam és éreztem, hogy a levegőt is úgy kapkodom, mintha valaki a víz alá nyomott volna hosszú ideig. A számban sós ízt éreztem, kellett újabb pár szívdobbanásnyi idő, hogy rájöjjek, hogy a saját könnyeim íze. Mi is kell ilyenkor tenni? A számítógépes játékokban rögtön tudom és megyek arra, de most… lehet, hogy az életem múlik ezen és akkor sem jut eszembe. Lassanként a külvilág zajai is eljutottak a tudatomig, ahogyan emberek nyöszörögtek, sírtak. Én is hangos lehettem? Nem tudtam. Egyelőre senki sem jött be, nem hallottam effélét, így azt hiszem, hogy menekülési útvonalat kellett volna keresni. Nagyon olyan helyen voltam, hogyha bejönnek, akkor könnyedén megölhetnek. Miért is nem mobilról hívtam őket otthonról?! Akkor csak a nővérem lakását dúlta volna fel a SHIELD és nem ez lenne! A kintről jövő hangokra összerezzentem és beleharaptam a táskámba, hogy a lehető legkevesebb hangot adjam ki magamból. Így ekkor éreztem, hogy reszkettem, vajon éppen a sírás is meg-megrázott? Nem voltam képes arra, hogy felfogjam ezt, de a bakancs hangja, ami betoppant ide már ismét túlságosan valóságos volt. Prioritások? Mit akarnak ezek itt? Bakancs… nem, nem valamilyen banda lesz, hanem már ők… a külsőm miatt extrán mutánsnak nézhetek ki. Nem láttam a halálomat a kártyám, de lehet, hogy mégis így járok? Amennyire láttam a lábakat és a cipőket valaki abba az irányba fordult, ahol voltam. Próbáltam egészen a falig kúszni vissza a hátam mögötti területhez, hogy ne vegyenek észre, összehúzni magam és gyorsan a táskámban matatni, hogy megtaláljam a borssprayt. Ugye nem?! Még valami eszembe jutott hirtelen, mi van ha egy Hydra-s vette fel a SHIELD-nél a telefont és soha sem jutott el a hír addig, amíg kellett, azokhoz, hanem kiadta a sajátjainak?!
Ha sikerült megtalálnom a borssprayt, akkor magam elé húzom, ha nagyon nagy szerencsém lesz és nem lőnek agyon messziről, akkor igyekszem a lehajoló arcába belefújni azt, majd valamerre elrohanni, hogy kijussak innen.

Alig akartam elhinni, hogy pont az utolsó pillanatban lett meg a borsspray a táskámban, így már felkészülten várhattam azt, hogy teljesen lehajoljon az alak. Már amennyire teljesen felkészült lehettem ezzel kapcsolatban. Nem éreztem magam annak, ennek ellenére „tüzeltem”, majd amikor megvolt a lehetőségem, az adrenalintól hajtva próbáltam menekülni. Sikerült kikecmeregnem az asztal alól és a kapálózó elől elrohanni. Ha a nővérem lettem volna, akkor valószínűleg még jól fejbe is rúgom, ami pedig roppant kellemetlen lett volna neki, de az nem én voltam. Láttam, hogy hol van a másik ott van a rendőröknél, talán volt elég időm ahhoz, hogy elérjem az ajtót és kijussak rajta. Valamit hallottam, de a fülemben lüktető vér sokkalta hangosabb volt, meg a szívem kalapálása, így nem tudtam belőni, hogy mi lehetett az…
Néhány pillanattal később a földön ültem, már messze volt az ajtó, a fejem pedig élesen fájt, oldalra fordultam és elhánytam magam. Mivel ma még nem ettem ennek az egésznek keserű, epés íze volt. Ahogyan a számat nyitottam és fordultam még erősebben szúrt bele a fájdalom a fejembe és már éreztem azt is, hogy az arcom is sajog. Próbáltam volna a fejemben összetenni, hogy mit történt, de olyan fásultnak éreztem magam és nehezen ment a gondolkodás.
- Anyát akarom – csúszott ki sírva a számon.
Igyekeztem összehúzni magamat, fel a lábaimat és átölelni őket sírva, közben félve néztem körbe, hogy hol vagyok, kik vannak itt. Homályosan láttam, így pislognom kellett néhányat, hogy tisztuljon a látásom. Valaki volt az ajtóban, azért nem tudtam kijutni. Vele… vele nem számoltam, ő üthetett meg, vagy nem tudom.
- Mit… mit akarnak tőlem? – kérdeztem sírva.

Miért bántanak, mit akarnak tőlem? Nem csináltam semmit sem. Ilyenkor hol voltak az istenek, a pantheonok, hogy megvédjenek, ha már ők sodortak ekkora veszélybe? Ezek és ehhez hasonló gondoaltaim voltak, amikor megéreztem, hogy megragadta valaki a hajamat. Felsikoltottam a fájdalomtól, amikor a padlóra kerültem ismét. Itt már hangosan tört ki belőlem a zokogás, féltem, legutoljára, mikor a baleset történt és ez lettem nem éreztem semmit, csak volt a robbanás és a klinikai halál állapota. De ez sokkal rosszabb volt annál.
- Csak haza akarok menni! – zokogtam.
Próbáltam összehúzni magam kicsire a földön, ahogyan tanították, de minden elsötétült és a sérült arc felembe is ismét beléhasított a fájdalom. Ebből tudtam, hogy valamit a fejemre húztak, mikor éreztem, hogy megragadták a kezeimet és a lábaimat. Ösztönösen próbáltam volna rugdosni és kalimpálni, de valószínűleg túl erősek voltak hozzám képest és semmi sem sikerül mindebből. Ismét felsikoltottam, amikor éreztem, hogy már nem tart senki, ellenben nem is estem a földre, hanem valami másra. Fel sem fogtam még mi történt, amikor felrángattak, kattanás. Egy autó. És ketten ültek körülöttem, akkor ez a hátsó ülés. Összerezzentem minderre, ahogyan a suttogásra is. Nem is mertem volna mozdulni, sem pedig szólni ebben a helyzetben. Így csak remegve és sírva ültem a sötétben, tehetetlenül várva, hogy elvigyenek oda, ahova akarnak. Megszökni nem tudtam volna, nem voltak hiperszuper képességeim, mint az X-mennek, vagy az Angyaloknak, csak egy átokverte olyan, ami ebbe a helyzetbe sodort. Miért is jöttem New Yorkba, miért nem maradtam otthon anyáékkal? Haza akarok menni, haza akarok menni anyuhoz és apuhoz, de nagyon féltem, hogy sem őket, sem a nővéremet nem látom többé főleg, hogyha megtudják, hogy mi is a képességem és mire vagyok képes. Csak… csak segítsen valaki, segítsetek, ha már ebbe a helyzetbe sodortatok… kérlek!

A behallatszódó beszéd és nevetgélés nem nyugtatott meg egy csöppet sem, így már tudtam azt is, hogy hányan vannak a kocsiban. Kiképzés? Nem… a SHIELD nem tesz ilyet, akkor a Hydrások is katonák lennének, nem csak a háttérben mozgolódó személyek? Igaz, akkor hogyan tudnák megtámadni a világot, ha nem lennének katonáik. Sziréna, felettünk? Akkor … akkor ők tényleg azok lehetnek, akiket a kártyán láttam, hogy SHIELD-es ruha van rajtuk, vagy más és átváltozik zöld-sárgává. Három autó? Ez jócskán több, mint amivel eltudnék bánni, vagy bárki más. Így még azt sem tudom megtenni, hogy megpróbálok elszaladni, már ha lenne esélyem minderre. Kintről olyan zajok szűrődtek be, ami máskor egy filmes autósüldözésnél szokott lenni, vagy a reality showkban, amiket a nővérem néz. Amint koccant a kocsi a biztonsági öv ellenére is próbáltam megkapaszkodni valamiben, nem tudtam, hogy mi merre van, így próbáltam kissé oldalra és előre nyúlni, ahol az első ülések hátát gondoltam, hogy lehetnek. Ösztönös kapálózó mozdulat volt, így talán nem kapok újabb ütést, mert látják, hogy félelemből teszem mindezt. Éreztem, ahogyan már senki sem volt mellettem és lövések hallatszottak. Megérkezett volna a rendőrség, vagy az igazi SHIELD, hogy felhívta őket valaki, hogy emberrablás és lövöldözés volt? Bárcsak így lett volna, hogy megmentenek. A lövések zajára azonnal próbáltam úgy fordulni, hogy ledőlhessek az ülésre, feltéve, ha hagyták mindezt. Ha megtudtam tenni, akkor kivártam néhány pillanatot, majd óvatosan, hogy ne érjen mégjobban a sérült arcomhoz a fejemen levő valami próbáltam felhajtani, hogy kinézhessek rajta, hogy mi is a helyzet. Talán… talán most volt, vagyis lesz esélyem arra, hogy valamilyen módon megszökhessek majd. Így, ha megtudtam tenni, hogy felhúzom egy kicsit a fejem levő dolgot, akkor igyekszem a lehető leghamarabb körbenézni, végig feküdve, hogy a legkisebb felületen találhassanak el, ha véletlenül eltéved egy golyó. Próbálom felmérni, hogy merre lehetnek azok, akik elraboltak, azok, akik remélem kiszabadítani jöttek, és merre tudnék elfutni, elosonni, ha kimegyek a kocsiból. Mivel fekszem nem nagyon bízom benne, hogy sokat látok, de felülni nem merek, túl jó célpont lennék bárkinek…

El sem akartam hinni, amikor sikerült az, hogy kinézzek és körbenézzek. Eddigre már hallottam a kiabálásokat és a pánikot. Ha ők így érezték magukat, akkor én mit szóljak? Teljesen kivert a hideg veríték, mindenem remegett, levegőt is alig kaptam a kapkodás miatt leginkább olyan volt, mintha sípolnék. Óvatosan néztem körbe, nehogy észrevegyenek, úgy tűnt, hogy mindannyian előrefelé voltak hozzám képest és nem láttak rám. Azonban túl közel voltak még, így nem akartam ebben a helyzetben menekülni. Féltem, nagyon, féltem, hogy lelőnek, ha észreveszik, hogy szökök. A szerencse azonban úgy tűnt, hogy mellém állt, mert az elrablóim elindultak a kocsi felé, amerre lövöldöztek. Ez pedig a legjobb pont volt arra, hogy megszökjek. A tekintetemmel igyekeztem felmérni, hogy merre van a legközelebbi utca, sarok, metrólejáró, sikátor, vagy efféle, amerre menekülhettem volna. De elsődleges célom az volt, hogy bebújjak valamelyik kocsi alá, ami itt van a közelben és bedugult, majd az alatt átbújva, alacsonyan, kocsi tető feletti magasság alatt összekuporodva jussak minél messzebb. Még itt a kocsiban gyorsan körbenéztem, hogy van-e valami, amit elvihetnék, fegyver, vagy efféle, esetleg a táskám, mert azt nem akartam hátrahagyni, ha volt, akkor magamhoz vettem azokat is, majd amikor már úgy ítéltem meg, hogy kellően messze vannak az elrablóim, akkor gyorsan próbálok kijönni a kocsiból, majd a megfelelő irányba levő másik alá begurulni. Igyekszem óvatosan, de mégis gyorsan, nehogy idejük legyen észrevenni, az óvatosság pedig azért, hogy nehogy észrevegyenek. Ha sikerül, akkor próbálok begurulni a kocsi alá, majd át azon a túloldalra, hogy ott a következő alatt is gurulni tudjak, ha még van efféle, vagy felálljak és lapulva sietve igyekezzek távozni a menedéket jelentő kinézett biztos pontnak tűnő hely felé.

Azaz igazság, hogy teljes mértékben meglepett az, hogy megvolt a táskám, így nem hagytam el a kártyáimat sem. Felvettem a hátamra és így mozdultam, hogy menni tudjak. Annyira nem volt kitömve, hogy gátoljon, és törékeny sem volt benne, így még forogni is tudtam a földön, hogyha szükséges volt mindez. Odakint egészen jól láttam, hogy mi zajlik, füst, robbanás, továbbra is, mintha valamilyen akciófilm lenne ez az egész. Mikor láttam, hogy tényleg nem velem foglalkoznak, hanem azzal, aki őket támadja, akkor vettem egy nagy levegőt. Majd el is indultam, de a szerencse eddig pártolta a lépéseimet, mert mielőtt elértem volna a kocsit, valaki belemarkolt a hajamba és annál rántott vissza. Hangosan sikoltottam fel a fájdalomtól és már rugdostam, kapálóztam volna, amikor ismét eltűnt a lábam alól a talaj és az egyik kocsiban landoltam. Egy másikban, és rám is csapták az ajtót. A szemeimben még könnyek voltak az előző fájdalom miatt, de próbáltam az ablakot ütni tehetetlenségemben. Ketten voltak, legalább is annyit láttam, nem akartam itt maradni. Várjunk, de hiszen én tudok autót is vezetni! Megnéztem a vezetőpanelt és az ottani dolgokat, hogy merre is tudnám bentről bezárni az autót, tudnék-e toltatva, vagy előre menet eljutni bárhova, bár kétlem. De ha bezárom az ajtókat, muszáj betörniük, belőniük az ablakot, amivel máris nehezebb lesz vezetni, jobban feltűnik a hatóságoknak, így ez jó tervnek tűnt. Ezeket igyekeztem hirtelen felmérni, ha pedig betudtam zárni bentről egy mozdulattal az összes zárat, akkor igyekeztem előremászni az első ülésekhez, hogy ezt megtehessem.

Sikerült előremásznom anélkül, hogy észrevettek volna, láttam, ahogyan a vér fröccsent és az alakok eldőltek a kocsi mellől. Mind a kettőnél sikoly szakadt ki belőlem, majd sikerült lenyomnom a biztonsági zárat is, hogy ne lehessen bejönni. Ebben a pillanatban érkezett oda valaki és nyomta le a kilincset magam mellett. Összerezzentem, ahogyan próbálta kinyitni, de nem sikerült. Mindez megkönnyebbüléssel töltött el. Ennek ellenére kinéztem, hogy ki lehetett az, aki próbált bejutni. A bőrszíne meglepett a férfinak, ezt a színt bármikor megismertem, hiszen én is onnan származtam, ez mexikói. A testfelépítése is ismerős volt, ahogyan felnéztem – ha nincs rajta maszk – akkor az arcát is meglátom. A félelem és a sokk miatt kellett néhány másodperc, hogy az ugatást és vonyítást felfogjam, hogy nem kintről hallom, hanem a fejemben. Az arcom sajogott és a fél szememre is kezdtem nehezebben látni, de már láttam, hogy ő is a lapokra tartozik és ekkor ismertem meg. Kopó… a bőrszíne. Hiszen ő… hiszen ő a Fény kunyhójának kopója volt, jófiú, Victor… azt hiszem, hogy így hívták… a második neve a helyzet miatt nem ugrott be. Igyekeztem mihamarabb kioldani a zárat, hogy kinyithassa az ajtót, majd még én is lenyomtam a kilincset és kezdtem kinyitni.
< - Szálljon be Victor – hadartam spanyolul. – Tűnjünk el innen kérem… bántani akarnak! >
Amint ezt megtettem igyekeztem átmászni az anyós ülésére, hogy a férfi betudjon szállni és elfoglalhassa a vezetőülést.
< - Engem jött megmenteni, vagy véletlenül járt erre? – kérdeztem, ha már bent ült. >
Nagyon reméltem, hogy ő már ki tud innen vinni és elvinni anyához, vagy a követségre és csak bízni tudtam abban, hogy a nővéremnek nem esik baja miattam. Ha már átültem, akkor még becsatolom a biztonsági övemet is, volt egy olyan érzésem, hogy nem fognak hagyni minket csak úgy elkocsikázni innen.

Amint kinyitottam az ajtót be is szállt rajta a Kopó. Ahogyan sietettet igyekeztem a lehető leggyorsabban átmászni az anyósülésre, ehhez még ki is kellett kapcsolnom a biztonsági övet, hiszen bekapcsoltam. Amint megvolt át is csúsztam a másik ülésre. Most azonban még nem helyeztem magam annyira „biztonságba”, mint az előbb, mert fogalmam sincs, hogy maradunk-e, vagy ezzel a kocsival megyünk-e tovább. amint meghallottam az újabb lövéseket igyekeztem lehúzni a fejemet, hogy bizonyosan ne találhassanak el, de meglepő módon egyetlen golyó sem törte be az üveget, vagy ment át a kocsin. Vagy ennyire pocsék lőszerrel lőttek, vagy pedig… páncélozott volt a kocsi. Az éles rántásnál kénytelen voltam megkapaszkodni, mert nekicsapódtam volna az ajtónak. Ekkor viszont látható volt már, hogy ezzel a kocsival szándékozunk tovább menni, így bekötöttem a biztonsági övet. Az arcom és a fejem már kezdett nagyon fájni, így nagy nehezemre esett hátra-hátra pillantani, hogy próbálnak-e követni minket. Mivel múltkor nem felelt a kérdésemre, így nem próbáltam meg beszélgetni, csak megnyugodni, ami nem ment olyan könnyen. Idegesen ölelgettem és szorongattam a táskámat. Időnként előre és oldalra pillantottam, hogy merre megyünk, de mivel annyira, semennyire sem voltam járatos New Yorkban, így esélyesem volt megtippelni. Ha egy idő után nem tűnik fel, hogy követnének minket, akkor teszem fel a kérdésemet.
< - Hova megyünk? – érdeklődök spanyolul. >
Reméltem, hogy kapok választ, de ma eddig nem igen kaptam senkitől sem, így annyira nem is reménykedtem, csak szerettem volna biztonságban lenni, anyut felhívni, hogy vigyen haza, ahol biztonságban lehetek távol ettől a bolondokházától.

Bólintottam, amikor mondta, hogy kicsoda és azt is, hogy megfog védeni. Tudtam, hogy így lesz, ahogyan azt is, hogy ő jófiú. Legalább is a klisékben így hívják őket.
< - Felicia, Felicia Paran – mutatkoztam be. >
Az egyik olyan pillanatban igyekeztem megtenni, amikor éppen nem hallatszott az, hogy beszélnek a telefonjából, vagy ő sem beszélt. Egy szót sem értettem abból, amiről beszélt valakivel, valószínűleg ez volt pont a lényege egyébként is az egésznek. Amit aztán mondott, azon igencsak meglepődtem. Kevés híres Miller van, főleg a kártyákon, bár ott van egy pár az utánajárásom alapján. Bár most nem igen fog beugrani semmi sem, elég nehezen ment a gondolkodás.
- Ó! – mondtam meglepve. – Őt nem láttam… a Fény Házának Bajnokát… azt tudtam, hogy a SHIELD keresztezi ma az utamat valamilyen formában, ahogyan a Hydra is… de őt konkrétan nem.
Leginkább magam elé motyogtam elé. A kérdésre meglepődtem, amikor elhangzott a telefonról való érdeklődés. Néhány pillanatig nem is tudtam felelni, annyira meglepődtem ezen. Majd lassan bólintottam, erre az arcomba fájdalom hasított, úgy odakaptam.
- Igen van – feleltem. – Adom! Mire kell?
Tettem még fel a végén a kérdést miközben előhalásztam a fülhallgatóval együtt a táskámból és odaadtam Victornak.
A többi részre bólintottam nagyon lassan és óvatosan, majd figyeltem, hogy mit is csinál. Nem is tudtam, hogy ennyi mindent el kell intézni, hogy ne lehessen minket követni. Biztonságos helyre megyünk és maga a SHIELD ezredese kérte meg erre. Honnan tudták, hogy én voltam?
- Reggel betelefonáltam a SHIELD-nek, hogy a mai napon a Hydra megfogja támadni a világot és a soraikban is sok Hydra tag van… - mondtam. – Egy avatár vagyok, az összes isteni Pantheoné. Létezik egy olyan dolog, amin nyomon lehet követni a világ történését, a jelent és a jövőt, emberek tetteit, leendő tetteit. Egy kártyapakli, minden a világon fontos személy, vagy szervezet egy-egy lapot foglal el. Ebből tudok jósolni, innen ismerlek, mikor megláttalak hallottam a kártyád szimbólumának hangját, egy kopóét. Ezzel ruháztak fel az istenek, hogy ezeket lássam, követni tudjam. Innen tudtam, hogy ma támadni fog a Hydra. Ha ennek az egésznek vége sem fognak békén hagyni, ugye? Nem kellett volna telefonálnom…
Az utolsó mondatot már csak halkan suttogtam magam elé.