Átjáró a Földre

Avalon területén az egyik átjáró a Földre, ez található a legdélibb területen, így már messze kiesik attól a résztől, amit Arthur királyék folyamatosan felügyelni tudnak.

A két rendőr éppen a Stark plázából sétált ki és a rendőrségre tartottak, hogy jelentést tegyenek a főnöknek, amikor furcsa jelenség ütötte fel a fejét.
Steve és Marcus éppen nagy dumálásba kezdtek.
- Azért hallod, nem semmi kaland volt ez... láttunk mi már mindent New Yorkban, de azért ez a fél állatkert kiszabadult dolog... fura... - tűnődött Marcus a Lupine banda dolgon.
- Igen, de a lényeg, hogy Tyra jól van - jelentette ki határozottan, furcsa tekintettel a messzibe pillantva Steve Smith.
- Heheheheheeee... öhm, bocs - hallgatott el Marcus, mikor találkozott a pillantása a társáéval. - De eléggé tetszik neked a csaj, haver.
- Nos, lehet... de most nem ez a fontos, hanem az, hogy megússzuk a főnökkel való találkozást.
- Ja... "Mit csináltak már megint, Smith! Romba döntötték a fél várost és kiszabadították az állatkertet a szerencsétlen civilekre!" - utánozta ügyesen Marcus a főnök hangját és mindkét zsaru jót nevetett, amikor végre felfigyeltek a jelenségre.
Először az tűnt fel nekik, hogy az említett civil sereg éppen kiabálni kezdett körülöttük és úgy mutogattak ujjal, mintha valami nagy látványosság történne.
A két jó barát egymásra nézett, majd megkereste gyorsan a baj forrását és elakadt a szavuk, kitátották szájukat, de nem jött ki belőle hang. Egyre csak figyelték a tomboló vihart és a villámokat, amik valami rejtélyes okból kifolyolóag éppen feléjük tartottak.
- Te, Marcus...
- Mmm?
- Mondtak mára esőt?
- Nem tudok róla, hogy az időjárás említette volna... DE, HA TUDOM, HOZOK ESERNYŐT! ROHANJ! - kiáltotta és megpróbált menekülni, mint ahogy Steve is, de nem sikerült nekik.
Egy fényt láttak utoljára, aztán teljes sötétség.
A hányinger és rosszullét közepette ébredtek fel egy modern laborban.
- Uáhhhh... bakker... mindjárt kidobom a taccsot, öreg! - kúszott-mászott Marcus a földön. - Steve, meghaltam és a mennyben vagyok?
- Nem hiszem... broááffff!!!! - adta ki hangos nem tetszését a körülöttük tartózkodók tudtára Steve és miután megnyugodott gyomra, hasát markolászva és fogcsikorgatva ezt felelte Marcusnak. - Szerintem sokkal inkább a pokolban - hirtelen beszéd ütötte meg a fülüket.
- Gondolom megérti, hogy nem vagyok 100 %-osan nyugodt egy villámcsapás benyelése után történő, tök ismeretlen helyen való ébredést követő percekben, elárulná miért vagyok itt, mi volt ez az egész, és hogy hol is van pontosan az az itt? - a két rendőr megpróbált feltápászkodni és oda vánszorogtak az ismeretlen hangoskodóhoz.
- Hé, haver, te is valami villámmal találkoztál? - tudakolta Marcus.
- Mi a fene folyik itt? - tette fel a jogos kérdést Steve, még mindig a hasát markolászta.

Egy dolgos munkanap. Albert éppen térképeket, légi felvételeket és árajánlatokat szemlézett a hajóján lévő irodájában. Cégének keresett új telephelyet, hogy bővülhessen a vállalat repertoárja. Egyik pillanatban még a monitorján figyelte a számokat, a másikban már a zsebében megvillanó kristályt tartotta a kezében. Az üzenet világos volt. Azonnal be is gépelt a számítógépének klaviatúrájába egy tizenkét jegyű kombinációt és felpattant az asztaltól. Miközben a helyiségben található vitrin felé vette az útját, annak üveg fala felemelkedett. Kivette belőle a kardját. Amint a súly eltűnt a kampókról, egy felső rekeszből kamera bukkant elő. Miután beszkennelte Albert testét és jogosultnak találta, a vitrin alja is kinyílt. Így már hozzá tudott férni "Kapitányi vértjéhez". Pillanatok alatt vetkőzött és öltözött át. Majd gyorsan lezárta a számítógépe merevlemezét és aktiválta a várakozó képernyőt: ELMENTEM, MAJD JÖVÖK - felirat jelent meg a monitoron. Aztán érkezett a villám, az émelygés és a hányinger. ~ Ez az, amit szerintem sohasem fogok megszokni. ~ Csóválja meg a fejét és körbetekint. Először nem foglalkozik a többi teleportálttal, viszont maga is meglepődik a hely fejlettségén.
- Ha ez valóban Avalon, tényleg ugrottak néhány száz évet...

A legutóbbi kalandom óta nem történt semmi különös velem. Szó szerint semmi és ez kissé lehangolttá tett. Nem találtam meg azt a pók szerű lényt, hogy egyszer és mindenkorra lerendezzük a kis meccsünket. Egyetlen verekedés vagy csetepaté nem történt azóta és és az érzés csak mélyült bennem. Azaz az érzés ami arra késztetett, hogy ebbe az országba költözzek. Ami azt suttogja nem fedtem fel minden titkot ami bennem rejlik.
Mivel jobb dolgom nem volt úgy döntöttem ebédelek egyet és hogy egybekössem a kellemeset a hasznossal a Stark Plázában. Nézelődés közben megebédeltem. Mindössze egy hamburgert kaptam be de nekem bőven elég volt. Órákon át bóklásztam a dvd filmek között. Úgy belemerültem a nézelődésbe, hogy először észre sem vettem a rémült emberek tömegét. Mikor észrevettem először nem értettem mi lehet a gond majd eszembe jutott a pókember. Abban reménykedtem, hogy végre lerendezhetjük a kis aférünket. Másokhoz hasonlóan én is az megpróbáltam a tömeggel szembe eljutni a zűrzavar forrásához. Pár pillanat múlva kiderült, hogy pár elégé bizarr villám hozta rá a frászt a csőcselékre. A villámok veszélyesen közel csapódtak be a földbe majd minden figyelmeztetés nélkül belém. Megijedni nem maradt időm már egy teljesen idegen helyen voltam. A fejem úgy hasogatott mind a kis balta és a szédülés sem volt valami kellemes. Térdre rogyva próbáltam elkerülni a találkozást a rókával. Egy-két perc után sikerült magamhoz térnem majd fölkeltem és a többiekre néztem akiket minden bizonnyal hozzám hasonlóan raboltak el. Minden lélekjelenlétemre szükségem volt ahoz, hogy ne változzak át.

Svarog egy laborban ébredt. Vele voltak a társai, meg néhány ismeretlen alak is. Sejtette, hogy hol lehetnek, de hogy ilyen fejlettek. Meglátta Britannia kapitányt.
- Szasz Kapitány, ha meglátlak, akkor már tudom, hogy egy másik világban kötöttünk ki. Egyszer már egy jó sör vagy vodka mellett futhatnánk össze, miközben világ jó szivarokat szívnánk, de hát... Ja igen ahogy láttom van itt pár idegen is. A nevem Boris Dragunov, de hívjatok Svarognak. És igen. Tényleg dimenziót ugrottunk, nyugi a hányinger és a rosszullét hamar elmúlik, meg nem is olyan vészes, olyan mint egy durvább másnap, ami ezek után jön, az lesz a húzósabb. A legutóbb szörnyekkel harcoltunk, és visszasegítettük Arthur királyt a trónra.
Horatio felé fordult.
- Két hónap mindenféle gubanc nélkül. Valld be tesó, hiányzott ez. Mert nekem rohadtul nem - mondja vigyorogva.

Raft/Omega szint:
- Próbáljátok csak meg. Aki eljut idáig, az nyugodtan tehet egy próbát. – Kiáltottam vissza a többi rabnak, akik eddig nem voltak hajlandó megszólalni, de most hogy van kivel társalognom, már is megemelték a hangjukat. Ekkor viszont hófehér villámok kezdtek el cikázni a folyosón és csak hamar a cellámba is bejutottak.
- Mi…

Avalon/Átjáró a Földre:
-… az ördög? – A mondat végét már egy idegen helyen fejeztem be, ahol hirtelen elkapott a rosszullét is. Láttam hogy eltaláltak a villámok, de abszolút de nem olyan érzés volt, mint mikor saját magamat megráztam.
~A fene se gondolta, hogy a többi rab közül valamelyik is használhatja az erejét.~ Mérgelődtem magamban, miközben azon ügyeskedtem, hogy nehogy kidobjam a taccsot, de aztán hamar realizáltam, hogy a rosszul léten kívül semmilyen sérülésem nem volt, és nem is voltam egyedül, így valószínűleg nem az egyik rab csinálta. Azok alapján, amit halottam és amit már eddig átéltem, esélyes elképzelésnek tartottam a dimenzió utazást, bár Avalont a történelem könyvek alapján, egy kicsit máskép képzeltem el. De végül is ez egy másik dimenzió szóval min kéne meglepődnöm.
- Már megint? Bárki is csinálja ezt velem, nem hagy sokáig egy helyben ülni. – Jött ki belőlem a hirtelen, bár választ nem vártam a kérdésemre. Csak felálltam egy kicsit megdörzsöltem a fejemet, vettem egy mély levegőt majd folytattam.
- Elnézést.. Kicsit dühös vagyok, amikor ehhez hasonló utazásban van részem, de lenyugszom. Steven Storm vagyok. - Mondtam, majd nyújtottam a kezemet Svargonak.

Úgy látja Steve és ezt Marcus is megerősítette, hogy nem csak ők végeztek ilyen furcsa utazást... akit megkérdeztek, ő rajta kívül még akad pár ember. De nem tűnik fel nekik a kígyóember (Vipra), mert utolsó emlékük szerint az egyik korábbi küldetésen egy pókember és egy kígyó rohangált. Így nem is foglalkoznak vele.
Azt is megállapítják, hogy vannak akik már nem először vannak itt és valaki olyan szerencsés, hogy ismerősre is lel. Na, mondjuk Steve és Marcus számára az a jó hír, hogy ők egy csapat és két nagyon jó barát, szinte elválaszthatatlanok, így ilyen helyzetekben legalább mindig látnak egy ismerős arcot, hiszen együtt vannak.
De oda mennek a Svarog nevű fickóhoz és barátságos tekintettel néznek rá, jelezve nem akarják bántani.
Steve még mindig a hasát markolássza, bár tény, hogy már alább hagyott a rosszullét okozta fájdalom.
- Nem viccelsz? Arthur király? Tuti, haver? Arthur király igen régen élt...
- Ki volt az az Arthur király? - döbben le Marcus.
- Történelem, haver... - legyint Steve.
- Nem maradhat meg minden az eszemben, nem? - morgolódik Marcus.
- Szóval, Svarog, te már repetáztál ebből a marhaságból? És még csak be sem kellett tépni, mi? Olyan, mint egy horror.... legalábbis az ide út. Steve Smith.
- Marcus Burnett - mutatkoznak be.
- New York-i rendőrség - fejezi be Steve. - Csak tudnám mi dolgom van Arthur királlyal... nem vétett a törvény ellen, ha meg igen, az már tök rég volt és nem rám tartozik... szörnyekkel nyomtátok? És én mégis mit csináljak egy fegyverrel? Jó, hogy eszembe jutott!- gyorsan meg is keresi fegyverét, reméli a pisztolya nem veszett el utazás közben. Vagy a villámok nem tették tönkre.
- Azért... - kezd bizalmaskodni Marcus Svaroggal és közelebb megy hozzá, mint barát a barát és vállon veregeti, ha hagyja a másik. -... most gondolj bele... tisztára mint egy klassz pc game, nem? Vagy valami konzolos kütyü! Csak akkor van gáz, ha meghalsz, mert nem töltheted vissza a mentésed! - röhincsél egy jót az abszurd helyzeten, aztán abba hagyja és oda megy Stevehez, ő maga is ellenőrzi a felszerelését, remélhetőleg minden megvan.
Aztán mindketten várják a reakciókat, nyilván nem mindenkinek szív ügye a rendőrség, de remélik, nem lesznek nézeteltérések a hivatásuk miatt. Meg kíváncsiak, hogy Svarog miket tud még mesélni erről a kalandról és Arthur királyról. Minél több információt kapnak, annál okosabbak és felkészültebbek lesznek.
Azonban nem sokkal később fejlemény történik, méghozzá miután egy köpenyes kis tudóska elsétál, magyarázott nekik valamit és röviddel utána egy nőci bukkan fel.
Marcus elismerősen füttyent.
- Kár, hogy már összefeküdtem az asszonnyal - súgja vigyorogva Stevenek.
- Hé... csak halkan! Meg ne hallja se az asszonyod, mert úgy kirúg a világból, hogy évezredekig repülni fogsz. És ő se hallja meg - mutat az ismeretlenre, aki aztán be is mutatkozott és magyarázni kezd.
A két rendőr tovább sutyorog a beszéd alatt.
- Te, úgy látszik bal lábbal kelt fel - suttogja Marcus Stevenek, mikor mintha férfiakról való mormogást hallottak volna.
- Hja, meglehet - majd végre elhallgatnak és figyelik a nőt, aki igen csak szemrevaló teremtés.
- Mi van, átpártolsz Tyrától? - kuncog Marcus.
- A világért se... de azért elvinném talán randira, hmhm - dörzsölgeti az állát Steve elgondolkodva és mikor befejezte a nő a beszédet, előrelép.
- Természetesen a New York-i rendőrség örömmel ajánlja fel a szolgálatait önnek, hölgyem - hajt fejet illedelmesen, már-már majdnem lovagnak érzi magát ettől Steve Smith. Meg is lepődött, nem hitte volna, hogy van benne egy ilyen nagyon udvarias, lovagias én is. - Hiszen a feladatunk, sőt kötelességünk a törvényt szolgálni és a rendet fent tartani. De árulja már el kegyed, hogy két rendőr két pisztollyal mi a francot tehet ennyi rossz akaró ellen? - mutatja a nőnek a saját szolgálati fegyverét, ami vajmi keveset nyomhat a latban. - Megértem, hogy itt vannak a társak - mutat körbe a jelenlévőkön. - és ők nyilván ütőképesebbek, mint mi, de mi magunk szerintem nem nagyon tudunk beleszólni a dolgokba... bár szívesen segítünk egy ilyen bájos teremtésnek - Marcus erre a háttérben hangosan, prüszkölve felnevetett, amit aztán köhögésnek próbált palástolni.
Steve szúrósan nézett a társára, majd visszapillantott a nőre.

A rosszullét ahogy jött olyan gyorsan távozott is. Körbenéztem és senki nem foglalkozott azzal, hogy én még mindig a földön térdeltem aminek örültem. Soha nem szerettem a figyelem középpontjában lenni. Ez nem teljesen igaz de nagyon zavaró ha tucatnyian bámulják az embert. Szép lassan felálltam majd leporoltam magam és figyeltem az eseményeket. Egy okostojás félválrol közölte velünk, hogy tőle nem tudhatunk meg semmit majd lelépet. Alighogy eltűnt egy csinos nő jelent meg hatalmas bicskával a hátán. Elmesélte, hogy Angliában vagyunk és ha nem segítünk Artúr királynak akkor nem Avalon de a föld is elbukik. Mifelénk nem sokat tanítottak Artúrról de gyerekkoromban sokat halottam a legendát és nem egy mozifilmet láttam. Szólni kívántam de inkább meggondoltam magam. Nem messze tőlem két férfi hosszas traccspartiba kezdett amiből megtudtam mindketten zsernyákok. A nap egyre jobb és jobbnak ígérkezik. Nem elég, hogy elraboltak, hogy harcoljak egy ismeretlen helyen még zsarukkal is egy levegőt kell szívnom. Erre a gondolatomra a csontnyakláncom nekiütődött a mellkasomnak és eszembe jutottak az őseim. Ők biztosan kérdés nélkül vállalták volna a feladatot hisz hitük szerint a bestia akinek egy csontdarabkáját a nyakamban hordok azért adta nekik ezt az erőt, hogy védjenek. Nem tudom, hogy az az óriásgyík tényleg egy istenség volt-e akitől az erejüket kapták de úgy éreztem mintha azt mondaná segítsek és megtalálom a kérdéseimet.. De az is lehet, hogy még mindig a villámcsapás utóhatása kínoz engem. Jobkezemmel megsimogatom az ereklyémet a számon megjelenik egy félmosoly és bólintok. Ha esetleg a nő nem látta akkor így járt.

A teleportálás meglehetősen... Kegyetlen, kellemetlen, fájdalmas, na jó az pont nem, de hála neki egy sor olyan élményt élek át, amit amúgy soha, de soha, de valóban totálisan de soha sem élnék át az átlag életemben: Fizikális rosszullétet! Reakcióként semmihez sem foghatóan kezdek el tekergőzni a padlón, miközben felfoghatatlan, értelmetlen, és teljesen ritmustalanul jajveszékelek, és mindezzel egy időben, felettébb meglepő módon, földöntúli, már-már szinte halálhörgést is hallatok. Ez az állapot eltart egy jó pár percig, mire végül megállok viszonylag egy helyben, és egy jó adagnyi durva szivacsot terítek ki a földre, majd le ülök mellette és végig nézek a társaságon.
- Ez nem nekem való. - Mondom kissé döbbenten, hisz nem értem hogy hogyan érezhettem én át bármit is, de nem baj, mostmár van sejtésem arról hogy mit érezhetnek az emberek... Szerencsétlenek.. Megérdemlik, teljesen megérdemlik hogy ezt érezzék. Szóval úgy átnézve mindenkit sok új arc van, nagyon sok új, és igencsak valószínű hogy feltűnt nekik az ittlétem, ha nem, akkor meg nem de akkor valószínűleg vagy süket, vagy vak, vagy fogyatékos, vagy csak túlságosan cinikus vagyok, ki tudja? Hát én! Természetesen! Továbbá nem nagyon beszélek senkihez, zabálom a szivacsot amit kiadtam magamból és várom hogy történjen valami, és történik is, egy nő féleség kezd el minket útba igazítgatni és...
- Már megint egy kalap alá vesznek egy csapat halandó parasztal. - Mondom fennhangon, szinte már sértetten, karjaimat ölbe rakva, de közben végig mosolyogva, csak úgy hogy jelezzem viccnek szántam és nem kell nekem esni, de akár lehet az is, maximum valahogy rá uszítok egy... Amazont! azok úgy is utálják a férfiakat nem? Pár hónapja azt bizonygatta az egyik. Miután a nő befejezte a mondanivalóját, közelebb lépdelek hozzá, majd felteszem a számomra két legfontosabb kérdést:
- Bla bla sok hősduma... - Mondom miközben elmegyek a többiek mellett. - Szia kapitány! - Ó igen és még emlékszem rá, bizony, na de tényleg belekezdek a mondandómba... És kedvesen integetek persze mellé, aztán remélem hogy ő is emlékszik rám.
- Szóval két kérdésem lenne... Őőő.. Lionnnnizé... Az első, mi van a rántottákkal? Az előbb mintha azt hallottam volna. - Nézek csodálkozva, nem tudok sokat arról hogy mi az, de ha jól vagyok tájékozódva akkor az emberek eszik hogy ne haljanak éhen, és kíváncsi vagyok hogy mi az...
- A másik, szóval mikor indulunk? Ó és akkor már van egy harmadik is. Megérte elmenni nekünk azért a kardért? Úgy értem itt van azt nem tud haladni... Érted? - Nézek rá kérdőn, és remélem hogy képes úgy gondolkodni ahogy én, vagy legalább úgy értelmezni, mert ha nem akkor szép dolgok sülhetnek ki ebből a... Dologból.

Svarog mindenkivel kezet ráz, majd válaszol a két jómadár, New Yorki zsaru szavaira. A második teleportálás után az első szabály: Légy jóba akikkel véletlenül egy helyre kerültél.
Még lesznek ilyen szabályok, ahogy Svarog kitalálja őket.
- Voltak szörnyek is. Amúgy ja, mint egy klassz számítógépes szerepjáték, csak itt a leölt ellenségek után XP-t, és nem tölthetitek vissza az állást. Ha valami szar kerül a ventilátorba, akkor egyszerűen Angliára gondolok... Bocs Kapitány.
Ekkor lépett be az a személy, akitől a válaszokat megkapják. Teddy, aki az előbb odahányt egy adagnyi habszivacsot a padlóra, azonnal felteszi a kérdést, hogy megérte a hülye kardot megszerezni?
- Ja, ez jó kérdés. Szóval hölgyem, Lionheart. Beküld minket tulajdonképpen Morgana táborának kellős közepre, és azt várja, hogy nyírjuk ki őket? Jó, bevállalom, SHIELD ügynök volnék. Igen Boris Dragunov, a Shield ügynöke. Szeretném ha szólna a felettesemnek, hogy egy ideig távol leszek, mert múltkor amikor Avalonba voltam, azt az időt levonta a fizetésemből...

- Szóra sem érdemes. Azt hiszem, hogy a napi teendők listájára még fel fog férni a Föld megmentése. Számíthat rám asszonyom. – Válaszoltam a tüzes menyecskének. Jól nézet ki, de valószínűleg elégé nagy gonddal járna egy ilyen lányt felcsípni, így már is hagytam ezt a gondolatot.
~De még is azért elégé emlékeztetett egy tinédzser lányra, még a régi időkből mielőtt elfogtak volna és bedugtak volna a Raftba. Mármint először.~ Két rendőr is itt van, akik nem igazán tudják, hogy mit is kéne nekik tenni.
- Lehet hogy ti miattam vagytok itt, hogy felügyeljetek, vagy hogy vissza vigyetek ha már vége az egésznek. – Válaszoltam nekik mosolyogva, de több infót nem igazán adtam ki magamról. Legalább valami lefoglalja őket. – Azokkal a fegyverekkel, ha minden ellenfelet nem is, de legalább csökkenthetitek az ellenség létszámát. Plusz golyófogónak is jók lehettek. – Tettem a végéhez megint csak széles nagy mosollyal, hogy értsék ez vicc akart lenni. Az viszont engem is aggasztott, hogy vajon mennyire leszek hasznos. Erősnek gondoltam magam, de kérdéses hogy elég lesz-e egy hadsereg ellen. Bár végül is Attilan-t is túléltem, szóval egy középkori szörnysereg, meg egy boszi már meg se kottyanhat. Ekkor egy ismerős arc szólít meg.
- Ha te azt tudnád. – Válaszoltam Carl-nak. Már közel sem voltam olyan mérges rá, mint amikor harcoltunk. Aztán mikor elkezdte kiosztani a rendőröket egyszerűen megfogtam a vállát.
- Ők sem azt mondták, hogy nem akarnak harcolni, csak azt kérdezték, hogy hogyan tudnak segíteni. Ami mellesleg egy nem túl hülye kérdés szerintem. – Mondtam Carlnak azzal a céllal, hogy lenyugtassam. Aztán a nő felé fordultam.
- Szóval van valami terv, feladat vagy hasonló, amivel megmenthetjük a földet, vagy majd csak improvizáljunk, ha meglátjuk az ide tartó sereget? Kegyed is velünk fog tartani? – Ekkor aztán észrevettem valami nagyon furcsát a földön. Egy plüss macit. Az hadgyám, hogy mit keres egy plüss maci egy fejlet laborban, de ez a maci épp kérdezet valamit Lionheart-től, ami alapján ő is velünk akar jönni. Oda mentem hozzá és a tarkójánál fogva felemeltem.
- Ezt a kis gyerekjátékot is vinnünk kell magunkkal? Minek Avalonba egy robot maci?

//Előzmény//

Valahogy éreztem, hogy ahol ők vannak, ott nekem nem tanácsos jelen lennem… Mintha a sors vadászna ránk, hogy életünket a lehető legnagyobb veszélybe sodorja… Bár az igaz, hogy a teleportálásnál mindig kissé jobban érzem magam, hiszen esetembe egy rövid ideig tartó szédüléssel az egész esemény le is van tudva, nem úgy mint a többieknél. De a lényeg itt most nem ez, így inkább a megváltozott környezetre összpontosítok, hogy meghatározzam, hogy hova a jó istenbe kerültem. De akármennyire is nézelődök, nem találok semmi olyat, ami jó kiinduló pont lenne a helymeghatározáshoz. Az egyetlen ismerős pontnak még mindig az olimposzi csapat tűnik. De nem csak mi vagyunk itt, vannak ismeretlenek is, de elnézve őket velük is hasonló cselekmények folyhattak le, mint velünk. Hisz ők sincsenek tisztában azzal, hogy hol vagyunk, és miért is vagyunk itt. De nem mindenki olyan mint én, és várja szép csendben, míg valaki nem jön és közli velünk a dolgokat. Hanem rögtön kérdéseket szögeznek mindenki felé, akiről úgy vélik, hogy tud valamit. Én ugyanakkor csak állok szó nélkül, és várok. Ha idehoztak minket akkor valamit szeretnének, nem hinném, hogy viccből bárki megtette volna ezt. Lássuk be dísznek nem vagyunk épp a legesztétikusabban, és a hangerőszabályzással is lennének problémák. Ekkor egy nő érkezik s a bemutatkozás után beavat minket a nagy titokba, mely okán ide kerültünk. Leéltem közel két évszázadot úgy, hogy a lehető legkevesebb alkalommal kerültem az idegen szemek elé. Erre most alig két hónap alatt kétszer kell bizonyítanom… Ha ez rendszerré válik, azt hiszem, egy kicsit még én is elfogom veszíteni a hidegvérem. Szépen végighallgatom a nő szavait, s habár közben többször is meglepődök ez kívülről nem látszik rajtam. Szóval a Földet és Avalont kell megvédenünk… Ez oké, de Avalon? Attól eltekintve, hogy nem vagyok tisztában azzal, hogy mi is ez a hely a többi tiszta, bár kicsit középkori mendemondának tűnik az egész. A lényeg viszont, ha jól értem, hogy odamegyünk és… hát… egyszerűen szembeszállunk Morgan Le Fay seregével. Ezt így kigondolni könnyű, de előre látom, hogy sok gond lesz vele… Ennek ellenére nincs ellenvetésem, Lionheart felé fordítom tekintetem.
- Samuel Vermont szolgálatára asszonyom, enyém a megtiszteltetés, hogy segíthetek önöknek. – mondom a nőnek kimérten, miközben kissé meghajolok. Végül is, egy világmegmentő akcióra való invitálás elutasítása véleményem szerint még abban az esetben is elfogadhatatlan, hogyha az embernek semmi kedve hozzá…

Amikor Lionheart köszönti, csak biccent neki. Próbál úgy tenni, mintha már találkoztak volna korábban. Azaz csendben marad és a nőre bízza a beszédet. ~ Miért épp egy szőke? Miért nem egy vörös? ~ morfondírozik röviden. Nem igen figyel. Az elmúlt években megtanulta szűrni a hallott információkat. Bőven eleget jegyez meg a helyzetről. Élvezi is azt, hogy nem kell száz százalékosan figyelnie. Az elmúlt hetek üzleti megbeszéléseit, tőzsdei egyeztetéseit és fejlesztési terveit, mind-mind nyomon kellett követnie. Valójában nem úgy érezte, hogy váratlanul "elrabolták". Inkább olyan volt ez neki, mint egy kis szabadság olyan területen, a csatatéren, ahol jól érzi magát és kvázi kikapcsolódhat. Aztán a többiek reakcióját figyeli. Egyedül talán "Alexander" gondolatait tartotta racionálisnak, a két rendőré mellett. Őket megjegyzi magának, később hasznosak lehetnek, ha vissza tudnak térni New Yorkba.
- Semmi sem kötelező... - szólal meg maszkja jótékony takarása mögül. - De az erkölcsi győzelem és a tapasztalat megfizethetetlen. Britannia Kapitány vagyok.
A röpke bemutatkozás után Lionheart felé fordul.
- Mikor kell indulnunk?

- Hé, srácok, cska nyugalom! - kell a maguk védelmére Steve. - Attól, hogy kicsit akadékoskodunk, nem kell rögtön a torkunknak esni! Már rúgtunk szét pár rossz segget, ne féljetek. Most se lesz másképp. Egy ilyen bulit meg minek hagynánk ki, nem, Marcus? - kérdezte Marcust.
- Ja, simán - bólintott Marcus komolyan, látva, hogy masszív ellenállásba és utálókba ütköztek, mert szinte minden második kifejtette a negatív véleményét a dologról.
Egyébként meg elég vegyes társaság volt, valami játék maci is akadt itt.
- Mintha matinében lennék, vagy a reggeli rajzfilmek egyikét nézném a gyerekekkel - tűnődött Marcus.
- Ja - így Steve.
Azok, akik nem szóltak be nekik, hogy vissza is lehet fordulni, ők szereztek a zsaruknál egy jó pontot.
De nincs idő tea délutánra, mert megy tovább a kaland és a nő beszél.
Stevenek az a érzése támadt, hogy, ha a nő tudna, akkor tekintettel már rég megölte volna őket. Hülye amazon felfogás, gondolta Steve.
- Biztos műzlit fognak enni - fuldokolt az elfojtott nevetéstől Marcus.
- Nyugi már - Steve adott egy kokit a társának, de ő se bírt elfojtani egy vigyort.
- Hé, a maci mehet a hátán, mi meg nem? - sápítozott Marcus, látva, hogy a nőci felvette a macit.
- Ööö... ezer bocsánat! - vigyorgott zavartan Steve és félre rántotta Marcust. - Bakker, haver, maradjál már! Ha nem vetted volna észre, nemzetközileg vagyunk szarban! Úgy, hogy most tedd magad takarékra! Kösz. Vagy legalábbis vegyél vissza. Az a csaj már rég megölt volna, ha tekintettel lehetne. Úgy, hogy nyugi. Persze lehet hülyéskedni, de ne úgy, hogy mindenkinek szétrobbanjon a feje tőlünk... és most eléggé ellenünk vannak, nem ismernek, idegen vizeken vagyunk... tehát kuss. Először bizonyítsunk, hogy mi is érünk valamit, ok?
- Ok, bocs - nézett tényleg sajnálkozva Marcus Stevere. - De, ha meg kell halni, hát legalább vidáman! - vigyorgott a barátjára.
- Jó, majd akkor megint marháskodunk, ha a vén kaszás lengeti felettünk a kaszáját, de addig csak minimálisan... úgy látszik itt nem bírják a témát - azzal visszatolta társát a középkörbe és megálltak. - Minden rendben, mehetünk - mondta egyszerűen.
Utána megint jött a rosszullét és a hányinger.
Aztán már ott voltak az eredeti helyszínen.
- Bakker... még egy ilyen és panaszt emelek! - kúszott Steve Smith a földön négykézláb, de most szerencsére nem rókázott sehova.
Marcus egyszerűen a hátán feküdt, mintha oda dobták volna.
A két rendőr úgy tűnik még nem igen szokott hozzá ehhez az újfajta utazáshoz, nekik úgy tűnik több időbe kerül megszokni.
Míg feltápászkodtak, biztos történik pár esemény, de azért addig is figyeltek és próbáltak végre két lábra állni.

Megtudtunk még pár hasznos információt. Az egyik az volt, hogy szövetségesek terén a Morgana csapat van fölényben. Azonban a történelem során nemegyszer kiderült a minőség sokkal fontosabb a menyiségnél. Az én hazámban is megmutatta egy maroknyi nő és férfi, a tengernyi ellenfélnek ki a legény a gáton. Másodszor megtudtuk mekkora Avalon területe. És harmadszor nem nekünk kell szembeszállni az összes ellenséges sereggel arra ott van a hadsereg mi csak erősítésnek megyünk. Ahogy a beszélű plüst néztem felébrett bennem a kíváncsiság vajon mindenki rejteget valami meglepetést. És vajon honnan tudhaták meg, hogy nekem van egy kis pikelypáncélom. A páncélról jutott eszembe fogalmam sincs mivel találhatjuk szembe magunkat. Ugyanis én csak a szurofegyverekre vagyok imunis meg a nyilakra a komolyabb lőfegyverek már károsak az egészségemre.
-Megmondaná milyen az ellenfél arzenálja hölgyem- nem volt kedvem jopofizni de ahogyan ránézett a két zsarura tudtam, jobb ha nem idegesítem fel. A rendőröket nem kedveltem de amíg betartják az általam igen kedvelt dzsungel törvényt miszerint te nem bántasz engem én nem bántalak téged addig jól elleszünk.
Nemsokkal késöbb egy újabb viharos utazáson mentünk keresztül ezutall viszont nem borultam térdre. A hányinger és a fejzúgás már nem volt olyan elviselhetetlen mint első alkalommal. Ahogy körülnéztem egy templom elé sikerült megérkeznünk. Kívülről sokat láttam de belülről még egyet sem.