Marokkó (Egyesült Afrikai Nemzetek)

Az egykori Marokkó helyén levő főváros, innen irányírja Yusuf és Victoria teljes Afrikát.

Amint mindenki belegyezett a szétszóródásba máris beosztottak minket csapatokba és következett a teleportálás, éles fény és a szokásos kellemetlen mellékhatások, még szerencse, hogy mindig erőt tudok venni magamon, így ez most sem jelent gondot. Amint kitisztul a kép és meglátom a romos várost kicsit megdöbbenek, én itt már jártam, Wakanda fővárosa, de most teljesen leamortizált, én nem ilyenre emlékszem. Egy ideig csak állok és nézelődök, aztán megint körbe tekintek de most már ellenséges fenyegetés gyanús nyomok után kutatva, a harmadik oda-vissza tekingetésnél pedig már nyomokat keresek, miközben kezemmel ellenőrzöm, hogy a felszerelésem a helyén van-e, szokásos művelet nálam. Közben hallgatom David szavait de nem válaszolok, csak egy kicsit később mikor már meggyőződtem, hogy biztonságos a környék.
- Igen. Én is örültem volna ha legalább a körülbelüli méretét vagy tulajdonságait közlik a céltárgynak, de hát így mégiscsak izgalmasabb. Ez egyébként a Királyok városa, Wakanda fővárosa, Afrika, amikor legutóbb itt jártam, még fantasztikusan nézett ki... de most... eljárt felette az idő.
Keresek egy magas pontot, ahonnan biztonsággal körbenézhetünk és jobban átláthatjuk a helyet, hátha valami nyomra lelünk.

Helyszín: Királyok városa romjai, Wakanda, Afrika
Résztvevők: David Ethan és Andrew Ramirez

A páros könnyedén talált magas pontot, még sok emeletes ház állt félig meddig, így bőven volt hely körülnézni. Késő délután volt itt, így a hőség azért már kezdett elviselhető lenni. Amíg megtette a páros az utat sok csontvázzal találkoztak az utcákon. Megmászva az épületet az egész várost be lehetett látni, a régi gazdagság a múlté volt, mintha egy halotti városban lett volna a két fiatal. Az épületek romokban, robbanások végeztek velük, mintha egy teljes hadsereg járt volna itt és pusztított volna el mindent, a régi kertek, tavak, vízesések és szökőkutak mind kiszáradtak, a párduc szobrokat ledöntötték, a föld perzselt és égett volt. A királyi palota, Apokalipszis és előtte a párducok lakhelye is romokban. Ahogyan a páros a környéket fürkészte, hogy merre is induljon furcsa hívogató érzés kerítette őket a hatalmába, ez pedig a királyi palota romjai felől érkezett nagyon-nagyon haloványan és gyengén.

Ilyennek látjátok a helyet, csak lángok és füst nincs:

Daviddel felmentünk egy romos emeletes házra, szerencsére még nem dőlt össze alattunk így körbe tudtunk nézni. Sokáig bámultam a csontokat és a romos épületeket, az egész kihalt elveszett várost. Általában nem szokásom az érzelmi megnyilvánulás, de most legörbül a szám, lehorgasztom a fejem.
~ Tetszett ez a hely. Miért kellett elpusztulnia? Mi értelme volt ennek a pusztításnak? Pedig gyönyörű volt fénykorában emlékszem rá, a sok növény meg a csobogó víz és a monumentális szobrok meg a szép épületek. El tudtam volna képzelni, hogy itt élek nyugodt rendes életet... áhh... mindegy.
Hirtelen érzek valamit, egy erőt ami magához hív, és a palota felől jön, nem tudom mi ez, de érzem, hogy vonzz.
~ Mit is mondtak, megérezzük ha a közelben van az a darab, akkor annak kell lennie. Kivéve ha csapda. Ha valami csapdába akar minket csalni... de akkor is meg kel néznünk, az egyetlen amit tehetünk, hogy óvatosak leszünk.
- Te is érezted? -kérdem a társamat- Szerintem ez az a megérzés amiről beszéltek nekünk. Meg kellene néznünk. Bár az is lehet, hogy csapda. Szerinted?

Szépen haladunk az ismeretlen érzés forrása felé, és én már egészen más szemmel nézem a romokat, inkább amolyan méregető tanulmányozó elemezgető létformaként próbálom kitalálni mi vagy ki végezhetett ilyen pusztítást, amint ezzel megvagyok veszélyforrást keresek és találok is az állatok képében, de nem tesznek semmi támadó jellegűt így az energia megtakarítás és az ésszerűség érdekében békén hagyom őket. Ahogy közeledünk a palotához társam tesz egy megjegyzést de nem reagálok rá, csak megyek tovább, felesleges lenne erre időt pazarolni, meg egyébként is, mit lehet erre mondani, csak egy megállapítást tett. Ott lesz számomra érdekes a dolog, ahol a sikolyt hallom és utána érkezik David mondata, hogy egy gyerekről van szó.
~ Jó lehet, hogy csapda és én bután belefutok, de ezt most be kell vállalnom, akármi is lesz, David kint marad és megszerezheti a darabot, nekem mindegy, pótolható vagyok, ezen ne múljon.
- Előre megyek, maradj itt lehet csapda.
Azután aktiválom képességem és a hangforrásának irányába illetve körülbelüli irányába igyekszem futni, odarohanni és ott körbenézni, hogy hol lehet a bajban lévő kisgyerek, nehogy már túl késő legyen.

Gyorsítom magam és gyorsan befutok a palotába a pompa már rég oda, leginkább egy kihalt elhagyatott régi kastélyra hasonlított már a hely, gyorsan körbepillantottam és észrevettem a lábnyomokat, szóval van itt valaki, de ettől még lehet csapda az egész tovább mentem és hamarosan a trónterembe érkeztem, itt megint egy misztikus belső érzés fogott el, ez most más volt annál ami idehívott, érzem, sokáig nézem a lejáratot közben gondolkodom mi a helyes lépés.
~ David már bizonyára ideért, majd ő megkeresi a gyereket az ő képessége úgyis jobb az ilyenhez, én elvesztésem már egyszer végiggondoltam, úgy, hogy nem gond ha ez csapda, szóval logikus, hogy most lemegyek és megnézem mi is van odalent mielőtt elmulasztanám a lehetőséget, rendben de nagyon vigyáznom kell.
Ezután fogom magam és óvatos de gyors mozdulatokkal szépen előre megtervezett lépésekkel elindulok a lejáró felé, majd onnantól egész lassan elindulok lefele a lépcsőn, nem akarok valami veszélyesbe csak úgy belerohanni, fő a biztonság, inkább félek mint megijedek.

Megindulok lefelé szépen óvatosan kimért mozdulatokkal, szerencsére nincs lent sötét így bőven van időm az ősi kőbe vésett jeleket tanulmányozni, tetszenek, igazán szépek és még jelentésük is van, kiskoromban mindig vonzottak az egyiptomi ősi kultúrákkal foglalkozó dolgok, legyen az egy kép egy múmiáról vagy egy fotó egy ehhez hasonló lépcsőről, így most nagy mosolyt eresztek meg, hogy egy ilyen helyen járok, mint egy egyiptológus úgy érzem magam.
~ Lehet találok valami fontosat, vagy valami újat, legjobb lenne az alkatrész de végül is nekem bármi más is megfelel, ami kicsit is közelebb visz a célhoz. Érzem, hogy lennie kell itt valaminek, valami misztikusnak.
Amikor leérek és rájövök, hogy ez a nekropolisz nem tudom miért azt hiszem, hogy most sínen vagyok, valahol egy sírban, egy múmia kezében vagy egy szobron kell lennie annak a bizonyos darabnak. De gondolatom nem helyes, hamarosan elmosódik az egész világ és már nem is tudom hol vagyok. Mire észbe kapok már egy szavannán találom magam, de a dzsungel is itt van nem messze, földrajz óráról rémlik a pontos magyarázat, nagyjából tudom hol vagyok, főleg, hogy itt a város határa is. Mire elcsodálkozhatnék vagy elgondolkodhatnék egy erős morgást hallok, arra nézek meglátom a párducot és reflexből saját maga felgyorsítva nem kicsit ugrok majd oldalra lépek pár lépést, közben előkapom mind a kettő kardom. Egyelőre nem támadok csak felveszem a védekező állásom a két kardommal, ha harcra kerül a sor, akkor egy ugrás vagy roham elől oldalra kilépek egy nagyot majd egyik kardommal a fejet/nyakat próbálom mélyen megvágni, másik kardommal az állat oldalát célzom meg, nagyjából hastájékon.

Arrébb szökkenek és kardjaimat azonnal előrántom, felveszem a megfelelő test állást, de védekezésre nem kerül sor, ugyanis nem érkezik támadás a macskától, nem tudom ezt mire vélni főleg nem a különös morgását, először arra gondolok csak a területét védi azért nem támad, de ez ostobaság mert már rég támadnia kellett volna ilyen távolságból. Aztán lassan kihallom a morgásból a nevetést, egy párduc ami nevet rajtam, hát ez tényleg különös, ezután még beszélni is kezd, megdöbbentő, nem hittem, hogy ilyen létezik. Felfogom amit mond, ő Bastet a Párducisten, és már rég óta figyel engem, kardjaimat visszacsúsztatom a tokjaikba, nincs rájuk szükség majd határozottan megállok a párduc előtt, felfogom amit mond de szokás szerint bizalmatlan és hitetlen vagyok, nem tudom mire vélni az egész dolgot, talán csak nem hiszem el, vagy más oka van az egésznek. Én? Pont én mentsem meg Wakandát...
~ Ez átgondolandó, vajon készen állok-e egy ilyen feladatra, hogy felelősséget vállaljak egy ilyen dologért, ezt én nem tudom megítélni, másnak kell megítélnie, de nincs más magamra kell hallgatnom. A romok látványa már kiváltotta belőlem a kellő mértékű negatív érzelmeket, ahhoz hogy tudjam lélekben megfelelek, de a többit nem tudom. Most mondjak nemet egy istennek? Ez olyan hülyén hangzik.
- Bastet, te figyeltél engem, te tudod, hogy készen állok-e a feladatra. Én nem tudom megítélni, úgy érzem igen, a szívem azt mondja, de logikusan átgondolva nem tudom eldönteni. Hatalmas felelősség ez.
Valóban ezt gondolom, most kerek perec ki is mondom.

Ahogy Bastet felém emeli a mancsát látom, amit eddig nem vettem észre, hogy óriási a mérete, nem tudom eddig miért nem láttam meg, talán az ijedtség miatt, vagy a fókuszom volt rossz, de semmire nem mentem volna a kardjaimmal, inkább csak olyan túlélő reflex volt, de amúgy esetleg a bundáját megigazgathattam volna, vagy ilyesmi. . A szavait megjegyzem, nekem nem sűrűn mondanak ilyeneket, úgyhogy ennek kifejezetten örülök, ha egy isten mondja akkor abban már lehet valami, kénytelen vagyok elhinni. Aztán kicsit elszédülök és mire észbe kapok már a földön térdelek, más ruhában vagyok ezt érzem ezen felül valami még más, de nem tudom biztosan. Parancs szerint lassan felállok, közben gondolataim cikáznak.
~ Fekete Párduc? Tetszik ez a név... a Wakanda védelmezője cím még jobban, már maga a védelmező is. Valami célom is van most már, de ez nem kis feladat.

Bastet és a környezet mint egy délibáb eltűnik, mintha soha nem is lett volna itt semmi. Ismét a Nekropoliszban találom magam, éppen megkérdőjelezném a józan eszemet, mikor észreveszem még mindig ugyanaz a ruha van rajtam, ami előbb volt, minden más eltűnt de a ruha maradt, aztán észreveszem, hogy már nincs is itt olyan sötét, tökéletesen látok mintha nappal lenne, ez is meglep mert emlékeim szerint az előbb még nem volt itt ilyen világos, különös. Legvégül pedig illatokat érzek, az egyik Davidé a másik ismeretlen, de valószínű a gyerek lesz az, nem tudom mire vélni, a szaglásom eddig szörnyű volt, most pedig tisztán érzem őket.
~ Hát mégis valóság volt, megtörtént. Én lettem Wakanda őrzője. Hihetetlen, miért pont én? Nem is vagyok olyan fontos személy, általában csak a háttérbe vonulok és figyelem az eseményeket, de semmi olyat nem teszek... És most vajon mihez kell kezdenem? Először is visszatérni a mi rendes időnkbe és onnan továbbindulni.
A szagnyomot igyekszem követni és megkeresni a társamat és az ismeretlen gyereket, nem volt szép dolog csak úgy otthagyni őket, de nem tudtam ellenállni ennek az erőnek, ami idehívott. És ez nem is baj, csak most kell sietnem, hogy nehogy elveszítsük egymást, vagy ilyesmi.