Sikátorok

Próbálok az egész ellen tenni, de úgy tűnik, hogy minden próbálkozásom teljesen fölösleges, ugyanis mikor meglátom Nadjánál a fegyvert, egyszerűen pajzsot emelek magam köré, majd pedig lerobbantom a kezét a helyéről. Eléggé kerülget a bűntudat emiatt, hiszen nem akartam neki ártani, s egy kéz azért nem egy kis dolog, igaz talán még mindig jobb, mint egy láb. Most viszont Gloria és Impulzus felé terelődik a figyelmem, meg kell őket ölnöm, de... Nem akarom, tehetek én egyáltalán bármit is ebben a helyzetben? Hmm.. Ahhoz, hogy tudjam mit teszek, látnom kell... Talán... Talán képes vagyok ennyire? Megpróbálom egyszerűen lehunyni a szemeimet, vagy elfordítani a tekintetemet, minden erőmmel ezen vagyok, hiszen vakon nem sokat tehetek, a semmibe támadhatok... Ami azzal, amire képes vagyok talán még így is hatásos lehet, de mégiscsak kevesebb az esélye. Még mindig erősen él bennem a remény, hogy tudok tenni valamit, bár az előbb történtek mindenképpen erre cáfolnak, de ugye a remény hal meg utoljára... Abban az esetben pedig, ha mégsem sikerülne, kénytelen vagyok támadni és a parancs alapján végezni azzal a kettővel, amire a legegyszerűbb technikát próbálom meg használni, megpróbálom szétfeszíteni őket belülről mellkas tájon, tehát egyszerűen felrobbantani a felsőtestüket, bár remélem, hogy erre nem kerül sor, nagyon nem szeretném, nem akarok ártani a társaimnak.

Ismételten hiába a próbálkozás, így elkezdem mindkettejüket szétfeszíteni belülről, habár egyáltalán nem szeretném, de meg kell ölnöm őket... Legalább is így gondolom az egyik pillanatban, a következőben viszont vége és ezzel együtt én is abbahagyom, s aggódva tekintek rájuk, remélem, hogy nem lett túl késő... Ahogyan pedig elnézem, nem, mindketten rendben vannak, én pedig...
- Sajnálom... Nem akartam ártani nektek... Másodjára sem. - Ez a mai napom folyamán most történik meg másodjára, hogy valami a saját csapatom ellen uszít az akaratom ellenére, remélem, hogy többé nem fog ez, vagy ilyesmi történni, mert még ez is sokkal rosszabb lehetett volna, mint ami végül lett, de akkor is nagyon rosszul érzem magam miatta, viszont még tovább emészthetném magam miatta, pár nagyobb méretű árnyra leszek figyelmes, ami nem jó jel, legalább is feltételezem, minden horrorfilmben a mozgolódó árnyak a rossz jelek, vagy pedig egy, vagy több ismerős arc lesz, amit viszont nagyon kétlek, így biztos ami biztos jelleggel felhúzok egy védőmezőt a társaságunk köré, hogy mindenki legyen ideje felkészülni, összeszednie magát, vagy egyszerűen csak ellátni egy sérülést és egészen valószínűnek tartom, hogy képes leszek megvédeni a csapatot de azért nem bízom el magam mert... Nos mert nem tudom, hogy mikor ismétlődhet meg az előbb történt eset, remélem, hogy soha többé.

Fent tartom a pajzsot, hiszen úgy vélem, hogy elég védelmet tudok fizikailag nyújtani a csapatnak bármiféle támadás ellen, ám úgy tűnik, hogy eléggé nagyot sikerül tévednem, mert valamiféle villanást látok az ellenfél felől... Eddig rendben van, de utána a hóban is felizzik valami, majd pedig nem bírom tovább fent tartani a pajzsot és hatalmas fájdalmat érzek, amitől üvöltve a földre kényszerülök. Fogalmam sincs, hogy mi lehetett ez, még sosem láttam vagy tapasztaltam ilyet korábban, de ez talán már nem számít, ami most számít, hogy iszonyatos fáj, és mint úgy, bár furcsa ez számomra így felnőtt nőként, de ez most néma sírásra kényszerít, ez is csak azért néma, mert a fájdalomtól nem tudok egy hangot sem kipréselni a torkomon. Feltűnik, hogy néhány, felettébb nem barátságos kinézettel rendelkező kutya, ráadásul nagy termetű kutya kezd el felénk közelíteni. Így lenne hát akkor vége? Hóban fetrengve? Szétmarcangolva?... Nem, túlzottan csúfos lenne és haza kell jutnom, de van most ennél egy fontosabb dolog is... Ez a csapat, ebben a csapatban nem csak egy tag vagyok, mint ahogyan a galaxis védelmezőinél voltam, itt most én osztom meg a feladatot, talán... TALÁN mondhatom azt, hogy csupán emiatt a tény miatt én vagyok a vezető... Még ha nem is vagyok igazából parancsolgatós, de ez azt jelenti, hogy ezekért az emberekért felelősséggel tartozok, ha pedig lenne alkalmam tenni értük valamit és nem élnék a lehetőséggel... Meg sem érdemelném a nyugodt halált akkor, vagy tulajdonképpen bármi mást. Megpróbálok kisebb "löketekben" mozogni, bár a földről nem próbálok meg felállni, csupán az egyik alkaromra támaszkodni, bármennyire is legyen az fájdalmas, következőképpen pedig minden erőmmel és koncentrációmmal arra állok rá, hogy az épületeken lévő talán két alakot burokba vonjam és egy nagyon gyors nyomással tulajdonképpen összepasszírozzam azokat... Bár nem szívesen teszem ezt, de ártottak a csapatnak és már kifejtettem erről a véleményem, aki ennyire kegyetlen, látszólag ok nélkül... Tőlem sem fog ezentúl mást kapni. Ha sikerül összezúzni őket és a kutyák még mindig közelednek, ami valószínűleg így van, akkor következőként azokat próbálom meg visszaküldeni arra, amerről jöttek... Csak olyan erővel, hogy átmenjenek a falon és igen, Gloria szavai eljutnak a tudatomig, de nem fogom itt hagyni őket, ha pedig többen megyünk, ilyen állapotban túlzottan egyszerű lenne, ha már korábban is egyszerűen átütötték a pajzsot.