Skandinávia (Európa, Északi Szövetség)

Azt hiszem, hogy rossz személynek tettem fel a kérdést, ami az én figyelmetlenségemre mondható. Várom a választ, de nem érkezik meg, ezért James után indulok, mármint remélem, hogy felé haladok. Ha be érem csöndben követem őt, mert nem akarom, hogy le bukjunk. Meg eleve nincs is mit mondanom neki. Bár arra, azért kiváncsi lennék, hogy hogyan is fogunk a fickóra rá találni, meg az is érdekelne, hogy a srác kije a csajnak, ha már annyira szertné, hogy kiszabaditsuk. Bár, ha jobban bele gondolok, inkább maradjon ez relytéj, mert ehez semmi közöm. A fegyvereimet is elő veszem, arra az esetre, ha mondjuk szükségem lenne rá. Bár, és ha mondjuk, nem idegenek, ha nem a Hydra itteni erődjébe küldött minket, hát akkor csori Jimi bizony meg szívta, mint a torkos borz. De, azt is meg tehetném, hogy le ütöm őt, aztán el relyteni valahova, és egyedül be menni a férfiért.

A nő is elindult a völgybe a társa után. A zsoldos feltehetőleg marad hátvédnek, de az is lehet, hogy csak később fog csatlakozni a többiekhez. Ahogy távolodnak döntenem kellett. Vagy utánuk megyek, vagy maradok és lehet elmulasztom az egyetlen lehetőségemet.
Végül a cselekvés mellett döntök. Nem hagyhatom, hogy a hatótávomon kívülre kerüljenek. Látni akarom mit fognak csinálni. A fekete páncélom, nem nagyon tud beleolvadni a hóba, de azért megpróbálom észrevétlenül követni őket. Sajnos mindig ügyelnem kel, hogy a szél ne fújja a szagomat a zsoldos felé, és a többiek se vegyenek észre. A démonokról nem tudok sokat, így bármire képes lehet, de meglehet, hogy csak azt tudja, hogy embernek méz ki.
Lassan, de olyan tempóban, hogy követni tudják a szenzoraim a többieket elindulok utánuk. Próbálok ügyelni, de ha lebuknák, lassan elindulok feltett kézzel a többiek felé. Ha rám lőnének, csak elbújok, de nem nyitok rájuk tüzet, hanem elkiáltom magamat, hogy békével jöttem. Ha ez se segít, akkor majd csak lesz valahogy. A legnagyobb veszélyt a zsoldos jelenti szerintem, De remélem, egyikük se vesz észre, amíg az épülethez nem érünk.

Egy óra út után, megérkezünk a helyszinre, ahol két őr volt. James, és én pedig egy szikla mögöt vagyunk el bujva, hogy ne vegyenek minket észre. Ki lesek a buvó helyemről, hogy lássam őket, és azt is, hogy hogyan is állnak. Ha egymásnak háttal állnak, akkor elöbb be állitom a fegyvert kábitó lövésre, már ha van rajta olyan, hogy kábitó fokozat, majd célba veszem az egyik fickót. Ha viszont, nincs akkor, csak célba veszem az egyik fickót, és James talán célba veszi a másikat.

(Most csak ennyit tudtam írni.)

//Mivel a többiek mind egy szálig eltűntek, így, ha szeretnél egy másik kalandot, akkor kérlek itt jelezd ezt nekem. Köszönöm!//

~Ragnarr Odrson~

Útnak is indultam Midgard felé, ahogy terveztem. Kissé vegyes érzéseim voltak, hiszen addig se tudtam tanítót kutatni, aki bevezet a mágia rejtelmeibe, de egyelőre félre tettem a dolgot, és úgy döntöttem, hogy kicsit pihenhetek. Szabadságot adtam önmagamnak, hogy így fogalmazzak. Heimdall búcsúztatott, ahogy a Bifrostra értem, én pedig szinte könnyes szemmel néztem otthonomra, és egy mély sóhaj keretében zártam szívembe látványát.
Ahogy megérkeztem, furcsán kavargó gondolatokkal telt meg elmém, nem emlékeztem hova akartam menni, és miért, illetve hogy hol vagyok. A hely kinézete otthonom juttatta eszembe, egyszerű homályos tükörképe volt, viszont mint minden tükörkép, ennek is sajátja, hogy valamelyest torz, nem teljesen adja vissza a valóságot. Ez a hely túl modern volt, hiányzott belőle népünk egyszerűsége, és nagyszerűsége. Egyértelműen Midgardon voltam, az ő sajátosságuk volt ez a romantikát és érzéseket nélkülöző világ. Mégis, a hely valahogy próbált kitörni ebből a valóságból, és én értékeltem a próbálkozását. A kiírás alapján valahol északon lehettem, jó eséllyel az Északi Szövetségben, ami sok mindent megmagyarázott. Nagy hatással voltunk erre a területre.
Egy ébenfekete bőrű büszke núbiai fiú - el kell ismernem, néha megihletnek a midgardi hangzatos szavak - az asztalra dőlve hortyogott, körülötte megannyi üres üveg, mely valószín' hozzá segítette jelenlegi állapotához. Az egész kép olyan költői volt, olyan művészi, s én nem akartam belezavarni alkoholmámoros, álomtalan alvásába, és úgy döntöttem szó nélkül távozok. De jaj! Láthatatlan béklyók, megfoghatatlan akadály, mi visszafog és itt tart, nem szorít, de nem is ereszt el. Mily szomorú a büszke madár, ha nem repülhet, és kalitkába zárják! Így éreztem magam én is, ahogy felfedeztem, hogy valami itt tart, aminek a fiú a középpontja. Úgy döntöttem megpróbálom megérinteni, felrázni szunnyadásából, és kikérdezni, mily' ördögi e mű, mely megköt és bezár, fogságban tart és meg nem fogható börtönömmé vált.

~Ragnarr Odrson~

Kinyílt az ivó ajtaja, és lehetőségem nyílt kilesni rajt', de nem sok mindent volt alkalmam megvizsgálni. Egy röpke pillanat, amíg megláttam, hogy valószínűleg egy magaslaton vagyunk, vagy a város épült egy völgybe, minden nézőpont kérdése. De az egészen bizonyos, hogy engem továbbra is fogságban tart e hely, s számomra vajmi kevés jelentéssel bír, hogy milyen helyen épült eme börtön. Azonban az is bizonyos, hogy nem éreztem a hűvös levegőt, ami valószín beáramlott az ivóba, mikor a tetovált menyecske besétált. A nő! El ne feledkezzek róla, vörös haja lobogott, mint büszke zászló az erős szélben, s erős testtel áldotta meg a sors, emlői dagadtak ruhája alatt, mint két megtermett déli gyümölcs, ám keresztül nézett rajtam, s ez fájóbb volt bármilyen bilincsnél, és bármely börtönnél.
A srácot nem tudtam felkelteni, lehet nem is ő volt börtönöm kulcsának őrizője, lehet tárgy, vagy más, mi ehhez a helyhez köt. Kezdtem úgy érezni, hogy furcsa álom ez, olyan, mint a legutóbbi, mikor Midgardon jártam. Nem tudtam mitévő legyek, s jobb híján lenéztem a lábamra, hogy lebegek vajon, vagy a padlón állok. Ez azért volt fontos, mert ha lebegtem, akkor megpróbálhatok repülni, fentről kitörni, ha viszont a padlón állok, akkor egyrészt elfekhetek azon, és úgy várhatom a folytatást, másrészt elgondolkodhatok, hogy miképp tudok áthatolni a tárgyakon és az élőkön, míg a padló ugyan úgy tart, mint bárki mást. Furának tűnt ez a mágia, és nem épp így akartam tudásom bővíteni.

~Ragnarr Odrson~

Úgy tűnt hogy nem álltam, hanem lebegtem, legalább tíz centivel a padló felett. Odalent nem látok semmit, csak a földet, amibe bele tudok lebegni, szóval tényleg anyagtalan vagyok. Nem tudom mitévő legyek, erre se tudok messzire távolodni, továbbra is láthatatlan falba ütközöm. Pedig tényleg repülhetnék, élvezhetném az anyagtalanságot, bejárhatnám a világot is akár, de nem, ehhez a részeges núbiaihoz köt valamely féle átok. Felfelé se szabadulok, de itt legalább látom, hogy van egy emelet is, azonban itt se látok túl sokat. Végül visszalebegek a kocsmába, és dühödten kezdek kiabálni.
- Eressz el, akárki tartasz fogva, én, Ragnarr Odrson parancsolom! - kiabálom ahogy a torkomon kifér, és remélem, hogy meghallja, akárki űzi eme mocskos tréfát. Reméltem, hogy végre szabadulhatok, vagy visszajuthatok haza, vagy felébredek... tényleg, tudom, hogy ez hülyeség lehet, de elméletileg ha álmunkban fájdalmat tapasztalunk, felébredünk. Csipkedni nem fogom magam, nem vagyok én holmi kényes nőszemét, inkább megpróbálom sípcsonton rúgni magam, erősen, amennyire agyam engedi, ami valamelyest úgyis tompítani fogja a fájdalmat, hiszen önmagunknak nagyon nehéz fájdalmat okozzunk. A falba mégse rúghatok bele, hiszen átsiklana rajta a lábam, ezért kell önmagammal próbálkozzak, talán magam számára nem vagyok anyagtalan, hiszen látom is magam.