Above hotel

Tariq egy ideig Gammar ügynököt nézte, majd kicsit elgondolkozott. Pokolian jó terepügynöknek kell lennie a férfinak, ha eddig a cégnél maradt. Most viszont kiderült, hogy miért is nem irodavezető vagy műveleti parancsnok. Egy részről képtelen fékezni az indulatait és bár elnézést kér, nem egészen tiszteli a parancsnoki láncot. Emellett kicsit össze-vissza beszél. Olyan információkat próbál maga által ismertnek és tényanyagnak beállítani, amik nem is igazán úgy vannak. Azonban ezt nem tartotta aggályosnak Tariq. Inkább azon gondolkozott, hogy a saját felettese, legalábbis a közvetlenek, miért szúrnak ki vele. Ugyanis ha eligazították volna rendesen, akkor valószínűleg nem teljes egyenruhában jelenik meg. Hiszen fedett akcióról van szó és épp a tetőtől talpig egyenruhás ügynök van kiakadva a többiek, "amatőrségén". Nem számítva az indokolatlan pókembert, akinél indiszkrétebb rejtőzködő figura nincs a társaságban.
- Oké. - Nyugtázza az információkat, majd körbetekint. - Delta. Fegyvereket le. Az összeset. Gondolom fémdetektor van, amivel ellenőrzik a belépő vendégeket. Különben bevihetnénk a fegyvereket. - Most nem tér ki arra külön, hogy a WREC-es rajtaütők mennyi pénzt költenek a ruhák átalakítására, hogy egy-egy ilyen akció idején a fegyvereiket rejtve tudják hordani, ahogy a golyóálló mellényeket is. Mindezt csak azért, hogy még az avatott szemek se szúrják ki. Ennek csak örül, mert a jó minőségű zakókat lehet csak jól átszabni, így mindig a legutolsó divat szerint tud öltözni, ami a fazont illeti. - Ha teljes testszkenner van, megszívjuk mert akkor a gondolom csupa polimer kábító fegyvereket is kiszúrják. Két kérdés. Van saját civil gépjárművük vagy a WRECest használjuk szállításra? Mi az evakuációs útvonal? Mert gondolom gazdasági bejáraton távozunk egy bezsákolt fazonnal. Lenne felszerelés igényem. Micro adóvevő. Rövid távon nem tudom, hogy kell-e egyéb kiegészítő. Bluetooth-os lenne a legjobb, mert ha nagyon elkeverednénk telefonon elérhetjük egymást. Jut eszembe kéne egy közvetlen elérhetőség önhöz Cracker ügynök. Ha végeztünk itt, akkor pedig missz Fishert meghívnám egy italra a hotel bárjában. Ha már ennyire rettegünk, gondolom a célpont rácsatlakozott a belső kamerarendszerre és jobb ha nem egyszerre érkezünk meg a csalik után. - Közben kicsit nekivetkőzik, hogy megszabaduljon a fegyvereitől.
Mallory eddig csak a kirakott alaprajzokat vizsgálta és memorizálta a folyosók, ajtók elhelyezkedését. A liftaknát, a lépcsőházat, az előteret, a látható személyzeti területeket. A kódnevére felkapta a fejét. Bólintott a parancsra és elkezdte kipakolni az övére aggatott tokokat, majd kirántotta nadrágjából az övét, hogy megszabaduljon a kydexektől is. Majd újra nekikezdett befűzni a szíjat.
- Az micro adóvevő mellé, szeretnék kérni egy kerámia kést. Ne piacit, annak a magjába vagy a markolatába fémport kevernek, hogy kiszúrják a fémdetektorok. Ha nem megoldható az sem baj. Nekem annyi kérdésem lenne Gammer ügynök, hogy miért és mennyi ideig szeretne bájcsevegni a célponttal, mielőtt földre visszük?

Látszik, hogy ki a SHIELD-es és ki a független. A SHIELD ügynök már felfogta a feladatot és mint egy kiskutya teljesíteni is akarja. Helyes, ilyenekre mindig szükség van. Nem mellesleg, jómagam is szeretnék végre végezni ezzel az egésszel. A függetlenek pedig továbbra is csak vitatkoztak. Nem mintha nem lenne jogos. Egyszerűbb lenne, ha bedobnánk a szobába egy altató gáz gránátot, kiütnénk, akkor berepülne a páncélos kisasszony a célszemélyért és bumm, meg van oldva. De gondolom a repülő vasember már nagyobb feltűnést kelt, mint a feletessek akarnák. Szóval ez kiesik. Helyette úgy tűnik marad az előző terv. Én csak tovább nézegetem az adatokat, nem hiszem, hogy bármi fontosat találnék, de így legalább úgy tűnik, mintha munkát végeznék. Közben figyelek a többiekre és elismerően bólogatok a jobb ötletekre, mint például az adóvevők. A Grammer ötlete sem rossz, de semmilyen fajta lezárást nem akarnak, gondolom. Egyszerűbb, a kicseréléses. Persze a legjobb a jelenlegi, korlátozott helyzetben. Hihetetlen mennyire megtudja fojtani az emberek munkáját a bürokrácia. Nem tudom, hogy ez a kor mért ragaszkodott hozzá ennyire. Még egy dolog, amiben 2099 jobb.

//Mivel a játékosok több mint fele nem írt, így nem tudok kört váltani, 3 nap múlva (vasárnap) van újra körváltás, vagy ha írtok előbb.//

Hová fajul a világ, ahol egy hotel megmondja a SHIELDnek, hogy mit tehet, és mit nem. Raten meg egy hülye, hogy országot vett, hoteleket kellett volna, komolyan, több joga és hatalma lenne... Ha Chromix-landben bujkálna ez a köcsög, már holnap lebombáznák az egész országot, vagy a hadsereg masírozna be... NADE EGY HOTEL?! AZÉRT MINDENNEK VAN HATÁRA! Gondoltam magamban, miközben grimaszoltam is hozzá. A civilek semmit sem tudhatnak meg... miért, mi vagyunk mi, a titkos rendőrség? Össze vissza beszél a férfi, teljesen logikátlan amit mond, kivéve, ha nem akarja, hogy a világ tudja, lefüleltük a férfit. Na mindegy, az biztos, hogy én kitálalok a sajtónak, amint ennek vége. Mit fognak tenni? Lebombázzák Chromix-landet? Még jó, hogy egy hotelben lakom... Annak úgyse eshet bántódása. Ez után még kioktatnak, hogy a SHIELDnek nincsenek őrszemei, a shieldnek semmije nincs, a shieldnek amúgy is kevesebb fennhatósága van, mint a biztonsági őrök szakszervezetének. Egyre inkább lenézem ezt a shieldet, még szerencse, hogy vannak itt külsősök is, akik érhetnek valamit. Továbbra se teszek hozzá semmit az ötleteléshez, úgy tűnik úgyis hülyeség amit mondanék, inkább csöndben várom hogy végre akció legyen. Már ha lesz. Ha így haladunk, a végén lehet, hogy csak szépen megkérjük a férfit, hogy ugyan, adja már meg magát, és ha nemet mond, akkor zsebredugott kézzel állunk odakint amíg nem jön egy jófej biztonságiőr, aki kihozza és odaadja nekünk. Már ha lesz jogunk átvenni, és elszállítani.

Továbbra se tettem hozzá semmit az ötleteléshez, csak vártam, hogy végre összeálljon a csapat, és történjen valami. Kezdett elég unalmassá válni ez az egész, főleg így, hogy tyúklépésekben araszoltunk a megoldás felé, mintha sose lenne vége ennek az ötletelésnek. Unottan dőltem hát hátra, és vártam, hogy történjen valami. Kértem instabil molekulás ruhát is, sose jön rosszul az ilyen, illetve a saját védőfelszerelésem nem akartam összebarmolni. Hoztak kerámia kést is jövőbeli iszogatópartneremnek, ha még mindig az a terv - már kezdek összezavarodni - illetve megérkeztek a szerződés iratai is, amiket majd bevisznek az álcázás közben. Továbbra sem értem, hogy miért nem lehet megrohamozni a hotelt, a tagot bevágni a kocsiba, kivinni a város határára, lelőni, és elásni a picsába. Sokkal egyszerűbb lenne minden, és mindenki élete is. De nem, ehelyett itt tökölünk, és lassan egy ország megszállását is megtervezhettük volna annyi idő alatt, amennyit erre az egy fickóra szánunk. Remélem Raten legalább elvan a medencéjében meg a csajaival...

//elnézést, de nem tudok mit írni, eddig is másokra reagált a karakterem, és semmit nem tud hozzátenni az ötleteléshez, meg amúgy is hülyeség lenne amit mondana, ezért inkább nem is gondolkodik már, brainless-soldier üzemmódban van. //

Ahogy behozza a dossziékat, rögtön odaállok és átfutom őket. Rögtön látom, hogy tiszták a delikvensek. Talán szólni kéne nekik, együtt működve könnyebb minden. Talán majd az egyik SHIELD-es, nekem nincs erre időm. Se kedvem. Főleg kedvem. Ezután a remélhetőleg sokkal érdekesebb technológiai kimutatásokat nézem át. Érdekel mit csinálnak, kivel, mennyiért, hogyan, miért. Ezeket próbálom megjegyezni vagy, ha engedik, akkor lefotózni. Ki tudja mikor jönnek jól, lehet, hogy jövőhéten már kell a kutatása vagy ki kell iktatni a céget. A sok tudás sosem káros, kivéve ha amatőr vagy és a rossz ember tudja meg a tudásod létezését. Alap szabály. Meglesem a pénzügyi kimutatást is, de itt csak az általános dolgokat nézem meg, nem mélyedek bele.
- Ha lehetséges kérnék egy kis altató gázt, biztosítékként. Sose lehetünk elég óvatosak, remélem ezt belátják.- mondom Cracker ügynöknek, ahogy eszembe jut, hogy nem olyan biztos a terv. Tudom, hogy a többiek már kértek altató lövedéket, de jobb ha nálam is van. Még egy probléma van, hogy jutok fel a tetőre észrevétlen. Bár gondolom ezt belekalkulálta a terv kitalálója. Csak nem tűnik majd fel senkinek. Kell egy térkép, hogy van-e olyan magas ház, ahonnan átlenghetek. Be is hozom a tableten a környéket és megvizsgálom a lehetséges helyeket.

Mallory átveszi a kést és keres a ruházatán egy megfelelő helyet, ahol elrejtheti, de könnyen előkaphatja. A zakója belső zsebe tökéletesen megfelel a célnak. Egyszer-kétszer benyúl előrántja, majd újra elteszi. Próbálgatja a súlyát és a fogását. Ezt követően elhelyezi a fülében az adóvevőt, majd a mobiljába feljegyzi az eligazító ügynök számát. Közben fél szemmel az érkező anyagokra tekint. Ha pókember nagyon nézegeti az érkezett anyagot, esetleg fényképezni is próbálgatja, akkor megszólal.
- Az AIM éppen ipari kémeset játszik?! - értetlenkedik. Mindenképpen próbál kicsikarni Gammer ügynökből néhány szót. - Nos, mennyire tanuljam be a szerepemet? Vagy elég a táska és hamar akarunk végezni?
Tariq egyetlen kézmozdulattal utasítja el a védőruhát. Elég az amihez hozzászoktak. Amúgy sem feltétlenül készülnek fegyveres összetűzésre. Maroklőfegyvertől védenie kell a mellénynek a teljes testet plusz öltözet pedig csak problémát okozna a bőr érzékelésüknek és a motorikus reflexeiknek. Ő maga is elhelyezi a hallójáratában az adóvevőt, majd feljegyzi az elérhetőséget. Ezt követően fordul újra az ügynökhöz.
- Kapunk mi is fegyvert? - a választ és az esetlegese átadást követően fordul Alex felé. - Missz Fisher. Velem tart egy Randevúra az Above hotel bárjában?

Felszerelés:

Átnézem a kutatási anyagokat, de nem sokat látok benne. Inkább csak egy szépen előkészített prezentáció, egy sales pitch. Teljesen ártalmatlan és érdektelen. Legalábbis nekem. A mai kor emberének ez mind mérföldkőnek számító, történelmi események. A rák és AIDS meggyógyítása régi problémákat fog megoldani. De furcsa mód, a színváltós háziállat fogja gazdaggá tenni őket. Nos, nem olyan furcsa mód, hiszen több ember akar szivárvány macskát, mint ahánynak AIDS-e vagy rákja van. Ezenkívül volt még születési hibákat kiküszöbölni igyekvő fejlesztés is. Ezek mind sikeresek, úgy hogy van rájuk piac. Csak nem tudom, hogy utol tudjuk-e érni őket. Majd utána számolok, ha hazaérek.
- Milyen ipari kémkedés? Csupán ellenőrzöm az adatokat. - válaszolok értetlenséget színlelve a WREC-esnek. Nem hiszem, hogy ő még soha sem ipari kémkedett. De ha tényleg nem, akkor nem csodálom, hogy nekünk van saját országunk, nekik meg nincs. Egy kis előrelátás sok mindenre elég. Közben megkapom az áltató gázt, így már biztosabb leszek.
- Én készen vagyok, mikor induljak?- kérdem Craacker ügynöktől. A kapott időpontban pedig elindulok, hogy feljussak a lehető legészrevehetetlenebbül a hotel tetejére.

Úgy tűnik lassan véglegesedik a terv, és összeáll minden, amihez az is hozzá tartozik, hogy az egyik kódnevessel kell iszogatnom - gondolom alkoholmenteset, mert nem akarjuk a küldetést kockáztatni. Ezzel a gondolatmenettel el is jutunk a férfi kérdéséhez, amire csak egy halovány mosolyt villantok meg válaszolás előtt.
- A feladatunk érdekében, természetesen. - mondom, azért kihangsúlyozva, hogy csak emiatt mondok igent - nehogy túl sokat gondoljon magáról a végén. Ezután az eligazítóra nézek.
- Tehát akkor gondolom a páncélomat is kint kell hagynom, ami nagyban nehezíti a dolgomat. Szeretném, ha egy ügynök a közelben lenne a táskával, amennyiben szükségem lenne rá, legyen könnyen elérhető, gondolom ez nem megoldhatatlan. Ha ezzel is megvagyunk, akkor én még átöltöznék a kért ruhába, illetve én is kérnék egy kerámiakést, vagy valamit, amit bevihetek magammal a szállodába. Nem szeretnék túlságosan felkészületlenül érkezni. - mondom végül, majd elmegyek átöltözni ha erre lehetőséget kapok. Próbálok sietni amennyire lehet, hogy ne kelljen rám várni.

Mallory a WRECnél végzett adatbiztonsági képzése eddig csak elindította a távoli vészcsengőt, most azonban maximumra állította a riadót. Végignéz az ismeretlen és arcát nem vállaló maskaráson. Állítása szerint adatokat ellenőriz. Nem mintha erre szükség volna az akció szempontjából. Azaz hazudik. Ezen csak azért lepődik meg, mert ennyire nyíltan ilyen közegben nem szokás. Az viszont megüti a fülét, hogy Tariq nem kap fegyvert. Igaz nem foglalkozik vele, inkább a SHIELD ügynökre koncentrál.
Tariq néhány másodpercig bután pislog, majd nyugtázza, hogy csak izomerőnek van itt nem közelharc specialistának. Azaz nem kap kábító pisztolyt. Nem egészen érti miért, de ha így kell feladatot végrehajtania, így fog. Aztán ideiglenes partnerére terelődik a figyelme. Azon kezd el gondolkozni, hogy mikor hígult fel ennyire a fegyveres kontraktor szakma. A harmadik világháborút és a legutóbbi polgárháborút okolja érte. Boldog boldogtalant felvettek, kiképeztek aztán ezek azt hitték, hogy ők a "greenberetssealcagsfmarsoc" arcok és mindent tudnak. De ha nincs páncéljuk, meg high-tech kütyüik, akkor máris jön a tanácstalanság meg a kétségbeesés. Ezt azért megjegyzi.
Ha sikerült dűlőre jutni missz Fisher kérdéseiben, akkor végre elindulhattak lefelé, ahol beszáltak Tariq kocsijába és áthajthattak a hotelhez, ahova elvileg gond nélkül megérkezhettek. Útközben Tariq próbált beszélgetést kezdeményezni.
- Mióta van a szakmában? Előtte volt tagja a seregnek? - amikor már a hotelhez érnek és elindulnak befelé a bár irányába, megpróbálja felmérni a terepet. A tervrajzokon látott távolságokat a valóságban is realizálni. Tekintetével, és csak azzal, kereste a kamerákat, a lépcsőházakat, a liftet. Közben haladnak a bár irányába.

Felszerelés:

Minden összeállt és már el is indultunk. A testőr meg az egyik Wrec-es mentek a bárba, biztos lesz miről beszélgetniük. Könnyes búcsút vettem a szobától és már indultam is a hotelhez. Mire odaértem már kívülről is látszott, hogy elég szépen biztosított hely. Nem volt meglepő, ha ilyen szigorúan veszik a biztonsági intézkedéseket. Ha van valami kevésbé figyelt és magas épület, aminek tetejéről átlenghetek, akkor arra mászok fel. Annak a tetejéről, aztán kifigyelem a biztonsági kamerák elhelyezkedését és csak ezután lendítem át magam. Ha nincs ilyen épület, akkor direktebben és kockázatosabban kell ezt csinálni. Megpróbálhatnám, hogy leveszem a jelmezem és civilben sétálok be, de úgy is feltűnő lennék. Ha nem is rögtön, de majd akkor, ha valaki végignézi a felvételeket az incidens után. Plusz a hálóvetőm fém, a hálóval teli fioláim fém és még a hangtorzítómat sem vihetném be. Így ezt a megoldást gyorsan elvetem. Távolabbról végignézek a hotelen. Próbálom kiszámítani a kamerák látási szögét és az esetleges forgási idejüket. Minden emlékemet előhívom a gyors kommandó kiképzésemről, hátha segít. Ha bejutottam egy 70 évvel fejlettebb és jobban kibiztosítottabb épületbe, ez sem lehet akadály. És akkor még hálóvetőm sem volt. Ha megvannak az infók, akkor gyorsan próbálok kiszámítani egy feljutási tervet, amit aztán megpróbálok végre hajtani is.

Jack Gammer Naplója - Versenyfutás - 5. Bejegyzés - Dátum: 2025. október 15.

Nem tetszett nekem ez az egész, nagyon nem, de tényleg baromira nem. És ha már a tervezési fázisnál így voltam vele, el lehet képzelni, az akció micsoda meglepetéseket tartogatott. Ez a csapatocska valahogy nem feküdt nekem. És nem az zavart igazán, hogy idegenek voltak. Sok ismeretlennel dolgoztam már együtt. Nem a kedvenc felállásom volt, de elfogadtam. Ezek a résztvevők azonban mások voltak, nem voltak szimpatikusak. Nekem se tetszettek a parancsok, amiket kaptunk, én is utáltam az egész politikai körítést, de ez volt az utasítás, ehhez kellett tartanunk magunkat, ezt pedig valamiért nem voltak képesek a fejükbe verni. Hiába mondtam bármit. Hiába mondott a parancsnok bármit. Hiába mondott bárki bármit. Így nem lehet dolgozni, már bocsánat. Mindjárt ki is fejtem a problémáimat. Sok újdonságot nem tudok mondani, zömében ismétlés és összefoglalás következik. Eltelt egy pár hónap a san francisco-i móka óta, azóta a nagyobb küldetések elkerültek, egészen eddig az őszi napig. Reggel behívtak eligazításra, egy elég nagy dobáshoz. A Nagy Almában várt rám a feladat, Staten Island északi részén, egy Above nevű hotelban. Azt a fickót kellett elfognunk, aki a Chromix-landen kitörő vírus és az abból adódó 39 haláleset mögött állt. A férfit minden nagyobb szervezet körözte, szóval megint csak egy vegyes csapatot kaptam magam mellé, nem jól ismert, sokat próbált és összeszokott SHIELD ügynököket. A célszemély nem véletlenül tudott ennyi ideig szabadon kószálni, egy alakváltó mutánssal volt dolgunk, akinek több dúsgazdag hamis személyazonosság is pihent a tarsolyában. Kemény célpont, kemény tétek, kemény körülmények, minden adott volt egy nehézkes bevetéshez. Mivel azt mondták, a helyszínen majd jobban is tájékoztatnak és megfelelő felszereléssel is ellátnak, ezért csak az alapvető SHIELD ügynöki felszerelésemet vettem magamhoz, így szállítottak ki a helyszínre. A hoteltől úgy két saroknyira, egy megfigyelőszobának kialakított lakásban volt esedékes az eligazítás. Megvolt az ajtónál az igazoltatás és szemügyre vehettem a kis bázisunkat. Kicsikét megnyugtatott, hogy a felszerelés, lehallgató készülékek, kamerák és drónok képei mind-mind SHIELD csúcstechnológiát képviseltek. Az meg pláne megnyugtatott, hogy ügynökkollégák kezelték a rendszert, akiket biccentéssel köszöntöttem és sajnáltam, hogy nem velük kellett dolgoznom. Letelepedtem a nappali közepén lévő asztalhoz, ami a tárgyalás alatt a székhelyemmé vált és szemügyre vettem, mivel is volt dolgom, ahogy sorban megérkeztek a csapattagok. Charlie és Delta, a WREC-től, még bennük volt a legnagyobb bizalmam, a nő egy szűkszavú jégcsap volt, a férfi azonban túlságosan le akarta egyszerűsíteni az ügyet, minden esetre még velük képzeltem el legkönnyebbnek a közös munkát. Volt egy jelmezes fazon az AIM-től, bizonyos Pókember. Az érintett ország királya elküldte a testőrsége parancsnokát, az enyhén szólva is erős vérmérsékletű Alex Fisher kisasszonyt. És természetesen nem hagyhatom ki mindezek tetejébe a fekete bárányt, az idegesítő tintanyalót, őt, akit senki sem szeretett volna itt látni, a politikust, az önkormányzattól Colona Walding. Szép kis gyülekezet volt. Nem éppen a legjobb szájízzel vártam az eligazítás kezdetét. És amik elhangzottak, azok sem győztek meg arról, hogy ebből egy ütőképes alakulat lenne. De hát minden kezdet nehéz, ez pedig mondhatom, különösen az volt.

Elkezdődött az eligazítás. Az eligazítónk ugyanaz a SHIELD ügynök volt, aki már engem is felvilágosított a helyzetről, az akció megbízott parancsnoka, egy negyvenes évei elején járó, halántékánál már őszülő, átlagos külsejű, barna hajú, barna szemű férfi, bizonyos Joe Cracker ügynök volt. Gyors körbemutatkozás, de már mindenkiről megvolt a fejemben, hogy ki kicsoda. A profi együttműködésről minden esetre egyelőre még nehezen tudtam ábrándozni. Pláne úgy, hogy tudtam, valószínűleg mindenki megkapta azt a külön utasítást, hogy jó lenne elsőként rátenni a kezét a célpontra és a saját szervezetének leszállítani. Az alakváltónk eltűnési képességei miatt a rendes rajtaütés természetesen ki volt zárva, akármennyire is erőltették volna a kollégák. Több terv is volt raktáron, de a parancsnok a mi ötleteinkre volt kíváncsi elsősorban, azokból pedig akadt is egy pár. Pláne, miután az adalék információkat is megkaptuk. A célszemély rengeteg ponton menekülhetett, ennyi emberrel ezeket nem tudtuk mind lefedni. Tető, tűzlépcső, három külön bejárat odalent. 5 szint, a 3. közepén lakott a célszemélyünk, középen. Így a szintek közép végigfutó lift és a széleken húzódó lépcsősor és potenciális menekülő utaknak számítottak. Öten ennyi útvonallal nem bírtunk el. De akadt itt egy remek lehetőség. A célszemély délután egyre várt két befektetőt, egy nőt és egy férfit, üzleti tárgyalás miatt, ez volt a mi nagy esélyünk. Vagy beépülésre, vagy az időpont kihasználására, de már elsőre tudtam, hogy ez lesz a mi időnk és szerencsére nem csak én gondoltam így a társaságból. Most, hogy minden lehetséges alapinformáció a küldetést illetően a rendelkezésünkre lett bocsátva, hozzáláthattunk a tervezés első fázisaihoz.

Az első körben sietve akartam elmondani a saját hozzászólásaimat, de öreg vagyok már, a fiatal lurkók megelőztek. Nem is voltak olyan fiatalok. És nem is vagyok olyan öreg. Mindegy, szóval előttem már felszólaltak páran, elhangzottak okosságok és kevésbé okosságok is. Charlie remekül felvetette, amire én is gondoltam, a tárgyalás kiaknázását. Ha lehetséges a tárgyalópartnerek helyettesítésével, ha ez nem volt megoldható, akkor az időpont másféle kihasználásával. Azt viszont már most se tetszett, hogy a hotel személyzetét is be akarta volna vonni az akcióba. Titkos küldetés volt, ehhez is kellett tartanunk magunkat. Miss Fisher ötlete sem volt kivitelezhető ennélfogva, hogy zárjuk le az egész környéket. Nem csak hatalmas lármát csapnánk vele, hanem lehetőséget is adnánk a fickónak a menekülésre. Nem szabadott észrevennie, mi is zajlott körülötte, különben bizonyosan felhúzná a nyúlcipőt. Ezeknek a gondolataimnak végül harmadikként hangot is adtam. Szerettem volna, ha senki sem kószál egyedül a küldetés alatt, lévén az alakváltó úgy könnyedén beférkőzhetett volna a sorainkba, de ennyi emberrel ez szinte elképzelhetetlennek tűnt. De a lényeg, hogy én is a tárgyalás kihasználását támogattam. A maskarás pókpofa egyetértett velem, sőt, még hozzá is toldotta, hogy jelszavak használatával kikerülhetjük az alakváltó veszélyt. Nem szerettem a maszkos alakokat, mindig a bűnözőkre emlékeztettek, de ennek talán volt valami sütnivalója. A parancsnok azonnal reagált is a felvetett ötleteinkre. Az alakváltót nem engedhettük ki a környékről, mert ha másik épületbe, a föld alá, vagy a városon kívül került volna, akkor már semmi esélyünk se lett volna előkeríteni. A képességeit illetően sötétben tapogatóztunk, állati alakot is felvehetett, illetve a ruháit is változtathatta, mindenre fel kellett készülnünk. A legjobb az lett volna, ha valamiféle nyomkövetőt helyezünk rá, vagy magát a képességeit, a probléma forrását iktatjuk ki az egyenletből. Erre pedig meg is voltak a megfelelő módszerek. Ismét hangsúlyozva lett, hogy ennyiből állt a csapat, az ENSZ külön kérvényezte a diszkréciót és a titoktartást. Ez senkinek sem tetszett, nekem se, de hát ez volt az ábra. A dirigáló politikusaink nem akarták nem dobra verni az egészet és amíg ők dirigáltak, nekünk aztán nem volt jogunk ezt megkérdőjelezni, sajnos így működik a parancsnoki lánc. Akinek nem tetszett a dolog, nyugodtan ki lehetett szállni. Ezt azért már nem tettem szóvá, de azért a tárgyalás későbbi részébe tartottam egy visszafogott fejmosást. Addig is még voltak megbeszélendő apróságok. A tárgyalás kihasználásában tehát megállapodtunk. A megbeszélés maga egyszerűnek tűnt. A célszemélyünk be akart fektetni egy új és feltörekvő nyugati parti cégbe, a Roxxonba. Biológiai és genetikai kutatásokkal foglalkoztak, AIM-hez hasonló lefedettséggel, tehát semmi számomra érthető nem akadt náluk. Szerencsére ez most nem is volt lényeges, mert ez a kis légyott csak egy egyszerű befektetési megbeszélés lett volna, kimutatásokkal, tervekkel és meggyőző marketing dumával. Semmi olyan nem ugrott fel, ami pótolhatatlanná tette volna a két érkező személyt, így a helyettesítésük nagyon is kivitelezhetőnek tűnt. Megvolt hát az alapelképzelésünk. Ebből építgethettük tovább a tervünket, de előtte egy kis szórakoztató közjátéknak lehettünk szemtanúi.

Megszólalt az, akinek nagyon nem kellett volna. Miss Colona kicsit többet beszélt, mint amennyit ajánlott lett volna számára, konkrétan többet beszélt a semminél. Kis öntömjénezés, kis költői túlzás, kis fenyegetőzés, megvolt benne minden, ami egy utálnivaló politikusban lehetett. Annyira szimpatikus kis beszédet mondott, Miss Fisher azonnal neki is ugrott. Gyorsan a fejéhez vágta, hogy a hölgy csak kirakati bábunak van itt és tulajdonképpen semmi haszna, persze ennél kicsit vulgárisabban, de ezeket nem vetném papírra. Lényeg a lényeg, szórakoztató és elszomorító is volt a helyzet egyszerre. A faarc mögött mosolyogtam, elvégre ki ne röhögne ki egy ilyen szánalmas nőt, aki ennyire túlbecsüli a saját értékét. Másrészről még mindig zavart, hogy a nyakunkba akasztották, akármilyen jól is nevettem rajta. Nem vele, rajta. De vissza a tervező asztalhoz. Charlie szólalt meg ismét, megint csak félig egyet értettem vele, félig pedig nem. Támogattam, hogy Delta és én vegyünk részt a beépülős akcióba, de megint csak túl nagy felhajtást akart csapni az egész körül. Úgy tűnt, nehezére esett megérteni, hogy mi öten voltunk, teljes titoktartásban, semmi jelvénylobogtatás és masírozás, csöndes akció. Pókember közben úgy tűnt, elvolt magában, mintha adatokat kért volna le éppen. Ismét elérkezettnek láttam az időt a felszólalásra, ezúttal utolsóként. Magam részéről is jóvá hagytam, hogy a tárgyalópartnereket kapcsolják le, én és Delta tökéletesen át tudjuk venni a szerepüket. A nő elég higgadt volt a dologhoz, a legalkalmasabb feladatra, nekem pedig volt elég tapasztalatom ilyen téren még a rendőrként töltött éveimből. A felszerelésben nem voltam biztos, mennyit engedhettünk meg magunknak az akció során, hiszen várhatóan a célszemély átkutatott minket belépés előtt, akkor pedig az akció szempontjából végzetes lehetett bármiféle gyanús kütyü. A legjobb rész ezután következett, Cracker ügynök jóvoltából. Szépen leteremtette a képviselő hölgyeményt, és kegyelemdöfésként még a kis noteszét is kidobatta. Szerencsére a parancsnoknak esze ágában sem volt az akció közelébe engedni a nőt, nagyon jól elvolt az itt a sarokban, remélhetőleg csöndben és észrevétlenül. Még csak az kellett, hogy a kommunikációba is beengedjék, na az már mindennek a teteje lett volna, hallgatni a sipákolását, miközben koncentrálni kellene a feladatra. Mázli, hogy mindannyiunknak volt annyi sütnivalója, hogy ezt messze elkerüljük. Az, hogy éles lövedékeket nem használhattunk, nem volt se meglepő, sem zavaró számomra. El kellett fognunk a fickót, ráadásul a hely tele volt civilekkel, nem hiányzott, hogy bárki elkezdjen itt éles lőszerrel parádézni. Furcsa módon ezt többen is sérelmezték. Hiába kezdett körvonalazódni a terv, innentől kezdve mintha ugyanazokat a köröket futottuk volna le, pusztán apró haladásokkal megfűszerezve.

Újabb kör kezdődött a tervezgetésben, de a produktivitásunk enyhén szólva is csökkent. Charlie kifejezetten zokon vette, hogy nem vihettünk be éles fegyvert. És hogy nem kérhettünk a személyzet segítségét. Meg információ hiányra panaszkodott. Aztán megint jött az ajtót betörő módszer. Fogalmam sincs mit nem lehetett érteni a titkos akció kifejezésen. Tényleg nem értettem. A politikusunk duzzogva ült a sarokban, Pókember csöndben információkat gyűjtött és pedig elérkezettnek láttam az időt egy kis rendbetételhez. Nem emeltem fel a hangom, nem idegeskedtem, nem vesztettem el a fejem, az mindig is távol állt tőlem, pláne ilyen helyzetben, de ez így nem mehetett tovább. Egyszerűen szükségesnek éreztem a titkos, csöndes, elfogó akció lényegének a kiemelését, mert láthatóan sokan nem voltak vele tisztában a jelenlévők közül. Észrevétlenül kellett intézkednünk, nem csak a parancsaink miatt, hanem a célszemély ébersége miatt is. Ha sikerre akartuk vinni a műveletet, nem verhettünk nagy port körülötte. Pókembert hiába kértem az információi megosztására, nem folyt bele ismét a beszélgetésbe, ennyit arról a bizonyos együttműködésről, legalábbis az AIM részéről. De mindegy, amit tudnunk kellett, tudtuk. Gyorsan elsoroltam, mikre is lehetett szükségem a terepen. Az iratok és az felvevésre váló személyazonosság, kezdésnek. Képesség blokkoló, nyomkövető, bármi, ami segíthetett egy alakváltó elfogásában, vagy megbénításában. Rejtett kommunikátor és fegyver, ami még nem gyanús kategória. Nekem ennyi volt a kérvényezési listámon. Arra is fel voltam készülve, hogy puszta kézzel próbáljam meg kiiktatni a célpontot, ha arra került volna a sor. Nehéz körülmények vártak ránk odabent, de úgy éreztem, valahogy majd csak megoldjuk. Ennyi mondanivalóm volt a társaságnak és tulajdonképpen a tervezési folyamathoz se nagyon tudtam mit hozzáfűzni már, szóval hátradőltem a székemben és várakoztam a reakciókra, illetve arra, mikor is léphetünk tovább.

A reakciók finoman szólva is fergetegesek voltak. Miss Fisher Őrszemeket akart. Azon már fent sem akadtam, hogy megint az akció titkosításán problémázott. De a mutánsvadász gyilkoló masinák említésére majdnem elnevettem magam. Persze, mi sem lett volna egyszerűbb, pár hatalmas robot megjelenik New York közepén és levadásznak egy alakváltó mutánst. És kicsit se törne ki a pánik a környéken. Hát hogyne. Nem is tudom, mit lehetne erre reagálni. Cracker ügynök azért próbálkozott, de úgy éreztem ő is legszívesebben sírva röhögne a felvetésen. Szépen és nyugodtan elmagyarázta, hogy csak a kormánynak voltak ilyen gépei, a SHIELD-nek nem. Egész ügyesen kezelte a helyzetet. Én aligha tudtam volna ez elmondani ilyen faarccal. Hogy az ENSZ miért akarta azt amit és úgy ahogy, az legkevésbé sem foglalkoztatott most ás fogalmam sincs, a többieket miért igen. Mi dolgunk volt ez? Nem. Parancsokat kaptunk és azokat követtük, ennyi. Cracker ügynök is megpróbálta Charlie-nak elmagyarázni a titkos akció lényegét. Örültem, hogy az ügynök nem vette zokon a „kifakadásomon” és hogy kicsit megpróbáltam gatyába rázni a többieket, na meg hogy lényegében egyetértettünk a kérdésben. Amit a kütyükről elmondott, az zene volt füleimnek. A karperecnek álcázott képesség blokkoló és az órának álcázott nyugtatófegyver olyannyira jól hangzottak, hogy azonnal kérvényeztem is belőlük egy-egy kifogástalan állapotú darabot. Az iratok is úton voltak, tíz percnyire, az bőven elég volt ahhoz, hogy ráhangolódjak a szerepemre. Eközben Charlie és Delta felé pillantottam. A férfinak nem tetszett, amiket elmondtam. Szerintem nem is értette őket. Annyira bele volt rögzülve a fejébe, hogy bármit meg lehet oldani hangosan, hogy még mindig nem fogta fel, hogy ezt csöndbe kellett csinálnunk. Nem érdekelt a dolog, nem akartam még több időt pazarolni a fejmosásra. A páros nekivetkőzött a beszivárgó akciónak, kellemetlen, hiszen nemrég szerelkeztek fel teljesen, ami fölöslegesnek bizonyult. Nos igen, ezért kell megvárni az eligazítás végét, mielőtt az ember magára ölti a végleges felszerelését, én ezért is jöttem az alap cuccommal. Miss Fishernek még mindig nem tetszett az egész, grimaszolgatott, én meg legszívesebben a fejemet fogtam volna, hogy kikkel is hozott össze a sors. Csak remélni mertem, hogy a terepen mindenkiből előbújik a profi, mert eddig nagyon jól rejtegették. Kezdtem komolyan aggódni, mi lesz ebből az akcióból így.

Innentől kezdve már inkább csak Deltára koncentráltam. A nő szótlan volt, de céltudatosnak tűnt, ha valakivel, akkor vele lehetett nyugodtan dolgozni. A hátralévő időmet hozzá hasonlóan a hotel áttanulmányozásával töltöttem. A kérdésére, hogy meddig fogunk cseverészni egyelőre csak egy kis vállvonással tudtam válaszolni. Ezt a helyzet úgyis adni fogja majd. A legideálisabb akkor lett volna, mikor hármasban voltunk a szobájában és biztosan tudtuk már, hogy ő az. Azt még nem tudtam, odáig hogy jutunk el, de erre már úgysem tudtunk készülni. Mindenki megkapta a felszerelést, amit kérvényezett és a tagok elkezdtek kifelé szállingózni.

// Lassan el kell indulnom előadásra, de onnan még jelentkezem ide és folytatom. Egyelőre az a lényeg, hogy felkészülés után induljunk mi is el. Semmi extrát nem csinál Gammer, áttanulmányozza mindent, összeszedi a cuccokat, ruci, rejtett "fegyverek", kommunikátor aztán indulhatnak a találkozó helyére .Ha felmerül valami, azt még odafelé megbeszélik. Ennyi röviden, I'll be back. //

//Mivel Gami írt, Raten ma fog valszeg, így majd Paci is tud reagálni, a körváltást holnapra (kedd) teszem,//

Bent olyan helyet keres Tariq, ahonnan szemmel tudják tartani az előcsarnokot. A legideálisabb az lenne, ha rálátnának a liftre. Így egyből tudnak indulni, amint a trójai párosuk elindul felfelé. Közben Tariq rendel italt. Magának egy whiskey-t, Alexnek meg bármit amit kér. Gyorsan ki is fizeti, aztán folytatja a csevejt.
- A bukás alatt vagy polgárháborúban volt meg a sereg? Különlegesek? Melyik? - Széles mosollyal az arcán, jó feltűnően méri végig a nőt. - Exoskeleton? Vagy teljes páncél? Nem érzi magát mezítelennek nélküle? - Közelebb hajol a nőhöz, lágyan megérinti jobb kezével a combját majd egy kacsintás kíséretében suttogva folytatja. - Legyen kedves, hiszen épp most szedem fel és hamarosan felviszem szobára.
Mallory átnézi a nő személyes holmijait. Megjegyzi a nevét. Néhány mimikai gyakorlatot végez, majd többször, hangosan bemutatkozik saját magának és az üresedő szobának. Természetesen új nevén. Közben felépíti magában a névhez tartozó jellemet. Eladnia kell, azaz laza lesz és csevegő. A lezser köznapi öltözetéhez épp nem illik a hűvös üzletasszony. Különben is, azt majd adja a néma ügynök. Amikor a férfi is végez a felöltözéssel, akkor összeszedi a táskáját, hogy meglegyen neki is a reptéren elkobzott kiegészítő készlet, majd elindulnak. Mivel az egyetlen, az akció szempontjából számára lényegi kérdéssel nem volt hajlandó foglalkozni Gammer egy vállrándításon túl, így nem sokat foglalkozik semmi mással Mallory sem. Amikor megérkeznek a szállodához, már nem az ellazított, vadászó nagymacska mozgásával száll ki az autóból és halad Jack mellett befelé. Sokkal inkább egy amolyan "jó nő vagyok, tudom és használom" járási, és fejtartási stílust vesz fel. Mosolyog, mintha muszáj volna...
Amikor Jack és Mallory feltűnnek Tariq látókörében, lassan feláll. Kezet nyújt Alexnek és mosolyogva bólint. Reméli, hogy a nő érti és ha feláll, akkor elindulnak ők is. Ha nem érik el a liftet, hogy együtt utazzanak (egy emelettel többet nyom meg Tariq, mint ahova a két társuk tart), akkor a lépcsőház irányába sietnek. Kezét végig Alex derekán tartja és tolja előre, mintha türelmetlen lenne. Arcára azonban szinte ráfagyott az önelégült széles vigyor.

Miután végzünk az eligazítással, és átöltözök, indulunk is a hotelbe. Odalent a férfi hamar játszani kezdi a szerepét, ami először kényelmetlenül érint, de próbálok alkalmazkodni, és egy halvány mosolyt villantok meg felé. Miután a férfi alkoholosat rendel, úgy érzem egy pohár az én esetemben se megy a figyelmem kárára, és amúgy is élethűbb úgy a dolog, ezért egy finom appletinit kérek. A férfi kérdésére oldalra söpröm a hajam, és mosolyogva válaszolok.
- SEAL, Arany. - mondom tömören, úgy érzem ennél többet nem is kell mondanom, ha tudja miről beszélek, akkor ez bőven elég, ha nem, akkor pedig nem most fogom gyorstalpalóban részesíteni. - Nem volt könnyű, dehát ezért is olyan nehéz bejutni, és bent maradni. Amúgy teljes páncél. - mondom, majd kicsit szélesebbre nyújtom a mosolyom.
- Na és maga, Mr. Titokzatos? Magáról mit lehet tudni? - teszem fel a kérdést, miközben a keze finoman hozzámér. - Úgyse tudom, hogy hazudik-e, hiszen csak egy buta liba vagyok, akit egy ital után már szobára is rángat. - kacsintok vissza, ismét a hajamat igazítva. Miután elindulunk fel, a lift hamar megteszi az utat, és amikor kinyílik az ajtó, egy veszekedő párral találjuk szembe magunkat. Nem tetszik, hogy a férfi emberi pajzsnak próbál használni minket, ezért - nem túl finoman - próbálom kitessékelni, a nő felé.
- Legyél már férfi! - rivallok rá, miközben ellökni próbálom, lehetőleg a nő felé.

Ahogy végignéztem az épületen már meg is láttam a kamerákat. Néhány rejtve volt, néhány viszont szabad szemmel is látható. Cseles. Láthatóan tudták mit csinálnak. Természetesen voltak átfedések, de a legtökéletesebb gépezettbe is csúszhat hiba. Még 2099-ben is nemhogy 2025ben. Van néhány másodperc, ahol könnyedén átcsúszhatok mindenféle probléma nélkül. Kicsit bemelegítek. Nem olyan könnyű ez. Ilyet még sosem csináltam egyedül. Amikor az Alchemaxhoz mentünk egy egész csapat kommandós volt velem, hogy segítsenek. De mégiscsak a legokosabb ember vagyok, egy ilyen rendszer talán nem fog ki rajtam. Élesítem egy kicsit a Pókérzékem, még ha tudom is, hogy ilyenekre nem működik. Ártani nem árthat. Kivéve ha szuper érzékeny lett és egy madár miatt leugrok a magasból. De ez nem valószínű. Főleg, hogy nem is tudom módosítani a koponyám felnyitása nélkül. Na mindegy, ötletnek jó volt. Egy-két nyújtó és bemelegítő gyakorlat után neki kezdek. Kerülöm a kamerák látómezőjét, gyorsan mozgok, bevetve minden gyakorlott akrobatika tudásomat és a hónapnyi kommandó képzést. Remélhetőleg meglesz. Ha a tetőre érek, akkor megkeresem a szoba oldalát és ott maradok, természetesen valami olyan helyen, ahova nem ér el a kamera.

- Tengerészet, MARSOC, CSO. Ebben a sorrendben. És van egy kutyám. Whiskey névre hallgat. - Mondta csevegő stílusban, majd elindultak a lift felé. Szerencséjükre elérték társaik felvonóját és együtt utazhattak. Nem szerette igazán a SEAL-eket. Persze nehéz volt bekerülni, csak sok fekvőtámasz, felülés, meg kellő eltökéltség kellett. De nem tekintett rájuk valódi speciális osztagként. A tengerészet és tengerészgyalogság kiemelt "elitje" voltak, de ajtóberugdosáson kívül nem sokra voltak szerinte alkalmasak. Az egész a számítógépes játékokkal, könyvekkel és Osama megölése utáni média megjelenésekkel kurvult el a véleménye szerint. Az ötödik emeletig nem nagyon szólalt meg, csak magához húzta Alexet. Már léptek volna ki a halk csengést követően, amikor belekerültek egy kis perpatvarba. Tariq egyszerűen, de óvatosan, megfogta Alex bal csuklóját és szabad bal kezét maga elé tartva, a nőt magával húzva, kilépett a liftből.
-Sumasshedshiy suka, day mne put'! - Próbált "menekülni" a legközelebbi lépcsőház irányába. Reménykedett abban, hogy az orosz mondat megdöbbenti annyira a hölgyet, hogy felhagyjon a férfiú elleni rohammal, amíg ők ketten kijutnak a liftből és elindulhatnak egyel lejjebb, ahol remélhetőleg már bejutott két társuk a szobába és nekik csak az ajtó előtt kell várakozni valami egyértelmű jelre, hogy mehetne zsákolni.
Mallory engedelmesen követte társát és adta a buta barnát, akit csak prezentálni hoztak.

Jack Gammer Naplója - Versenyfutás - 6. Bejegyzés - Dátum: 2025. október 15.

Elkezdődött a küldetés, a csapattal kapcsolatos aggodalmaim pedig mérséklődtek. Még mindig nem volt bennük egetverően nagy bizalmam, de egyelőre nem volt helye kételkedésnek. Most együttműködés kellett, félretenni a baljós előérzeteket és a munkára koncentrálni. Ismét New York-ban kaptam megbízást, jó volt újra itthon tevékenykedni a nyugati parti kiruccanás és a kisebb kulimunkák után. A Staten Island északi részén, egy Above nevű hotelben várt rám a feladatom, nevezetesen elfogni az illetőt, aki a Chromix-landet sújtó vírusfertőzés mögött állt. A célszemély alakváltó volt és több gazdag személyazonossággal is rendelkezett, így már első perctől fogva sejtettem, hogy az elfogása egyáltalán nem lesz egyszerű. Pláne úgy, hogy a parancsok szerint teljes titokban kellett lefolynia az akciónak, semmi feltűnés. És ha ez még nem lett volna elég, én voltam az egyetlen akcióba küldött SHIELD ügynök. A csapatom többi tagja egy összeválogatott kis banda volt, mindféle nevesebb szervezettől, akik szintén ennek a fickónak a nyomában jártak. Nem éppen kellemes kilátásokkal indultam el a hoteltől kétsaroknyira lévő, megfigyelőszobának kialakított lakásba, ahol a helyi eligazítás volt esedékes megtörténni. Ez le is zajlott, nem éppen konfliktusok és baljós előjelek nélkül, de legalább túl voltunk rajta. Volt alkalmam körbenézni újdonsült csapattársaim között a tervezgetés alatt, egyes dolgok tetszettek, de valahogy túlsúlyban voltak a negatívabb dolgok. Talán csak én voltam bizalmatlan, talán csak velem volt a baj. Sokkal jobban éreztem volna magam, ha egy összeszokott SHIELD egységet kapok magam mellé, de azt hiszem túlságosan sokan akarták ezt a fickót, hogy kisajátítsuk magunknak az akciót.

Először is, itt volt a WREC-től egy furcsa férfi-nő páros, Charlie és Delta. A nő nyugodt, higgadt, szűkszavú volt, talán ő volt az egyetlen, akihez semmi pozitív vagy negatív hozzászólásom nem lett volna. Örültem, hogy a küldetés során ő került mellém, nem tudom mással mennyire tudtam volna együtt dolgozni. A férfi egy másik kategória volt. A tervei, ötletei, hozzászólásai építőek voltak, kreatívak és sokat hasznosítottunk belőle. Néha még hasonló rugóra is járt az agyunk. De néha meg nagyon nem. Egyszerűen nem tudott elszakadni attól a gondolattól, hogy mi itt helyszín lezárásokkal, jelvénylobogtatással, személyzet bevonással tudnánk a legjobban dolgozni. Tény, hogy egyszerűbb lett volna a gondolatmenet, de egyáltalán nem vezetett volna eredményre. A célszemélyünk profi volt, a veszély első jelére kereket oldhatott, így nem szabadott sejtenie, hogy rátaláltunk. Ezt valahogy nem akarta a férfi tudomásul venni. De ezen kívül rendben volt. Erről a párosról sütött a profizmus, a felszerelésükről, a mozdulataikról, mindenükről. A terepen rájuk számítottam talán a legjobban. Volt egy jelmezesünk az AIM-től, Pókember. Benne nehéz volt megbízni, a maskarások sose voltak a kedvenceim. Sok információt nem osztott meg velünk a személyazonosságán kívül is, ez újabb ok volt, hogy szemmel tartsam. Nagyon érdekelték a Roxxon iratok is, egyre gyanúsabb volt a fickó. Engem aztán nem érdekelt a kis ipari kémkedése, de ha a kis akciózása a küldetést is veszélybe sodorja, akkor be találok pipulni rá. Az érintett ország királya elküldte a testőrsége parancsnokát, Alex Fisher kisasszonyt. Elég heves vérmérsékletű volt a nő és neki is nehezére esett felfogni a titkos akció definícióját. Nem volt vele különösebb baj, de láthatóan nem volt tisztában a helyzet komolyságával. És Őrszemek? Komolyan? Hogy jutott ez eszébe? Mindegy, ezen kicsit fennakadtam. Egész jól egymásra találtak Charlieval. Kicsit már aggodalomra is adott okot, hogy a két explozivabb személy került egy helyre a küldetés alatt. Ha minden jól alakul nem is lesz szükség a közbeavatkozásukra, de most komolyan, mikor volt utoljára, hogy minden jól alakult volna? Mi öten voltunk az akcióban, senki más, teljes titoktartás, minimális források. Ez azért elég lehangoló volt. Ennyi ember nem volt elég a környék megfelelő biztosításához, közel sem. De ennyink volt, ennyivel kellett dolgozni. Jah, majd elfelejtettem. Kaptunk egy tintanyaló képviselőt a önkormányzattól, Colona Walding, az ügyeletes bohóc. Próbált itt pattogni, meg fontoskodni, meg fenyegetőzni, de hamar le lett kapcsolva Miss Fisher és a parancsnokunk által is, sőt, mindezek tetejébe, még a becses noteszkáját is kidobták. Ha ezért nem pereli be az egész SHIELD-et, akkor semmiért. Igazi kis olajozott gépezetnek tűnik a banda, nemde? És még alig fejeztük be a tervezést, a nagy előadás még hátravolt. De ehhez kellett egy forgatókönyv.

Szépen lassacskán össze is raktuk a tervet. Már az elején megvolt az áttörés, onnantól már csak csinosítgattuk, illetve ismétlő köröket futottunk le. A parancsnokunk Joe Cracker volt, egy negyvenes évei elején járó, halántékánál már őszülő, átlagos külsejű, barna hajú, barna szemű SHIELD ügynök volt. Az kicsit megnyugtatott, hogy az irányítás még a mi kezünkben volt. Még akkor is, ha tulajdonképpen ez egy versenyfutás volt a szervezet között, hogy ki teszi rá előbb a mancsát a célszemélyre. A tervezés nagy részét ránk bízta, de ellátott minket a megfelelő információkkal. A hotel maga a titkos akciók rémálma volt. Tele mit sem sejtő civilekkel, többszörös ki és bejárási lehetőség. A célszemély természetesen az 5 szintes épület kellős közepén, a 3.-on lakott, így hozzáférése lehetett a szintek közepén futó lifthez, illetve a végeken futó lépcsőházakhoz, vagy akár a tűzlépcsőhöz is. Más szavakkal, bizonyosan nem tudtunk minden kijárattal foglalkozni, így többszörösen fontos volt, hogy ne keltsünk feltűnést. Szerencsére felmerült egy aduász, egy tárgyalás délután egykor, amely alatt vagy beépülve, vagy kintről, de a célszemély közelébe juthatunk. A két tárgyalópartner, egy férfi és egy nő tökéletesen helyettesíthetőnek bizonyult, így el is rendeltük a lekapcsolásukat, amely meg is történt, a cuccaik pedig hamarosan nálunk kötöttek ki. Delta és én voltunk azok, akiknek a beépülés szerepe jutott. A többiek feladata a biztosítás volt kívülről. Egyelőre az volt a legfontosabb, hogy észrevétlenül a célszemély közelébe férkőzzünk és elfogjuk, a kijuttatását és a takarítást ráértünk ott helyben megoldani. A feladat kivitelezéséhez nem igényeltem túl sok felszerelést a zsákmányolt adatokon kívül, azokat is mind-mind álcázva kaptam meg. Semmi olyat nem akartam magammal vinni, ami csak kicsit is gyanússá tett volna a célszemély szemében. Egy képesség blokkolót karperceként álcázva kaptam meg, egy nyugtató lövedékekkel teli álcázott nyugtatófegyvert pedig karóra formájában. Ezekhez jött még egy szinte észrevehetetlen kommunikátor, ezeken kívül másra nem volt szükségem és már ezeket is kicsit túlzásnak éreztem. Egy dobásunk volt, nem akartam elszalasztani nem megfelelően választott felszerelés miatt. A parancsnok ezeket az apróságokat jóváhagyta, belefértek a csomagba, de éles fegyvereknek nem volt helye az akcióban. Nem is nagyon értettem, néhányan miért követeltek ilyet. Egy civilekkel teli hotelban egy titkos akció keretei között furcsa lett volna lövöldözni, pláne úgy, hogy az akció elfogásról szólt, nem kiiktatásról. Mindegy, nekem ennyi felszerelés bőven elégnek tűnt, csak remélni tudtam, hogy ezek nem keltenek feltűnést. Delta sem kért sokkal többet, csak egy kerámia kést, amit még megértettem, hiszen kicsit nekem is kényelmetlen volt, hogy megfelelő védelem hiányában hatoltunk be az oroszlán barlangjába.

A kütyük megvoltak, már csak a öltözet kellett. Kaptunk speciális védőöltözetet a civil ruha alá, ez azért kicsit megnyugtató volt. A ruha nem fém alapú volt, így a detektorok elvileg nem szúrhatták ki. Instabil molekulájú anyagnak tűnt a cucc, ellenálló és testhezálló volt, amíg nem vetkőztetett le minket a tárgyalópartnerünk, addig nem vehette észre. Fura egy tárgyalás lett volna abból. A védőöltözet fölé tárgyaláshoz illő öltönyt választottam, elsőre alig ismertem magamra a tükörben. A hajamat is igazgattam kicsi és felvettem hozzá a legkomolyabb tárgyalópofát, ami csak kitelt tőlem. Sokkal keményebb szerepeket is el kellett már játszanom rendőr éveim alatt, mint ez, szóval ezzel aligha lehetett gond. Pár eltöltött nap, hét, hónap a maffia keretei között azért megedzi az ember arcizmait, hogy megfelelően tudjon színészkedni. Ehhez még jött a SHIELD kiképzés is, szóval a hitelességgel nem lehetett gond. Na de kit is kellett eljátszanom? Alaposan áttanulmányoztam a karaktert. A társamét is eszembe véstem, de azzal Delta foglalkozott eleget, nekem a saját figurámat kellett magamévá tennem. Fogalmam se volt, mennyi időre lesz szükségünk a fickóval, amíg leszerelhetjük, ezért is nem válaszoltam a nőnek. Először is, meg kell majd bizonyosodnunk, hogy megvan az célpont. Hármasban kellett maradnunk vele. Utána vagy a képességeit blokkolni, vagy rögtön kiütni, akár ököllel, akár nyugtatóval. Hogy erre mikor kerülhetett sor, az a körülményektől függött. Szóval nem ártott alaposan betanulni a szerepünket, hiszen nem tudhattuk, mennyi ideig kell jópofizni, amíg eljön a megfelelő alkalom. Én voltam tehát Daniel O’Neill, a HR osztály küldötte. Tökéletesen passzoltam a fickóhoz. A brossurák alapján ő sem és a célszemély sem nagyon értett a tudományos maszlaghoz, inkább hatásvadász ismertetőkkel volt tele a tablet. HIV és AIDS gyógyszerek, regenerációs oltás, színváltós házi kedvencek, ezekről akár órákat tudtam volna rizsázni bármiféle háttértudás nélkül. Csak nehogy túlságosan beleéljem magam és tényleg meggyőzem a befektetésről, az elfogás helyett. Az furcsa lett volna. Áttanulmányoztam a saját kis életemet, elég unalmas fickónak tűntem, de hát ezt dobta a gép, önismereti kutatás legújabb formája. Megvoltam magammal, a társamról is volt némi fogalmam, illetve már a marketing dumát és a promóciót is úgy ahogy kitaláltam. Iratok, prospektusok, pénzügyi és technológiai kimutatások, megvolt minden egy ütős prezentációhoz. Elkészültünk mindketten, még egyszer utoljára ellenőriztem a zsákmányolt dokumentumokat, az öltözékemet, illetve az apró felszereléseket, majd hölgy kollégámat illedelmesen magam elé engedve már indulhattunk is.

Lent várt minket a kocsi, ami elvitt minket a hotelig. Innentől már nem volt lehetőség cseverészésre, hiszen a célszemély bárhonnan szemmel tarthatott minket, akár a kamera rendszeren keresztül is, nem tehettünk semmi gyanúsat, de nem is tartottam ettől. Delta tökéletesen felvette a menő és dögös üzletasszony szerepét, én pedig magamra öltöttem a kemény üzletfickó pofát, testtartást és járást. Mintha háborúba vonultam volna, olyan keménynek éreztem magam. Hogy képesek ezek nap, mint nap így keménykedni, amikor csak hülye papírokkal tömik tele mások fejét, ahelyett hogy csinálnának is valamit, az fölöttem állt. De ez volt a szerepem, ehhez kellett tartanom magam. Beléptünk a hotelba, egy nagy előcsarnok várt ott minket, kevés bolt, bár, étterem, kaszinó, egész hangulatos hely volt. Charlie és Fisher már bizonyára itt voltak bent, de nem kerestem őket a tekintettemmel, bizonyára jönnek majd utánunk, amint lehet. Gyorsan felidéztem magamban, hogy a helyettesített tárgyalópartnerek tudhatták-e, melyik szobában volt ez a bizonyos John Smith, vagy hogy is hívták éppen. Ha nem tudhatták, akkor gyanús lett volna, hogy mi már tudjuk, hála a hírszerzésünknek. Szóval, ha nem tudhatták, vagyis tudhattuk, akkor szépen forgatókönyv szerint információt kértünk a szobás csávótól és úgy mentünk tovább. Ha meg tudhatta a páros merre lesz a találka, akkor nem volt szükség közjátékra. Lényegtelen momentumnak tűnhet, de külső szemlélőknek szemet szúrhat, hogy tudjuk, merre megyünk, vagy kérünk útbaigazítást. Akárhogy is jutottunk el a liftig, a módszereinket ahhoz igazítottam, amennyit a lekapcsolt férfi és a nő tudhatott.

Megvolt a lift, felértünk a kívánt emeletre, eddig semmi gond. Ajtók mindkét irányba, de a folyosó üres volt, csak egy szerviz kocsit toló takarítónő tevékenykedett itt. Amennyi őrültségbe belekerültem, azon se lepődtem volna meg, ha ez a célszemély lett volna álcázva. Simán el tudtam képzelni, hogy a fickó még nálam is paranoiásabb volt, különben nem tudott volna ideáig rejtőzködni. Akárhogy is, tartottuk az álcánkat, így kerestük meg a számunkra megfelelő ajtót. Ha az megvolt, szótlanul összenéztem Deltával, kicsit megigazítottam a nyakkendőmet, majd üzletemberesen bekopogtam. Nem tapasztottam a fülem az ajtóra, de azért füleltem, mi is történhetett a túloldalon. Eddig nem tettünk semmi gyanúsat, amit lebuktatott volna minket, de azért szokásomhoz híven óvatos voltam. Ha odaát gyanús hangokat hallottam volna, esetleg fegyver kattanását, akkor azonnal ugrás félre az útból, lehetőleg Deltával együtt. Valószínűtlen esett, de mindenre fel kellett készülni, lehetett az egész egy csapda is. De ami esélyesebb, hogy valamiféle kérdés érkezik, minden bizonnyal a kilétünket illetően. Ha valóban így történik és egy hang megérdeklődi, kik is vagyunk, akkor nyugodtan válaszolok neki.
- Daniel O’Neill vagyok, a hölgy pedig Laura Adams, a Roxxon-tól jöttünk.
Feleltem a kérdésre hidegen és tárgyilagosan, mintha igaz lett volna, amit mondok. Ha nem érkezett kérdés, sőt, semmi reakció bentről, akkor vártam kicsit és füleltem. Ha mocorgás volt bent, de nem akart ajtót nyitni, akkor újra kopogtam, esetleg előrehoztam a bemutatkozást, kérdés nélkül. Ha semmi mocorgás, akkor valami baj volt. Minden esetre valahogy be kellett oda jutnunk, szóval, ha senki sem akart ajtót nyitni, akkor nekünk kellett a bejutásról gondoskodni. Legszívesebben berúgtam volna az ajtót, imádtam ezt csinálni, de egy üzletember aligha csinál ilyesmit. Inkább megérdeklődtem a takarítónőtől, tudott-e valamit az ominózus szóba lakójáról. Igen, ez már sokkal civilizáltabb ötlet. Tényleg alig ismerek magamra ebben az eleganciában.

Ennyi volt a móka egyelőre. A tervezés lezárult, a csapat szétoszlott, ment mindenki a maga dolgára, a küldetés elkezdődött. Mi a rendelkezésünkre álló információkhoz megfelelően alkalmazkodva eljutottunk a tárgyalópartnerünk és célpontunk szobájáig, innen már rajta múlott minden. Egy ajtónyitás mondjuk kellemes fejlemény lett volna. A küldetés ilyen korai szakaszában nem vártam volna, hogy elszabadulnak a dolgok, de azért jó szokásomhoz híven készen álltam végig, hogy az esetleges meglepetésekre reagáljak. Ez kívülről nem látszódott, ránézésre csak egy elegánsan öltözött, jól fésült, komoly, higgadt, nyugodt természetű üzletember voltam, aki nagyon meg akarta győzni a bent lévő fickót a befektetésről. Daniel O’Neill, ez voltam most én. Rég csináltam már ilyen szerepjátszósat, de ez olyan mint a biciklizés, nem lehet elfelejteni.