Denver (Colorado, Karantén zóna)

2048. április 13. hétfő – Denver, Karantén Zóna
Résztvevő: Lucy Bluebird és Nikoletta Blue

Lucy
Alig próbálok felülni, rögtön elhányom magam, ami kissé véresre sikeredik. Akárhogy is, egy kicsivel jobban érzem magam, de még mindig szédülök és fázom, de legalább elmúlt a hányinger. Valami pozitív.
- Ami azt illeti nem – feleli a lány a feltett kérdésemre. – Én csak el akartalak kapni, hogy ne ess le. A gyógyítás az elsődleges képességem, a teleportációt nem tudom uralni. Szóval azt hiszem, hogyha talpra tudsz állni, akkor gyalog kell visszamennünk. - ez már kevésbé jó hír. Ha mi tényleg az akadálypályán vagyunk, akkor vissza tudnánk menni, de annak jobban örülnék, ha Jon is itt lenne, vagy minél gyorsabban érte lehetne menni. Borzasztóan féltem őt, ki tudja, hogy mit csinál vele az a szörnyeteg, de biztosan nincs semmi baja. Biztosan rátámadt, vagy elfutott onnan, de ha ő is ugyanúgy nem tudott mozogni mint én, akkor nem biztos. A lényeg, hogy vissza kell menni érte, méghozzá azonnal. Lassan felállok, és ha a lány felajánlja a segítségét, szó nélkül elfogadom. Ha sikerült felállni, akkor elindulok vele vissza és útközben megkérdezem tőle.
- Hogy hívnak? - kérdezem tőle halkan, majd hozzáteszem - És....köszönöm.

2048. április 13. hétfő – Denver, Karantén Zóna
Résztvevő: Lucy Bluebird és Nikoletta Blue

Lucy

Miután megpróbálok felállni, kis híján össze is esem, de a lány szerencsére felsegít és még át is akar karolni, hogy segítsen, amit persze hagyok neki. Alig bírok mozogni, még talpon maradni is szörnyen fárasztó, de muszáj menni, meg kell találnom Jon-t, minél előbb. A lány zavartan pillant, majd elpirul egy kicsit, miután a nevét kérdezem.
- Csodalány talán a legjobb álnevem – feleli zavartan. – Egyébként Shanti vagyok, a Denveri egyetem előkészítő gimnáziumából. Akárcsak ti mi is erre a versenyre érkeztünk, ami ezek szerint elmarad. - válaszolja. Shanti, ezt a nevet egy életre megjegyzem, az biztos. Szerencse, hogy elkapott és meggyógyított, máskülönben már halott lennék. De még akkor is, a történtek borzasztóak voltak, gőzöm sincs, hogy Will miért támadt ránk és egyáltalán hogy lehetett itt.
- Aki megtámadott minket...- kezdek bele halkan - ...aki megtámadott minket, az egy régi barátunk volt. Will-nek hívták, de ő évekkel ezelőtt meghalt. Nem tudom hogy került ide, és azt se, hogy miért támadt ránk. A barátai voltunk. Nem értem. - mondom, közben pedig hallom, hogy páran, mintha a nevemet kiáltanák. Talán bátyó is közöttük van? Vagy csak hallucinálom az egészet?

2048. április 13. hétfő – Denver, Karantén Zóna
Résztvevő: Lucy Bluebird és Nikoletta Blue

- Szóval egy démon támadt rátok – mondja Shanti. – Nagymama mesélt ilyesmit, hogy vannak, meg úgy olvastam a holoneten, hogy pár éve volt New Yorkban és New Jerseyben démontámadás… egy pillanat. - majd megállunk egy pillanatra és Shanti elkezd a semmibe bámulni. Rövidesen rájövök, hogy talán azt a fejbe ültethető chipet használhatja a holonetezéshez. Egyszer kérni akartam egy ilyet, de aztán meggondoltam magamat. - Démonokról azt írják a holoneten, hogy ártó lelkek, akiket feladatok végrehajtásával küldenek vissza. Azt hiszem, hogy valami nagyon rosszat kellett tennetek, ha az a barátotok meg akar ölni titeket - mondja, de én ebből nem sokat tudok használni.
- Éppen ez az. - mondom halkan - Fogalmunk sincs, hogy mégis mi rosszat tehettünk vele, vagy akárki mással. Azt mondta...azt mondta, hogy hagytuk meghalni, de ez nem igaz. Ott se voltunk és nem is tudtunk volna mit tenni, se én, se bátyó. Nem értem. - mondom, közben pedig megyünk tovább. Rövidesen azonban mintha egy láthatatlan falnak futottunk volna, mert valamiről visszapattanunk, és a földön kötünk ki.
- Mi a fene? - kérdezem halkan - Mégis mi van itt már megint? - kérdezem, de látszólag Shanti se tud erről semmit se. Kezdek nagyon félni, érzem, hogy valami nagyon nincs rendben már megint. Csak ne bukkanjon fel ismét Will, könyörgök.

2048. április 13. hétfő – Denver, Karantén Zóna
Résztvevő: Lucy Bluebird és Nikoletta Blue

Lucy
- Nem ítélkezem senki felett, lehet, hogy nem is tudtátok, hogy mit tesztek – mondja a Shanti. – De őt akaratlanul is sikerült megbántanotok. Nagyon! - talán igaza van. Rengeteg olyat tettünk, amire nem vagyunk büszkék, és ha csak félelemből is, de eléggé utálatosak voltunk. Amint megtalálom Jon-t, beszélnünk kell majd erről. Ki tudja, hogy vajon még miket tehetünk a tudtunk nélkül. Sajnos a helyzet, hogy Shanti nem nagyon örül annak, hogy ilyen helyzetbe került, de ezen remélem tudok változtatni. De előbb jussunk ki innen. A gond az, hogy látszólag aki a "burkon" kívül van, az nem lát minket, de a legrosszabb, hogy a holonetes kapcsolat is eltűnt.
- Fogalmam sincs, hogy mit kéne tennünk, vagy mi ez… - mondja Shanti. – A holonetes kapcsolatot is elvesztettem, nem tudok üzenetet sem küldeni senkinek, hogy itt ragadtunk. - te jó ég, ez csak ő lehet. Könyörgök ne jöjjön vissza Will, nem akarom azt még egyszer átélni. Lassan felállok, bár még egy kicsit kótyagos vagyok a vérveszteségtől, majd beleszagolok a levegőbe. Hátha megérzem valaki másnak is a szagát itt, a burkon belül.


///Akaratlanul teremtettem két akkora patkányt, hogy az nem igaz. ///

2048. április 13. hétfő – Denver, Karantén Zóna
Résztvevő: Lucy Bluebird és Nikoletta Blue

Lucy
Semmi. Shantin és magamon kívül senki sincs ebben a burokban, akármekkora is legyen. De mégis minek van ez itt, és hogy-hogy blokkolja a holonetet? Ez az egész nagyon nem tetszik nekem, valami nagyon nincs rendjén. Odamegyek, amerre nagy eséllyel a fal van, közben pedig a karomat egy kicsit kinyújtom, hogy tudjam, hol is kezdődik. Ha megvan a fal, akkor egy kicsit körbenézek, hátha látok valami árulkodó jelet, elektromos vibrálást, vagy éppen túlvilági, sárga fényt. Ki kell találni, hogy vajon hogy juthatnánk ki innen minél előbb. Remélem közben nem történik semmi baj, mert nem akarom, hogy bárki is megsérüljön.



/// bocsi, de jelen esetben én se tudok mit írni////

2048. április 13. hétfő – Denver, Karantén Zóna
Résztvevő: Nikoletta Blue és Lucy Bluebird

Lucy
A falat sikeresen kitapogatom, de ebből sajnos nem tudok meg sokat. Semmi fény, semmi vibrálás, semmi. Ezzel nem megyek sokra, valamit ki kell találnom. Ekkor valami puffanást hallok magam mögött, és megfordulva észreveszem, hogy Shanti esett össze. Azonnal odamegyek hozzá, letérdelek mellé, majd megrázom.
- Santi? Shanti! Shanti, mi baj van? - kérdezgetem, miközben rázom, de ekkor észreveszem, hogy a légzés kezd egyre nehezebb lenni. Megfogom a nyakamat, ahol a seb volt. A sebem már begyógyult, itt valami más lehet. Ki kell innen jutnunk, de azonnal! Rögtön felállok, a falhoz megyek, majd az állati erőmet beleadva elkezdem ütni, közben pedig bepánikolok.
- SEGÍTSÉG! VALAKI!!! - kiabálom, közben pedig egyre jobban ütöm az üveget. Ha tényleg fogyóban van a levegő, akkor nem fogom sokáig bírni.

2048. április 13. hétfő – Denver, Karantén Zóna
Résztvevő: Nikoletta Blue és Lucy Bluebird

Lucy

Hiába rázom Shantit, ő nem kel fel és a fal se törik be, de a levegő egyre csak fogy. Nem jó, nem jó, valamit ki kell találnom, de gyorsan. Sehogy se bírok átjutni ezen a falon, de kell lennie kiútnak. Muszáj kijutnom innen és muszáj Shantit is kijuttatni innen. A falat nem tudom áttörni, de lehet, hogy alatta át tudnák menni? Nem, ez nem tűnik jó ötletnek, lehet, hogy a földben is jó mélyen tart a fal és nem is biztos, hogy át tudnám magam ásni rajta. Valamit akkor is muszáj tennem, ha én nem, legalább Shanti élje túl. Rögtön odamegyek hozzá, majd a farkaserőmet bevetve felkapom őt, és elkezdek minél gyorsabban a másik irányba menni vele. Talán találok valami fát, vagy hasonlót, vagy egy kiutat innen. Akármit.


///bocsi a rövid reaggért, de a karakter ebben a helyzetben elég tehetetlen. //

2048. április 13. hétfő – Denver, Karantén Zóna
Résztvevő: Nikoletta Blue és Lucy Bluebird

Lucy

Shantit felkapom, majd rögtön elindulok a fák felé. Oda kell érnem, meg tudom csinálni. Azonban alig megyek pár lépést, rögtön beleütközöm egy újabb láthatatlan falba. Az ütközéstől megtántorodom, majd elkezdek szédülni, és eldőlni. Shantit is elejtem, majd szinte zsák módjára dőlök ki. Itt a vége már megint, csak most valaki mást is magammal rántok a halálba? Nem lehet, nem halhatok meg. Itt és most nem....Shanti....sajnálom. Minden sötét lesz és vége....
....nincs vége. Mikor kinyitom a szememet egy szobában találom magam, egy ágyon feküdve. Kicsit körbenézek, majd rájövök, hogy hol is vagyok. A ruháimat lecserélték és ez a szoba egy kórteremre hasonlít, tehát egy kórházban vagyok. Hála az égnek, nem haltam meg megint. Vajon megint Shanti mentett meg? Ő is eszméletlen volt, de ki tudja, lehet, hogy megint szerencsém volt. Remélem neki nincs baja. Teljesen sötét van, és egyedül vagyok a szobában, de talán már vége az egésznek. Biztos Shanti a közelben van, és bátyó is, és mindketten jól vannak. Biztosan így van. De mégis mi miatt ragadhattunk be? Az utolsó emlékem pár aranyszínű cérnaszálhoz hasonló szálak egy bokor tövében. Pont ott, ahol a láthatatlan fal is volt. Lehet hogy....Will? Bele sem merek gondolni.
- Valaki? - nyögöm ki, hátha valaki meghallja. Muszáj tudnom, mi is történt pontosan.

2048. április 13. hétfő – Denver, Karantén Zóna
Résztvevő: Nikoletta Blue és Lucy Bluebird

Lucy

A szoba üressége ellenére eléggé biztonságosnak tűnik a hely. Elvégre egy kórházban vagyok, mégis mi baj történhetne itt? A kiáltásomra bejön egy testesebb lila bőrű nő, aki a ruhája alapján a nővér lehet.
- Ah, felébredtél kedveském? – kérdezi kedves hangon. – Nagyszerű hír. - beleszagolok a levegőbe, és érzem, hogy nem ellenséges szándékú illető, szóval minden rendben. A monitoroknál ügyködik valamit, de a szövegeket nem értem még mindig.
- Ahogy látom még mindig 39 fokos lázad van – mondja a nő. – Valamilyen fertőzésed lehet. - hát 39 fokod láz két halálközeli eset után nem tűnik túl vészesnek. Feltépték a torkomat, kis híján megfulladtam, szóval egy fertőzés nem sokat árt.
- Vedd be szépen őket, nem szeretném, ha csak emiatt infúziót kellene bekötni – mondja kedvesen, én pedig engedelmesen beveszem. - Hogy érzed magad? – kérdezi.
- Tűrhetően jól. - válaszolom. - A fejem, a torkom fáj, és eléggé fáj a hátam is meg a végtagjaim is, de jól vagyok. - mondom, majd eszembe jutnak a többiek - Volt velem egy másik lány, vele mi van? Az ikerbátyámról nem tudok semmit, ő jól van?

2048. április 13. hétfő – Denver, Karantén Zóna
Résztvevő: Nikoletta Blue és Lucy Bluebird

Lucy

A nővér szerint csak influenza az egész, és a gyógyszereknek köszönhetően el fognak múlni, szóval e miatt nem aggódom. Amit viszont Shantiról mond, az már borzalmasabb.
- Az a szép indiai kislány? – kérdezi, mire én bólintok. – Kómában van, nem tudtak rajta segíteni, szinte biztos, hogy soha többé nem fog felébredni. Két szobával odébb van a rokonai vannak éppen nála. - borzalmas hírek. Nem lehet igaz. Ő megmentette az életemet, meggyógyított, de miattam veszik oda az élete is. Csak reménykedni tudok, hogy valami agytrösztök kitalálnak valaki szérumot a napokban, ami majd meggyógyítja őt, vagy jön valami gyógyító mutáns vagy ilyesmi. Nem akarom, hogy miattam haljon meg.
- Nem tudom, hogy miről beszélsz kedveském, soha sem volt testvéred az adataid szerint. Egyke vagy. Lehet, hogy nagyobb volt a sokk, mint elsőre hitték… azt hiszem a legjobb az lesz, ha idehívom Laurence doktornőt. - mondja a nővér aggó tekintettel, mikor Jon-ról kérdezem. Mi az, hogy nekem sose volt testvérem? Biztosan elírtak valamit abban a hülye adatbázisban, vagy valami, mert az teljességgel lehetetlen, hogy egyke vagyok. Rövidesen bejön egy sötét bőrű nő, aki minden jel szerint a doktornő.
- Üdvözlöm Ms. Bluebird, dr. Laurence vagyok – köszön. – White nővér azt jelentette, hogy tévképzetei vannak. Igaz ez kishölgy?
- Nem, ez nem igaz doktornő. A nővér azt állítja, hogy nekem nincs is ikertestvérem, pedig van. Jon a neve. Az adatbázis biztosan téved, vagy a nővér rossz adatokat nézett meg. Szeretném látni az ikertestvéremet.

2048. április 13. hétfő – Denver, Karantén Zóna
Résztvevő: Nikoletta Blue és Lucy Bluebird

Lucy(ő még maradt az eredeti )

- Bizonyára az édesanyja is mesélte, hogy önnek egy tekintetben volt egy ikertestvére, még az anyaméhben – mondja a doktornő, válaszul a mondandómra. – Az édesanyja ikerterhes volt, de a terhesség korai szakaszában ön megölte az ikertestvérét. Mindez gyakorta előfordul, bekebelezte őt és a két petesejt összeolvadt egymással. Így önnek 2 DNS-e van, hímnemű és nőnemű is. - kis híján képen röhögöm. Egy kiméra lennék, az teljességgel ki van zárva. Jon létező személy, és nem öltem meg magzatként, ez hülyeség. - Ön igencsak különleges eset ebből a szempontból, az agya is két különböző DNS-ből áll. Az a rész, ami az álmokért, tudatalatti dolgokért felelős az származik a fiútestvérétől. Éppen ezért láthatta őt egész életében és hiszi azt, hogy ő valóság. Minél jobban hiszi, annál nagyobb gondot okoz mindez az ön egészségi állapotában. - mondja, és én már kezdem azt hinni, hogy hazudik. Viszont azt megérezném, és én most semmi rosszat nem érzek.
- Biztosan nem az én adat... - mondanám, de akkor megmutatja az adatbázisomat, amikhez képek is járulnak. A képeken....én vagyok, legalább is azt hiszem. Anyát felismerem rajta, de...akkor se lehetséges. Az nem lehet, hogy én 16 évig hallucináltam a halott bátyámat! Az nem lehet, ki van zárva.
- Ön világéletben egyedül volt, és mivel lupin, a társaság, az önmagához hasonlók társasága okozhatta azt, hogy végig hallucinálta az önben levő halott testvértét, bármennyire is groteszkül hangzik. - mondja a doktornő, és én teljesen elszörnyedek. Az nem lehet, ez nem lehet igaz. Jon....sose létezett? Éreztem őt, de még a többiek is látták. A tanárnő is azt mondta, hogy Mr és Ms Bluebird, vagy azt is csak beképzeltem? - A gyámhatóságától, gyermek védelmisek is vannak itt, önnel akarnak beszélni – teszi hozzá.
- Gy...gyámhatóság? Minek? Mi....mi történt? Anyát és apát akarom. Mit akarnak tőlem? - kérdezem könnyes szemekkel.

2048. április 13. hétfő – Denver, Karantén Zóna
Résztvevő: Nikoletta Blue és Lucy Bluebird

Lucy

Mit akarhat tőlem a gyámügy, és miért mondja mindenki azt, hogy Jon sose létezett? Nagyon nem tetszik ez nekem, de anyu és apu miért nincs itt velem?
- Azt hiszem, hogy erre nekem kellene válaszolnom – mondja egy középkorú öltönyös férfi az ajtóban. – Rick Abrams vagyok, a gyámügytől. - mutatkozik be, majd odajön az ágyamhoz, és az együtt érző pillantása egyáltalán nem tetszik nekem.
- Mit akar tőlem? - kérdezem halkan
- Amíg ön iskolában voltak a szülei összevesztek. A veszekedés után az édesanyja rengeteg gyógyszert vett be és alkoholt ivott rá. Jelenleg a pszichiátrián van katatón állapotban, egyáltalán nem reagál a külső hatásokra. Az édesapja nem kíván élni azzal, hogy ő nevelje magát, lemondott ezen jogáról, a várost is elhagyta, az új címét nem hagyta meg. Ezért kell velünk jönnie, majd nevelőszülőkhöz kerül, amíg be nem tölti a tizennyolcadik életévét. - közli velem tömören és velősen. M....mi? Anya nem reagál semmire, apa pedig elhagyott? Mi folyik itt? - Van valamilyen kérdése ezzel kapcsolatban? - kérdezi tőlem, de én képtelen vagyok bármit is kinyögni. Egy szörnyeteg, ami úgy nézett ki mint Will, meg akart ölni, egy ártatlan lány miattam örökké kómába esett, az ikerbátyám állítólag sose létezett és most el is árvultam?
- Nem....nem lehet....miért? - kérdezem halkan, majd visszadőlök az ágyba, és a semmibe bámulok. A szememet eltakarom a karommal és elkezdek zokogni. - Miért?

///Ide a rozsdás bökőt, hogy a Will-démon keze van a dologban. ///