Denver (Colorado, Karantén zóna)

2048. április 13. hétfő – Denver, Karantén Zóna
Résztvevő: Nikoletta Blue és Lucy Bluebird

- Sajnálom, soha sem lehet tudni, hogy miért történnek efféle szörnyűségek - mondja a fickó, majd magamra hagy, én pedig tovább sírok. Sírok, mert tehetetlen vagyok és teljesen egyedül maradtam. Ha Jon itt lenne, ő biztosan nem sírna, vagy ha igen, akkor olyan helyen tenné, ahol nem látják, hogy ne tűnjön gyengének. Én viszont nem ő vagyok, és ő sincs már többé. Azt mondják, hogy kiméra vagyok, de ezt nem tudom elhinni. Én öltem meg a saját bátyámat, mikor még meg se születtünk, és azt mondják, hogy ő most bennem van. De akárhogy is, ő nincs itt, se apa, se anya, senki sincs itt. Miért?
Sírás közben nem hallok semmit, viszont amikor meghallom, hogy rólam beszélnek, akaratlanul is fülelni kezdek.
- Egy kis vírusfertőzése van a kishölgynek, de ezen és a sokkon kívül semmi. Nem szükséges a megfigyelés, így ha Ms. Bluebird is úgy véli, hogy már most önnel menne, akkor elengedem. Ha nem, akkor reggel viheti el - mondja a doktornő a gyámügyesnek, aki odalép az ágyamhoz.
- Ön dönti el, hogy most szeretne-e jönni, vagy holnap reggel – mondja. – Olyanok közé kerül nálunk, mint ön is, fiatal feline és lupine gyerekek közé, nem lenne egyedül.- legszívesebben a képébe ordítanák és üvöltenék vele, hogy menjen el, és hagyjon engem békén örökre. A lupine vérem viszont sóvárog a társaság után, főleg a fajtársak után és nekem muszáj erősnek mutatkoznom. Egyedül maradtam, nekem kell megóvnom magamat.
- M...megyek. - mondom szipogva, majd kikelek az ágyból.

2048. április 13. hétfő – Denver, Karantén Zóna
Résztvevő: Nikoletta Blue és Lucy Bluebird

Lucy

Miután beleegyezem, hogy ma menjünk el arra a helyre, a férfi bólint.
- Akkor most kimegyünk, amíg felöltözöl, itt leszünk a folyosón, addig a doktornő is elkészíti a zárójelentést. - mondja, majd kimennek, én pedig teljesen egyedül maradok. A ruháimat egy széken találom meg, amikbe gépiesen, lassan belebújok, közben pedig csak merengek előre. Az egész életem romokban hever, a szüleim elhagytak, a bátyám sose létezett és az egyetlen ember, aki segített nekem, az valószínűleg sose fog felébredni az én hibámból. Ennél rosszabb már nem is történhet velem. Miután felöltözök, kimegyek, majd a férfi odaad egy papírzacskónyi orvosságot, amit nagy valószínűséggel egy ideig szednem kell. Ezek után a parkolóba megyünk, ahol egy kisbusz vár minket, és miután beülök és bekötöm magam, a jármű felemelkedik és elindulunk a célállomás felé. A látottak szerint a külvárosba megyünk, ahol rövidesen meg is pillantom a birtokot, ahol nagy eséllyel az fiatalkorom maradékát fogom tölteni. Az egyik épület ablakán benézve észreveszem, hogy az épület olyan belülről, mintha vadon lenne. Nem nagyon érdekel, de talán találok bent egy kis megnyugvást. Miután leszálltunk, a fickó mondja, hogy keressek meg valami Mrs. Osvaldot, mert ő majd tudja, hogy hol merre hány méter. Így aztán belépek az épületbe és keresni kezdek egy felnőttet, akitől meg tudom érdeklődni, hogy hol lehet ez az Osvald. Ha nem találok felnőttet, akkor átváltok a mindenkire és akárki kerül elém, megkérdezem, hogy hol találom Mrs. Osvaldot, és ha még így se tudok meg semmit se, akkor keresek egy irodaféleséget, ahol tudok érdeklődni, esetleg egy ajtót, amin a neve van. A szaglásomat is bevetem, hátha megérzek valami jellegzeteset, ami a nő nyomára vezethet.

2048. április 13. hétfő – Denver, Karantén Zóna
Résztvevő: Nikoletta Blue és Lucy Bluebird

Lucy

Miután belépek az épületbe, rengeteg szag csapja meg az orromat. Különféle bundások illata, hímek, nőstények, fiatalok és mindegyik kellemesen hat rám. Ez legalább egy cseppet javít a közérzetemen, de rögtön el is múlik, mert mivel még nem találkoztam soha ezzel az Osvalddal, így nem tudom, melyik illata lehet az övé. Miután megcélzom a bejárattal szemben lévő ajtót, egy bundás nő jelenik meg, aki kedvesen köszönt engem.
- Igen....én vagyok. - válaszolom halkan - Ön Mrs.Osvald? - teszem fel a kérdést, és remélem, hogy ő legyen az, mert semmi kedvem keresgélni egész nap. A nő elkezd engem beterelgetni egy étkezőbe, ahol rengeteg bundás gyerek tartózkodik, macska, farkas és medvefélék is. Azonban amikor meglátom a két madárszabásút, rögtön teszek két lépést hátra. Nem szeretem a szárnyasokat.....félek tőlük. Miért kell ezeknek is itt lenniük? A nő ezután megkér, hogy foglaljak helyet a vacsorához, de nekem semmi kedvem enni, még az éhségem ellenére sem. Főleg nem rengeteg már személlyel együtt....erre nem állok készen, nem akarok tömegbe menni. Nem azért, mert talán kigúnyolnának, hanem mert...félek és nem csak a madaraktól. Nem akarok velük enni, ezért hevesen megrázom a fejemet.
- Nem, nem, nem vagyok éhes....köszönöm. - mondom, majd elkezdem inkább a cipőmet nézni. Miért kellett idekerüljek?

2048. április 13. hétfő – Denver, Karantén Zóna
Résztvevő: Nikoletta Blue és Lucy Bluebird

Lucy

A nő szerencsére tényleg az az Osvald, akit meg kellett találnom, szóval egy problémával már kevesebb. Egy probléma az ezerből. A madarak által kiváltott félelmemet lassancskán elkezdik megérezni a többiek, ami sajnos nem jó, mert ha a farkast sarokba szorítják az támadni fog. Én nem akarok támadni, de ezt a többiek nem így gondolják és a legrosszabb, hogy egy négyéves kölyök még bőgni is kezd. Fogd be a pofádat, azt hiszed csak neked vannak itt problémáid? üvölteném rá, de jobbnak látom inkább befogni a számat, mert nem akarok még több bajt. Amikor azt mondom, hogy nem vagyok éhes, egy kislány rögtön megérzi, hogy hazudok és ezt elég hangosan közli is Osvalddal, aki pár szóval rávesz, hogy egyek egy kicsit. A sorsomba beletörödve ülök le, majd pedig gépiesen megeszem azt, amit elémraknak, és reménykedek, hogy nem a madarakkal egy szobában kell aludjak.

2048. április 13. hétfő – Denver, Karantén Zóna
Résztvevő: Nikoletta Blue és Lucy Bluebird

Lucy

Miután belemegyek, hogy eszem, máris jobb egy kicsit. Legalább is Osvaldnak és nem nekem, mert nekem akkor lenne jó, ha végre egyedül lehetnék. Szerencsére senki se zaklat mindenféle kérdésekkel, nem zargatnak, ami legalább megkönnyíti a dolgokat. Az evés után megmutatják a szobát, ami sajnálatosan hatszemélyes, és nekem megadatik az a lehetőség, hogy döntsek: egy macska, vagy egy kígyó alatt akarok aludni, amiből én inkább a kígyót választom és a kipakolás és a fürdés után azonnal befészkelem magam az ágyba, és teljesen elzárkózom. Talán alvás közben egy kis nyugalomra lelek....talán látom és beszélhetek a bátyámmal, vagy valami. Azonban amit az álmok hoznak az egyáltalán nem az, amit én akarok.
Álmomban egy veremszerűséget látok, amiben Jont kínozzák újra és újra, minden létező módon. Szinte már nekem fáj az egész és ezek után sikítozva ébredek fel az éjszaka közepén.
- Jon....

/// köszönöm a kalandot, akkor majd módosítom kicsit az előtörténetét. Remélem a gyíkpofának is ilyen jó kalandot mesélsz, mert ezen szabályosan befostam ///

A szkennelés nem tartott sokáig. Csak befeküdtem a gépbe, ami kékes fénnyel végigpásztázott engem. Bár csak egy két percig tartott az egész nekem mégis sokkal többnek tűnt, bár az embernek mindig hosszabbnak tűnik az az idő, amit várakozással tölt el.
Amint vége volt visszamehettünk a szobába, ahol újabb öt -hat perc várakozás után egy újabb nővér érkezett utcai ruhával, és azzal a hírrel, hogy bajom nincs és hogy mehetek amerre akarok a karantén zónán belül.
Mielőtt elköszönt volna, ha nem láttam a közelben sehol sem térképet vagy net elérésére alkalmas eszközt, akkor megérdeklődöm a névértől, hogy merre találok ilyesmit. Majd miután átöltöztem vizsgálni kezdem a térképet vagy a netet, hogy megtudjam mi merre van erre felé.
~ Remélem van valamennyi pénz nálam, vagy hely ahol van esélyem szerezni, mert mondjuk úgy, hogy elég éhes vagyok már a sok alvás után.

A terminált hamar megtaláltam, és rajta az információkat, amikre szükségem volt.
~ Talán az okmány irodával kellene kezdeni, így a bankos kört, talán kihagyhatom. Igaz az messze van, de mire van a taxi, nem igaz?
Miután mindezt ilyen szépen elhatároztam, néztem útvonalterveket és megindultam kifelé, és megpróbáltam taxit fogni, hogy elkezdhessem a kis körutamat.
~ Furcsa lessz majd, ki tudja meddig fogok itt élni, ki tudja van e itt igény olyan munkákra, amiket én régebben végeztem? Vagy valami egyszerűbb után kellene néznem? Majd biztos lesz az irodánál is terminál, ahol majd böngészhetek álláshirdetések után is miután ott végeztem, lévén gondolom valamiből a későbbiekben enni is kell majd.
Ezek a gondolatok jártak a fejemben, míg haladtam kifelé, és próbáltam taxit fogni, amennyiben nem láttam egy állomást közelben, ahova odamehettem.

/Bocsi, hogy eddig tartott, nem nagyon ment mostanában az írás./

Az opciók közt válogatva taxi mellett döntöttem, mivel a tömegközlekedésben még nem voltam túl jártas itt. Hamar találtam is egy taxit, ami miután bemondtam a célt, elvitt a városi park területére. Ahol az ablakból még egy munkanélküli hivatalt is kiszúrtam.
~ Na, megvan a második célállomásom.
A kormányépülettel szembe tett ki a taxi és ment is tovább, biztosan hívták már. Mindössze csak egy hídon kellett átsétálnom ahhoz, hogy bejussak. Odabent büfét is találtam, de inkább úgy döntöttem előbb az ügyeimet intézem el itt és csak utána eszem. Túl akartam már lenni a procedúrás részen. Regisztrálás, lakhely igénylés meg ilyenek. Ha végeztem itt és megyek tovább a munkanélküli hivatalba. Kíváncsi vagyok van e valami képességeimhez megfelelő munka.

Két órás tömény bürokratikus ügyintézés. Regisztráció lakáskiadás stb. Hosszú folyamat volt, de már csak a munkaügyi hivatal volt hátra. Hamar odaértem, de amint megláttam fordultam is ki az ajtón a büfé felé.
~ Mi a ... Ezt az sok embert nem várom ki éhesen. Eszem, veszek valami olvasnivalót és beállok abba a horribilis sorba. Atya ég mennyi macera van ezzel.
Hitelkártyát ugye már elintéztem, bár remélem hamarosan találok munkát majd, és nem a fél napot állom ki sorként és nem sokáig lesz minuszban a számlám.
~ Ennyire nagy a munkanélküliség, hogy mindenki itt tolong? Vagy ennyire gyorsan terjed a vírus, hogy mindenki hasonlóan járt mint én.

// Bocsi a sok várakozásért, és bocsi, hogy rövid lett//