Boulder (Colorado, Karantén zóna)

Boulder Colorado államban található, így jelenleg az Amerikai Szövetséges Államok Karantén zónájában foglal helyet. A hegyek lábánál található, kellemes vidéki hangulatú városka. A város megőrizte a régies kinézetét, még egyetem is található itt.

A szememet kinyitom, majd hatalmas fényességet látok körülöttem. A kezemmel tapintottam, és markolásztam a havat. Az első két gondolat ami a fejemben megfogalmazódik, hideg, fáj. A szemem kezd hozzászokni a fényviszonyokhoz, de a hó még mindig vakít. A kezemmel eltakarom a szemembe sütő napot, majd körbenézek. Újabb gondolatok fogalmazódnak meg az elmémben, hol vagyok. Meglátom az időgépet amivel megérkeztem, de az már használhatatlan mivel látszik rajta, hogy a burkolat erősen sérült. Miközben a tájat kémlelem és azon gondolkodom, hogy hol vagyok. A kesztyűmben hirtelen melegséget érzek,
a fejemről a kesztyűmre fojt a vér. A fejemen sérülés van. Amikor már kezdem össze szedni magam, és kezd a testem lehűlni érzem a fagyos hideg szelet minden porcikámban. Szerencsémre már megszoktam, mivel odahaza Oroszországban a telek nagyon vadak és hidegek. De megtanultam ha túl sokáig hagyom magam, a természet kezében akkor bizony én húzom a rövidebbet. Ezért minél hamarabb el kell indulnom. De merre is induljak? Ez az egész egy erdő, a talaj
az egyik irányba süllyed, a másikban pedig emelkedik. Ésszerű lenne, lejjebb jutni, lehet csak egy hegy tetejére landoltam. Elindulok lefelé, bárhova is vezessen utam.

//Nefi ha bármit elrontottam csak szólj és javítom //

~ Rebeca Larson ~

Utálom a telet. Oké, hogy szóltak, hogy öltözzek melegen meg ilyesmi, de akkor is utálom a hideget. Nyáron, a melegben sokkal több dolgot lehet csinálni. persze egy-két téli sportot megtanultam meg társai, de akkor is nyár és meleg. A jégkockát pedig csak a pohárban szeretem, nem pedig az úttesten.
De a lényeg, hogy megérkeztem és feladatom van. Egy Kelvin nevű srácot kell felkeresnem. Valami érdekes mutációval rendelkezik ha minden igaz és gondolom valahogy meg kell győzzem arról, hogy milyen jó lenne ha nálunk élne és fejlődne. Egyrészt nem kéne ebben a szörnyű hidegben lennie, másrészt pedig mindig jó ha új arc kerül a csapatba. Ki tudja, lehet, hogy még jól is néz ki a srác.
- Köszönöm. - szólok oda a taxisnak miután kifizettem az utat. Szerencse, hogy direkt a házhoz hozott és nem kell ebben a pocsék időben gyalogolnom. meg még az is szerencse, hogy nem felejtettem el bekapcsolni a képességblokkolót, mert még a végén elfelejtette volna a sofőr, hogy itt ülők a kocsiba és egyszerűen továbbhajtott volna. A jó képességeknek is vannak hátrányai.
- Rendben, Becca. Szépen bemutatkozol és elmondod, hogy miért vagy itt. Valamint legyőződ a késztetést, hogy mikor ajtót nyitnak kikapcsold a készüléket a kezeden. - beszéltem magamnak az ajtó előtt állva, ezzel próbálva meg erőt gyűjteni. - És ne felejtsd el a kopogást. - juttattam a saját eszembe a legfontosabb dolgot és felemeltem a kezem és kopogtam. Ha esetleg ez nem megy akkor majd megkeresem a csengőt is, de csak nem törik le a kezem ebben a hidegben egy kis kopogtatástól.

----Kelvin San Jones----
Ha van valami, amit a hangyaelleneseknél jobban utálok, az a tél. Jó, a hideggel semmi bajom, de a nagyon hideggel és a hóval már igen. Főleg, hogy a hangyák se nagyon kedvelik a hideget, sok vadon élő példány például el is pusztul. Leginkább pihenni szerettem volna, ha a mostohaapám ki nem rángat az ágyból.
- Jó reggelt hétalvó! -  ébreszt fel, amit én egy kómás fejjel és az órára való primitív mutogatással válaszolok meg.
- Csak tíz óra - ásítás - Hószünet van - majd ugyanekkora lendülettel visszadőlök a párnámra.
- A kedvencedet készítettem reggelire. Az asztalon vár. - jelenti ki csak úgy mellékesen, és e hír hallatán azonnal fel is kelek és kiviharzok a konyhába. Ha a kedvencemet csinálta, az csak egy dolgot jelenthet: BACON! És igen, egy nagy adag bacon vár engem egy kis tojással megkoronázva.
- Köszi - mondom neki és nekilátok enni. A hangyáim már elő is másznak a ruhám alól és nekiesnek a tányér szélére tolt kis adag ételnek. Nekik is kell enni, nem?
- Mit terveztél ma csinálni? – érdeklődött. – Ne felejtsd el, hogy ma jönnek hozzád San Francisco-ból. - na és ettől még a hangyák is abbahagyták az evést. Úgy bizony, jön valaki San Franciscoból, valami érdekes helyről. Nem igazán jut eszembe minek, de nem is nagyon érdekel.
- Semmi különöset nem terveztem, révén hideg van. -mondom, majd a reggeli befejeztével felsietek a szobámba átöltözni. Felkapom magamra a szokásos térdnadrágomat és a felsőmet, majd a füzetemmel és a ceruzáimmal felvértezve visszamegyek a nappaliba. Hallom, hogy kopognak, de ha én elkezdek rajzolni, akkor senki se fog engem félbeszakítani, még egy jöttment se valami érdekes helyről.

Egy kevésbé lejtős szakaszra érek, itt már erősebbek voltak az ingereim. Hányingerem van és szédülök, ez lehet akár az időutazás mellékhatása, de talán a fejemen ért ütés is okozhatja. Ahogy kiérek, a hóból nagyon furcsa dolgot tapasztalok, az út teljesen száraz és kicsit meleg is. A hideg szél még mindig fúj az arcomba, de annyira nem foglalkoztat hiszen ki tudja hol vagyok. Az út szélén még egy érdekességet vettem észre, egy útjelzést ami olyan volt mint ha vetítőgéppel vetítenék. De nem volt felület amire vetíthetnék, ez teljesen szokatlan számomra, nem tudok rá magyarázatot adni. Ahogy megközelítem ezt
a szerkezetet megpróbálom megérinteni. De csak átnyúlok rajta. Szédülök ezért kicsit a mozgás, a fejfájás pedig tompítja a gondolkodásom.
Ahogy nézem ezt a dolgot, egy feliratot veszek ki. "Boulder, 3280 láb" nem tudom pontosan mit jelenthet ez. De ez Angolul van, akkor hatalmas veszélyben
vagyok, ugyanis szövetséges területre érkeztem a géppel. //Itt még nem tudta hogy átkerült egy másik idősíkba.//
Ezt a szerkezetet pedig csak egy módon tudom magyarázni, azt hogy a távoli jövőben kötöttem ki. És a szövetségesek nyerték meg a háborút, amint
meglátnak felismernek és megölhetnek. Újra az égre néztem, és láttam a nap már javában a csúcson jár. Délidő van, le vagyok gyengülve.
Alig-alig tudok megtenni egy lépést, teljesen kimerített az út. Ami idevezetett engem, de nem állhatok meg. Ha itt maradok az sokkal rosszabb, meg is találhatnak engem. Megpróbálom elkerülni a bajt, a ruhámat le kellene cserélni, hiszen ebben ismernek fel a legkönnyebben. //A város felé megy, mivel nem tudta mit jelez a tábla.//

~ Rebeca Larson ~

Szóval ott álltam az ajtó előtt, és már csengettem. A közeli ablakon láttam, hogy elindul valaki az ajtó felé, én pedig igyekeztem nem piszkálni a karkötőmet, hogy ne az legyen, hogy az idegeire megyek az itt lakóknak azzal, hogy csengetgetek, de mikor ideérnek akkor meg nem észlelnek. Egy pasas nyitott ajtót. Biztos, hogy nem az akit én keresek, mert idősebb volt annál.
- Az én nevem Rebeca Larson. - mutatkoztam be én is, bár meglepett, hogy ilyen nagy erővel fogadott és tudta is, hogy honnan jöttem. biztos Bestia felhívta előre vagy küldött egy levelet, esetleg egy e-mailt. - Igen, onnan jöttem. Kevint keresem. - erősítettem meg az aktuális lakhelyemet, valamint akkor már az itt létem okát is elmondtam, bár ahogy eddig tapasztaltam biztosan tudta már ezt. Amint megkapom a verbális vagy a non-verbális engedély akkor belépek a házba.
Bár kicsit meglep, hogy a férfi segít levenni a kabátomat, hisz ilyen mértékű udvariassághoz nem igazán vagyok hozzászokva, de jól esik és meg is köszönöm szépen illedelmesen. A csizmámat is levetem, hisz bár nem gyalogoltam olyan sokat, de az úttól a házig azért végig kellett mennem a havon és nem lenne szép ha ezt mind behordanám a házba.
- Szia. Rebeca vagyok. Gondolom te vagy Kevin. - mutatkozom be, miután a férfit követve összefutunk a fiúval. Illedelmesen a kezemet is nyújtom felé, ahogy ezt láttam akkor is, mikor valaki más csinálta ezt a ember összegyűjtős dolgot. Remélhetőleg ő nem érzi annyira elveszettnek magát, mint én.
- Amennyiben szeretne nyugodtan maradhat, gondolom magára is tartozik az amit Kevinnek elmondok. - felelem a férfinak és igyekszem nem elpirulni, hisz kicsit olyan érzésem van, mintha olyan szituációban lennénk, hogy én valami osztálytársa vagy barátnője vagyok a srácnak és átjöttem, mert házit csinálunk vagy valami, és az apja azt hiszi, hogy barátnő jelölt vagyok. na jó, ezt most abbahagyom, mert túl sokat gondolok a dologba.

--Kelvin Sam Jones--
Már nagyjából elkészülve igyekszem le a nappaliba, mikor hallom, hogy a mostohaapám ajtót nyitott az idegennek. Na, most meglátjuk kit is küldtek a nyakamra. Biztos valami öreg fószert, aki tuti azt fogja mondogatni, hogy "Bezzeg az én időmben!"; de az is lehet, hogy valami tanárnénit küldenek, aki egy nemlétező zsenit fog bennem látni. Az is lehet, hogy mindkettő egyszerre, de inkább lássuk azt a medvét. A nappaliba érve össze is futok a küldöttel és....ilyen nincs. Ez egy lány. Nem is akármilyen lány, hanem egy fiatal és helyes lány, nem lehet egy-két évnél idősebb nálam, de az is lehet, hogy éppen egykorúak vagyunk.
- Szia. Rebeca vagyok. Gondolom te vagy Kevin. - szakítja meg a gondolkodásomat a lány a bemutatkozásával. Azt leszámítva, hogy nem tudja a pontos nevemet, mert a Kevin és a Kelvin nem egy és ugyanaz; elég jó első benyomást tett. A kezét is nyújtsa felém a bemutatkozása megfűszerezésére, én meg már nyújtanám az enyémet, mikor észreveszem a kézfejemen rohangáló hangyákat. Ó, igen, ha ő se megy át a Hangya-teszten, akkor füst az egész.
- Utálod a hangyákat? Szívesen taposod el őket? - kérdezem tőle, és ha utálja a kis barátaimat, akkor nem rázok vele kezet, de ha nincs velük baja, akkor elfogadom a kinyújtott kezét.
Választól függően lehuppanok a kanapéra és előszedem a rajzfüzetemet. Amíg a lány szövegel, addig én lerajzolom őt, hátha elég jó benyomást kelt nekem ahhoz, hogy bepróbálkozzak nála. Te jó ég, az árvaház óta nem töröm ilyesmiken a fejem, de azért egy kisebb barátság talán alakulhat köztünk, de aki a hangyákat bántja, az nem kedves nekem.

Ahogy a szemem elé terült a kisváros, rengeteg furcsa dolgot veszek észre. Az első az épületek kinézete, a második pedig az emberek akik itt éltek.
Az utcán sétálok, végig nézek a gyerek seregen akik egymást dobálják hógolyókkal. A repülő autókat nézem, és hirtelen egy kissé megrémülök, még sosem láttam ehhez foghatót. A parkoló autókon végignézek, és teljesen más formájuk és felépítésük van mint azokat, amiket én ismerek. Sehol egy kerék, vagy lánctalp. Ez eszembe juttatta az egyik, volt tanárom (még amikor az egyetemre jártam) elképzelését. - "Egyszer amikor eljön az idő, képesek leszünk olyan áttörésekre amelyek mai szemmel nézve szinte lehetetlennek tűnnek, a hajóink a tengerek felett fognak közlekedni, az autók a föld felett, repülőink pedig
a csillagokat szelik majd. Nem lesz olyan betegség amit ne gyűrnénk le, vagy szembeszállunk a halállal. Saját képmásunkat hozzuk létre, a mi saját kezünkkel. Az emberek kezébe adjuk, a teremtés alapjait, és elvtársaim ez a jövő közelebb van mint gondolnátok. De először meg kell szabadulnunk, a birtoklási vágyunktól, a korrupt és embertelen szokásainktól." Ez akkor vad lehetetlen elképzelésnek tűnt, de már látom a képzelgésből valóság lett. A fejemen a seb kezdett begyógyulni, és kezdtem jobban lenni. Annak reményében, hogy nem fogok kilógni a sorból. Elindulok a városközpont felé, megpróbálok bármilyen
információhoz jutni, hogy merre lehetek vagy épp hogy mikor.

~ Rebeca Larson ~

Oké, a helyzet egyre furcsább lesz. Mondták, hogy mindenfélére számítsak, de meglepetés akkor is érhet. A srác valamiféle próbatétel elé állít, amire első szuszra nem is tudok választ adni. Sohasem gondoltam bele, hogy tulajdonképp mit is csinálok az említett ízeltlábúakkal. Általában a szobámban nem szoktam velük találkozni, maximum kinn a szabadban, ott meg különösebben nem foglalkozom velük. Ha egy rám mászik akkor esetleg leseprem, vagy ilyesmi, de utálni, vagy tiszta hobbiból taposni őket nem szoktam. A másik dolog pedig ami meglep, hogy a, feltételezem apja, Miss Larsonnnak szólít. Ehhez a megszólításhoz pedig abszolút nem vagyok hozzászokva.
- Nincs bajom velük, és eltaposni sem szoktam őket. - válaszoltam meg végül a feltett kérdéseket és így kezet is fogtunk. Őszintén szólva sokkal könnyebbnek képzeltem el ezt a szituációt és ez még csak a kezdet volt. Aztán ott is hagyott és elment rajzolni.
- Köszönöm, nem kérek semmit. - válaszoltam a férfinek is és követve őt én is helyet foglalok. És ami azt illeti, jó ötlet volt, hogy őt is bevontam ebbe a beszélgetésbe, hisz némiképp segít is, és ami azt illeti egy kicsit több figyelmet kapok tőle, mint a sráctól. De remélhetőleg csak kerül majd valami ami felkelti a figyelmét.
- A jövetelem célja egész pontosan a segítség nyújtás és egy lehetőség felajánlása. Mint azt említette, igen egy iskolának vagyok a diákja, amelynek az a célja, mindamellett ami minden más iskoláé, hogy az ott tanuló diákoknak segítsenek megtanítani, hogy hogyan képesek biztonságosan és bölcsen használni azt a különlegességet amivel rendelkeznek. - igyekeztem a lehető legkörülményesebben fogalmazni, de valahogy éreztem, hogy ez így nem lesz jó. Egyszerűen ilyen nagy és többértelmű szavakkal nem tudom megfogni azt ami az iskola valójában. - Röviden és velősen, ez az iskola arra szolgál, hogy a képességedet megtanuld kontrollálni, vagy legalábbis bizonyos határok között tartani. - remélhetőleg érthetően mondtam el mindezt, bár még mindig nem érzem túl jónak. Lehet, hogy ez azért van, mert ez az első, hogy ilyesmit csinálok? lehetséges. Azért remélem belejövök.

A lány sikeresen át ment a tesztemen, így a kézfogás után már ülök is le egy portrét készíteni. Majd odaadom neki, amikor távozik. Legalább is ezt akartam, amíg a mostohaapám rám nem szól. Cöh. Bezzeg máskor nem érdekli hogy mikor mit csinálok, de amikor valaki fontos van a házban, akkor jön az "ILLEM" dumával. Jó, én se akarok egy bunkónak tűnni, tehát leteszem a füzetemet és érdeklődést színlelek az arcomra. Közben persze vagy tíz hangya használja az arcomat autópályának, de ha éppen ott akarnak lenni, akkor tessék.
- A jövetelem célja egész pontosan a segítség nyújtás és egy lehetőség felajánlása. Mint azt említette, igen egy iskolának vagyok a diákja, amelynek az a célja, mindamellett ami minden más iskoláé, hogy az ott tanuló diákoknak segítsenek megtanítani, hogy hogyan képesek biztonságosan és bölcsen használni azt a különlegességet amivel rendelkeznek. - kezdi el magyarázni a lány az ittléte okát...oké és most mond el emberi nyelven is, ha lehet.
- Röviden és velősen, ez az iskola arra szolgál, hogy a képességedet megtanuld kontrollálni, vagy legalábbis bizonyos határok között tartani. - mondja. Akkor tehát röviden n' tömören ez az egész egy nagy időpazarlás. Hiszen én már tökéletesen tudom irányítani az adottságomat...úgy utálom ezt a szót. Adottság. Mintha valami szuperhős lennék, és valami cucc hatására lettem ilyen. Frászt, inkább mondjuk úgy, tökéletesen kezelem a barátaimat és a plusz végtagjaimat. Nem szokásom beszélni, de néma mutánsnak egy lány se érti a szavát, szóval...
- Szükségtelen. - jelentem ki - Tökéletesen tudom kezelni az "adottságomat" - na jó, ez azért egy kicsit bunkón hangzik. - De azért köszi. - teszem hozzá és egy mosolyt próbálok az arcomra erőltetni, mikor váratlanul rákacsintok a lányra. Hoppá. Csak azért kacsintottam, mert az egyik hangya ingerelte a szememet, de a félmosollyal párosítva ez azért a lány szemében másnak tűnhet. Jó, nem arról van szó, hogy nem tetszik, csak éppen... inkább nem is gondolok rá és gyorsan másra terelem a szót.
- És Rebeca, hogy utaztál? - te jó ég, ezt most tényleg én mondtam? Már szinte érzem, hogy kezdek elvörösödni, így inkább az valahova másfelé kezdek nézni. Na ezt jó elszúrtam.

A terület ahová értem, valamiféle időjárás módosult terület lehet. Ez számomra nem ismeretlen hiszen, az én időmben a szövetségesek már képesek voltak fegyvernek használni az időjárást. //Out of char:(Érdekesség)// Még mindig rosszul vagyok, szédülök és egyre jobban érzem, hogy hányingerem van. De a kíváncsiságom tovább hajt, hiszen láttam egy számomra ultra hi-tech számítógépet, ha beszélünk hozzá.
Egyre jobban kezdem azt hinni, hogy csak álmodom és ez nem a valóság. De ennek ellentmond a rosszullétem. Megközelítem a konzolt és megszólítom, hátha reagál. Mivel angolul nem tudok, ezért a saját nyelvemen szólítom meg.
-Számítógép, mondj el mindent amit tudsz Victor Ilyich, néhai orosz tisztről.
Még be se fejeztem, de egy újabb kérdést tettem fel.
-Hol vagyok, és mi a pontos dátum.
A gép válaszára várva, nem tudtam már magam tartani és letérdeltem. Majd kihánytam, a legutolsó vacsorám.

~ Rebeca Larson ~

Egy enyhe mosoly kúszik az arcomra miközben azt közli velem a srác, hogy ő tökéletesen képes kezelni a képességét. Biztos vagyok benne, hogy a tanáraink között is lenne olyasvalaki aki erre a kijelentésre szembe röhögné szegényt, mert nem kizárt, hogy ők sem képesek tökéletesen kezelni a képességüket, nem, hogy ezt még ki is jelentsék.
- Valóban úgy van ahogy Mr. Jones mondja. Az iskola mindazonáltal, hogy a különleges képességű fiatalokkal foglalkozik, nevezetes és jó hírrel is rendelkezik. Minden tanár ennek megtartására törekedik és arra, hogy mi is a lehető legmegfelelőbbek legyünk azokra a pályákra amiket választunk majd. - felelem mosolyogva. A megjegyzésre, hogy az X-men tagja vagyok csak bólintok. Arról egyelőre nem igen van többet mit mondani, bár határozottan nagyobb biztonságban érzem magam azóta, hogy kiképeztek X-men tagnak.
Az utazásom felöli érdeklődést elengedtem a fülem mellett. Arra a felvetésre, hogy az apja azt szeretné, hogy jó helyen és biztonságban tanuljon, és, hogy erre a Karantén Zóna nem megfelelő hely, csak felemeltem a kezemet és magabiztos, megnyugtató mosolyt küldtem az úr felé. Egy roppant jó ötletem támadt ami megkönnyítheti a dolgomat, vagy ellehetetleníti. Egy amolyan minden vagy semmi dolog. Igaz, hogy ezt még állatokkal nem igazán próbáltam.
- Kössünk egyességet egy játék keretében. Én kikapcsolom ezt a szerkezetet a karomon... - mutattam fel a karperecet ami a képességem blokkolására szolgált. - ... neked pedig lesz, mondjuk három perced, hogy bebizonyítsd, hogy "tökéletesen tudod kezelni az adottságodat". Ez alatt a három perc alatt kell megtalálj. A házat nem fogom elhagyni egyáltalán, sőt, ha könnyítést szeretnél akkor a szobát sem. Amennyiben te nyersz, akkor én elbúcsúzom és távozom. Amennyiben viszont én nyerek, úgy iskolát váltasz. Mit szólsz, vállalod? - nyújtom felé a kezem, hogy amennyiben nem ijed meg ettől a játéktól, úgy elfogadhassa a feltételeket. Igazából attól sem tartok különösebben, hogy esetleg a hangyák megtalálnak, hisz az embereknek úgyis eléggé nehéz ez. A csapat társaim is csak azért tudják, hogy ott vagyok, amennyiben a képességem aktív, mert évek óta együtt élek velük. Ennek a srácnak nem lesz könnyű dolga.

Jobbára a kínos részek szerencsére elmaradtak, de a beszélgetés akkor is kezd egyre unalmasabbá és értelmetlenebbé válni. Jó, lehet, hogy nem így kéne viselkednem, de ha egyszer szükségtelen az az iskola, akkor szükségtelen is marad.
- Valóban úgy van ahogy Mr. Jones mondja. Az iskola mindazonáltal, hogy a különleges képességű fiatalokkal foglalkozik, nevezetes és jó hírrel is rendelkezik. Minden tanár ennek megtartására törekedik és arra, hogy mi is a lehető legmegfelelőbbek legyünk azokra a pályákra amiket választunk majd. - mondja a lány mosolyogva a mostohaapám válaszát támogatva. Cöh, és én még azt hittem, hogy ha már fiatalabb az illető, akkor megértőbb is. Egyáltalán minek menjek abba az iskolába? Hogy majd ott megvessenek és semmibe nézzenek, mint anno az árvaházban? A Karanténzónán belül legalább nem jönnek a közelembe a szekálók, de egy olyan iskolában, ahol mindenkinek van valami mutáns ereje, ott újból én leszek a társaság legalja, szóval kösz, de nem. Egy "mintadiák" meg pláne nem fog rávenni, aki csak az unalmas, betanult szöveget nyomatja.
- Kössünk egyességet egy játék keretében. Én kikapcsolom ezt a szerkezetet a karomon... - majd az órájára mutatott. - ... neked pedig lesz, mondjuk három perced, hogy bebizonyítsd, hogy "tökéletesen tudod kezelni az adottságodat". Ez alatt a három perc alatt kell megtalálj. A házat nem fogom elhagyni egyáltalán, sőt, ha könnyítést szeretnél akkor a szobát sem. Amennyiben te nyersz, akkor én elbúcsúzom és távozom. Amennyiben viszont én nyerek, úgy iskolát váltasz. Mit szólsz, vállalod? - majd a kezét nyújtja felém. Újból tévedtem, ezek szerint érti a dolgát és mégse annyira unalmas. Hát legyen, a hangyáim elől úgyse tud elmenekülni, legyen akármilyen ereje is .[ itt megjegyezném, hogy tudtommal Rebeca ereje egyfajta illúzió, szóval a hangyákon elvileg nem működne.]
- Kihívás elfogadva- mondom, majd kezet fogok vele. Amint kikapcsolja a "blokkolóját" azonnal kieresztem mind a 200 hangyát, akik töviről, hegyire ismerik a házat és könnyűszerrel meg fogják találni a lányt és majd akkor végre nyugtom lesz.

~ Rebeca Larson ~

Széles vigyorral az arcomon néztem ahogy rákészül a srác arra, hogy na most ő meg fog találni. Azért nagyban remélem, hogy ez nem következik be, mert csalódottan és vesztesen kell akkor elkullognom, és ezt senki sem szereti. Persze ha én nyerek akkor ő lesz a vesztes, kár, hogy ebből a fogadásból nem tudunk mindketten nyertesen kikerülni, bár ő is sokat fog nyerni, csak ezt még nem tudja és nem látja be.
Ami után kikapcsoltam a képességblokkolómat semmi változást nem éreztem, de szinte azonnal láttam a hatást. A srác és az apja arcán is láttam a zavart, meg azt, hogy nem tudják, hogy miért ülnek ott és egyáltalán mit is csináltak. Úgyhogy a három percet nyugodtan ülve tölthettem el azzal, hogy néztem, hogy a srác mit csinál, meg úgy általában a különböző berendezési tárgyakat amiket eddig nem volt időm megfigyelni. Volt minderre három percem.
- Azt hiszem nyertem. - szólaltam meg miután a három perc leteltével visszakapcsoltam a szerkezetet és immáron nem "szellem" voltam, akin mindenki átnéz. Néha hasznos, de sok esetben eléggé pocsék érzés. Egy pillanatra látszik, hogy észrevett valaki, majd rögvest el is feledkezik a létezésemről. Még jó, hogy van ez a szerkezet.

Megijedtem, az emberektől akik odajöttek hozzám. A tudattól, hogy halottnak nyilvánítottak, azt hogy a nevemet még csak nem is ismerik. Ahogy ott térdelek, és nézem a földön lévő hányásom. Elkezdem hallgatni azt, amit a körülöttem lévő emberek mondanak, de egy szót sem értek belőlük. Iszonyú has és fejfájásaim lettek, majd kezdtem elveszteni az önkontrollt, és erős késztetést éreztem. A késztetés, hogy felálljak és egymás ellen fordítsam ezeket az embereket, elérte azt a szintet, hogy feltápászkodtam és kiválasztottam egy személyt. Nem is gondolok most semmire, inkább csak állok és koncentrálok. Majd mikor a E.H.K-t használnám összerogyok és elájulok. Sötétség....

Felkészülök a keresésre, már indulnak a hangyák....várjunk, én most mit is akartam csinálni? Egyáltalán mit is keresek kint a nappaliban? Furcsa, általában a szobámban vagyok, lejönni csak ritkán szoktam, de ennek akkor sincs értelme. Mégis mit akartam csinálni? Körbenézek az üres nappaliban, majd kiszúrom a rajzfüzetemet. Bingó! Nyilván rajzolni jöttem le, csak azt nem értem, hogy miért, de ezzel nem törődve leülök a kanapéra és a kezembe veszem a füzetet. Van benne egy kezdetleges rajz, ami a vonalak alapján egy arc lenne, de mégis kié? Az árvaház óta nem rajzoltam le senkit se, szóval a dolog roppant érdekes. Az is érdekes, hogy miért engedtem el a hangyákat, szóval vissza is hívom őket minél hamarabb, majd nekilátok rajzolni. Rövidesen azonban egy emlék vág a fejembe és egy elégedett lány áll előttem.
- Azt hiszem nyertem- mondja, de nekem csak egy dolog fut át a fejemen: aljas csaló. Leteszem a füzetet a kezemből, jobban mondva lecsapom a kanapéra és egy nem túl barátságos arckifejezéssel állok fel. Mélyen belenézek a lány szemébe, majd belekezdek abba, amit már jó ideje nem tettem: a dühöngésbe.
- Nyertél, mi? Ez neked nyerés? Csalással nyerni neked győzelem?? Jól emlékszem, arról volt szó, hogy ÉN hogyan bírom használni a képességemet, nem pedig, hogy TE hogyan tudod! - ilyenkor már eléggé megemelem a hangom - Tudod, hogy egy aljas csaló vagy?! Olyanba könnyű fogadni, amit a másik nem nyerhet meg!!! Ennyi erővel azt is mondhattad volna, hogy váljak láthatatlanná! - ilyenkora már tényleg ordítok a többiek reakciójától függetlenül, de ekkor valami furcsa történik. A hangyák elkezdtek a lány felé indulni támadó célzatból, de nem én utasítottam őket. Maguktól cselekednek. Megpróbálom visszahívni őket, de nem hallgatnak rám, és ami még ennél is rosszabb, a csápjaim is irányíthatatlanul előtörtek a hátamból és maguktól a lány felé csapnak. Összesen ennyi jön ki a torkomon:
- Nem én... - teljesen elvesztettem a kontrollt. A lánynak mégis igaza volt, én képtelen vagyok uralni az erőmet.

///ha esetleg Rebeca újból eltűnne, akkor pusztán rombolásba kezdek///

- Nem én - mondom halkan, miközben a hangyák és a csápjaim maguktól támadásba lendültek Rebeca felé. Képtelen vagyok leállítani és nem is akarom látni, hogy mi lesz, így becsukom a szemem. Csak akkor nyitom ki, amikor érzem, hogy a csápjaim valamibe vagy valakibe belefúródtak, de amikor észreveszem, hogy kibe, elszörnyedek. A saját nevelőapámat döftem át, nyilván a lány és közém ugrott.
- Ne...ezt ne - mondom halkan, de ezen már nem tudok változtatni. A dühöm amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen szállt el, és így újra képes vagyok uralkodni magamon. Azonnal kirántom az apámból a csápokat, majd letérdelek a földön fekvő testéhez. Megöltem. Én öltem meg a nevelőapámat. Miért? Miért pont őt? Félelem és bánat keveréke vetül rám, könnyek csordulnak a szemembe, az apám véres holteste láttán.
- NEEEEEEEEEEEE! - kiáltom, majd elkezdem lökdösni a testét, mintha azt várnám, hogy fel fog kelni. De nem fog.
A hangyák időközben, mint akik jól végezték a dolgukat, visszamásznak rám, én pedig nem akarok ebben a házban maradni. Soha többé. Felállok és kirohanok a házból, majd csak rohanok, de fogalmam sincs hogy hova. Mindegy, csak messze innen. Az emberek gondolom megbámulhatnak a véres ruháim és a véres csápjaim miatt, de nem érdekel. Aki megpróbál a közelembe jönni, azt félrelököm, vagy feléje csapok a csápjaimmal. A hideg utcán aztán mégis győz a hideg és a kimerültség, így térdre esem, és elterülök a földön tovább siratva az apámat. A hangyák pedig előjönnek a ruhám alól, és védekező állásba állnak, és már megint, a mai nap másodszor, elveszítem a kontrollt.

~ Rebeca Larson ~

Egyáltalán nem értettem az érzelmi kitörését, sem pedig azokat amiket a fejemhez vágott. A megállapodásunkba az én képességem is beletartozott, egyetlen szó sem volt arról, hogy másképp lenne. Viszont nagyon rossz érzésem támadt, kicsit olyan, mintha elfelejtettem volna valamit. Hamarosan pedig rájöttem, hogy mi az amit elfelejtettem.
A mutánsok egyik legnagyobb belső ellensége a saját túláradó érzelmeik, ami gyakran, leginkább a fiataloknál, azzal jár, hogy elvesztik az irányítást az erejük felett. Én pedig ennek az irányíthatatlan erőnek lettem a célpontja. Viszont amit a srác nem tudott és nem is volt honnan tudja, hogy kiképeztek arra, hogy olyan dolgokkal tudjam felvenni a harcot amivel senki más nem. Vagy legalábbis egy irányíthatatlan tizenéves sráccal könnyű szerrel, ha egy két méteres mutáns aligátorral nem is.
Már felkészültem arra, hogy hárítsam a csápjai támadását, vagy kitérjek azok elől amikor egy nagyobb árnyalakot láttam, majd azt, ahogy Mr. Jones elém ugrik és Kelvin csápjai átszúrják a mellkasát. Akaratlanul is kicsúszott a számon egy apró sikoly.
- Még meg lehet menteni. - közlöm, bár nem hiszem, hogy a srác bármit is hallott abból amit mondtam. Rögvest elővettem a mobilomat és amilyen gyorsan csak lehetett felhívtam a mentőket. Még tiszta szerencse, hogy megjegyeztem a lakcímet, jgy ezzel sem lesz különösebb gond, bár a hívást is be tudnák mérni akár. Remélem hamar ideérnek.
- Kelvin, várj! - kiáltok a kiszaladó srác után. A francba már, hogy ez az egész így kellett végződjön, és még mindig nem értem, hogy mi a francot fújt fel ennyire. Remélem, hogy lesz alkalmam megbeszélni valamikor a dolgot vele.
- Itt Rebeca. Komplikációk adódtak, a srác egy kicsit elvesztette a kontrollt. Igyekszem mindent megtenni, hogy helyrehozzam. - hívtam fel az otthoniakat is miközben a csizmámat húztam fel és a kabátomat magamra vettem, valamint nagyjából megpróbáltam kitalálni, hogy melyik lehet Kelvin kabátja és azt is magamhoz vettem.
Remélhetőleg a mentők addig ideérnek amíg én mindezt elintézem, és amennyiben ez így van mindent elmondok nekik rövidített változatban (amennyiben nem, úgy hagyok üzenetet), majd a srác után indulok. Szerencsére a láb és vérnyomokat követve nem lesz nehéz megtalálnom sem. Aztán ha még mindig ellenséges állapotban van akkor a képességblokkolót deaktiválva jutok a közelébe és ha abszolút nincs más megoldás akkor egy nyakra mért ütéssel ki tudom ütni. Addig is nem csinál felfordulást és mikor magához tér addigra az apja is ép és egészséges lesz.

Felébredtem, egy meleg ágyban vagyok. De hogy hogy kerültem ide, fogalmam sincs. A gépek melyek az életjeleimet mutatták, olyan adatokat is mutattak melyeket a mi orvosi berendezéseink nem tudtak volna. Ahogy körültekintek különös érzés fogott el, egy hiányérzet. Az EHK, elvették tőlem, nincs bennem. De ez lehetetlen, már halottnak kéne lennem. Majd pillanatokon belül, egy férfi lép be az ajtón. Majd elkezd beszélni hozzám. Értettem amit mondott, érdekes módon.
-Jól vagyok. feleltem rá, de még mindig zavart, hogy rá  vagyok utalva a férfira, hiszen az E.H.K. képességei nélkül hatalmam sincs.
De mégis, különös hangokat hallok. Mintha az emberek gondolatait hallanám, mégis olyan halk volt, és túl sok volt. Egy szót nem értettem, csak értelmetlen susogást. Majd a doktor újra kérdésekkel zaklat.
-Fogalmam sincs, ki hozott ide és ki szedte ki belőlem azt a tárgyat, ami életben tartott. Rengeteg időm, és munkám van abban, amit maga kontár munkának hív,
mutáns képességeim? Talán át fogok változni egy szörnyeteggé? És mégis miféle vírus, az a Magneto? És miféle magyarázatot vár tőlem?