Denver (Colorado, Karantén zóna)

Denver városa, a Szövetséges Államok legnagyobb városai között van, a Karantén zónának pedig ténylgesen a legnépesebb és legnagyobb kiterjedésű városa. Innen irányítják a Karantén zónát, a CDC-nek, azaz a Járványügynek is van egy hatalmas kirendeltsége itt (Atlanta után a második legnagyobb).

előzmény itt: https://xmenreneszansz.hungarianforum.net/t2335p50-centralia-pennsylvania#55137

A sikoltás sem sikerült a fájdalmamban, mert meg volt zúzódva a torkom a szörny fojtogatásától. A szárnyaim viszont már repülőképesnek tűntek. Megpróbáltam felszállni,hogy fent nézzek körül, de aztán négy méterről zuhantam le és sötétség borult elmémre.
A következő időszakból nem sok maradt meg. Mindig fel fel Ébredtem, de a fájdalmaktól ismét a fájdalom tompító öntudatlanság mentett meg csak kínjaimtól.
Majd egyszer csak arra kezdtem el ébredezni, hogy valakik beszélgetnek a közelemben. Egy részét ki tudtam venni a dolgoknak míg felébredtem, így magamban jót mosolyogtam ezen a Magnetó vírusa miatt lettem mutáns dolgon.
Próbáltam kidörzsölni minden álmot a szememből és felülni az ágyon, közben pedig próbáltam mérlegelni magamban egy igen fontos kérdést. Vajon olyan területen vagyok -e ahol köröznek? Lévén segítettem sziniszter lányát szöktetni, az más kérdés, hogy nem sikerült, de attól még a fejemen a vérdíj. És ha most kitalálok egy alteregót magamnak, vagy amnéziásdit játszom, akkor menny az esélye annak, hogy megtudják ki is vagyok valójában.
Miközben ezeken morfondíroztam próbáltam felmérni a környezetem is.
- Ööö üdv. Meg tudnák mondani kérem, hogy pontosan hol is vagyunk, és hogy kerültem ide?
Kérdezem kissé bátortalanul, lévén az agyam is kattog ezerrel és nem akarom hogy tudják hogy részben halottam amit eddig beszéltek.

Csak mosolygok eleinte, de aztán ahogy a kezemhez érek lefagy az arcomról a mosoly, ahogy megérzem a furcsa tapintását a bőrömnek. Odapillantok és látom, hogy az egész testem, vagy legalábbis az a része amit most látok teljesen pikkelyes lett.
~ Ez meg mi a franc?
Teszem fel a kérdést magamban, de furcsa válasz érkezik az előző kérdésemre, majd két mondatával eloszlatja a kételyeimet, bár újakat is kelt bennem ezáltal.
- Ööö. Maga telepata?
Kérdem miközben leesik, hogy azt mondta az imént, hogy még a nevünket se tudja, de most, mint egy könyvben olvas bennem. Bár legalább vannak szavai amik megnyugtatnak.
- Ez jó hir. Bár a jelek szerint többet nem is kell mondanom úgyis mindent tudhat rólam.
~ Főleg azt, hogy nem vagyok bűnöző, a körözés ellenére.
A nő további szavai magyarázatot adnak sok mindenre és újabb kérdéseket is felvetettek.
- Szerencsére ennek ellenére sem haltam meg, de furcsa, hogy nem használt, talán az a géznek nevezett ösrégi gyógyszer lehetett az oka, vagy ki tudja... Ezért is lepődtem meg annyira, talán valami új képességet is kaptam, bár nem örülnék neki, ha kisvártatva megfulladnék vízhiányba vagy valami ilyesmi.
próbálom poénkodással palástolni, aggodalmam ami nagyon is valós.

Lucy
Ez a nap is olyan, mint a többi. Egy újabb nap az idegesítő osztálytársakkal, akik csak megvetnek és röhögnek rajtam és a bátyámon. Nemrég például egy galamb röppent fel előttem és kis híján szívinfarktust kaptam, de a többiek csak röhögtek. Barmok.
Ma egy bevásárlóközpontban vagyunk, ahol valami idétlen akadályversenyen kell részt venni. Nem nagyon rajongok érte, de velünk szemben a többieknek nincs esélyük. A többiekkel sétálva viszont valami nagyon furcsa üti meg az orromat. Egy illat, méghozzá nagyon ismerős, valahonnan régről. Túl ismerős...az nem lehet. Nem lehet, hogy Will szagát érzem. Ő meghalt. Akkor mégis hogyan? Azonnal Jon felé fordulok, aki halálra vált arccal néz valamit, és mikor odanézek és is ledöbbenek.
- Az nem lehet. - mondjuk halkan egyszerre.

Jon
Utálom az osztálytársaimat. Főleg most, hogy valami akadályversenyen kell részt venni egy plázában vagy miben, és mivel sokkal erősebbek és jobbak vagyunk, mint a többiek, így a többiek nem kedvelnek minket és csak nevetnek rajtunk. Barmok.
A többiekkel sétálunk, a tanárok terelgetésével, amikor Lucy megtorpan. Először nem tudom miért, látszólag valamilyen szag megütötte az orrát. Már szólnák neki, amikor valami olyasmit veszek észre, ami nem lehet ott. Nem lehet. Ő meghalt....nem lehet akkor itt. Mégis hogy lehetséges ez? Will meghalt és most mégis itt látom...
- Az nem lehet. - mondom halkan, Lucyval együtt.

///elnézést a késésért, sajnos elbambultam és nem figyeltem a híreket///

Az nem lepett meg, hogy nem hagyhatjuk el a karantént, mert tisztában vagyok a szó jelentéséve, de ez nem jelentette azt, hogy örülök is neki.
A nővér azon kívül, hogy közli, hogy telepata, amire ugye rájöttem, közli, hogy még vannak hátra vizsgálatok, és, hogy van egy hivatal, amin keresztül munkát lehet vállalni, míg itt vagyunk.
- Akkor ha jól sejtem, a vizsgálatok után mehetünk is a hivatalba, vagy van már valami tapasztalat a vírussal kapcsolatban, hogy mennyi ideig tarthat, vagy állandósul -e?
Reméltem az előbbiről kapok választ, bár a nem tudjuk még opció is fent állt, de jelenleg próbáltam optimistán nézni a dolgot a sok rossz után, ami velem történt mostanában.

Jon
Lehetetlen. Ő meghalt, nem lehet itt? De érzem a szagát, szóval tényleg itt van, de az lehetetlen. Láttam meghalni, láttam, hogy eltemették. Láttam, hogy meghalt, de most mégis itt látom. Ekkor viszont az egyik tanár kizökkent minket, amitől egy pillanatra nézek arrébb, de mikor visszanézek, Will már nincs ott. Nem lehet. Talán csak hallucináltam? Az nem lehet, mert akkor Lucy is velem hallucinált volna? És a szagok?
- Mr. és Ms. Bluebird, elhiszem, hogy imádnak különcök lenni, de nem maradhatnak le! Gyorsabban szedjék a lábukat! - mondja a tanár, majd a cél felé irányít minket. Én csak egyszerűen lerázom magamról a kezét, majd gyorsabban előreindulok, hogy a tanár hallótávolságon kívülre kerüljön. Ekkor megvárom, hogy Lucy is mellém érjen, majd mondom neki.
- Te is láttad Willt, ugye? - kérdezem - Még mindig érzem a szagát.
Majd amint válaszolt, folytatom.
- Lehet, hogy csak össze vagyunk zavarodva. Ő nem lehet itt.

Lucy
Meghalt. Tudom, hogy meghalt, még sírtam is a sírjánál. Mindketten meggyászoltuk, láttuk és tudtuk, hogy ő halott. De akkor most hogy kerül ide? Ekkor az egyik tanár kizökkent, és mire visszanézek, Will már nincs ott. A szagát viszont még mindig érzem, mintha tényleg ott lett volna, de az lehetetlen.
- Mr. és Ms. Bluebird, elhiszem, hogy imádnak különcök lenni, de nem maradhatnak le! Gyorsabban szedjék a lábukat! - mondja a tanárnő, de én csak vetek rá egy gyűlölködő pillantást és a bátyó után indulok. Gyorsan beérem és felveti a történteket.
- Láttam és éreztem is. Ott volt. - válaszolom - Én is érzem még. Mintha tényleg ott állt volna.
Majd elmondja, hogy lehet, hogy csak hallucináltunk.
- Lehet. Ő meghalt. - mondom, majd még gyorsan elmorzsolok egy könnycseppet.

Jon
Biztosan képzelődtünk, ő biztosan nincs itt. Nem lehet itt, és kész. Meghalt, ezt mindketten jól tudjuk, szóval nem érdemes rá több szót fecsérelni.
Az akadálypályához elérve a tanárok az öltözők felé terelnek minket és ott sajnos a lányok és a fiúk két különböző öltözőbe mennek, így akaratlanul, de el kell szakadnom Lucy-tól. Nem igazán értem, mi értelme ennek, láttam már a húgomat ruha nélkül, testvérek vagyunk, de gondolom a többi diák nem így gondolja. Én a fiúöltözőbe megyek, majd a tanár szavait figyelmen kívül hagyva elfoglalok egy helyet a sarokban. A kapucnimat levéve láthatóvá válnak a farkasfüleim és ha valaki a közelembe jönne, arra rámorgok. Ez általában mindig bejön.
- Hagytatok meghalni – mondja valaki, mire én hátrafordulok, de nem látok senkit se beszélni, főleg nem hozzám. Fura - Szenvedni fogtok mindketten, annyira, mint én… - hallom újra, mire idegesen hátranézek.
- Ez ki volt.... - kérdezném, de ekkor rájövök valamire. A hang...ez a hang...Will. Nem lehet...nem lehet. Hagytuk meghalni? Ezt nem értem, ő nem lehet itt, meghalt. De nem a mi hibánkból halt meg. Nem lehet.

Lucy
Ő nem lehet itt, nem volt itt és nem is lesz itt, csak beképzeltük az egészet. Meghalt és a halottak nem sétálnak plázákban, így biztosan nem őt láttuk. Csak képzelődtünk.
Az akadálypályához elérve a tanárok az öltözők felé terelnek minket és ott sajnos a lányok és a fiúk két különböző öltözőbe mennek, így akaratlanul, de el kell szakadnom Jon-tól. Megértem, hogy el kell választani az ellenkező neműeket, de mi testvérek vagyunk, miért nem öltözhetnénk egy helyen?
- Mindenki öltözzön át gyorsan, az első szám tíz perc múlva kezdődik. - mondja a kísérő tanárnő, de nem mintha annyira érdekelne. A lányöltözőben átöltözés közben láthatóvá válnak a farkastestrészeim, de már megtanultam nem törődni a hátam mögött összebeszélőkkel, így nem is érdekel.
- Hagytatok meghalni - hallom, de a hang....ez Will hangja. Azonnal hátrafordulok, de sehol se látom. – Szenvedni fogtok mindketten, annyira, mint én… - hallom újra Will hangját, de őt sehol se látom. Ekkor hirtelen megértem a szavat jelentését. Miattunk halt meg? Nem, az nem lehet, mi ott se voltunk. Nem is tudtunk volna rajta segíteni, a sebei túl súlyosak voltak. Nem tudtuk rajta segíteni és nem is tehettünk volna semmit se. Ezt nem értem...mégis itt van?

2048. április 13. hétfő – Denver, Karantén Zóna
Résztvevő: Nikoletta Blue, Jonathan Bluebird és Lucy Bluebird

Jon
Nem tudom, miért hallottam Will hangját, de az biztos, hogy még a vér is megfagyott az ereimben. Mégis hogy érti, hogy mi tehetünk róla? Mégis miért haragszik ránk? Várjunk, miért beszélek róla úgy, mintha még élne? Nem, ő meghalt és kész. De a hangját akkor is hallottam, szóval roppant furcsa.
Gyorsan átöltözök, majd kiviharzok az öltözőből, és a pódium felé sietve összetalálkozom Lucy-val, aki halála vált képpel néz rám.
- Te is hallottad? - kérdezem tőle, mire ő bólint.
- Nem értem, mi folyik itt. - mondja, én pedig közelebb húzódom hozzá.
- Ez nem lehet véletlen képzelgés. Mindketten láttuk őt, éreztük őt, hallottuk őt. Itt valami furcsa dolog történik. - mondom, majd a pódium felé nézve frászt kapok. Az ott Will. Az ott Will és nem tűnik boldognak. "Szenvedni fogtok mindketten, annyira, mint én…" . Te jó ég, mégis mire készül?
- Vigyázzanak, ott a pódium tetején! - kiabálunk egyszerre, miközben Will-re mutatunk. Jesszusom, meg akar ölni mindenkit?

Lucy
Will él. Meghalt, de mégis itt van. Érzem, ez nem lehet véletlen. Hallottam, láttam, éreztem őt, szóval itt van valahol. De miért dühös ránk? A barátai voltunk, nem akartuk a halálát sosem. Akkor mégis miért?
Átöltözés után amilyen gyorsan csak lehet, kiviharzok az öltözőből és a pódium felé menet összetalálkozom Jon-nal.
- Te is hallottad? - kérdezi tőlem, mire én bólintok.
- Nem értem, mi folyik itt. - mondom, mire Jon közelebb húzódik hozzám.
- Ez nem lehet véletlen képzelgés. Mindketten láttuk őt, éreztük őt, hallottuk őt. Itt valami furcsa dolog történik. - mondja Jon, majd észrevesz valamit, és mikor én is odanézek, kis híján elájulok. Will. Will-t látom, de ez nem lehet ő.
Vigyázzanak, ott a pódium tetején! - kiabálunk egyszerre, miközben Will-re mutatunk. Miért?

2048. április 13. hétfő – Denver, Karantén Zóna
Résztvevő: Nikoletta Blue, Jonathan Bluebird és Lucy Bluebird

Lucy
Káosz, leginkább ezzel a szóval lehetne jellemezni a történteket. Amint Jonnal figyelmeztetjük az embereket, ők is meglátják a gonosz Will-t és fejvesztve, sikítozva rohanni kezdenek. Mindenki rohan mindenfelé, teljes a zűrzavar. Néhány tanár védeni próbálja a diákokat, minket is, de ebben az emberáradatban nincs sok értelme. Nem tudom, Will vagy akárki is legyen ez, mire készül, de a kezében valami furcsa energia kezd növekedni. A következő pillanatban sikítanék, de nem tudok. Hirtelen égő fájdalmat érzek mindenhonnan, a csuklómnál, az arcomnál, meg a számnál, ezután valami felránt a földről. Ez a valami borzalmasan éget, fáj és nem ereszt egyáltalán. A lábaimmal kapálódzom, de hiába, nem tudok szabadulni.
- A ti hibátok, én is elveszem tőletek, ami a legfontosabb… dönts, hogy te, vagy az éljen! – néz fel rám Will. – Háromig van időd 3… 2… 1… - mondja, én pedig észreveszem, hogy Jont is hasonlóan lefogja ez a sárgás, égető dolog. Döntsek? De...de miért? Mit tettünk? Miért....miért? Mi nem tettünk semmit se. Semmit se.
- Ne...Will kérlek ne! Nem tettünk semmit se. - próbálok könyörögni, ha a számnál lévő dolog engedi. A könnyeim pedig megállíthatatlanul folyni kezdenek, és teljesen megbénulok a félelemtől.

Jon
Az emberek fejvesztve menekülnek mindenfelé, miután figyelmeztettük őket a veszélyre. Még mindig nem tudom elhinni, hogy az ott Will és tényleg ő csinálja ezt, de sajnos ez tényleg megtörténik. Mindenki rohan mindenfelé, a tanárok védenék a diákokat, de hiába. El kell tűnnünk innen, de gyorsan. Lucy felé fordulok, hogy elmeneküljünk, de észreveszem, hogy valami felrántja őt a magasba, valami amit lehet, hogy Will okoz. Utánakapnék, de ekkor valami borzasztóan égetni kezdi a nyakamat, majd egy sárgás lánc jelenik meg, és leránt a földre. Alig bírom megemelni a fejemet és nem tudom, hogy mégis mi folyik itt? Ha ez tényleg Will, akkor mégis mit tettünk, hogy ennyire dühös ránk? Tovább agyalnák ezen, de az égető fájdalom eltereli a figyelmemet és tehetetlenül kapálódzom a földön, megpróbálva kiszabadulni.


///semmi probléma, a lényeg, hogy a kaland kezd egyre durvábbá válni Elismerésem. ///

Lucy

- …0 – mondja Will csalódottan. – Helytelen válasz. Akkor érezd azt, amit én is. - csak hümmögni bírok, mert a számat valami még mindig befogja. Hirtelen éles, jeges fájdalom hasít bele a nyakamba és észreveszem...valami feltépte a torkomat. A vérem megállíthatatlanul spriccelni és ömleni kezd a sebből, a forró vérem mindet beterít. Miért? Miért kell meghalnom? Mit tettünk, hogy ezt érdemeljük? Egyre álmosabb vagyok, és fuldoklom is egyszerre, a saját vérembe fulladok bele. Tehát itt a vég, meg fogok halni. A könnyeim még mindig folynak, akárcsak a vérem és én pedig elkezdek zuhanni. Miért? Erre már sose tudom meg a választ. Kár, hogy nem töltöttem elég időt anyuval és apuval. Vajon ők hogy fogják ezt feldolgozni? Hogy fogja ezt Jon feldolgozni, már ha Will nem öli meg őt is. Nincs értelme gondolkodni...csak hagyom...vége.
Kicsit jobban bírok lélegezni. Valaki elkaphatott és a nyakamra tette a kezét? Borzalmasan szédülök, de mintha elállt volna a vérzés. Mégis mi vagy ki? A szemeimet kinyitva, egy lányt látok meg, aki engem tart.
- Nyugi, túl fogod élni - mondja.
- Jonathan...bátyó- mondom halkan.

Jon
Nem értem tisztán mi folyik itt. Alig bírok mozogni, és Lucy láthatólag nagyobb bajban van. Will, vagy akármi is legyen ez, nem tudom, hogy mit akar vele csinálni, de ha bántai meri, akkor....jaj ne! Valami....feltépte Lucy nyakát. A vére spriccelve terít be mindent, a földet, a ruháját és engem is. Nem lehet. Nem lehet! Miért? Miért kellett őt? Miért? Még gondolkodni sincs időm, mert Will egy energiából álló pengével lendül felém, én pedig lehajtom a fejemet.
- Hamarosan én is csatlakozom hozzád hugocskám. - mondom halkan és várom az elkerülhetetlent.

+18
2048. április 13. hétfő – Denver, Karantén Zóna
Résztvevő: Jonathan Bluebird és Lucy Bluebird

Lucy

Mégis mi történt? Ki lehet ez a lány? Kezd tisztulni a látásom és azt látom, hogy a nyakamnál valami fény világít, amit a lány idéz elő, közben pedig kezdem kicsit jobban érezni magam. De...mégis hol vagyok. Minden olyan csendes, mindenütt fák és bokrok, a csarnok sehol sincs.
- Ő a testvéred? – kérdezi a lány, miután én Jon nevét mondom. – Nem, nincs itt… nem tudom, hogy mi van vele, kihoztalak egyből onnan. Elveszem a kezem, azt hiszem már fogsz tudni rendesen levegőt venni, a beszédet annyira még ne erőltesd. - nincs itt? De akkor hol van? Ő is bajban lehet, ki tudja, hogy az a szörnyeteg mit művel vele.
- Bajban...van...kell....neki....segíte...ni - mondom halkan. Az is lehet, hogy meghaltam? Ez talán a túlvilág, és Jon azért nincs itt, mert ő még él?
- Megmaradsz –mondja a lány, miután elveszi a kezét a nyakamtól. – Rendben leszel, de azt hiszem sokkot kaptál, be kéne vinnem téged a kórházba. - akkor mégis élek. Megtapogatom a nyakamat, ahonnét korábban vér spriccelhetett. De ha nem haltam meg, akkor hol van bátyó?
- Jon....hol? - kérdezem a lánytól. Mi lehet vajon vele? Nagyon félek, úgy érzem, mintha valami nagyon nem lenne vele rendbe. Remélem nincs baja....remélem.

Jon

Folytatás >>> https://xmenreneszansz.hungarianforum.net/t2957-sotet-dimenzio#58742

/// és így kell egy diákkalandot áttolni egy korhatáros horrorrá Elismerésem ///

Lucy

A lány válaszai cseppet sem nyugtatnak meg, csak mégjobban félni kezdek. Tehát ha nem hagyta megát megölni, ez mégis mit jelent? Ha Will bántotta őt...ha megölte őt....nem! Nem szabad erre gondolnom, meg kell nyugodnom.
- Ott, ahol voltatok, voltunk. A csarnokban maradt az akadálypálya előtt. most az akadálypályán vagyunk, a másik végében – magyarázza a lány az egyik kérdésemre válaszolva.. – Biztos távolságban. - akkor Jon itt van a közelben. Meg kell találni őt, és őt is idehozni. Nem tudja, hogy mi van velem, szóval biztos félhet és biztos bajban van. Muszáj látnom őt.
- Ha majd fel tudsz ülni, és utána állni, akkor visszasétálhatunk és a mentőkre is rá foglak bízni, hogy vigyenek be kivizsgálni – folytatja a lány. – Szerintem lassan megpróbálhatnád azt, hogy felülsz és felállsz. Ha szédülsz, akkor még nem… egyébként hogy hívnak és kit volt, aki rátok támadt? - tehát akkor ő se tudja, hogy mi történt. Ez nem jó hír. Megpróbálok lassan felülni, közben pedig válaszolok.
- Lucy. A nevem...Lucy. - majd ránézek - Ide tudod....hozni a bá...a bátyámat? Kérlek. - mondom neki, majd várok a válaszára. Remélem nincs baja.

A nővér közölte, hogy előbb el kell engednie a főorvosnak, hogy elmehessek a hivatalba.
- Logikus.
Ezek után pedig további kellemetlen tényeket közölt velem a nő.
- Remek. Akkor elidőzök itt még egy ideig.
A nővér invitált, hogy menjünk elvégezni a vizsgálatokat, én követtem és kérésére felfeküdtem az asztalra és vártam, hogy elvégezzék a vizsgálatokat. Közben pedig a gondolatok cikáztam a fejemben és már nem érdekelt, hogy a nővér hallja -e őket, elvégre ha saját gondolataim lehetnek nem, még ha le is hallgatják azokat.
~ Remélem nem kell örökre itt maradnom. meg azt is, hogy a másodlagos mutációval nem járnék kopoltyúk is, mert ennél jobban a mozgásom már csak egy akvárium tudná akadályozni. Ha nem lenne elég a karantén zóna.