Syemon báróság

11. Heide, a Pentaghast ház hűbérese:

A Levna folyó esős, elzárt völgye, buja, dús erdőkkel borított táj, ami hét falunak és egy nagyobb városnak ad otthont.

A város neve: Syemonia. Jellemzően zsúfoltan épített település, a hegylábak és a folyótorkolat között szorong, falakkal körülvett, így meglehetősen zsúfolt, szorongó benyomást kelt, annak ellenére, hogy a város maga egy vidám, energikus, életteli, felfutott hely. Tipikus városlátképalkotó elemei a meredek, párhuzamos utcák amik a hegylábakon futnak fel és természetes csatornaként funkcionálnak egész hosszukban. A hegyekben bányászott sötét kövekkel burkolt utak, az ebből, és téglából emelt házak, no meg a megvetemedett fájú sátortetők rengetege miatt az egész város sötét benyomást kelt. Cifra eresz-építészete kimagasló, a házakat gyakran díszítik szörnypofás vízelvezetőkkel.
Kikötőjében árbócrengeteg látszik, a szűkös öböl, amire a város néz egy hegyszoros között kapcsolódik a tengerhez, ami igen nehezen hajózható.

A Syemons kúria a város fölé magasodik. Két óra gyalogszerrel felsétálni oda, számtalan kis szakadék, viadukt, hidacska tarkítja ezt az utat, ami azonban békeidőben nagyobb szekerekkel is járható, háborúban beomlasztható. Maga a kúria egy magaslatra épült, a levegője nagyon tiszta, az udvarát a kúria épülete maga védelmezi a legvadabb északi szelektől, így a füve szép, a bokorsorai rendezettek és ápoltak, a fái épek, nem olyan görcsösek, mint a szélnek kitett hegyoldalban tenyésző más fák.
Az épület hatalmas. Jóval nagyobb, mint amennyit a család belakni képes, régi időkből maradtak meg a falak, amikor a völgy egész lakossága számára zsúfolt otthont kellett, hogy adjon az építmény. Visszatükröződnek mind külső, mind belső jegyeiben a változó építészeti idők, a nem használt részek is karbantartottak, bár egyáltalán nem otthonosak, mert a falakat nem fűtik.
A báró család a központi részben él, ami magasabb is a többinél, több toronnyal, féltoronnyal és vízköpőkkel ékített kastélyszerű blokk. A generációk egymás után adnak hozzá, vagy vesznek el belőle. Szemlátomást nemrég lettek a falai javítva, csiszolva, a teteje teljesen újnak hat, a cserepek még pirosak, nem fedi őket moha, mint az épület többi részén. Nagy ablakai mind vastag fatáblákkal csukhatóak, védhetőek.

//a tájékoztatás nem teljeskörű, a leírás bővülni fog

Még sosem látta ilyen közelről. Annak idején, mikor a városban járt, csak távolról szemlélhette a kúriát, ahogy sötét, gyönyörű szörnyetegként magasodik népe fölé. Idehúzott a szíve, a vére. Az öröksége, mely jogtalanul nem illetheti meg, pusztán nagyapja sértett hiúsága taszította ki onnan. Sosem járt a falak között, nem tapasztalhatta milyen Syemonnak lenni. Milyen az, ha megkapja azt, ami jár.
Sötét lova halkan szusszan, prüszkölő, jellegzetes hangja nemtetszéséről tanúskodik a túl közeli szakadék felett. A férfi előre hajol kissé, megpaskolja az állat erőteljes, izmos nyakát, halk hangja megnyugtató szavakat suttog neki. Csupán percek kérdése és megérkeznek. Nagyjából fél nappal ezelőtt küldött fel egy kis futárgyereket, hogy szóljon az ottaniaknak napnyugtával várható érkezéséről. Jó fizetséget kapott a kölyök a könnyű munkáért és bízott abban, hogy meg is tette, amire megfizették. Az itteniek dolgos népek voltak tapasztalatai szerint.
Kiegyenesedik, ahogy felérnek a kúria magasságába. Alakját sötét utazóköpeny fedi, fejét csuklya védi a széltől és az időjárás borongós viszontagságaitól. A lassan bekúszó félhomály kissé komor, sötét hangulatot kölcsönöz délceg alkatának. A férfi magabiztosan üli meg a lovat, már messziről is látszik, hogy rendkívül jól mozog együtt az állattal, aki felett teljes uralmat gyakorol.
Ráérős tempóban halad végig egészen a kúria előkertjéig, ahol végül megtorpanva közelről méri végig az épületet, a fényszemű ablakokat. Tükörszerű íriszein macskaszerűen villogva illeg a holdfény, ahogy felpillant. Finom mosoly rándul a száján. Végre otthon van.
Ahogy bentről kisietnek elé, hátraveti a csuklyát és elegáns mozdulattal leszáll a lóról.
- Uraim. - Biccent az érkezőknek, felajánlja a kantárszíjat annak, amelyik az állat felé orientálódik, megpaskolja az állat oldalát, mielőtt levenné róla a nyeregtáskába rejtett gombócnyi csomagot. Azt ő maga viszi.
- Vigyázzon vele, meglehetősen akaratos... - Ha a férfi megpróbál közelebb lépni hozzá, az állat megkísérel belecsípni a vállába. - ... és harap is.

- Ördög és pokol, micsoda szerencséje van ennek a fiúnak! - a felháborodása jogos, az eső elállt, mintha csak a völgy így üdvözölné hazatérő távoli fiát. Seryl az egyik mennyezettől padlóig erő emeleti ablakban áll. Odalentről eltakarja a függöny, ám ő jól látja már a közeledő lovast is a szerpentinen, nemhogy azt a délceg férfit, aki az udvarába érkezett. Mohón kutatják a zöld szemek a sötétséget, de azt át nem láthatják.
Az ő ablaka sötét, szándékosan nem gyújtott világot a szalonban, ellenben a felette levő helyiségben ragyog a fény, magához vonzza Dorian pillantását, és így láthatja először az arcát a maga teljességében, na meg az inas lámpásának fényében. Kevés, de éppen elegendő ahhoz, hogy lássa, tán egy másik család örökségét hordozza a vonásain, de azok szépségben, szabályosságban és kellemben semmivel sem marad el az övé mögött. Tekintve, hogy ez egy mocskos zsoldos öröksége nos...
- Fontos fiam, hogy a rókát ne főzd együtt a nyúllal - az apja egy mély karosszékben ült, még a délután folyamán tette oda a szolgája. Az öreg báró azt sem tudta, hogy mégis hol van, és miért, békésen sakkozott magával ebéd óta. Valamiképpen Seryl jelenlétét felfogta, mert néha beszélt hozzá.
- Hiányzik belőle az alázat, látszik azon, ahogyan megüli a lovat. Nem csak megüli. Irányítja. Akárhogy is apám, alighanem megbánom még, hogy...
- Sose. Sose tedd a nyulat a róka mellé. Holtukban sem állhatják egymást, rossz ómen ez a vadászaton!

Korán sötétedik a völgyben, a Nap már késő délután elrejtőzik a nyugati hegyek között, és a nyugati királyságokat ragyogja be. Az alkony így rövid és gyorsan sötétedik, a házi inas egy lámpással érkezik, amit hosszú botra akasztott, míg a lovászfiút a megszokás hozza sebesen, az ismert utak sötétje a holdfényben nem fenyegető.
- Isten hozta, uram! Az én nevem Lambert, engedje meg, hogy lehetőség szerint mindenben a rendelkezésére álljak- Lambert magas, szőkésbarna hajú, szálas férfi, a kúria vezető inasa, bár nem a Syemonsok jobbkeze. Egyszerű ruhája fekete, zöld és fehér díszítéssel, jól szabott és nem korlátozza a mozgásban, a meghajlása természetesen. Különösebb körülményeskedés nélkül köszönti az érkező férfit, ahogyan az leszáll a lóról, a kezét nyújta a holmijáért, a szeme kíváncsian rebben, hogy a táskáját a férfi megtartja magának. Máris milyen szokatlan!
- Ne féltsen engemet - nevet az istállós kölyök, barna legényke, alig múlt 16 és máris milyen jó munkája van, foltos inge vastag anyagból készült, hűvös az este, de hűvös itt a nappal is. Tapasztalt mozdulattal kapja el a kantárszárat, nem fél magától elfelé rögtön meg is rántani a ló fejét, aztán megpaskolja az arcát. Alacsony, de izmos, a kemény munkától a tenyere kérges. - Van egy lovunk, Kígyó, hasonlóan jó természetű táltos, de az ösztönei kiválóak. Majd megleszünk valahogy hő, erre, erre - bátorítón megütögeti a lapockáját és a hívogatóan tárt istállókapu felé vezeti.
- Jó kezekben van a hátasa Samuelnél, ne féltse. Erre parancsoljon, a báró úr már nagyon várja. Megvárták a vacsorára, már meg is terítettek önnek. Megmutatom a szobáját, hogy átöltözhessen és felfrissülhessen.
Az ősök háza szolgakéz által nyílik meg a messzire szakadt fattyúnak, a maga előtér hívogató pompáját sötét kövek csiszolt ragyogása mutatja meg. Az oszlopok között faragott ajtók, rajtuk felpolírozott rézveretek fénylenek aranylón, elegáns vonalvezetésű lépcső kanyarodik az első emeletre fel, a korlát oszlopain szárnyas kígyók kőfaragványai tekergőznek. Balról az étkező felől zeneszó hallatszik a résnyire nyitott ajtón keresztül, sültillat száll a levegőben, de az inas az emelet felé vezeti a férfit, nyilvánvalóan alkalmatlan arra, hogy útiruhában jelenjen meg odabent ott, ahol az ura van most.
- Erre kérem - a szobák felé halad, a magas lámpások kívül csak kevésben égetik az olajat, éppen annyiban csak amennyi elegendő a tájékozódáshoz, nem pazarol ez az úri nép, bár természet adta sajátossága lehetne.
A lépcső tetején azonban egy gyerek jelenik meg az alig fényben, hat esztendő körüli fiúcska, vörös-arany loknijait szalag fogja hátra, állógalléros arany-mélyzöld ruhájában igazán bájos, bár a kezében egy kicsi kardot fog, amit azonban nem éleztek meg. A betolakodóra szegezi.
- Nye tovább bandita! - rikoltja. Az inas megsápad. Inkább dühében, mint rémületében.
- Solomon úrfi! Kérem fáradjon le a vacsorához!
- Közben a banditák kifosztják apám házát! - foghíjas mosoly ragyog a lámpásfényben.

Kedveli ezt a völgyet. Illik hozzá. Borongós, komor és sötét, mégis szinte érzi, ahogy lüktet benne az élet a hideg északi szél ölelésében. Zord hangulat, buja külső, fekete és fehér végletek a bányai mélységben.
- Köszönöm, Lambert. - Hangja és mosolya kellemes, de a higanyszerű pillantás - talán éppen szokatlan fénye miatt - hűvös és távolságtartó marad. A kezében lévő táskát nem engedi ki a kezéből, de a nyeregtáska egyéb csomagjait egészen nyugodtan viheti a férfi, előzékenyen int a ló felé. Csak nyugodtan.
- Ez esetben nincs miért aggódnom. - Mosolyodik az istállófiúra, enyhén biccent a kölyök után. - A neve Árnyék. - Lehetett volna harapka is, ha Samuel nem vigyáz, lesz pár kellemetlen sérülése tőle.
- Milyen figyelmes a báró úrtól. - Vajon mennyi ideje ülnek tűkön, hm? Belül mosolyodik a fogadtatáson, de az arca kiismerhetetlen marad.
- Rendkívüli ez a ház. - Hangja finoman simogatja meg a csiszolt köveket, pillantása végigcirógatja a pompát, az aranyló látványt, a végtelen, stílusos eleganciát. Megérdemli a fattyú elismerését, bár az aligha számíthat igazán. Zsoldosként igen csekély a valószínűsége, hogy látott már belülről hasonlót valaha is. Nem lepi meg, hogy nem vezetik közvetlenül az étkezőbe. Furcsa is lenne, ha a báró nem igényelné a megfelelő öltözéket, bár van egy olyan sanda gyanúja, hogy az első benyomáson túlvannak ők ketten. Ő és megérzései...
Szétgombolja a sötét köpenyt és lehúzza a válláról, kétrét hajtja a karjára, ahogy elindulnak felfelé. Lovaglócsizmát és nadrágot visel, felül zárt mellényt és fehér inget. Alig rebben magasra szemöldöke, ahogy a loknis fiúcska megjelenik előtte. Lám-lám. Valaki úgy fest híre szerint kezeli a vérség helyett. Nem telt el sok idő, hm?
A férfi halkan nevet, feltartja kezeit mellkas magasságában.
- Óh? Milyen bátor az úrfi. - Hunyorgó pillantásán megvillan a lámpák fénye. - Mondja csak, mi jár a gonosztevő banditáknak errefelé? - Ő messze nem tűnik dühösnek a kölyöktől, pedig... egészen biztosan késésben van odalentről. Megvárja a választ, s csak utána kérdez ismét. - És mondja, mi jár annak, aki szembeszegül nemes atyja akaratával és késik a vacsoráról?

A völgy is kedveli az ilyen férfiakat. Kihívásokat támaszt nekik, és ha azok legyűrik őket, hát méltók lesznek a jutalmaira, adományaira, bőségére és gazdagságára, míg akkor, amikor elbuknak, és milyen sokan elbuknak, elveszejti őket. De egyeseket... igen, egyesekkel mintha kivételezne.
Lambert szeme fekete. Egészen különös hátrafésült, a tarkóján összekötött világos hajához, de kétség kívül szurokszín tükrökben mártózik meg a holdvilág, noha a pillantása elég tisztelettudó ahhoz, hogy ne engedjen maguknak néhány lélegzetnyi összenézésnél többet. A nyeregtáskát ügyesen fogja, erős kesztyűt visel. Mégsem érinti a saját előkelő-urakat szolgáló kezével a messziről jött vendég csomagját.
- Samuel nagyon ért a lovak nyelvén, bár nem úgy, ahogyan az ember azt elképzelné. Nem szelídíti meg őket, csak engedelmességre bírja, méneket, kancákat... ritka adottság, de már az apja is itt szolgált, hasonló módon kezelve a jószágokat - szórakoztatja rögtön a vendéget az alatt a néhány lépés alatt, amit megtesznek. A házbelső körülzárja őket, de Lambertet ez szemlátomást nem zavara, hátrapillant a másikra, akkor is, hogyha az nem marad el, az öltözés mozzanatai odavonzzák a figyelmet. Nincs fűtve ez a tér, ám a jól rakott falak miatt lényegesen melegebb van idebent, mint odakünn, ahol az időjárás szeszélyének kitett minden élő és élettelen.
De a gyermekeket, a gyermekeket még az ilyen gátló körülmények sem foghatják vissza.
- Apa szerint oroszlánszívem van - húzza ki magát a fiú büszkén, megrázza összefogott tincseit, de azok nem áradnak az arca köré buzgó sörény módon, egy magasabb akarat hátraköti őket takaros rendbe. Nem szegi soká kedét ez a szomorú körülmény. - Felkötik őket! Vagy a tömlőcbe kerülnek, és apa meglátogatja őket! - igen jól beszél fiatal kora ellenére, látszik, hogy nagy gondot fordította erre a készségére, és szívesen is teszi. Végigméri csillogó, zöld szemeivel a férfi, mintha csak a megfelelő helyet keresné a félelmetes banditán a felkötés kivitelezéséhez, aztán felhúzza az orrát. Komikus, ahogy a szeplők tengere összeráncolódik az arcán, de a sértettsége igen kifejező. - Én nem késtem. Én megvédtem a házat. Lambert, vezesse el! - int főúri gesztussal, kis tokjába löki a kardját, aztán leszalad a lépcsőn, hallani azt, ahogyan csattan az étkező ajtaja.
- Elnézést kérek ezért, tudja Solomon egy kicsit élénk fiú - indul tovább az inas méltósággal. A lépcső közelébe eső első ajtót nyitja ki, ami egy jobban megvilágított szobába vezet. Nem a legelőkelőbb hely, ilyen közel a lépcsőhöz, tudvalevő, hogy csak a nem annyira szívesen látott vendégeket költöztetik a bejárathoz ilyen közel. Mindazonáltal a szoba takaros. A sötét falak és bútorok komor tónusán halvány vásznak enyhítenek, vajszín, barna és aranysárga, csíkossal húzták az ágyneműt és az ülőalkalmatosságokat a szoba előszobájában, hiszen ez azért kijárt. Mindenhonnan a családi címer tekint a férfire, oválisai mint megannyi vádló szem.
- Melegen tartottunk egy kis vizet a fürdőben - mutatja Lambert az ajtót, kőburkolatos kis fürdő, egyszerű, bár valami hiányzik belőle... - a megfelelő kádat még nem választotta ki őbárósága.

S ugyan ki hibáztathatná azért, hogy kivételez a sajátjaival? Még ha Dorian önmagában nem is nevezhető annak, ha külleme egy egészen más család sarjának tetteti, az ereiben akkor is ott zubog ennek a völgynek a misztikuma. Miért is ne ölelné keblére hát?
Nem így illik? A hold tükörezüstje fényt hoz a végtelen sötétségbe, ámbátor egészen különös világosság ez ahhoz, hogy reményt és békességet hozhasson. Megvan a maga ezüstbe borult árnyhadserege.
- Ritka, de annál szerencsésebb. Legfőképp, ha van aki felismerje és értékelje eme képességet. - Ritka az olyan vezető, aki igazán ismeri az őt szolgálók kvalitásait, mégis azok a legjobbak, akik időt fordítanak a sajátjaikra. - Ön mióta áll a báró úr szolgálatában? - Ő maga is értékeli Lambert figyelmességét, még ha az önmagában a felsőbb ukáz kifinomultsága is. Rengeteg tapasztalat, vagy rendkívül jó személyiség és érzelemkontroll szükségeltetik ahhoz, hogy arcizma se ránduljon, amiért egy mocskos kis fattyút kell kiszolgálnia. Az inasok sokszor lényegesen arrogánsabbak, mint gazdáik.
Szemrevaló példány a feketábárny, azt meg kell hagyni. A ruhák széles vállakat, izmos felsőtestet, erős csípőt és combokat sejtetnek, a mozgása határozott magabiztosságot sugall, a jelenlétében azonban mintha ragadozó osonna az inas után. Közelebb lopakodik, becserkész és felfal. A ház sötétebb zugaiban, a két lámpások közti homályosabb területeken meglehetősen gerincen borzongó érzet. Egészen egzotikusan játszik rajta a fény-árnyék összhatás. A pilács fények időnként vörös árnyalatot táncolnak az egyébként sötét, egyenes szálú, félhosszúra hagyott tincseken, az arca kellemes, rendkívül jó vonásokkal áldotta meg az ég, némely elemében, gesztusában, mozdulatában a Syemon famíliát idézi, s ha valaki ismerte Séraphinet, hát a jellegzetes szájformáról egészen biztosan felismeri benne a vérrokont. Mégis inkább tűnik egy másik nép fiának a napbarnított bőrrel, a lehetetlen szemekkel, melyek elkapják a sötét kutak figyelmét, ahogy Lambert hátra pillant. A következő pillanatban pedig már a fiú vonja magára a figyelmét. Lám-lám. Az örökös. Gonosz gondolatok úsznak a fejébe annak ellenére, hogy imádja a gyerekeket.
- Úgy hiszem efelől semmi kétségem nem lehet. - Megmosolyogja a sörényelést. Milyen lelkesen beszél mások haláláról! Ha akarná, sem tudná letagadni, milyen álnok vér csörgedezik fiatal ereiben. - Ah, milyen sanyarú sors vár rám! - Megemeli az állát, végigsimít a torkán, mintha csak a kötél helyét érezné előre. Nem kizárt, hogy egy napon valóban megkapja a hozzá illő nyakéket fojtóhurok formájában.
Megrándul a száján a mosoly arra a sértett arckifejezésre, de nem pedzegeti tovább a kölyök idegeit. Egészen elmélyül a hangja a halk nevetésben, amint csapódik odalent az étkező ajtaja.
- Igazán nincs miért. Az élénkség jó egészséget, küzdőszellemet és kíváncsiságot feltételez, ezek pedig előremutató kvalitások. - Saját élénksége annak idején nem volt ennyire látványos. Ő az alattomos fajtába tartozott, csendes, mohó figyelem, rengeteg hátsó gondolat, nem kevés erőszakosság és becstelen hátbatámadás. Sosem volt lovagi matéria, ám még így sem kerüli el figyelmét a szobaválasztás. Milyen elegáns kiutalás ez a báró részéről. Nem tekinti cselédnek és nem része a családnak sem. Olyan területen egyensúlyoz, ami a kettő között terül el, mégsem lehet semleges senkiföldje. Nos. Eljön még a nap, mikor felküzdi innen magát, ám ennek messze nincs itt az ideje.
Pillantása végigvonul a szoba belterén. Igazán kellemes, bár soha nem élt szegényen apja családjának hála, de azért ilyesfajta úri luxushoz messze nem szokott. Egyetlen pillanatig sem látszik rajta, hogy feszélyezve érezné magát tőle, még a címerek vádló tekintete ellenére sem.
A megőrzött kis táskát az egyik asztalra helyezi. A pillanat törtrészéig úgy tűnik, mintha az mocorogna, de mire esetleg Lambert újra visszatekint, egy egyszerű, ártalmatlan csomagocskának tűnik csupán. Kesztyűit szintén az asztal lapjára teszi, az utazóköpenyt az egyik szék támlájára hajtja és a vezetés nyomán besétál a fürdőbe.
- Igazán figyelmes. - A kád hiányával nem sikerül kikezdeni higgadt derűjét. - A világért sem sürgetném benne. - Mosoly kunkorodik a száján, alig árnyalatnyi reakció, de a szemek hűvöse megmarad, ahogy felpillant az inasra. - Köszönöm, Lambert. - Megkeresi azt a vizet és megoldja mellénye gombjait. Nincs baja a cicamosdással. Az életmódjából ítélve nyilván nem egyszer volt olyan szituációban, mikor abszolút semmi lehetősége nem volt a fürdésre. Ez a mostani helyzet, ezzel a pompával és körítéssel? Nos... ha igazán alpári akarna lenni, mondhatná, hogy kinyalják a seggét.

A hibáztatás joga a völgy uraié, hiszen azt éltetni, akit elcsaptak a buja lejtőkről és a zöld életörömtől nagy hiba, ám a természet már csak olyan, hogy nem jog szerint válogat, hanem ösztönök alapján. Mit sem számít neki a világi jog, a büszkeség, a nemesség, a kiváltság, az értékteremtő és megőrző törekvése az embernek, a családnak, a világnak. Semmi nem számít. A természet önző. És a természet ezen az estén önzőn ünnepel. Új hímet üdvözöl.
- Biztosíthatom, hogy a Syemons család ebben igencsak kiváló, bár a szerénység nem engedi, hogy a magam szolgálatát is ennek a kiváló kiválasztásnak köszönjem. Csak öt éve szolgálom a báró urat, mindeddig a megelégedettségére - ah, mennyi titok rejtezhet az ilyen dúsan hömpölygetett szavak mögött, Lambert hangja sima, mint a víz és látszólag minden szava egyenes, mint a gyermeki őszinteség, és mégis. Ki hinne egy szőke férfinek, akinek a szemei feketék, kútjuk mélyén annyi sötétség köszön ki, amennyi elegendő ahhoz, hogy minden szava kétértelművé váljon, akármennyire is igyekszik ő maga a legjobb benyomást kelteni. Egy zsoldosnak jó érzéke van a hazugságokhoz, és az inas nem hazudik, de nem is mond igazat, alakoskodása azonban éppen olyan színjátékszerű, mint az Araton fiú jelenléte itt. Valahol, valaki zsinórokat kötött az inas tagjaira is, és míg Dorian karját, lábát, szívét és a száját az anyai kéz mozgatja, addig az ő bábjátékosa eleddig az árnyékban marad, eltakarja a feketeség, sőt. Eltakarja még a gyerek is.
Szerencsére a gyermek eltereli a figyelmet róla, illetlen borzongása a háta mögött lopódzó fenevad-érzéstől leplezett marad. Vérbeli Syemons a férfi, ha voltak is az inasnak kétsége, azok eloszlottak. Mint a báró maga, az ifjabbik, a jelenléte nyugtalanít, valamit megszólít az emberi ösztönmélyben, és megrémít valamit a civilizált, jól nevelt és kulturált viselkedésszabályoktól sanyargatott lélek sötétjén.
Fel kéne kötni. Erre gondol, és szégyelli magát, nyel egyet, ahogy Dorian a torkán simít, látja ott a kötelet fojtani és fojtani, lilára és vörösre felhorzsolni a bőrt, a kidagadó ereket, és mégis, nem halálos az a fuldoklás, inkább...
- A banditáknak meg kell lakolniuk! - jelenti ki a fiú meglehetősen önelégülten. Még csak hat, de már tudja, hogy ő élet és halál ura most, és feltehetően mindörökké abban a valóságosságban, amit gondos szülei köréépítettek. Élet-halál, de nem a vacsora ura, így aztán fürgén elszelel, mintha ott sem lett volna, magabiztosan szalad a lépcsőn, ejnye, milyen nemtelen.
- Nagy öröm, hogy ilyen egészséges és élénk, de mégis, még a kárára is válhat ez a túlzott elevenség, aggódom érte, amikor így fut a lépcsőn, még meg talál botolni és a nyakát szegi - mert távol álljon tőle, hogy bírálja a báró gyermeknevelési módszerét, sose engedne meg magának ilyen szemtelenséget.
Semmi sem látszik az arcán ahogy a szobát nyitja, valóban, tökéletesen ura a vonásainak, ha derogál is neki ez a kiszolgálás, a feladatát tökéletesen elvégzi. Szolgálhatna a bárónak is az étkezőben, fehér abrosz mellett, csiszolt étkészletek között, méltósággal, míg valami alacsonyabb rangú vezethetné az alacsonyabb rangú szobába a vendéget. Ha büntetés ez neki is, méltósággal viseli. Nem ügyel a kis csomagra, a figyelme elsiklik felette. Látszik, hogy soha nem kapott harci kiképzést, ellenben a tartása délceg, a járása azt sugallja a tapasztalt holdszemeknek, hogy az izmai edzettek, ha másként alakul az élete jó fegyverforgató lehetett volna.
- Ez csak természetes - ő maga is leveszi a kesztyűket, miután egy alkalmas állványzatra helyezte a férfi csomagját, aztán a fürdőbe megy, ahol be is van gyújtva egy széles kályhába, ennek tetején áll egy nagyobb üstben a víz. Nem hagyja magára a messzire szakadt úrfit, a gőzölgő üstöt két kendővel emeli meg, ügyesen eltartja magától, és a mosakodóasztalba süllyesztett kisebb tálba önt belőle figyelmesen és gondosan. ott gyorsabban kihűl, a maradékot pedig visszateszi a helyére, ha esetleg szükség volna rá. Vöröses réztartóról tiszta, fehér anyagú törölközőket vesz le, bár a szeme az Araton fiún, ha esetleg a segítségére lehet a vetkőzésben, ahogyan szokás... roppant kellemetlen, amikor az inas nem tudhatja, mi áll az úr szokásában.

- Ez esetben aligha vitatható a kiváló választás. - Biccentésében van annyi elegancia, hogy kiváltson egy meghajlást, míg a tükörszemek fénye visszavetíti a férfi íriszeiben fuldokló megannyi sötétséget. Pillantásában a személyiségek tükre villog, s még csak nem is tartja görbén nekik: mindenkit a maga valójában mutat meg. Mindenki hazudik. Hazudik a völgy, mely a bárót öleli, de a fattyúvért üdvözli magában hölgyi kéjes kellemmel, hazudik az inas, aki tökéletes úriembert játszik, még ha sérti is a szerep. Hazudik a báró, aki otthonába fogadja a törvénytelent, hazudik a fagyos északi szél, ami csak titkon, levelek közé kapva nevet és hazudik a félvér, aki alázatot tettet, de az egész világra vágyik. Hazug egy világ ez.
Mondhatnánk, hogy a gyermeki őszinteség mentes ettől, de akit maga előtt lát éppúgy hazugságokból gyúrt, mint ő maga. Már a csecsemő is képes rá, sír ok nélkül, ha azt akarja, hogy felvegyék, visít és manipulál. Nincs bűntelen. Nincs tisztaság, ártatlanság. Lám még e kölyök is halálról fecseg.
Megnyalja a száját, talán ő is érzi a torkára hurkolódó kötelet, netán a titkolt fojtó vágyakat közvetlen közeléből. A férfi elég boszorkányosnak hat egyes elemeiben, valahogy zavarba ejtő gondolat, hogy esetleg tudja, milyen hatást is vált ki környezetéből. Lamebertre villan a tükröző szempár. Talán tényleg tudja. Sejti? Lehetetlen eldönteni, kinek szól a színjáték, a kölyöknek, vagy a szőkének inkább?
- Mikor kezdődik a fiú hadászati kiképzése? Úgy hiszem az megfelelően leköti majd az energiáit. - És Lambertnek egészen más miatt kell majd aggódnia. Őszintén szólva a fiú igencsak vágósúlyban van már ahhoz, hogy a különböző harci stílusokra kezdjék okítani. Nem lehet elég korán kezdeni. Ő négy évesen már kiképzés alatt volt, de valójában... esetében igencsak más felállást követelt meg az élet.
A szoba üzenetét konstatálja, Lambert személyét viszont értékeli. Tisztában van azzal, hogy a férfi helyzete nem lehet kiemelt állapot. Valamit el kellett követnie, hogy éppen őt bízzák meg, mert fontos vendégnek színjátszott, vagy sem, a nyilvánvaló kiutalások a megfelelő tápláléklánci helyre parancsolják a zsoldos kutyát. Az pedig nem ugat, nem rángatja a pórázt, de nincs biztosíték rá, hogy alkalomadtán nem harap bele a segítő kézbe.
Tisztában van a felajánlkozás mértékével. Éppúgy miként azzal is, hogy bármennyire is szemrevaló a férfi és bármekkora gyönyört is okozna végignézni, meddig képes rezzenéstelen ábrázattal viselni, hogy egy törvénytelen, értéktelen fattyú prédálja fel, egyelőre nem fog élni vele.
- Kérnék öntől egy szívességet Lambert, ha nincs ellenére. - S ugyan miért is lenne? Egészen pontosan pedig, ha lenne sem vallhatná meg. Pillantása figyelmesen követi a másik gondos ténykedését, amíg az éleslátási mezőben mozog, de nem fordul felé igazán. Leveszi a mellényt és félreteszi, az inget felülről húzza le magáról. Szép teste van. Kidolgozott vonalain izgalmasan csúsznak le az árnyékok, a fényjáték elidőzik kissé a bőrére mart forradásokon. Nincs sok belőlük, a többséget rendesen ellátták ahhoz, hogy ne maradjon öröknyoma, ám egyes súlyosabb pengeszúrások vállon, derékon, mély, talán valamely nagytestű állattól eredő karmolásnyomok a hátán csak heggel gyógyultak. Megvan a maga varázsa a jelölt testnek.
- Távol nőttem fel. A környezetem messze nem volt olyan előkelő, mint amit e hely igénye. Félek terhére leszek a bárónak nyilvánvaló hiányosságaimmal. - Oldalra pillant, ahogy megoldja a nadrágot, s vagy hirtelen mérhetetlenül bujává vált a higanyos pillantás, vagy egyszerűen csak a helyzet és a kandalló fényjátéka teszi az összhatást.
- Arra kérem, hogy figyeljen meg alaposan, Lambert. - Mérhetetlenül kétértelművé válik a célzás, ahogy teljesen mezítelenre vetkőzik és... nos, tagadhatatlanul van mit figyelni rajta. Igencsak bőkezűen bántak vele az istenek. - Ön idestova öt éve gyakorolja e ház szokásait. Ismeri az elvárásokat, az igényeket, az apróságokat. Szeretném, ha figyelne arra mit teszek, mit mondok, miként viselkedem... - Megmeríti kezét a melegvízben, felszegett fejjel hunyja le lehetetlen szemeit egy hosszú szívdobbanásra. - És felhívná a figyelmem a hibákra. Mindarra, amit másként teszek, mint elvárható lenne. Gondolja, hogy tud segíteni ebben?

- Köszönöm, uram - Lambert annyira mélyen hajol meg, amennyire csak lehetséges hosszú száron tartva mindeközben a lámpást, amit majd csak a szobánál helyez egy, az ajtó mellé praktikusan felszerelt tartóba rudastul, hiszen éppen erre alakították ki azt a fémkampót. Csak ez az alázata nem hazudik. Nincs benne semmi alakoskodás. Tudja, hogy meg kell köszönnie, hogy mit kell megköszönnie, és legfőképpen, hogyan kell megköszönnie. Még akkor is, hogyha nem állhatja a saját látványát a tükörszemekben. Nincs bátorsága ott látni magát. Alávaló emberfajta.
Egészen megijeszti ez a felépillantás, merevvé válik a tekintete, mintha meg tudná tagadni azt, amire gondolt. A vörösök mind boszorkányok, és látta, amit látott, a vörösség ott játszik a férfi haján, még ha százszor is kitagadta őt és az anyját az előkelő család, a vér nem válik vízzé, és főleg, a vér nem hígul fel.
Persze lehet csak véletlen. Megköszörüli a torkát, hogy ügyetlen szavakkal felelni tudjon a kérdésre.
- Már megkezdődött, sokat foglalkoznak vele. Őbárósága szerint addig kell elkezdeni vívni tanítani a fiúkat, amíg a testüket el nem kezdi vonzani a tespedés, és a vérük nem hajtja őket inkább az ágyba, nászba, mintsem a gyakorlótéren keresnék az izgalmat, a kalandot és a játékot - hallható, hogy szinte idéz, gondosan ügyel arra, hogy semmilyen állásfoglalása ne legyen, kétszer nem követi el ugyanazt a hibát, és még mindig maga előtt látja azt a tekintetet, amiben visszatetszett a rosszindulata, a kívánata a másik fájdalmának, a fojtás sötét öröme, az agónia izgalma, a jogosnak vélt sérelmek megtorlásának féligazsága... hiszen nem az Araton fiú tehet arról, hogy ő éppen itt, és éppen őt kell, hogy szolgálja, szerencsés körülmény, hogy érkezett, így ezzel a feladattal fosztotta meg a báró a méltóságától és nem... egészen más módokon.
- Természetesen. Nagy örömömre szolgálna, ha valamit tehetnék önért - hiába számkivetettek mindketten a saját szintjükből, attól még nem lesznek egyformák. Lambert inas, és ezzel minden pillanatban tisztában van éppen annyira, mint most a másik jelenlétének. Szusszanva helyezi vissza a nehéz üstöt, de jól boldogult vele, a törölközőket elrendezve dolgavégezetten egy kicsit balra a férfitől áll meg, mögötte, de nem egészen, inkább mellette, hogy lássa a szeme sarkából. Azonnal nyúl a levetett ruhadarabokért, hogy azokat elhelyezze, a fürdő kellemetlenül tágas, minden karnyújtásnyinál messzebb van, de így éppen kényelmesen el tud mozogni még ember a fürdőző körül. Ezt jelenti hát úrnak születni kényelemben és szolgálókkal körülvétetni magukat. Ráadásul Lambert jó arcú fiatal férfi, már majdnem harminc lehet, de egy kicsit idősebbnek tűnik, gondosan borotvált arca ovális, a vonásai tiszták, a szemei nagyok, megnyerő megjelenését csak a szigorú arckifejezése teszi kelletlenné, ami szigorúság inkább befelé irányul, önmagát drillezi vele, hogy a lehető legjobbat adja, így szinte elöli az arcából az életet. Nem úgy a szemeiből. Még a testmeleg inget félretéve sötét lélektükrei összefogják a látványt, a pupillája kitágul, bár a lámpások nem ragyognak tékozlón idebent, sok árnyat teremtenek, amik között elrejtőzhetne a remekbe szabott test. Furcsa is lenne, ha Dorian lenne az első férfi, akit így lát, ám mégis, egyetlen test sem olyan, mint a másik, még a harcosok között sem. Megijesztik a hegek, forró borzongás éled a láttukra a tarkóján, csak elképzelni tudja a harcokat, amik ilyen nyomot hagyhatnak, csak kocsmai elbeszélésekből ismeri a vadállatok kegyetlenségét és erejét, csak a romantikus elme az, ami mindezen torzulásokban a test ékszereit látja. Mint egy lánc, nem finom és nem ékköves, mint a kötél, ami a bitót jelentheti, de nincs sehol mégsem.
- Egyet se féljen, a báró roppant türelmes lesz önnel - hazugságfölde, honnan is tudhatná, ám ezt kell mondania, ezt kell hinnie, és ezt kell ígérnie egyenesen a másik szemébe feltekintve, bár a gondolatai ott járnak, ahol annak a kezei... nem tehet róla, a tekintete esdőn lehull, mint a nadrág, amiért kinyúl, gonddal összehajtja, de nem is figyel rá, mert a tekintete elidőz a másik nyurga alakján, hosszú combjain és hasán, s csípőjén, mert kérte, hogy alaposan figyelje meg... megrettenten kapja fel a pillantását, most lenne jó elmenekülni, visszaszaladni a cselédszállásra, ahonnan jött és ahova való.
- Ó - megkönnyebbülés hallatszik a hangján, noha egészen megsápadt korábban, az arcába visszatér az élet. Kérték már nemesurak szívességekre, amiket közel ennyire sem fűlött teljesítenie.- Alkalmatlan vagyok én erre a feladatra uram. Talán a főudvarmesternek, vagy őbáróságának személyes inasának volna a tisztje ilyen tanácsokkal ellátni önt, és még talán bátorságuk is lehet - mintha elfeledkezett volna róla, egy oldalsó polcról porcelántartóban elfolyt szappanzsírt kínál, dús levendulaillat száll fel a fedele alól, ahogy megnyitja a tisztálkodószert.

Szereti, ha valaki ismeri az írott, s íratlan szabályokat, azoknak pedig maradéktalanul képes megfelelni. Olyan adottság, mely neki nem jutott, önmaga sokkal többet szeg meg azok közül, mintsem tökéletes lehetne, bár az esetek többségében úgy siklik a felelősségre vonás élezett, vérszomjas pallosai között, mint sikamlós testű kígyó a buja dzsungelek mérgező zöldjében.
Csak lassan oldoznak fel a tükörszemek, a sűrű szempillák árnyéka végigmossa a pillantást, s mintha meg sem csillant volna korábban rajta az inas bűne; a félvér ismét távoli, hűvös és talán... álomszerűen megbocsátó marad.
- Rendkívül bölcs meglátás. - Lamberttel ellentétben határozottan állást foglal a kérdésben. Ő maga is azt látja megfelelőnek, ha a fiatalokat idejekorán megismertetik a megfelelő harci eszközökkel. Az erőnlét, szívósság, erő, ruganyosság, az érzék maga, az irányított ösztön mind-mind olyan tulajdonságok, melyek csak hosszú évek kitartó munkájával és gyakorlással érhetőek el. Ahogy komolyodik az elme és érik a szív, a tudat, s a test éhesebbé válik, s idővel már egészen más tanokat kell magába szívnia a nemesembernek. Mikor máskor is lenne alkalmasabb?
Örömére szolgálna? Milyen különös. Anyjának igaza volt, mikor családjuk fészkét kígyóveremhez hasonlatosnak találta. A hazugságok úgy vesznek körbe, mint a mérgező csúszómászók, kicsik és nagyon, nyeszlettek és kövérek, mind azt sziszegik amit a nagy könyv szerint szólni kell, s egyetlen igaz szó sem hagyja el a szájakat. Más ez mindattól, amiben felnőtt. Nem mert kedves szülője ne lenne éppúgy egy álnok, ámbátor kétségkívül gyönyörű szörnyeteg, hanem mert a harc már csak olyan, hogy a penge beszél és a vasakarat. A tűrőképesség nem hazugság, a fájdalom valós, a sikolyok a világ egyetlen őszinte hangjai. Ez a hely itt... valótlan. Fertő, díszes, bűzös lápi mocsár, melyben fulladásig fürödhet.
Kár ezért a szép arcért. Elcsúfítani azzal a végtelen érzelemmentességgel, a szigorúsággal, a feszült koncentrációval, mellyel igyekszik nem reagálni. Lambert jó inas és mégis... ki lehet billenteni a lelki egyensúlyból. Látja, érzi rajta. Bizonytalanság van benne, holott egy inas sokszor nemesebb és feddhetetlenebb kell legyen, mint az úr, melyet szolgál. Csak ekkor van joga óva inteni, tanácsot adni és felhívni a figyelmet a hibákra... jól teszi, hogy megbízza ezzel a szőkét?
- Ebben nem kételkedem. - "Tudom, hogy tudod, hogy hazudok." Ezen egyetlen mondattal jellemezhető kettejük igaztalan eszmecseréje. Dorian nem hülye, hogy nagybátyja... türelmére alapozzon. - Mégis végtelenül hálátlan lenne tőlem, ha kihasználnám a jószándékát. - Lepillant a férfire, ahogy az lehajol mellette, állát enyhén oldalra biccenti. Nem csinál semmi különöset, mégis valahogy gyönyörűen megszületik a pózból a szimbolika. Figyelme célzottan kalandozik végig az inas arcélén, amíg az rajta legelteti szemeit. Igen. Kifejezetten kár egy ilyen szemrevaló pofiért. Uralkodik vonásain, nem rezdül arra a rémült pillantásra, holott belül, valami pokolsötét mélységben ördögien mosolyog. Óh, hogy gonosz lenne kissé? Zabálnivaló az a megkönnyebbülés. Belül magában és magának nevet.
- Ön kifogástalanul viselkedik, kedves Lambert, ámbátor túlságosan szerény. - Valahogy kiérezhető a szavaiból, hogy tökéletesen tisztában van a helyzettel és azzal a ténnyel, mennyire... megalázó egy utolsó, mocskos kis fattyút szolgálni a báró elismert, törvényes vérei helyett. És tisztában van azzal is, hogy a férfi egyetlen arcizma sem rándult mindeközben. - Úgy hiszem tökéletesen alkalmas a feladatra. - Míg beszél, végignedvesíti testét a forrómeleg vízzel, majd lehunyja szemeit, ahogy a szelence nyílik, mélyet lélegez orrán át a levendulaillatú levegőből. Mosoly rándul a száján. Az anyjára emlékezteti. - Szolgáljon bizalmam és engedélyem bátorságaként. Lehet őszinte velem. - Pillant fel, s kinyúl a tisztálkodószerért. A zsíros, illatos szappan gyönyörűen fénylik napbarnított bőrén.

Az ember általában nem azt szereti, ami önmagában is biztosan megtalálható tulajdonság, erény és képesség, hiszen az azonosság untató is lehet. A közös igényességben nincs kivetnivaló, persze, de az ősek vére kiált Aratonban akkor, amikor örömét leli az engedelmességben, alázatban, szolgaszolgálatban.
Főhajtással köszöni meg a báró nevében az elismerést, kétség nem férhet hozzá, a völgy ura bölcs, nem csak a völgy ügyeiben, a városok és falvak kormányzásában, de a gyermekeinek neveltetése terén is. Ám a bölcsesség még közel sem jelenti azt, hogy az inasnak tetszik, amit lát, és nem tartja félelmetesnek azokat a kis szörnyetegeket, amik értő, gondos és szerető kéz alatt nevelkedhetnek. Ő persze soha nem gondolna eképpen azokra az elbájoló gyermekekre, akik a nagy házba az ifjúság bimbózó életét viszik, olyan önfeledt vidámságot és elevenséget, amire Lambert már nem is emlékszik a saját ifjúkorából, és talán nem is volt annak része soha igazán.
Örömére szolgálna, ha Dorian elégedett lenne vele, és mert kettőjük helyzete úgy hozta, hogy ehhez a szolgálatára kell lennie, hát ebben kell megtalálnia az örömét. De ez nehéz. Az emberi természettel ellenkezik, de az emberi természet már csak olyan, hogy nagyon is szeret egyeseket a természete ellen való viselkedési formába kényszeríteni, és rögzíteni azokat dinasztikusan. A filozófusok nagyon sokat tanácskoznak erről, de még nem jutottak olyan végeredményre, ami nemesembert és nemtelen egyként megnyugtatott volna.
Ha Lambertet kérdezik, határozottan az a véleménye, hogy DOrian nem teszi jól, ha beléhelyezi a bizalmát, ám a klasszikusok szerint éppen ez az, ami a leginkább alkalmassá teszi a megfelelő vélemény megfogalmazására a férfi számára. A lehető legjobban szabályozza önmagát, és ha nem is mondja ki, de a matematikusokat megszégyenítő pontossággal tisztában van azokkal a dolgokkal, amikben Dorian eltér az elvárhatótól. Csak az tudja pontosan meghatározni egy szolga viselkedését, aki az úrét is ismeri, ám az inasnak nem feladata megtanítani az urat úrnak lenni.
- Az urak jószándékát elfogadni egyáltalán nem hálátlanság - felmenti Doriant, miközben felpillant rá, alig jön zavarba a tekintetétől és a közelségétől, csak a homloka pirul bele, ám éppen az imént hajolt le, a vér pedig igen mozgékony még az ő testében, elég fiatal hozzá, és elég sok benne az elfojtás ahhoz, hogy fel-felbuzogjon.
- Nagyon ragaszkodik hozzá... akkor kérem engedjen meg egy merészséget - biztos kézzel tartja a szelencét, a pillantása követi a másik kezét, a zsíros fény szétterül a bőrön, ráissza magát az izmokra, tisztítja a testet és elnyugtatja a lelket, megmámorosodottan lélegzik egy mélyet, hogy jusson az ő érzékeinek is az úri kence hatásából, drága holmi ez, még soha meg nem érintette a kezével, a patikus kikeveri, a fürdésre pedig... nos nálánál különlegesebb inatokat alkalmaznak. - Egy inas sem lehet elég szerény. Csak zavarba hozza a hozzánk hasonlókat azzal, ha ilyeneket mond - nincs ebben semmi játékos vagy pajkos, egyértelműen kimondja azt, ami kimondásra érdemes, és mégis, szégyenkezve süti le a szemét a kedvére való látványról inkább, és a padló érdemtelen, sötét köveit személi.
- De persze, ez esetben hozzá kell tennem, hogy kevés előkelőség ilyen közvetlen az inasokkal. Ha nem tévedek, önöknél a háztartás szerényebb volt? - pillant fel végül mégis, fél szemében tükröződik egy lámpás fénye, forró figyelemmel füröszti a meleg vízzel tisztulót.

A főhajtás egy nagyon különleges gesztusa a világnak. A tiszteletet hivatott megadni annak a félnek, aki előtt fejet hajtunk, ám nagyon sokszor éppen arra szolgál csupán, hogy a valódi gondolatokat elrejtse a felettes hatalom elől. Aki fejet hajt, annak arca nem látszik, s gondolatait titkok maszk-homálya fedi. Ha tehetné, betiltaná a hajbókolást. Nem mert ne lenne igénye arra, hogy szolgálják, hanem mert a szemei tükrök... látni akarja a megvillanó jellemet a másik lény lelkének ablakain, amikor leginkább alárendeltnek érzi magát.
Hogyan másképp élhetne túl egy ilyesfajta família, mint ha szörnyeket nevel? Szörny a báró, az alighat poronty, a nem elég távolra tagadott nőstényördög, s pokoli a fattyú maga, akit most mégis oly gondosan kell szolgálnia Lambertnek, mintha ugyan kijárna... s ugyan, ki mondja, hogy nem? Az inas... ő mondhatná, de nem teszi, csak néma hang benne a gondolat, ami messze nem jelenti, hogy Doriannek nincs füle rá. Micsoda arrogancia! Sosem volt törvényen kívüli gyermek, mégis fattyúnak tekintik. Anyja házassága érvényes volt, így a gyermeke is, csupán a Syemons vér nem ismerte el többé a magáénak. Milyen... megalázó. Ha a vérére tenne, hát alázna ő maga is, még ha nem is feltétlen hasonlóképpen.
Dorian szerint nem tenné jól, ha bárkibe is bizalmat fektetne ezen a világon önmagán kívül. Nem bízik az inasban, aki más urat szolgál. Nem bízik a báróban, aki nyilván módszeresen óhajtja kihúzgálni majd méregfogait. Nem bízik a gyerekben, aki már most halálról fecseg és nem bízik az anyjában, aki bármikor feláldozná a hatalomért cserébe. Kevés erre a fény, s ah túl sok az árnyék! Mégis, amire kéri, Lambert tökéletesen alkalmas. Elég volt ennyi idő, hogy felmérje, s ha végül mégis csalatkoznia kell, hát... ne kockáztasson sosem, csak mert csalódás érheti? Ugyan már. A félelem olyan úri luxus, melyet nem engedhet meg magának. Legfőképp itt nem.
Talán az inasnak önmagában nem feladata a tanítás, de az igen, hogy szolgáljon. Ha a szolgálatára ilyesfajta módon keletkezik igény, akkor nem feladata az mégis?
- Ezzel aligha vitatkozhatom. - Biccent enyhén, eresztve a témát, nem látszik az arcán, hogy úgy érzi túlragoztak egy kérdést, ami merő hazugságokon alapszik, ám ott van a levegőben a kegyes elbocsátás. A témáé természetesen, nem a piruló szolgáé, akinek még nagyon-nagyon sok zavarbaejtő jelenetben lesz része az elkövetkező hetek, hónapok során, ha a továbbiakban is a tükörszeműt kell szolgálnia. - Kérem. - Elnézve pedig ezt az élvezkedést, egészen biztosan külön kérni is fogja, ha esetleg Lambert feloldozást kapna bűne alól és máshova osztanák... már feltéve, hogy neki magának lesz lehetősége rá. Talán... nem ártana találkoznia lassan a báróval is, hm?
- Valóban? - Van miért lesüsse a szemeit az inas, ugyanis ha saját hangjába nem is bujálkodta bele magát semmiféle mögöttes utalás, a kígyónyelvű egyetlen szavát úgy hálózza be, mintha értelme sem lenne máshogy ejteni. Állát előre fordítja inkább, nem néz Lambertre, keze lecsúszik saját hasfalán, derekán, csípőjén, ölén, combjain. Nem sieti el a fürdőzést, de nem is késlekedik, hogy az felróható legyen.
- Nem téved. - Hangja kellemesen eldorombol, amint a melegvíz ismét végigmossa testét. Letisztogatja magát az olajos anyagtól, amíg beszél. - A személyzet soha nem volt több három-négy főnél és ennél lényegesen közvetlenebb kapcsolatban álltunk. - Annyira nem is nehéz elképzelni a dolgot. Egy asszony, aki főz a konyhán, egy cselédlány, aki takarít, egy férfiember a kertre, javításokra és egy fiú a halászatra, állatokhoz, piacra járáshoz. Nagyon sokszor ez egyetlen család a tehetősebb szolgálatában. Ha pedig az utóbbi nem hordja fenn az orrát, hát óhatatlanul is kialakul a felek között egyfajta közvetlenebb, természetesebb kapcsolat. Nyilvánvaló, miért nem folytathatja itt ezt az elvet.
Halkan sóhajt, pillantása visszaolvad valamiféle érzéketlenebb, hűvösebb, csendes viharú higanyszürkébe, oldalra nyújtja kezét a törölközőért. Szándékosan könnyen értelmezhető félre a mozdulat meghívásnak is akár. Túl élénk volt az inas figyelme ahhoz, hogy ne kísértse meg a kétértelműség.

Milyen kegyetlen is a messzire szakadt fiú, megfosztana egyeseket az egyetlen fegyverüktől, védőpajzsuktól a hatalmi erőkkel szemben, a lehajtott arcon vonuló érzések titkos, alvilági parádéjától. Olyan lenne úgy a lélek, mint egy város sikátor és alvilág nélkül, titkait kitárulkozó rakott terekben bővelkedő, parkos sétányokkal átszőtt pokoli utópia. De persze, csak egy kérés, van abban a rangban az Araton fiú, hogy megismételtesse a szavakat főhajtás nélkül. Gonosz játszma, de végül is, mi másért léteznének születési előjogok, ha nem ezért?
Az érvényességé kérdését a báróval alighanem megvitathatják. A jog már csak olyan, hogy azokat szolgálják ki, akik gyakorolják a formuláikat. Séraphine távozása kétség kívül olyan lépés volt, amivel kívül helyezte magát minden jogi formulán. Az élete a szökése óta nem érvényes. A létezése távoli földön nem érvényes. Syemonshoz méltatlan életet él, hát el sem ismerik azt. No persze, aki ezt a jogot elsősorban megszabta már csak egy szenilis öregember, új idők járnak, új szelek fújnak, új vér muzsikál.
Nem bízni bölcs és ostoba tett egyszerre. Aki nem bízik az nem is kaphat semmit az élettől, mert aki nem bízik, abban miért bíznának, miféle örömök juthatnának egy ilyen gyanakvással fojtóhurokká tett létben. Az inasban nem bízni kell, hanem használni azt, hiszen lehet bármilyen is, vannak bizonyos kötelékeket, amit egy jó szolga nem dobhat le magáról anélkül, hogy az egész életművét meg ne semmisítse.
Tanítószolga. Külön erre a célra idomított fajta. Még Lambert is hallott olyanokról, akiknek az úr megengedi, hogy akár el is verje a gyerekeit, hogyha az az okulásukra szolgál, de ő maga ilyesmire soha nem merészkedhetne, no meg persze, nem is hagyná neki a vörös kígyó.
Halványan elmosolyodik, számára a csend természetes, nem egyszer kell némán állva szolgálnia amikor úgy kívánják meg tőle, az a helyzet inkább új, hogy saját szavakkal saját véleményt kell formálnia. Zavarbaejtő, legalább annyira, mint a mezítelen Araton fiú természetes bájai, és még természetesebb viselkedése. Edzenie kell ehhez a lelkét, nem mintha a báró maga kevésbé lenne... magakellető, de hogy két ennyire távol nevelkedett fiú ennyire hasonlítson viselkedésben, ha adottságokban nem is, ez több az egyszerű szolgának a soknál. Mégsem háborodhat fel egy kitüntetésen, nem?
- Valóban - a szőkék hátránya, hogy az arcbőrük vékony, a pirulás azonnal kiütközik rajta, a füle bevörösödik, képtelen távol tartani magától a zavart, hiszen a szavak nyomán végigtekint rajta, és a mosakodás közelsége túlságosan az elevenébe tapint. Talán a büntetett jelenlét szentségtelensége. Nem akar itt lenni, és nem volna szabad élveznie a helyzetét, hiszen ez hátralépés a korábbi pozíciójához képest. Túl sok feszültség csomósodik össze ebbe az egyetlen jelenetbe. - Persze a lovászfiúkhoz hasonló képzetlen szolgákkal nem így van. Nekik bármit mondhat anélkül, hogy ők elgondolkodnának azon, hogy mit kellene válaszolniuk - töri meg a saját kínját a szavakkal. Elteszi a szappant, és felveszi a törölközőt, figyelmesen hallgatja a választ, értőn bólint, mint aki pontosan erre számított. Közvetlenebb kapcsolat? Ó nem, az irigység semmiképpen sem volt a várakozásai között.
- Fiatalabb koromban én szolgáltam ilyen háztartásban, megértem - halkan válaszol, mintha attól félne, hogy nem ura a hangjának. - Egy ilyen nagy háztartás nem működhetne így, az első inasok intézők is egyben, felelősek a vadászokért, a halászokért, a mezőgazdasághoz is értenek, inkább tanácsadók, mint inasok - nem irigyli őket, hiszen ő maga sosem lesz elég jól képzett és okos az ilyen bonyolult dolgokhoz, bár az sem állítható, hogy a képességeinek a csúcsa azt, hogy elegáns mozdulattal adja a törölközőt a férfi kezébe közelebb lépve. Rögvest kettőt fogott, az egyiket a kezébe adja, a másikat a széles vállakra teríti.
- Előkészítem az öltözékét - biztos benne, hogy a báró már nagyon türelmetlen.

Mi más is lehetne érdekesebb a magafajta számára, mint a személyiségek, legmélyebb gondolatok megnyilatkozása az emberek arcán? Az egész élet errefelé maszkabálnak tetszik, mindenki forró viaszba mártja fejét ébredéskor, hogy a hajnali csípős északi szél hideg, törhetetlennek látszó, puhán illeszkedő álcát dermesszen a vonásokra. Mégis, ha zavarba hozzák, a belső forróságtól kezd szétfolyni a maszk, s bizony az alatt nem mindig a szörnypofa tapad. Ha megengedné kettejük kapcsolata, hát végignézné, ahogy leolvad Lambertről a beivódott viasz és talán rápecsételné helyette a saját nyomát... túl korai.
Miként ez, úgy az a bizonyos vita is kimeríti a korai kategóriát. Nincs értelme felhoznia jogokat, mi több... meglehetősen tiszteletlen tett lenne jelen befogadott státuszában, ahol nemes egyszerűséggel hálásnak kellene lennie azért, amit kap. Még akkor is, ha szerinte járandóság, a világ értelmezésében úri kegy, sem nem érdemelt, sem nem szolgált, ámde dőrén osztott. Létezése érvényessége saját kincsként őrzött gondolat.
Nagyon sok víz kell lefolyjon a Levnán ahhoz, hogy engedje azt az elfenekelést. Tanítás és korrigálás között vannak különbségek. Nem várja el Lamberttől, hogy nevelje, mert nincs szüksége rá, hogy gyermeki szintről neveljék, a ház szokásait azonban ki mástól is szokhatná legkönnyebben, mint attól, akinek immáron az ereiben csörgedez? Ha nem is a kék vér, de az általa tintázott, szolgai változat.
Talán sokkal több a közös vonás benne és a báróban, semmint azt bárki sejthetné jelenleg. Dorian távol nevelkedett bár, nem eshetett messze a fájától, hiszen fél szülőága a törzshöz rögzítve tartotta akkor is, ha azok megpróbálták végleg elvágni a fertőzött nyúlványt. A vér nem válik vízzé. Így mondják, nem igaz?
A zavar egy megkapó jelenség. Árulkodik arról, hogy a szigorú küllem alatt nem kevés érzés zsibong. Lambert túl fiatal ahhoz, hogy igazán jól rejtse őket a végtelenségig. Mosolya nem ölt kaján élt, de megvan a maga egzotikus fűszere, hosszú pillantása csak néhány szívdobbanásig ingerel, utána meghagyja a légvételnyi szünetet, míg a másik lenyugodhat.
- Attól tartok, azt sokkal kevésbé találnám... szórakoztatónak. - Hogy ez mennyit segített a másik kínján, nos... nyilván nem sokat.
- És élvezte? - Biccenti félre az állát, a válla felett pillant a háta mögé lépőre. Csak szívdobbanásnyi idő, míg halkan hümmög, lehunyja a szemét egy pillanatra. - Azt hiszem ismét túl közvetlen voltam. - Nem kér bocsánatot, ellenben előre fordul, értő hallgatással fűszerezi a másik szavait.
- Érthető. - Biccentéssel ereszti a szolgát, az elvett törölközővel puhán itatja fel magáról a nedvességet, amíg az elkészül a ruhával... őszintén nagyon kíváncsi, mégis mibe bújtatja a báró. Nem áll szándékában megváratni a kelleténél tovább, így nem is pazarol időt sokáig a szárítkozással. Praktikus, alapos és gyors, alig telik el pár egy perc, mire megjelenik a szobában a derekára csavart törölközőben.

Bármi más. Mondaná a szolga. A politika. Mondaná a nemesember. A földet befolyásoló erők. Mondaná a tudós. A föld védelme. Mondaná a polgár. A kard és fegyverek rendben tartása. Mondhatná egy katona. Az asszonynép forró öle. Súghatná párásan a fehércseléd. A hatalom maga. Mondhatná a szerető anya. A törvények betartása és betartatása. Mondhatná a bíró. Élni, élni és élni. Mondhatná az aranyifjú. Inni, inni és inni. Mondhatná az alkoholista. Annyi minden van, ami érdekesebb lehetne egy az Araton fiúhoz hasonló teljes értékű és érdemű férfiú számára, hogy éppen az emberek és a lelkük érdekli, az arcukon hordott báb, a külső démon, ami felfalja a lelküket, a mutatott váz a belső helyett nos... mit is várnak egy el nem ismert fattyútól? Őrültnek született, szentségtelen nász boldogtalan gyermeke. És most itt van, őseinek házában, és a szellemek forgatják sírjukban az elfoszlott testeket.
A vér nem válik vízzé, és a víz sem vérré, ami közös bennük, az az ősiség jogán közös, még ha sértő is lehet a máshova helyezett jogi hangsúly, mint ami az egyén elképzelése ebben a helyzetben. Előbb-utóbb szembe kell néznie Doriannak a báróval, és az ő elképzeléseivel.
Lambert még nem halt meg teljesen belül, nem is elég jó. Neki még tetszik a mosoly, még érdekli, hogy a gazda elégedett-e vele, mert nem tudja magáról, hogy annyira gépies, hogy csak és kizárólag pontos és elégedettségre okot adó munkája lehet. Ennek megfelelően érzékeny, érző, és az engedelmessége is kicsit önző. Az úr elégedettsége az ő elégedettsége is, a szíve félredobog kínzó zavarában, ami túl nagy ahhoz, hogy egyszerűen csak lenyelje.
- Örülök, hogy szórakoztatónak talál - ha tehetné a padlóba süllyedne, felpillant a kérdésre, kék szemeiben tekereg a zavar.
- Nem igazán. Őszintén szólva ott sajnos nem voltak éles körvonalak, nem tudta mindenki, hogy mi a pontos hatásköre, ez a fajta fellazultság pedig kellemetlen és feszélyező - túl sokszor használja az "őszintén szólva" kifejezést, mintha ő maga sem hinné igazán, hogy a szavai őszinték. Nem bólint, csak lesüti a szemét, közvetlen bizony, ó de még mennyire, nem győzi a lelkétől távol tartani a zavar kutyáit, mielőtt széthordják és tépik azt. Gyorsan megtér hát az öltözékhez, igazán érdemes, egy úri szabó igényével igazítja el a másikon a drága kelmét!

A nadrág szűk, amibe Dorian öltözött, valódi bőr, igazán kiemeli a combjainak erejét, ölének ékét. A csizmáját is lecserélték, mégsem illik úri darabot felvenni, az újat fekete szalagok és ezüst csatok övezik, finom szállal varrták ki, és még soha, senki nem járt benne odakint. A derekára széles övet kötött Lambert, persze csak miután a tiszta, fehér ingbe belebújtatta, az anyagon vörös és barna minták díszítik egymást váltakozva, míg az ingre húzott mellény bőrére már nem jutott semmiféle cicoma. Határozottan nem úri öltözék, hiányoznak a családi jelvények és a káprázat, ám mégis tékozlóan finom az anyag, drága kelme, puha és vékony, könnyen elszakadna. A varrása díszes, a gallérja túl nagy, az a kézelőjén egy kis fodor éppen csak a nemességet odagondolja gyöngyös gombokkal.
Ellenben a báró, mint a páva, ahogy Lambert az ajtót nyitja úgy áll fel a ragyogó fénnyel teli, vakító étkező hosszú asztalának asztalfőjén. Az egyetlen mozgó pont ő és ezzel az egyetlen látható a tükrökkel erősített lámpások fehérségében, kínpalota a szemnek és csodás hatásvadászat, a férfi lángoló, vörös hajával, aranysújtásos zöld kabátjával több, mint lenyűgöző jelenség ebben a megvilágításban, ahogy határozottan Dorianhoz lép, a keze az alkarját kapja el, és jócskán felnéz rá.
- Végre megérkeztél öcsém! Örvend a szívem, és a házam, hogy itt vagy végre köztünk. Remélem az utad megfelelő, Lambert pedig kifogástalan szolgálatodra volt.

Mindent a maga idejében. Mondja Dorian.
Miért is foglalkozna mással, mint ami éppen előtte van? Ha a jövőben él, elúsznak mellette a pillanat szépségei, ha a múltban, hát menthetetlenül belehátrál valami váratlan borzalomba. Nyitott szemmel jár, a környezetére figyel, a színpadra, díszletre, kellékekre, s színészekre egyaránt; a jelent értékeli. Őrültnek tartják ezért? Nem számít. Minden haladó szellemre rányomják eme billogot, s bár nem minden tébolyult lehet zseni, a zsenik általában őrültek mindahányan. Foroghatnak súlyosabb dolgoktól is sírjaikban az ősök, mint a ténytől, hogy kitaszított fattyuk szolgálók személyiségét szedi fürdőgőzben párolt, zavarral fűszerezett cafatnyi ízekre.
Doriannak szembe kell néznie a báróval. Nem egyszer és legfőképp nem egy csatatéren, ám a jog éppen olyan, hogy csak a háború végére dől el, nem pedig csaták kimeneteleként. A jog gyönyörű dolog. Mindig ott lapul a háttérben, újra és újra megkérdőjelezett egyeduralkodó, mely mégis csak a végjátékban hoz örökérvényű döntéseket.
Lambert legvonzóbb tulajdonsága éppen az, hogy nem aszott össze benne az élő szellem. Nem préselték ráncos, érzéketlen öregemberré, a szemrevaló arc mögött éppúgy fiatal szellem lakozik. Olyan, ami kivívja a hamis-úr figyelmét akkor is, ha nem eldöntött, Lambert akarja-e valójában azt.
A tükörszemű mosolyog. Tisztában van azzal, hogy egyre mélyebbre nyomja a másikat a zavar tengerének forró sötétjébe, ám kegyes úr ő: engedi fellélegezni.
- Ez esetben szerencsés, hogy megtalálta az önnek megfelelő helyet. - Nem látszik az arcán, hogy mélyébe találnának a másik szavai, elegánsan biccent a témát lezárandó. Tudja, amit tudnia érdemes és érti a szavak és a gondolatok közti diszharmóniát. Nem pengeti most tovább újabb dallamra kényszerítve.
Nem kezdeményez ismét beszélgetést, az öltöztetést természetes némaságban tölti. Őt nem hozza zavarba a segítség, s most a tükörszemek sem fordulnak Lambertre, hogy az igazán kínosan érezhesse magát. Pedig azok az íriszek pontosan arra valók. Zavarba hozni. Gondolatokat elültetni, s lehetőségekkel kínozni. A tükörbe nézve olyan élesen megjelennek a hibák, az elvárások... s egy egészen másfajta, szinte misztikus valóság.

Úrként viseli az öltözéket, melyet nem úrra teremtettek. Annak ellenére, hogy nagyon is érti a kelmékbe szőtt bárói utalást, valamiképpen egész kisugárzása rávonja a maga egzotikus, előkelő kékvérfűszerét a látványra. A valódi nemes képes a koldus gúnyáját is olyan határozottsággal hordani, hogy az már önmagában is zavarbaejtő. Nyilván sokak bosszankodására pedig, Dorian rendelkezik ezzel a képességgel. A legkevésbé sem jön zavarba az illendőség határain belül meglehetősen magamutogató, környezethez képest egyszerűnek minősülő, veszélyesen könnyen téphető ruhától. Ágyas, hm? Milyen finom és otromba célzás is egyben.
A tükörikrű pillantáson macskásan villan az étkező fénye, mikor a férfi belép. Megadja a bárónak, ami a báróé, nem figyelmez másra, mint arra, aki minden figyelmet megkövetel maga körül világraszóló ékességével. Jellemét sejtve valószínűleg mindig rengeteget ad a küllemre, ám a hatásvadászat önmagában tagadhatatlanul a fattyúnak szól. Vajon félti az úr szépséges pávatollait a vérhigított kis feketebáránytól, hogy ilyen éles kontrasztot vágyik állítani kettejük közé?
Mocskosul lenyűgöző látvány. Hunyorog az első pillanatban, ahogy a szemeibe villan, ám arra aligha lehet panasz, hogy nem nézi meg tetőtől talpig. Menthetetlenül felzabál egyetlen hosszúra nyúlt, alapos pillantás.
- Fivérem. - Mélyen biccent, bár a közeli póznak hála nem hajthatja meg magát, így is elegánsan megadja a szükséges tiszteletet urának, s annak vonásai - mintha csak tükörbe nézne - szépen tetszenek vissza az íriszekből. - Megtiszteltetés, hogy itt lehetek. A háza egyszerűen lenyűgöző, igazán remek ízlésre vall, ahogy természetesen a választása is. - Utal az utóbbival már Lambertre. Minden kifogástalan. Természetesen. - Útmutatásainak hála az utam igen kellemes volt, igazán lekötelez. - Ah, szent kötél, égetnivaló vörös és sziszegő kígyófészek! Minden felvonás egyszerűen csak... undorítóan tökéletes.

Látnok volna Dorian? Egyetlen konzervatív sem látná annak, az emberekkel foglalkozás merő passzió, bolond, szabad városi népeknek és papoknak való szórakozás, akik szerint az egyénekben lélek lakozik, és mindenki ugyanolyan fontos lehet, ha a társadalom nem osztályozná őket. Képtelen és elfogadhatatlan gondolat, mégis egyre több híve van valamely érthetetlen okból kifolyólag, kisebb és nagyobb városokban, udvarokban, családokban. Mégis mi szükség van törődni az emberekkel akik körülveszik a nemtelen nemest addig, amíg a dolgukat kifogástalanul elvégzik és a szolgálatára vannak?
Lambert sok mindent akart, de jelenleg a leghőbb vágya pontegyszerű: megszabadulni ettől az átkozott pirulástól és zavartól úgy, hogy közben nem szabadul meg a munkájától is egy füst alatt. Kárhozat, nem most jött el az ideje, egy hirtelen mozdulatot tesz az elhangzókra, mintha kiejtené a kezéből a törölközőt, de aztán az ujjai újra biztos fogást találnak rajta, a száját pedig sápadtan becsukja. Micsoda egy hálátlan rossz lélek ő! Zsigerből fakadt a tiltakozás, a "megfelelő" szó hallatán. Mint a vörös posztó a bikának, úgy hat az örök emberi elégedetlenségre ez a szó. Nincs megfelelő hely. És hogyne volna! Csak ne volna olyan borzalmasan és undorítóan nagyravágyó, mint minden ember, akkor, és csakis akkor nem volna oka semmilyen elégedetlenségre. Szégyen a szolganévre ez a hozzáállás, hiszen még nem szolgálta meg a kiváltságosabb posztot, amire vágyik.

Az öltöztetés egyfajta művészet. Az anyag a test, ahhoz kell szabni minden egyes darabot, kötni a szalagot, igazítani a gombot, hajtani a szabást. A csontok és hús, az izmok játéka igazít, ami az egyik emberen kifogástalan, az a másikon ócska pongyolának látszhat, kecsesség és méltóság nélkül. Az ágyasruha kifogástalanul mutat Dorianen. Ez valahol helyes, hiszen a ruha öltöztet, de az ember ad neki jelentőséget, és szörnyen helytelen, mert a báró maga választotta ki a férfi számára, vakon és mégis tökéletesen. Van valami a másik egész mentalitásába, amitől illik ebbe a ruhába. Lambertnek el kell ismernie, hogy még egyiken sem mutatott ilyen jól ez azok közül, akiket hasonlóba öltöztettek ebben a házban. Még magán a bárón sem, pedig kedveli ezt az anyagot. És a fényűzést. A pazar szépséget, a tékozlás sötétre, völgyre szabott félgőzön égetett mértékletes mértéktelenségét. Nem úgy fest, mintha bármitől is félne, a mosolya ragyogó, a fogása határozott, az öröme éppen annyira látszik őszintének, amennyire felszínes olvasó számára a levele is.
- Hallod Miranda, kedvesem? Éppen olyan a hangja, mint apámnak pár évvel ezelőtt. Ha meg nem sértelek vele, nagyon irigyellek ezért. Erre-erre, ő Miranda, a feleségem - bár az asztalfőről kelt fel, a teríték egyáltalán nem úgy áll az abroszon, mintha ott állna valaki. Kecses nő jelenik meg Dorian tisztuló látása előtt, pompás ruhája aranyszínű, a vállára borított szőrme homoksárga, a haja ragyogó kalászfényű. Máris érthetővé váli Solomon aranyvöröse, a legjobb árnyalatokat örökölte a szüleitől.
- Örömmel hallom. Őszintén szólva aggódtunk kicsit, medvét láttak a déli határon, és farkasok portyáznak a környéken, de félre a félelmekkel, ülj csak le - azzal helyet ad a férfinek. Egy hosszú asztal hosszabbik oldalának közepén dúsan faragott szék várja a ház urát, a balján világosabb fával és huzattal húzott várja a vendéget. A többi szék sötét és szépen faragott, szemben ülnek a gyerkek, a családfő jobbján a feleség, miután kecsesen pukedlizet üdvözlendő a fiatal férfit. Aligha ez a megszokott ülésrend, a bent tartózkodó két inas közül az idősebbik arcán nehezen lepezhető rosszallás látszik. A hagyományok megbontása nemtelen pokol!
- Kényelmesnek találod a lakosztályodat? Lambert bizonyára szívesen kicsinosítja majd neked, ha nem megfelelő, a bútorokat is átrendeztetheted ha úgy találod... bocsáss meg, hozzák kérem a vacsorát - a báró dallamosan beszél, a hangja hipnotizáló, maga is helyet foglal, fehér kendővel megtörli a kezeit. - A gyerekek már majdnem elepednek a vacsoráért - mutat a szemközt ülőkre. - Úgy hallottam Solomonnal már megismerkedtél, Lothar kissé szégyellős - szintén vörös fiúcska, négy esztendős takarja el az arcát a fivére mellett ügyetlen kezekkel, fodros ruhácskában, mellette aranyszín hajú leányka tátja a száját a dajka ölében ülve, ő még aligha ehet önállóan, alig múlhatott két esztendős. - és Vylma, a büszkeségem.
Halkan néhány inas lép az asztalhoz, köztük Lambert is, kétféle sűrű levest, valami zöld, hal és algaillatú zselét, és kenyeret tesznek az asztalra. Kancsóban hoznak vizet és sört, kérdés nélkül töltik meg a kupákat.

Miért is ne, ha szórakoztatják? Éppolyan úri passzió ez, mint élvezni a pompát, a gazdagságot, a hatalmat, a befolyást, a jó ételeket, lovagi tornákat és drága ékszereket. Főként, ha a sors úgy hozta, hogy az úr megfosztatik születése okán ezen kiváltságoktól, s máshol kell megtalálnia a maga örömét. Doriannek is megvannak a maga léhaságai, de az emberi jellem... örök szenvedélye marad. Nem tart mindenkit egyformán fontosnak, nem hisz az egyenrangúság szentségtelen intézményében. A világnak szüksége van rétegekre, hierarchiára, utasítási rendszerre, szabályokra, különben összeomlik. Ez nem jelenti, hogy az egyes elemei nem vívhatják ki a feketebárány kétes értékű figyelmét.
Mint például az a nagyon is árulkodó mozdulat. Nem villan a tükörszempár, nem adja jelét, hogy észrevette volna, mozdulatai zavartalanul folytatódnak. Mégis tisztában van az elégedetlenséggel, az egyet nem értéssel, a belső vívódással. Kegyetlen azért, ha élvezi ezt? Kiváltani másokból bizonyos reakciókat, melyeket legszívesebben titkolnának inkább... nos. A titkuk nála biztonságban van. Jobb ezt gondolni.

Miért áll úgy rajta, mintha ráöntötték volna? Vajon a báró több ruhát is készíttetett, hogy végül a megfelelő szolga szemrevételezéssel eldönthesse, pontosan mely illik rá leginkább? Nem tudja, s nem is most jár majd utána ennek.
Valószínűleg kínosan kellene éreznie magát. Ha a világ fattyúnak látja is, törvénytelen, érdemtelen sarjnak, mely nem érdemli meg a családi címet, s léptei nyomán őseik forognak hideg sírjaikban, ő ezzel nem ért és nem is érthet egyet. Nem mondja ki, nem kürtöli világgá, mégis ordít a megjelenéséről, a kisugárzásából, a puszta fellépéséből, hogy nem elég alávaló, behízelgő alattom szolgalélek, miként az ilyen háttérrel illene. Ha a báró azt kívánta volna, hogy anyaszült meztelenül sétáljon be az étkezőbe, valószínűleg akkor sem zavartatta volna magát.
A báró... milyen istentelen természetességgel színjátszik! Egészen lenyűgöző.
- Valóban úgy gondolja? Ez rendkívül megtisztelő, bár úgy hiszem nekem van okom irigyelni Önt. - Pillant az aranyló nőre, ahogy az pukedlizik, ő meghajtja magát Miranda előtt, kézcsókkal üdvözli. - Ön rendkívül elragadó, Úrnőm. Örülök, hogy megismerhetem. - Mert báró ide, vagy oda, úgy illik, hogy annak feleségét is megfelelő tisztelettel köszöntse egy figyelemelterelő pillanatig.
- Magam is hallottam a szóbeszédet, ám szerencsére elkerült a veszedelem. Köszönöm. - Biccent az ajánlatra, megvárja, amíg Miranda helyet foglal, s csak eztán teszi meg ő maga is.
Túl előkelő helyre került. Nincs szüksége rá, hogy az inasok reakcióit tanulmányozza, nem idegen tőle az illem és az etikett. Teljesen biztos benne, hogy ezen a helyen itt és most neki semmi keresnivalója és mégis... a báró polgárpukkasztó magatartása leginkább saját hölgye és családja felé mérhetetlenül tiszteletlen. Futólag vizslatják a nő arcát a tükörszemek reakciókat falva. Nem elég ideig ahhoz, hogy tiszteletlen módon észrevehető is legyen.
Elmosolyodik a kérdésre, a gesztus kellemes, vonzó fényt ad a tükörszemeknek, mely méltó párja lehet a báró hipnotizáló hangjának. Méghogy irigyli? Mintha lehetne oka rá...
- A lakosztály több, mint pompás, báró uram mindenre gondolt. - Legfőképp az elhelyezkedés köztes üzeneteire, a finom szemrehányásokra és utalásokra, a büntetett szolgára.
Természetesnek veszi, hogy kiszolgálják, holott az aligha lehet természetes a magafajtának. Nem épp a zsoldosok dolga, hogy a megfelelő honoráriumért cserébe másokat szolgáljanak? Bárhogy is, a szeme sem rebben, ahogy jobbnál jobb falatok kerülnek az asztalra.
- Volt szerencsém. - Biccent már mosolyogva Solomonra pillantva, végighordozza figyelmét a gyermekeken sorban, ahogy a báró bemutatja őket. - Minden oka megvan büszkének lenni. Önnek gyönyörű családja van. - Még csak nem is kell megjátszania magát, avagy hazudnia, teljességgel igazat mond. A gyermekek nyilvánvalóan szüleik legjobb fizikai tulajdonságait örökölték, s az összhatás mondhatni tökéletes. Az arany és a vörös meglehetősen úri párosítás.

Az embert minősíti az, ami szórakoztatja, az, ahogyan és akikkel él, és az, ami a célja ebben az életben. Egy zsoldos esetében a család nem sok tudást ad az egyszeri szemlélőnek, sem a választott társak, bajtársak, barátok, szeretők és megbízók, marad a szórakozás. Elfajzott szórakozás egy ilyen férfinek a lélek, amikor mennyi normális testi gyötrelemben, harcias, férfias erőpróbában láthatná a kedvét inkább! A kegyetlenség elvárás, de csak ilyen helyzetben mutatkozik meg az, hogy a kegyetlenségnek is vannak olyan árnyalatai és színei, amikkel egyesek egyszerűen csak nem festhetnének képet.

Az élet nagy kérdései, alighanem az alaposságban lehet a megoldás, és valahol valóban ott pihennek a ruha másméretű ikertesvérei, arra várva, hogy egy szerényebb vagy dúsabb testalkatú másikat öltöztessenek fel magukba kevéssé úri módon, de annál kirivóbban, kifinomultan otrombán és rosszindulatúan, mégis gyönyörködőn. Ó igen, a báró arcán azonnal látható a tetszés, az elragadtatás, teljesen elégedett a választásával és a munkájával, bár az érdemen kétség kívül osztoznak Doriannel, hiszen az ő teste, az ő adottságai, és eleganciája az, ami igazán tartás és kiállást ad az ő mesterkedésének. Csapatmunka volt, igazán csapatmunka.
- Milyen modoros, de semmi szükség erre. Nagyon jól tudom, hogy ez a völgy szűkös élvezeteket tartogat egy világlátotta embernek, és a falak szigorúsága is szűkös keretek közé szorítja a lelket. A szabadság vágya pedig drága nővérem lévén a véredben van - a szavai szinte elúsznak, a hangja halk, lopakodó, mégis megül a fülben úgy is, hogy nem követel magának főszerepet az asszonya mellett.
- Köszönöm, részemről az öröm Dorian - a nő keze puha, a bőre illatos, ruhájának lágy anyaga hátraomlik a csuklójáról, látni engedi a karjának fehér bőrét, finom haloványságát, az erek kékjét, ahogy eltűnnek a bőr alatt. Hosszú ujjai nem visel ékszert, hattyúnyakát is csak egy sárgás gyöngysor díszíti a prém mellett. Igen egyszerű a pozíciójához képest, ennek ellenére a szépsége kifejezetten sugárzó és üdítő. - Kérem engedje meg, hogy Doriannek nevezzem, hiszen a család része - finom mozdulattal vonja vissza a kezét, és elfoglalja a helyét. Összemosolyognak a dajkával, alighanem ő hozta a házhoz az asszonyt.
- Ha lejjebb jönnek a vadak a következő hetekben kénytelenek leszünk megritkítani őket, remélem számíthatok a szakértelmedre - a báró maga is megvárja, amíg az úrnő helyet foglal, de kétség sem férhet hozzá, hogy valamennyien az ő bábjai, ő helyezett el az asztal körül minden férfit, nőt és gyermeket, és e hatalom mellett minden más gesztus árnyékot kap. Miranda azonban nem látszik megharagudni ezmiatt. Bátran a zsoldosra tekint, rámosolyog barátságosan, aztán a kupájába kortyol, pici, rózsaszín nyelvének hegyével nyalja le a sörhabot. A tisztelet és tiszteletlenség más dimenziókat kap.
- Nem mindennapi vendég vagy, és nem is tudjuk, hogy mi lehet a kedvedre, így aztán levesből is kétfélét hozattam, melyikből merhetek? - áll fel újra a báró, miután egy szelet fakó kenyeret félbetört és a tányérja mellé tett - Az egyik tárkonyos, gombás, vaddisznóhúsos raguleves, a másik lencseleves - megmeríti a merőkanalat, és ő maga szolgálja ki a levesből Doriant, Mirandát és a két fiút, a kislánynak külön tálkából adnak enni, de a zseléből már saját maguknak vehetnek mindannyian. A levest el is viszik az inasok, második fogásnak egyszerű sültek, törtkrumpli és gyümölcsök kerülnek az asztalra.
- Roppant büszke is vagyok rájuk - pillant fel aztán, ahogy újra leült, a fiúkon is valami büszkeségféle látszik, ahogy kihúzzák magukat, még a félőske is, már az evőeszközt vette a kezébe, így kénytelen belepillantani a tükörszemekbe, de gyorsan le is süti a szemét, nem úgy, mint a fivére. Solomon foghíjas mosolyában még mindig benne van az, hogy Doriant fel kell kötni, mert egy bandita, de ebben a ruhában egy kissé összezavarja a gyereki értékrendet.
- Jó étvágyat kívánok.
- Neked nincs családod? - kérdezi Miranda szépen, halványan, illedelmesen.

Szentségtelen csapatmunka az övék, bár esetében sokkal kevésbé célzott, avagy mondjuk inkább... lényegesen hosszabb ideig érlelt, mint a báró motivációi jelen helyzetre való tekintettel. Dorian a születése óta rá várt, míg Seryl... talán anyja levelének hála gondolt rá először igazán.
Megrebbennek a sötét pillák anyja említésére, higanyszerű pillantása szentségtelen ötvözete a fémnek és a kígyóméregnek: a megfelelő dózisban mindkettő halálos.
- Olyan embernek tartom magam, aki önnön döntéseiben találja meg a maga szabadságát. - Nem utasítja el a másik szavainak élét, de nem is hagyja azt a pengét saját húsába vájni.
Finoman érinti a női kezet, ám még így is érezhető sajátján a hivatásos kardforgató ereje és keménysége. Nem egy finom, mindentől óvott úr érintse. Olyané inkább, aki megtapasztalta már a világ fizikálisabb, kegyetlenebb, gyötrő árnyoldalát.
Miranda lélegzetelállító jelenség. Természetes bájait sokkal inkább kiemeli a visszafogott cicoma, mint tehetné azt akárhány ékszer. El kell ismernie, hogy Seryl választása asszony téren is meglehetősen... figyelemre méltó.
- Kérem. Megtisztel vele. - Mosolyodik, ahogy engedi a nő kezét, egy pillanatig sem tartja tovább, mint illendő lenne. Nem elutasításból nem tegeződik viszont, egyszerűen csak náluk ez nem szokás. Még a saját anyját is magázza, ahogy az illem megkívánja. Ha itt más is a helyzet, hacsak nem kérik, úgy nem megy elébe a kiváltságnak.
Messze nincsenek kétségei arról, ki irányít mindent ebben a színi előadásban. A báró egyszerre forgatókönyvíró, rendező, díszlettervező és főszereplő is. Tagadhatatlanul sokoldalú tehetség.
- Természetesen, állok rendelkezésére. Igen jól ismerem a környéken honos vadakat, a vadászat pedig már fiatal korom óta nagy szenvedélyem. - Ember és állat egyaránt, de talán az előbbi mégsem illik a vacsoraasztalhoz. Az olyan apróságok, mint a finom asszonyi flört már annál inkább. Ha jó tíz évvel fiatalabb lenne, talán még váratlanul érné az ilyesmi.
Felvonja a szemöldökét, ahogy a báró feláll és a merőkanálért nyúl. Ha valamire nem számított, akkor ez a mostani jelenet egészen biztosan kimeríti ezt a kategóriát. Hogy a család feje gyakorlatilag szolgafeladatra adja a fejét? Egészen megdöbbentő. És természetesen máris felveti a kérdést, vajon szintén a színjáték része-e, avagy valóban ez a szokás. Milyen különös...
- Ön túlságosan is figyelmes, bátyám. - Kifejezetten. Félelmetesen az. A cukormáz csak addig kellemes, amíg az ember gondtalanul elnyalogatja, utána... az édességből csak a méreg marad. - Ragulevest kérek, köszönöm. - Egyszerűen szürreális látvány, ahogy a báró mindenkit kiszolgál. Nem tesz rá megjegyzést mégsem. Milyen... idilli. Összezavaróan az. Az ember valahogy minden pillanatban arra számít, hogy szilánkjaira hullik szét tündérország.
Helyes félmosoly rándul a száján, ahogy a fiatalabb fiúcska lesüti a szemét. Egy pillantást azért tőle is elkapott, Solomon pedig... nos, megérti a zavartságát.
- Jó étvágyat. - Viszonozza ő is a jókívánságot, aztán belekanalaz az ételbe, bár ő maga nem vesz kenyeret is mellé. Többnyire rendkívül tudatosan étkezik, odafigyel, mit vesz magához. Az étel természetesen tökéletes. Mi más is lenne.
A kérdésre felpillant, a tükörszemek visszatükrözik az étkező fényűző világát, fókuszba vonva a női alakot.
- Bármennyire is szeretném, sajnos még nincs. - Hazugság. Van családja. Az itt ülők mind azok, a felmenői, az atyai rokonság, az anyja... mégis, aligha lenne megfelelő válasz jelen helyzetben. - Eddigi életmódom aligha tette lehetővé, hogy megállapodjak, így szívem leendő hölgye még várat magára. - Megvoltak a maga szerelmei. Rövidek, szenvedélyesek, forróak és mérhetetlenül törvénytelenek éppúgy, mint saját maga is.
- Kérem, mesélje el ön hogy találkozott a bátyámmal. Nagyon érdekelne.

A tudatlanság áldatlan áldás, nem minden jellem alkalmas arra, hogy évtizedeken keresztül erőszakos csírát dédelgessen, talán ha a báró hordta volna kölyökkora óta ezt a súlyos terhet, mostanra nem volna ilyen kifinomult, ilyen művelt, csipkedísszel virágba borított barbárságában gyönyörködő és gyönyörködtető.
- Bölcs szavak egy ifjútól, talán túlontúl bölcsek is - pillant a vörös a fivérre, mintha zöld szemében a léha élvezet mellett némi gyanakvás csillanna, egy kis rosszallás, árnyalatnyi gondolat, kikevert, selyemfényű esszenciája ismeretlen szándékoknak, mérgeknek és talányoknak. Vannak azok a titkok, amik idehozták Doriant, és vannak azok, amiért Seryl ezt engedte, mi több, a családra hivatkozva jóvá is hagyta, hogy a farkas beoldalogjon a bárányai közé, sanda mosolyával, tükörszemeivel.
- Pompás, legalább látják a városiak is, hogy tényleg megérkezett, na meg a vidék. Szeretik a vadászatokat, nem csak a hús és prém miatt, amikor ilyenkor szokásosan annak a falunak hagyunk, amelyik közelében a vadat elejteni sikerült, de mindig jó a népnek meggyőződni arról, hogy az uraik fegyverbíróak, és legyőzik a fenyegetést.
A szavak szépek, csak Miranda sóhajt, de hát neki asszonyi kötelessége rosszallania a vadászatot, amiben megsérülhet, vagy akár meg is halhat a hitvese idejekorán. Mondják ugyan, hogy az ilyen fiatalasszonyokat nem kell félteni, amilyen szépek és szerények, olyan önállóak, ha egyszer a férj, aki kiválasztotta őket elkerül az oldalukról, és a gyermekeiknek a legjobbat akarva a legjobbat teszik azzal, aki elég erőt ígér és mutat ahhoz, hogy az oldalukra fogadják, ezúttal már felborítva a természet rendjét.
Az inasok nem boldogok. Aligha lehet ez a szokás, vagy gyakorta nem boldogok sajátos uruk mellett. Nem panaszkodhatnak, és mégis panaszosnak tűnnek, a kezük tétlen, és a hagyományokért sóvárgó lelkük kielégítetlen, ám Seryl természetesen kifogástalanul meri teli a tányérokat, éppen addig, amíg az illendőség megkívánja, és amennyit jóérzéssel elfogyaszthat egy felnőtt, vagy egy gyerek. A szolgafeladat talán nem derogál neki, vagy a kiszolgálást emeli magasabb szintre, mindazonáltal a báró szájsarkában mosoly, így biztosan minden a legnagyobb rendben van.
- Hova is lenne ez a világ figyelmesség nélkül. Akárhova is születünk, arra ügyelnünk kell, hogy a figyelmességek mutatják meg másoknak azt, hogy milyenek vagyunk mi valójában - hazugság, hazugság, mennyi-mennyi hazugság a vacsoraaszta körül, de úgy tetszik, ez senki sem zavar. Csak Lambert szemléli sápadt elégedetlenséggel az urak és hölgyek evését. Bizonyára állt volna rendelkezésre.
A kölykök az anyjukkal együtt merítik meg a kanalukat, lelkesen falatoznak, és a korukbeliekhez képest tisztán, mit nem tesz az úri nevelé. Miranda kecsesen tartja a kezét, a báró pedig kényelmesen, egyértelműen nem sietős neki az evés, és nem is érzi magát kényelmetlenül. A pillantása ha nem is mániákusan, de el-elpihen az Araton fiú profilján, ha nem is gyönyörködik benne, de leggalábbis jól megnézi magának.
- Milyen figyelmes a leendő hölgyével, hogy nem kényszeríti őt magányra, miközben önt elhívja a nagyvilág - Miranda bókja édes, mint a méz és nincs benne olyan méregíz, mint a báróéba. Mit nem tesz a nőstény mivolt, vagy a puszta jóindulat. - És tervezi, hogy megállapodik mostanában?
A kérdést kérdés követi, a báró halkan kuncog, de mert nem neki szól a kérdés, nem is veszi át a válasz lehetőségét, bekanalazza a levesét, miközben Solomonra hunyorít, aki mindenféle magyarázat nélkül felpattan az asztaltól és elszalad.
- Ó csodálatos történet, de a maga teljességében nem terhelném vele most, azt hiszem, nagyon hosszúra nyúlna. Ősszel történt, a Papúr királyságában, jómagam onnan származom, az apám hatalmas erdőt birtokolt, aminek vadjai oly pompás zsákmánnyal kecsegtettek, hogy minden évben toborozták a vadászokat messziről. Jöttek szorgosan, próbára téve magukat, több napos mulatságban elidőztek náluk. A nővéreimmel régóta csodáltuk ezeknek a vadászoknak a bátorságát és ügyességét, ketten közülük az éves vadászverseny győztesének adták a kezüket, apánk legnagyobb örömére. Emlékszem, milyen nehezen vettem rá Serylt, hogy induljon a versenyen, hogy apámnak ezzel bizonyítson, emlékszem, mindig azt mondogatta, évről évre ahogy jött hozzánk, hogy nem veszi el a lehetőséget másoktól, szerényebb adottságokkal rendelkező férfiaktól a sikerre. El nem tudja képzelni, milyen nehéz egy gardedám oltalmában bármire is rábeszélni egy férfit, amiről beszélni sem illendő! - a nő hangja finoman gyöngyöző patak lágy, kavicsos locsogásához hasonlatos.
Újra nyílik az ajtó, és Solomon jön be rajta, díszesen faragott kis fadobozkát hozva roppant óvatosan.