Rendőrkapitányság (Bronx)

A topic eredeti helye

A kerület rendőrőrse. Külön mutánsügyi és egyéb lényekre szakosodott csoporttal.

A topic eredeti helye

#1 2010-01-27 12:14:14
Thorhalla
Rendőrkapitányság (Bronx)
A kerület rendőrőrse. Külön mutánsügyi és egyéb lényekre szakosodott csoporttal.


#2 2010-01-28 19:35:01
Thorhalla
VH – Hazatérés

Dave-t egyelőre még nem engedték ki a rendőrség épületéből, hiszen kiskorú volt, és így meg kellett várni, amíg valamelyik szülője megérkezik érte és ő nem viszi ki. Igen, New Yorkban mind a mai napig 21 éves kor volt a nagykorúság határa. Máskor talán ennek ellenére egy-két rendesebb rendőr el is engedte volna, de a srác hallhatta a rendőrségen benn, hogy a S.H.I.E.L.D. pont ma este készült arra, hogy egy őrszembrigáddal végigszáguld a városon és nagytakarítást tartanak, mint minden negyedévben egyszer. Ezért nem engedték ki Dave-t ma. Órák teltek el, olyan este 10 körülre járhatott az idő, amikor az anyja végre odaért hozzá és kiváltotta a fiút. Ahogyan kiléptek az utcára a megszokott borzalom fogadta őket, rosszarcú személyek mászkáltak, bár az őrszemriadó miatt a népesség megcsappant. Dave anyja leintett egy taxit, ami meg is állt anya és fia mellett, a nő már befele készült szállni, amikor a fiú mellett ott termett az egyik ismerőse.
- Csá Dave! – köszönt oda halkan. – Remek buli van a Central Parkban, jössz megnézni a balhét? Állítólag valami nagy fogás! Jó volna megnézni, nem gondolod?
A srác anyja közben beszállt a kocsiba és türelmetlenül nézett ki a fiára, hogy tegye ő is ezt.


#3 2010-01-28 21:47:51
Max Evans
Pár unalmas órát töltöttem az őrsön és nem igazán mehettem sehova, csak az automatához kéredzkedtem ki, hogy ehessek valamit amíg valamelyik ősöm nem jön értem, ott is foglaltam helyet amíg a lejátszón hallgattam az épp hangulathoz illő playlistem, nem mintha külön ilyen alkalomra lenne, ezek olyan várakozós zenék, kicsit laposak, hogy ne pörögjek túl így egyhelyben, de azért megvan a maguk hangulata. Közben a fura formákat néztem akiket a rendőrök berángattak az őrsre, némelyikre még kedvesen mosolyogtam is, majd megjött anyám, nem mintha túl jó kedve van, hogy innen vihet haza, de legalább nem csináltam semmi rosszat. Kedvesen elköszönök a rendőrbáktól a portán, majd ki kászálódok anyumhoz, mikor leint egy taxit, már pp szállnék be mikor egy ismerős hang szólít meg, nem tudom, hogy került pont most ide Phil és, hogy talált meg épp engem, de valahogy elkezd bennem motoszkálni egy pár dolog. Tipikus olyan ördög az angyal a vállamon menet. Hiszen tudom, hogy balhé lesz, de azt is, hogy muszáj ott lennem otthon úgysincs semmi dolgom. Intek Philnek, hogy megyek azonnal és behajolok a taxiba anyámhoz, az kezeimmel támasztom magam a taxi tetején.
- Öööö anya, az egyik ismerősömmel benéznék egy buliba, hamar otthon leszek, ugye mehetek? – Nézek ártatlanul anyámra, úgyse tud neki ellenállni.


#4 2010-01-29 11:50:32
Thorhalla
Amikor Dave intett Phil-nek, hogy várjon egy pillanatot a srác olyan arcot vág, hogy „ezt nem hiszem el, ugye nem gondolod komolyan haver?”, megcsóválja a fejét és hitetlenül tárja szét a karjait. Türelmetlenül dőlt neki a falnak, miközben odahajolt a fiú a taxihoz, hogy az anyjával szót váltson. A nő kérdőn és türelmetlenül pillantott ki a fiára és intett a fejével, hogy szálljon be a kocsiba. Összeráncolta a homlokát, amikor a fia előadta a kérését. Szinte felháborodottan rázta meg a fejét és szólalt meg.
- Szó sem lehet róla! – mondta. – Szobafogságon vagy a rendőrségi ügyed miatt és kéthavi zsebpénzedet is megvonom! Szállj be a kocsiba és indulunk haza!
Dühös volt és mindezt ellentmondást nem tűrő hangon mondta Dave-nek.


#5 2010-01-29 18:45:04
Max Evans
Phil pofa vágására csak egy sajnálom féle mosolyt eresztek meg, majd anyám papolására csak unottan bólogatok és a jobb kezemmel mutogatom, hogy papol, de az időelőtti balhé elkerülése végett úgy, hogy ne lássa.
- Értem, értem… Bla-bla-bla... – Közben intek a tető felett Philnek, hogy szépen induljon meg.
- Szóval anya…majd holnap találkozunk. – Intek halánték felől, valami szalutáláshoz hasonlatosat, majd egy kis rugaszkodás után átugrok a csomagtartó teteje felé és követem Philt amerre megy, átugrálva az akadályokon és amíg a közelben vagyok még integetek is anyának.


#6 2010-01-29 20:47:04
Thorhalla
Dave a háta mögött halhatta, hogy a haverja felröhög, mikor a srác mutogatta, hogy az anyja mit csinál. Ahogyan jelezte neki, hogy induljon a srác egyből már indult is. az anyád döbbenten nézett rád, amikor végül szalutáltál neki és nem pedig a kocsiba szálltál be és már indultál is a haverod után. Azonnal pattant ki a kocsiból, de ekkor már olyan távolra jutottál, hogy tudod soha sem érne utol. A forgalom pedig elég nagy volt ahhoz, hogy a taxival se érhessen utol.
- David Turner! – halhattad az anyád kiáltását. – Azonnal gyere vissza!
De ti már messze jártatok és ha követted Phil-t, akkor a metróhoz ment és azzal indultatok el a megfelelő helyre. Olyan fél óra utazás után meg is érkezetek a Central Park közelébe, aminek a környékén már most minden tele volt Őrszemekkel és persze a park kapui is zárva voltak.

Egy szűk sikátorban állok, és még egyszer ellenőrzöm a felszerelésem. A tárak tele vannak, a fegyverek hibátlanok, hangtompítók a helyükön, a gránátjaim is megvannak. Tökéletes. Nem húzhatom sokáig az időt, ki kell használnom a lehetőséget, amíg a rendőrök többsége távol van. Ott, ahol a sikátor a rendőrség utcájába torkollik, óvatosan körülnézek. Undorító, lepukkant környék, pont olyan, ahol ezek a koszos punkok otthon érzik magukat.
A behatoló akciók mindig a legnehezebbek. Sokkal kényelmesebb rejtekből elintézni a katonákat, aztán mondjuk eltéríteni egy kamiont. Nem túl nemes módszer, de ez már kevéssé zavar. Olyankor nem probléma a túlerő, az ilyen szituációkban viszont mindig van bennem egy kis félsz. Bár az tény, hogy nekem több esélyem van mint az átlagnak. Napról napra tapasztalom, hogy mekkora áldás a képességem. Nélküle már rég valami árokban hevernék, és vidáman rágcsálnának a kukacok. Ennek ellenére óvatosnak kell lennem. Nem tudom, hogy mekkora az esélye, hogy eltalálnak, de biztos, hogy nem 100%-os a védelem. Eszembe jut, hogy egyszerűen bevonulok, és a meglepetés erejét kihasználva lelövök mindenkit, de ez nem biztos, hogy jó ötlet. Nem tudom mennyien vannak, és hogy hol tartják a lányt. Cselesebbnek kell lennem. Ugyanakkor törvénytisztelő polgárnak álcázva sem mehetek be, mert a biztonsági kamerák rögzítenék az arcomat, és az gyakorlatilag a pályafutásom végét jelentené. A lehetőségeket mérlegelve arra jutok, hogy az első verzió kisebb kockázattal jár. Elindulok az épület felé, bal kezemben fénygránát lapul, a jobb kabátom alatt a nehéz pisztolyt szorítja. Belépek, és kérdés nélkül lelövöm az első rendőrt, akit meglátok, majd ha van lehetőségem, még egyet. Ezután eldobom a fénygránátot. Elfordulok, és eltakarom az arcom. Nem lenne jó azon elbukni a meglepetést, hogy engem is elvakít a saját gránátom. Az általa okozott zavart kihasználva kitakarítom a szobát. Ha van bent civil, igyekszem nem kárt tenni benne, de nem ez az elsődleges prioritás. Ezek után fedezéket keresek, és várom, hogy a zajra jönnek-e az épület többi részéből. Ha igen, igyekszem rejtekből egyenként kiiktatni őket.

Amikor belépek az épületbe már látom, hogy hibáztam. Sokkal többen vannak, mint gondoltam. Nagyon sokkal. Hamis biztonságérzetbe ringattam magam, és most itt a jutalma. De már elkezdtem, nincs választásom. A gránát eldobásáig minden rendben megy, de az nem aktiválódik. Nincs időm B-tervet kigondolni, mert egy ütést érzek a tarkómon, és térdre zuhanok. Eddig nem volt mögöttem senki! Jellemző azokra, akik a vírustól kapták a képességeiket, hogy szinte véletlenszerűen használják, ám ez a fickó profi. Rögtön megfordulok, és rálövök, ha még ott van, de sok reményt nem fűzök hozzá. Közben, ha nem üt ki vagy lő le valaki, jár az agyam. Esélytelen, hogy ennyi embert el tudjak intézni. Egy füstgránát segítségével esetleg átjuthatnék a termen, de mi a garancia arra, hogy nem sül be ugyanúgy, mint a fénygránát? Nem leszek nagyon büszke erre a napra, ha túlélem. Ilyen hibákat már rég nem lenne szabad vétenem. Jelenleg az egyetlen konkrétum az, aki leütött. Valószínűleg teleportál. Ha nincs már mögöttem, szememmel egy semmiből felbukkanó alakot keresek. Ha nem látom, akkor sem pazarlom az időt, hanem igyekszem kiiktatni a megmaradt egyenruhásokat. Ha sikerül megölnöm a teleportálót, eldobok egy füstgránátot, és reménykedem, hogy ő hatástalanította az előző próbálkozásomat. Úgy tűnik a szerencsém elhagyott, de nem adom fel harc nélkül.

Megfordulok és lövök. Egy idősödő férfi az. Nincs rajta egyenruha. A golyó valószínűleg egyenesen a szívébe talált. Nagyon bátor volt, de nagyon ostoba. Egy kisfiú sikoltását hallom. Sírva rohan a nagyapja teteme felé, nem is törődve azzal, hogy ott vagyok. Tudom, hogy a legbiztonságosabb az lenne, ha őt is lelőném. A vírus óta nem tudni, hogy kinek van hatalma arra, hogy fegyver nélkül is megöljön. Nem vagyok képes ráemelni a pisztolyt. Nagyon rég éreztem utoljára megbánást. Miért most? Eszembe jut, hogy apám mennyit mesélt a nagyapjáról. NEM FOGLALKOZHATOK EZZEL! Nem kezdhetem el megbánni most a tetteimet. A vénember megtámadott, meg kellett halnia. Ez a világ rendje. Körbenézve látom, hogy az emberek az asztalok alatt lapulnak. Megpróbálom kizárni a gondolatokat a fejemből, és elindulok. Eldobok egy füstgránátot, majd azonnal még egyet, mert nem akarom, hogy az asztalok alól valaki eltalálhasson, és remélem, hogy ezzel átverhetem azt, aki hatástalanította az előző próbálkozásomat, feltéve persze, hogy nem az öreg volt. Fegyveremet szorítva elindulok a füstben a lépcsőház felé. Ha ez a gránátom sem működik, nem tehetek mást, minthogy rohanva próbálok átjutni a lépcsőházig. Mivel mozgolódást láttam ott, ellenállásra számítok.
Ha még azelőtt megérkezik Arzenál csapata, mint, hogy elindulhatnék, hangjukat meghallva megfordulok, és rájuk szegezem a fegyvert. Nem sütöm el rögtön, a feltámadó lelkiismeretem nem engedi. Mióta vagyok én ennyire gyenge?!

Az első gránát megáll a levegőben, és hatása nagyon kis területre korlátozódik. Telekinézis, hát persze. Elégedett mosollyal nyugtázom, hogy a második dobásra nem számított. Ekkor betörik két ablak, és újabb füstgránátok érkeznek. Riasztotta volna a kikötőben levőket valaki? De akkor miért nem lőttek egyszerűen hátba? Elindulok a füstben, két oldalt köhögő emberek. Közben azon gondolkozom, hogy hogy fogok kijutni, ha a bejáratnál rendőrök vannak. Remélem nagyon hasznos képessége van a csajnak különben itt döglünk meg mindketten. Egy esetleges támadásra felkészülve érkezem meg a lépcsőházhoz. Ott két kommandós fogad, ami arra enged következtetni, hogy jó irányba haladok. Szerencsére nem lőnek rögtön. Gyorsan túl kell jutnom rajtuk, mert valószínűleg felém tartanak a frissen érkezők. Gondolkodás nélkül eldobom a pisztolyt. Remélhetőleg ettől kicsit enyhül a figyelmük. Előrántom a két kisebb pisztolyom, és mindkettőt megpróbálom fejbe lőni. Ha esetleg valamelyik életben maradna, rögtön oldalra vetődöm, hogy ne legyek tiszta célpont, és újra próbálkozom. Ha sikerül az akció, felszedem a nehéz pisztolyt (azt jobban szeretem), a könnyűeket elrakom, és elindulok a lépcsőn. Ha van út lefelé, akkor arra, ha nincs akkor felfelé. Közben keresek valami kiírást, ami útbaigazíthat a fogdák felé, de nem igazán reménykedem benne, hogy találok ilyet. Természetesen a fegyverem készenlétben tartom.

Eldobom a pisztolyt, és ahogy földet ér, úgy tűnik sikerül a tervem. A két fegyver csöve lejjebb ereszkedik, jelezve, hogy gazdáik bedőltek a cselnek. Azonnal a két kisebb pisztoly felé nyúlok, és szinte rögtön lövök velük, amint előkerülnek a tokjukból. Most sem megy azonban minden tökéletesen. Ellenfeleim figyelme nem lankadt annyira, mint szerettem volna. Négy fegyver szinte egyszerre sül el. A jobb kezemmel nem tévesztek, a golyó a kommandós két szeme közé csapódik, ám a másiknak sikerül kitérnie. A felém tartó lövedékek ártatlanul haladnak el mellettem. Már megint megmentett a képességem. Amikor a még életben levő katona felugrik, alig egy méterre van tőlem. Oldalra próbálok vetődni, de nem biztos, hogy lesz rá elég időm. Mennyi az esélye, hogy ez sem talál el? Ha valami csoda folytán megúszom, a vetődés után rögtön, mindkét fegyverrel tüzet nyitok. Ha nem halálos találatot kapok, akkor is igyekszem a fájdalmat legyűrve visszatámadni. Ez esetben nem biztos, hogy mindkét kezemet tudom használni, de amire képes vagyok, azt megteszem. Ha minden jól megy, felveszem a nehéz pisztolyt, kifújom magam, és tovább indulok.

A golyó csak az oldalamat súrolja. El se hiszem. Az igazi megkönnyebbülést csak akkor érzem, amikor ellenfelem holtan esik össze. Felveszem a nehéz pisztolyt, a kisebbeket elrakom, és elindulok. Az oldalamba időnként belehasít a fájdalom, de nem törődöm vele. Hamarosan meg is érkezem a cellákhoz. Ott meglátom Arzenál csapatát. Nem tudom kik ők. Ha harcolnom kell velük, a legjobb lenne a meglepetés erejét kihasználva most elintézni őket, de nem tűnnek rendőröknek. Amikor az íjász kirobbant egy cellát, egyértelművé válik, hogy céljaink hasonlóak. Nem igazán szívderítő gondolat, hogy fölösleges volt ez az egész vérontás. Azt se tudom, hogy jöttek be az épületbe, hiszen az ablakokon rácsok vannak, de ez tűnik most a legkevésbé fontos kérdésnek. Pisztolyomat készenlétben tartva elindulok feléjük. Közben benézek minden cellába, ami mellett elhaladok, de sehol sem látok olyan rabot, aki megfelelne a személyleírásnak, amit kaptam. Bármennyire el vannak foglalva a kinyitott cella lakójának kihozatalával, nyilván észre fognak venni. Külsejükből ítélve a csapat tagjai hozzám hasonló ellenállóknak tűnnek. Ha tényleg azok, azzal jelentősen megnövelik annak esélyét, hogy élve kijussak innen, és magammal vigyem a lányt, akiért jöttem. Egyértelmű, hogy legalább addig együtt kell működnöm velük, amíg el nem hagyjuk a kapitányságot. Szükség esetén ellentámadásra készen odakiáltok nekik:
- Kik vagytok?

Az, aki az íjjal kirobbantotta a cella ajtaját, most egy lánnyal a karjaiban lép ki onnan. Nem meglepő módon először támad, aztán kérdez. Szerencsére számítottam erre, és mivel nincs a legjobb helyzetben a dobáshoz, valószínűleg ki tudok térni előle. Már a dobás közben is egyértelműen észrevette, hogy valószínűleg nem vagyok rendőr. Kicsit meglepő módon rögtön be is mutatkozik. Úgy tűnik nem nehezítik meg az együttműködést. Kicsit tüzetesebben megvizsgálom a lányt, és látom, hogy valószínűleg őt keresem. Tehát tök fölöslegesen jöttem ide... óriási. Nem akarom húzni az időt.
- A Szellem vagyok. Lehet, hogy már hallottatok rólam. - mondom, nem olyan magabiztosan, mint szerettem volna. -Ha nem bánjátok, a ti kijáratotokat használnám.
Néhány másodperc szünet után így szólok a lányhoz:
- Azt hiszem érted jöttem. Te vagy az a lázadó lány, akit a napokban hoztak be, igaz?

Nem sokon múlt, hogy miután legyőztem két felfegyverzett kommandóst, egy eldobott kés végezzen velem, de végül sikerül kikerülnöm, csak a ruhámat szakítja el.
Nem vagyok igazán boldog a lány válaszától. Eddig még volt remény rá, hogy nem teljesen fölöslegesen jöttem ide, de most ez szertefoszlott. Igyekszem nem kimutatni a csalódásomat, és így szólok a lányhoz:
- Ez a legkevesebb. Hiszen egy a célunk.
Követem a társaságot kifelé az épületből. A csapat vezetőjének tűnő íjász kritikája -mivel jogos- elég érzékenyen érint, de ezt neki nem kell tudnia. Félvállról vetem oda neki a kontrát:
- Megfoghatatlan vagyok, nem észrevehetetlen.
Csendben követem őket. Látom, hogy a vezér észrevette, hogy nem léptem le, de nem szól semmit. A mai események hatására világossá vált számomra, hogyha így folytatom nagyon hamar elpatkolhatok, és rengeteg ártatlan vérét onthatom ki közben. Amikor elkezdetem önállóan tevékenykedni, nem ez volt a célom. A nagyapját sirató kisfiú hangja visszhangzik a fejemben. Voltak sikereim az elmúlt évben, de mégis csak egy tapasztalatlan és meggondolatlan kölyök vagyok. Ha ez a csapat befogadna, talán hasznukra lehetnék, és együtt többet tehetnénk Magneto ellen, ráadásul segíthetnek elkerülni az olyan hibákat, amilyet ma elkövettem. Eddig csak a saját hibáimból tanultam, és emiatt olyanok is meghaltak, akiknek nem kellett volna. Be kell látnom, hogy szükségem van társakra. Ahhoz azonban, hogy megkérjem, hogy vegyenek be maguk közé, valamilyen szinten meg kell alázkodnom, erre pedig nem olyan egyszerű rászánni magam. Csak lehajtott fejjel, egy szó nélkül megyek velük.