Halloween 2017 - Árulás az elhagyatott házban

Egyéb név: Jay,
Nem: férfi
Jellem: egoista, karrierista
Személyazonosság: ismert
Kor: 22
Család: Emma Anderson(anya)
Joseph Anderson(apa)
Robert Anderson(báty)



Foglalkozás: A Manhattan News riportere
Testmagassága: 178 (cm)
Testsúlya: 59 (kg)
Szeme színe: szürke
Haja színe: fekete 
Bőre színe: fehér
Különleges ismertetőjel: 
Egészségi állapot/ betegségek: laktóz intolerancia, távollátó, egyébként teljesen egészséges
Előtörténet:
Mit is lehetne rólam mondani. Nem mindig voltam ez a szexi bika, mint most vagyok. Eleinte én is az úgynevezett lúzerek csoportját növeltem. Apám még Németországból költözött ide az Egyesült Államokba és ismerte meg az anyámat. Hogy anyám miért szeretett bele egy unalmas fémkeretes szemüvegű német fickóba, aki valami papírgyárban kis főnök, arról fogalmam sincs. Szerintem csak rossz az ízlése. A lényeg az, hogy boldogok együtt. Én egyébként egy kertvárosi srác vagyok. A bátyám két évvel idősebb nálam. Mondhatni mindig kijöttünk egymással. Nem lógtunk folyton együtt, sőt kimondottan kevés időt töltöttünk egymással, de legalább össze se tudtunk veszni. Gyerekkoromban még egész könnyen tudtam barátkozni. Sokat lógtunk együtt az utcabeli gyerekkel. Később már nem voltam olyan népszerű. Tudjátok, hogy megy ez. Vékony testalkat, pattanások, szemüveg, jó tanuló, a suli újság egyik szerkesztője és köztudott, hogy tej fogyasztására hasmenése lesz. Nem volt egy élmény számomra a suli. Általában én voltam, akiket a lányok általában észre sem vettek és akire rászálltak a szekálók. Hogy lettem mégis az, aki most vagyok méghozzá egy nyár leforgása alatt? A válasz egyszerű. A bátyám elvitt egy építkezésre dolgozni. Ez volt a legrosszabb és egyben a legjobb ötlete valaha is. Megerősödtem kicsit, a pattanásaim elmúltak, a bőröm napbarnított lett és a szemüveg helyett kontaktlencsét kezdtem el hordani. Azt hinné, az ember ez nem számít sokat márpedig de. Akkortájt kezdtem el bulikba járni és menő srácokkal haverkodni. Ez pedig a suli újságnak is jót tett bár akkoriban már komolyabb újságok felé kacsintgattam. Csakhogy nem kacsintottak vissza. Megjelent pár kisebb cikkem helyi lapokban, de nem volt olyan nagyobb áttörés viszont valami csoda folytán sikerült bekerülnöm egy laphoz. Így hát jelenleg Manhatten News riportere vagyok. Jól hangzik mi? Hát elég fárasztó. A főnököm pedig egy hajcsár. Viszont tény, hogy sokan ölni tudnának a pozíciómért hisz bár én megyek mindenhová, én írom a legérdekesebb cikkeket és az én nevem is van ott ezen cikkek alján. Nem semmi mi.




Jó kapcsolatai vannak, tud fogalmazni, tájékozott a világgal kapcsolatban és amatőr szintű fényképész.

Név: Daniel Washington
Egyéb név(i): Dan, Dany
Nem: Férfi
Jellem: Nem törődöm, magának való, brutálisan szókimondó
Személyazonosság: nyílt
Születési helye és idő: 1972. november. 20. London;
Kor: 45 év
Család:
- Naomi Chambers (ex-neje)
- Zoe Washington (lánya, 16 éves)
Foglalkozás: Nyomozó
Testmagassága: 178 cm
Testsúlya: 67 kg
Szeme színe: Kék
Haja színe: Szőke
Bőre színe: Kaukázusi
Különleges ismertetőjel: Borosta, táskák a szemei alatt
Egészségi állapot/ betegségek: Láncdohányos. Ex-alkoholista. Sokszor gondolkodott öngyilkosságon. Gyakran kialvatlan.

Életrajza:
Beletelt jó pár évbe, mire rájöttem, hogy nem vagyok más, mint egy elcseszett Columbo hasonmás. Mármint annyira hasonlítok rá csupán, hogy nekem is van egy ballonkabátom és nyomozói munkát végzek. Éppen ezért vagyok gyenge hasonmás. Pedig az egész nagyon szépen kezdődött. Átköltöztünk az Egyesült Királyságból az Egyesült Államokba. Jó suliba jártam, kiváló osztályzattal és magaviselettel. Voltam katona. Elvégeztem a rendőr akadémiát. Szolgáltam és védtem azokat, akiket kellett. Még a nyomozói vizsgát is megcsináltam. Lett egy gyönyörű feleségem. Nagyjából ekkor kezdtem el cigizni és onnan már lefelé ment az út.
A lányom tizenhat évvel ezelőtt született meg. Ekkor már az itallal is gondjaim voltak. Nem kellett több egy-két évnél és a feleségem ott hagyott. Öröm az ürömben, hogy ez legalább felnyitotta a szememet annyira, na meg az akkori főnököm közbenjárása, hogy eltoltam a hátsómat azért, hogy kigyógyítsanak az alkoholizmusból. Ennek persze az volt a negatív hátulütője, hogy míg eddig lehetett arra fogni, hogy a pia miatt mondok ki mindent, és azért utálnak, most már józanul mondok ki mindent, ami a szívemen van, és azért utálnak. Ez persze leginkább az új főnökömre jellemző. A régi jó fej volt, talán mert régebb óta ismert, vagy tudom is én, de az ilyeneket nem vette fel és jól tudtunk együtt dolgozni. Ezzel az új fickóval pedig folyton veszekszünk, pedig én csak őszintén a szemébe mondom, hogy a felettesei hátsója a nyalókája. Arról nem tehetek, hogy erre aztán bedurcizik, mint valami kisgyerek. Mondjuk, lehet ez is az oka annak, hogy minden szar melót én kapok, míg azok, akik befogott szájjal bólogatnak neki azok meg megkapják a jobbakat. De hát ilyen a világ, kérem szépen.
Most is épp az ablakom párkányán álldogáltam, kezemben cigi és a kabátomat lobogtatta a szél, amikor megcsörrent a mobilom.
- Washington. – szóltam bele unottan a telefonba és egy jó nagyot szívtam a dohányrúdból.
- Mi ez a süvítés? Ugye nem az ablakodban álldogálsz megint? – a mély hang az egyik kollegáé volt. Nagyjából ő volt az egyetlen, aki tudta, hogy fontolgatom az öngyilkosságot, csak még soha sem jutottam el odáig. Talán féltem, vagy fene tudja.
- Csak a tetőre jöttem ki cigizni, Jones. Megint valami szar meló? – hajítottam ki a csikket, majd lemásztam az ablakból és a rozzant fotelbe huppantam le.
- Grover’s Cornersben egy házban láttak állítólag valakit, akit keresünk.
- Állítólag? Ez elég hasamra csapottan hangzik. Miért én, kellek ehhez és nem egy járőr? – valahogy sejtettem a választ a kérdésre.
- Mert nagy volt a pofád és a főnök téged küld. Üzenetben küldöm a címet, indulj azonnal. – és ezzel kinyomta. Halk dühömnek, hangos szitokszókkal adtam hangot. Közben az egész házat feltúrtam a nyamvadt kocsi kulcsért. A sarki boltban még vettem vagy két csomag cigit és utána beültem a tragacsomba és elindultam. Hogy a fene esne abba a ficsúrba.

Szakértelmei:
- Katonai, rendőri és nyomozói képzés.
- Jogosítvány.

Izé, én is jönnék House on the Hillezni, a kamasz sráccal aki szeret hokizni, neki jók a stat...
akarom mondani írok ma egy előtörit és editelem.


Név: Charles
Egyéb név(i):
Nem: Férfi
Jellem:
Személyazonosság: nyílt
Születési helye és idő: 1951. december, Virginia;
Kor: 65 év
Család: -

Foglalkozás: Nyugdíjas veterán
Testmagassága: 180 cm
Testsúlya: 74 kg
Szeme színe: fekete napszemüveg (amúgy barna)
Haja színe: ősz
Bőre színe: Kaukázusi
Különleges ismertetőjel: önmaga
Egészségi állapot/ betegségek: Láncdohányos, alkoholista, drogos
Életrajza:
Charles nyugat Virginiában született, egy büszke hazafias család egyetlen fiú gyermekeként. Ezen kívül volt két nővére és egy húga, úgyhogy elég lányos gyerekkora volt. Ettől függetlenül apja kemény kézzel próbálta nevelni, kapta a pofonokat és a derékszíjat szép számmal. Amikor semmi sem segített, meghozták a döntést - irány a katonai iskola. Ott majd fegyelmet tanul és rendet, mondogatták az ismerősök, és bólogattak, hogy tényleg jó ötlet ez. Nos, tényleg segített. Miután végzett, tiszti suliba ment, és büszke hadnagyként indult Vietnámba. Sajnos Nixon ekkor kezdte kivonni az egységeket, szóval a fiatal srác attól félt, hogy már nem sokat tehet a hazáért. Na, nem kellett sokat félnie, ettől függetlenül megkapta a harcot amit annyira szeretett volna. Ő volt az utolsó ember, akit kihoztak Saigonból. A háború véget ért, Charles elég halált és szenvedést látott, és elveszítette legjobb barátait, akikkel a tiszti sulit is végezte. Hazatért, és pár év békét szeretett volna szülei kukoricafarmján, de erre nem volt lehetősége. Átvezényelték Thaiföldre, és mivel a haza hívta, nem gondolkodott, ment. Részt vett Grenada inváziójában, és a Koszovói háborúval bezárólag mindenhol ott volt. Őrnagyként szerelt le, az afganisztáni háborúkat már otthonról nézte. Szenvedett a háborúk okozta stressztől, nagyon sok gyűlésre járt, és jelentkezett egy orvosi programba is. Kimutatták, hogy a marihuána segít neki legyőzni a stresszt, jobb az étvágya, és nyugodtabb is tőle. Orvosi receptre kezdte fogyasztani, időközben egyedüli birtokosa lett az egykor virágzó farmnak, de már régóta nem akart ezzel foglalkozni. Eladta, és vett egy kis házat, ahol boldogan élhette volna az életét. Sajnos nem csak a marihuánát fogyasztotta, különböző drogokkal és itallal keverte. Szép lassan kikészítette az idegrendszerét, ami csak egy dolog miatt volt még rosszabb - folyton fegyvert hordott magánál. Egy Beretta 92 lógott mindig az oldalán, nem félt nyilvánosan hordani, hiszen egy csenevész kölyök ne mondja meg neki, hogy mit csinálhat és mit nem. Nem félt a rendőrökkel összeakasztani a bajszát ha kellett, és nem hagyta, hogy semmibe vegyék. Egész életében harcolt, többet tett a hazáért mint a legtöbben, legalábbis ő így gondolta. Ezen kívül egy taktikai kés volt még mindig nála, és egy üveg brandy. Ezek nélkül még az ágyból se kelt ki soha. És most arról pletykálnak, hogy az elhagyatott házban, amire rálát a verandáról, valami mintha élne. Valami mintha lakna. A helyiek félnek, a rendőrség nem hajlandó semmit tenni, úgyhogy itt az idő, hogy Charles ismét tegyen valamit. Felkerekedett, hogy elfenekelje azokat a suhancokat, akik itt gerjesztik a feszültséget.

Szakértelmei: katonai kiképzés, jogosítvány, kukoricatermesztés

Rég voltam kalandon, lássuk mi lesz.



Név: Caroline Hex
Egyéb név(i):  Carrie
Nem: Nő
Jellem: Egész nyitott, közvetlen, de nem bírja az idiótákat*.
*Idiótának számít, aki valamilyen módon, akár "tartósan", irritálja, legyen az beszéd, viselkedés, stb.
Személyazonosság: nyílt
Születési helye és idő:  1998. December 11., Atlanta
Kor: 18
Család:
           anya - Renee Hex (halott)
           apa - Kevin Hex (46)
           nevelő anya - Emma Larson (37)
           fél-fiútestvér - Hunter Hex  (12)
Foglalkozás: tanuló (egyetemista "gólya")
Testmagassága: 175 cm
Testsúlya: 65 kg
Haaj színe: barna
Szeme színe: jobb szeme barna, bal szeme kék
Bőre színe: Kaukázusi
Különleges ismertetőjel: a szemei - heterokrómia, jobb oldalon ezüst orrkarika
Egészségi állapot/ betegségek: Ne tud róla, hogy bármi baja lenne.

Életrajza:

Egyszerű lány vagyok, Atlantából, aki "elutasítja" a divatot és mondhatjuk, hogy a természetesség hive, emellett realistának gondolom magam és kevés olyan dolog van, amit olyan véresen komolyan veszek, hogy totál ráparázzak vagy hasonló, ahhoz nyomós indok kell, amúgy halál laza vagyok, de azért egész komoly.
Nagy dolgokat nem tudok mesélni magamról, mondhatni tök átlagos életem volt, ömm nagy részt, egy mondhatni tök átlagos családban, egy tök átlagos csajként. Egy dolgot leszámítva, még kicsi voltam amikor anyát elvesztettem, fel se fogtam, így mondhatjuk egyszerű volt feldolgozni, ez kamaszkoromban került még komolyabb módon terítékre, de szerencsére rendes, szupportív családom van, úgyhogy reccsenni nem reccsentem meg tőle utólag se jobban.
De akkor, ketten maradtunk apával, mindössze 3 éves voltam, nehéz volt nekem megmagyarázni mi történt, de annyit tudni kell családunkról, hogy nem szeretnek félre beszélni, úgyhogy finom módon, de elég hamar szembesültem azzal mit is jelent az, hogy halál, igaz csak később sikerült felfognom igazán. Nem, nem úgy folytatódik a történet, hogy meghülyültem, pszichopata lettem meg blabla, tökre nem. Apát eléggé megviselte, már már kezdett megtörni, de itt voltam én, akiről gondoskodni kellett, ez is tartotta benne a lelket és állt talán jóval hamarabb talpra. A nagyiék segítettek be neki néha, báár kicsit messze laknak, úgyhogy csak hétvégékre, meg vakációkra lettem "lepasszolva", de ez a szokás azóta is megmaradt, de már önként megyek, tök laza kis faluban élnek, meg van a maga kis feelinges hangulata.
Pár év elteltével, apám megismerkedett egy másik nővel, Emmával, szerencsére nem a Csipkerózsika történetekben ismert mostoha típus, ellenkezőleg, tök jó fej, úgy kezel most is mintha a saját lánya lennék, így nekem is egyszerű volt elfogadni. Jó, lázadó kamaszként, azért a fejéhez vágtam az ominózus mondatot, hogy "nem vagy az anyám", de azt kb azonnal meg is bántam és szerencsére ő is tudatában volt, hogy csak a düh szólt belőlem.
Szóval kiegészült a család, minden happy, de azért mégse legyek már egyedül, kaptam egy kis öcsit, Huntert. Hát amilyen kis cuki volt kicsinek, egyre inkább kezd a szörnyeteg kategóriára hajazni, néha erősen gondolkodok, hogy megfojtom majd balesetnek álcázom, főleg most, hogy egyre nyílik a csipája, de áh nem komoly.  Ennyit a családról.
Utólag belegondolva, talán mégis volt egy kis hatása annak, hogy elvesztettem az anyámat, főleg a körülmények. Igaz, hogy beteg volt, de szinte biztos benne mindenki, hogy egy műhiba okozta a tragédiát, de tovább kellett volna terelni az ügyet, hogy kiderüljön hivatalosan is az igazság, amire apának se lelkiereje, se pénze, se semmije nem akadt, de örökké meg maradt az a tüske, mindannyiunkban, bennem persze miután elég nagy lettem, hogy tudjam a teljes igazságot.
Szóval ez a dolog a pályaválasztásnál bukott ki, az tény, hogy mindig érdekelt az anatómia meg minden, de arra nem számított egyik szülőm sem, hogy majd azzal állok eléjük, hogy boncmester akarok lenni, de nem akármilyen, igazságügyi. Igazából nem volt tudatos döntés, hogy most kifejezetten a történtek miatt, nem is tudom igazából honnan jött az ötlet, de mint valami sugallat érkezett a boncolás iránti érdeklődés, és mért pont az igazságügyi irány, hát mert az tűnik a leg..hmm...értelmesebbnek? Mondták, hogy majd megbánom, meg milyen sok szép más szakma van, meg milyen nehéz és megviseli az embert, de nem, én úgy érzem, hogy ezt akarom csinálni, elég erősnek és elhivatottnak érzem magam ehhez a szakmához és igenis szükség van rá, még ha nem is valami népszerű.
Szóval rágyúrtam az orvosira, meg is lett az eredménye, felvettek, első éves hallgató vagyok, innentől nincs vissza út, bár titkon reménykednek, hogy meghátrálok, ahogy meglátom az első hullát szemtől szemben, de legalább látszatra támogatnak, most már.
De az anatómián kívül, volt még valami ami mindig érdekelt, a halál utáni "élet", hogy mi lesz ha kiszállunk használhatatlan porhüvelyünkből. Sokat olvasgattam és elmélkedtem a témában, meg is van a saját kis elképzelésem, mert annyira naiv azért nem vagyok, hogy elhiggyek mindent amit összehordanak a neten, legalább a feléről sír, hogy akkora kóklerség, hogy meg kell tőle pusztulni. Sőt, valójában minden teória vérzik valahol, úgyhogy megalkottam a saját "szellemvilágról" alkotott képem, úgy a hihetőnek tűnő dolgokból. Például, hiszek abban is, hogy a leendő munkámmal segítek fényt deríteni, hogy mi történhetett egyes érdekes körülmények közt eltávozott személyekkel, ezzel segítve itt ragadt lelkeiknek, hogy kiderül az igazság és ezzel felszabadulnak, vagy valami ilyesmi, na mindegy, nehéz ezt körül írnom.
 Aztán, hiszek még a karmában, kicsit a sorsban, talán ici-picit valami istenszerű dologban is, na meg a vonzás törvényben, de hogy ezek közül mi az, ami tényleg totál létezik is, azt a fene se tudja igazán.
A lényeg, hogy most már összeszedtem a bátorságom, hogy személyesen utána járjak ennek a szellemdolognak, valahol titkon vágyok rá, hogy igazi szellemet vagy kísértetet lássak, kell valami kézzelfogható bizonyíték, mert addig a saját verzióm se tudom igazán elhinni. De nyilván valami light-ossal kezdenék, egy elhagyatott elmegyógy vagy kórház kicsit durva lenne így elsőre, nem vagyok egy besz*ri, de azért nem vállalnám be.
Azon gondolkodtam, hogy a nagyiék szomszédjában lévő faluban, van valami elhagyott ház, amiről terjeng pár pletyka, kezdésnek talán megnézhetném azt, csak kell egy jó időpont, amikor feltűnésmentesen ellóghatok oda.

Szakértelmei: Ami általában a korabeliekre jellemző, plusz egy kis elsősegély. (Franciául tanult ugyan, de utálja a nyelvet és nem hajlandó használni.)