Hjuchia Sakura

Novemberi gyerek vagyok. A 90'-es évek nyugodtak voltak nagy átlagában így, hogy 97-ben megszülettem nyugodt és kellemes gyerek kort kellett volna magában hordoznia. 00'-ig persze nem is volt baj, hol lehetett volna még olyan kicsi voltam, hogy nem is igazán emlékszem semmire sem ebből az időszakból. Csak, hogy meg tanultam járni meg csacsogni is. Annyit tudtam még, hogy apám már ekkor sem volt velünk. Volt is meg nem is. Anyám azt mesélte egyszer már idősebb koromban nekem, hogy jobbnak látták ha nem házasodnak össze, hogy a tőzsdézés veszélyes ami elveheti mindenét valakinek ha volt egy rossz napja. Persze pénzt mindig küldött.
Harmadikos, vagy negyedikes lehettem szerintem amikor egyszer én értem haza előbb, vásárolni lehetett anyám. A postát behoztam és az eddig mindig rám törő kíváncsiság most erőt is vett rajtam és megnéztem a boríték tartalmát, a csekket amit mindig küld apám nekünk. Már volt valami fogalmam a pénzről, mennyiségéről meg ilyenekről bár sose engedte még ilyenkor anyám azt, hogy komolyan foglalkozzak is vele. Szóval a legtöbb csak a zsebpénzem kezelése volt...
Még egy pillanatra elgondolkoztam, felnyissam-e a borítékot, hogy engem ez most tényleg érdekel-e, fontos ez? Talán az összeg megválaszolja a kérdést a szívemben, hogy szeret-e.. De mi van ha kevés? Akkor csak azért küldözget aprót, hogy dolgát végezze? És ha sok?! Akkor miért nincs inkább itt velünk? Elkezdtem hevesen vakarni a tarkómat. A hosszú fekete hajam csak úgy lobogott mintha szél fújna a lakásban aztán egyszer csak megdermedtem mikor ismerős kacagást hallottam magam mögül. Anya állt nem messze tőlem, a bevásárlással megvolt, a két nagy szatyrot már rég letehette a földre a falnak támasztva és összefont karokkal figyelt. Már egy ideje itt lehetett. Nézte ahogy morgok magamban, hogy mitévő legyek de nem szólt. - Pont ugyan azt csinálod mint apád mikor valami frusztrálja. - mondta utalva a fej vakarásomra. - Furcsa dolog a gén.. - tette hozzá már halkabban majd odasétált hozzám és elkezdte megigazítani az összekócolt hajamat. - Nyugodtan megnézheted ám. Azok csak számok, nincsenek jelentőségeik. A tettek amik igazán fontosak. - "nem az számít, hogy mennyi hanem hogy van..." lenéztem a kezemben lévő borítékra. Ennyire látszott, hogy mit nézek és min gondolkozom így háttal anyámnak? Odaadtam neki végül a borítékot. - Akkor nem akarom tudni – Mondtam majd elszaladva mellette megfogtam az egyik megpakolt szatyrot és a konyhába siettem vele, majd a másikkal is. Nem is jött föl a téma aznap már. Csendben megvacsoráztunk és elmentem aludni. Csakhogy aznap este nem sokat aludtam.
Egész álló éj számok hada támadott. Egyesek és nullák üldözték el az álommanókat a közelemből és nem hagytak aludni. Lehet azt mondtam, hogy nem érdekel de most ahogy fekszem majd megöl a kíváncsiság! Lehet, hogy nem számít de könnyű ha tudod mennyi is az ami nem érdekel..! Még aznap este lelopakodtam az emeletről. Szép házunk volt. "Nagy, családi, kerttel. Pont olyan volt mint a többi a soron de ez már csak a jellegzetessége volt egy kertvárosnak. Olcsó sem volt. Ezt tudtam. Páran irigykedtek is. Sosem volt gondunk semmire, mindig mentünk nyaralni és nem is tudom, hogy anyám dolgozik-e vagy sem. " Gondolkoztam lefelé menet a lépcsőn miközben próbáltam nem zajt csapni. Bár anyámnak mindig is volt valamiféle hatodik érzéke. Mindig lejött utánam mikor estében leszöktem a konyhába vagy nem tudtam aludni. De most nem jött át és nem hallok semmit. Ez volt az én esélyem! Leérve megtaláltam a már felnyitott borítékot. Kihúztam belőle a cetlit ami olyan sokat ért pár szám és egy aláírás miatt és megnéztem.
15000$
Állt a papíron az összeg. Vissza tettem a papírt gyorsan a borítékban és felszaladtam a szobámba mit sem törődve azon, hogy meghall-e anyám vagy sem már. Elterültem az ágyon hason és begyűrtem a párnámat. Pár pillanatig csak bámultam a fejfáját az ágynak majd csak egy dolog keringett a fejemben... "Vajon ez sok?" Fogalmam sem volt arról, hogy ez most jó-e vagy sem havonta. Hogy mennyit kap valaki munkáért vagy mennyit fizetünk mi a minden napjainkért. Már bántam, hogy megnéztem. Nincs merszem megkérdezni anyámat, hogy ez sok-e vagy sem.
Még pár napig motoszkált a fejemben a gondolata az összegnek de aztán hamar elfelejtkeztem róla. Hamar vissza állt az agyam az iskolára és osztálytársakra inkább mintsem a rágódáson azon.
És jobban lekötött az, inkább egyre csak jobban zavarni kezdett, hogy 165 centi voltam még csak mikor már nyolcadikos voltam. Anyám sem volt magas de azt mondta, hogy apám az magas ember. Én meg mindig is magas akartam lenni. Bár lehet csak az zavart, hogy az osztálytársaim között a fiúk mind jóval magasabbak voltak nálam. Az egyikőjük 179! és csak 14 volt mint én. Pontosítva, nem az zavart, hogy ilyen magas, hanem, hogy rendszeresen rátámaszkodott a fejemre és mindig elpakolta valamelyik cuccomat szekrények tetejére ahol nem értem el. Elsőre szemét gennyládának tűnik de én viszonzásként mindig bokán rúgtam érte de ez már csak így ment mindig mert voltunk páran az osztályban, öten akik bandáztunk együtt már negyedik óta, és sokszor szívattuk egymást, hülyültünk, illetve a tanárok életét tettük mindig egyre csak rontottuk el napjaikat.
Az iskolában 12-ig mentek az osztályok, szóval nem volt szükséges a váltás sem kilencedikben. És tudtuk, hogy mindannyian maradunk is így már úgymond a jövőnket terveztük az iskolában tanító tanárok életét minél szörnyűbbé tenni hogyan is kéne. Nyolcadikban volt igazán az első alkalom arra, hogy igazgatói irodába is mehettünk fejmosásra. Az egyik viccünk túl jól sikerült és a tanárt elvitte a mentő. De mégis honnan kellett volna tudnunk, hogy baj van a szívével? Mindig úgy ordított… „Komoly” baja végül nem volt a vén házsártosnak, csak kapott pár fizetett szabadságot amíg rendbe jön lelkileg. Mi meg megrovást kaptunk. Aztán meg persze számítottam rá, hogy otthon is ez fog következni. Ami igaz is volt teljes mértékig. Bár nyugodtan beszélt velem anyám, már úgy tűnt, hogy egyáltalán nem is ideges vagy szomorú azért mert csíntalan viccünk miatt kórházba került a tanár. De sosem jöttem rá egyik mondatára, hogy mit is akart azzal mondani. „Az emberek gyengék, mind ugyan olyan törékeny mint egy üvegváza a valóságban. Ne vidd túlzásba a tréfát náluk”. Olyan érzésem volt tőle mintha kivett volna engem is meg önmagát is az ember jelző alól. Vagy csak szimplán arról beszélt, hogy lehet egy üvöltöző, házsártos vén szipirtyó az öreg de még is könnyen majdnem végzetes szívrohamot hoztunk rá ami meg nem látszott rajta, hogy gyenge szívű. Egyáltalán nem értettem ezt a részét. A többit igen, legyél tisztelettudóbb, bla bla bla… Az az egy része csak ami igazán meglepett de elengedtem. Leszidva voltam most értem én azt. Nem várja el senki, hogy az egész fejmosást is megértsem rögtön… Nem mintha akarnám se.
Másnap persze már minden ugyan úgy ment mint eddig. Persze mínusz egy tanárral bár de ugyan úgy csínján bántunk a neveltségünk kimutatásával. Iskola után bandázgattunk és próbáltunk fenntartani az átlagot is.
Lement nagy lassan a nyolcadikunk is. Ahogy azt már előtte lévő években is kitaláltuk mindannyian ebben a suliban maradtunk és nagyjából egy osztályba is kerültünk „gólyákként” 9.-be. Nem sok minden változott. Hiszen ugyan oda mentünk. 14-15 évesek voltunk és élveztük a mindennapjainkat. Az a pár dolog ami változott az az volt, hogy a másik épületébe mentünk a sulinak és hogy mások voltak a tanárok is. De ugyan olyan vevőek az ugratásokra. Bár meglehetősen könnyebb volt tőlük vizsgasort kicsórni. Talán őket már kevésbé érdekelhette a dolog.

Eljött az idő végre! Anya még évekkel ezelőtt megígérte, hogy elmegyünk az európai kontinensre nyaralni egyszer végre. És most betartotta a szavát, szülinapomra ezt az ajándékot kaptam, hogy elmegyünk Svájcba síelni! Alig bírtam magammal amikor elmondta, hogy a 15. szülinapom svájci snowboard deszkákon fogjuk úgymond megünnepelni. Persze a suliban is elhíreszteltem mindegyik havernak, hogy mekkora királyság lesz az! És persze megígértem azt is, hogy ha visszajöttünk akkor majd egy itteni bulit is tartunk a bandával majd mert közel volt még egy másikjuknak is a szülinapja az enyémhez. És akkor már közös is lehet. Mikor hazamentem suli után pakolni a másnapi utazáshoz még beszélgettünk anyával, mint mindig most is szóba jött apám, hogy hátha most majd eljön ő is esetleg vagy valami. De a szokásos volt, hogy nem valószínű. De, Ő állta a repjegyeket. Intézte el, hogy kirepülhessünk Svájchoz első osztályon meg minden. Persze az egyetlen dolog ami belőle ott lesz az a repjegy foglaláson meg a kifizetésen a neve és annyi. Puff neki, haszontalan. Miért nem küldte a pénzét mint ahogy mindig szokta. A többit elintéztük volna mi mint mindig…
Kis zsörtölődés belefért a pakolásba is de aztán mint egy megbabonázva siettem előre a taxihoz cibálva a board-omat és a táskámat magammal indulásra készen.



Remek élmény volt a repülés mint mindig de ahogyan mindig most is elaludtam a gépen nem sokkal az után, hogy az felszállt volna. A repülőteret még végig néztem ahogy elhagyjuk. Majd a várost és a partot is. Majd már csak a végtelennek tűnő óceán fog maradni, hogy csodálhassa az utazó de az engem már annyira nem érdekelt így még talán, hogy „partot” értünk volna én már bebóbiskoltam.
Az ébredésre másképp számítottam. Erős robaj, hő és fülsüketítő sikítások egyszeri felzengése ébresztett nem túl mély álmomból. A pánik szó egyáltalán nem írta le a helyzetet ami várt mikor kinyitottam a szememet. El se akartam hinni. Mintha a gép egyenesen egy lángoló pokolba és nem a fagyos Svájcba. Nem is fogtam fel mindent. Sokan kikötötték magukat mikor a gép már a levegőben van. Egyáltalán nem lehet megmondani, hogy sorok vannak székekkel. Csupán lángok, sikítások és az azt szállító süvöltés hangja. Anyám oda szorított magához, most éreztem meg csak, hogy a forróság mellett az ő erős szorítása is körém fonódott. Én is ki voltam csatolva mikor már lehetett. Ahogy felnéztem rá, mint egy még mindig csak egy rossz álomkép lenne az egész amire csak bámulnod kell és majd csak felébredsz egyszeriben foszlott szét és durván arcon ütött a valóság mikor meg láttam anyám fogait félelemben össze szorított fogait és könnyekkel eláztatott szemeit. Megéreztem ahogy végig csurgott valami a tarkómon és az arcom oldalán is. Ahogy a kezemre leesett cseppet megláttam rögtön mintha valaki a fülembe súgta volna a megoldást. Vérzett a fejem. Anyám könnyes tekintete és hogy ilyen szorosan ölelt magához. Ez az egész nem most tört ki körülöttem. Nem ébredtem fel rá, nem tudtam volna magamhoz térni? Miért vérzik a fejem? Mindent homályosan látok mintha szemüveg kéne, hogy lássak. Nehéz levegőt venni is, csak színek összemosódását látom. Feketét, vörösét és kékét. Ezek egyszerű keveréke vakított meg mintha csak szövetséget kötött volna az ég és a pokol a repülőn. A hangos robajt kissé megrázta majd elcsendesítette egy mennydörgő hang eltűnt a hő ami égette a bőrömet és a feketeség is és csak kék maradt ahogyan a zuhanó, már csak koporsónak nevezhető égő repülőgép megadta magát véglegesen. A törzse háromban, a farka darabokra szakadva. Erősebbnek bizonyult az erő ami kirántott a gépből mint anyám szorítása és a kitisztult kép ahogy kikerültem a lángoló szörnyeteg gyomrából. De csak azért, hogy lássam a zuhanó szörnyeteget. Hirtelen távolodtam el a roncsoktól a levegőben. Mintha sokkalta magasabbra kerültem volna mint előtte. A levegő egyszeriben tisztította ki a fejemet s mint egy végre felfogatta is velem, hogy mi történik most. A levegőben voltam és zuhantam, zuhantam a halálom felé miközben végig néztem ahogy egy része a repülőnek már a tengerben van, egy másik része valami kis szigeten csapódik éppen be. Vége volt, végem lett. Üvöltöttem, sírtam, sikítottam ahogy a föld, a tenger egyre csak közelebb került hozzám mégis őrjítően messzinek tűnt, hogy sose fogom mégis elérni. Hiába üvöltöttem, nem hallottam a hangomat. Mintha megnémultam volna, nem tudok hívni segítséget, de ki segíthetne mégis. Már dühös üvöltéssé változott át hallhatatlan segélykiáltásom és fejemet mindkét kezemmel szorítottam.
Nem tudom mennyi idő telt el miközben csukott szemmel, süketen és vakon zuhantam de egyszer csak mintha megfogtak volna a gerincemnél fogva és megrántottak volna erőteljesen. A szél süvítése a zuhanástól eltűnt és mintha csak akváriumba dugták volna a fejemet minden hang, távoli vagy közeli olyan lett mintha víz alatt lennék. Kinyitottam a szememet. Szellő suhintott meg a magasban, a robajok abba maradtak, az égő roncsok pedig már mind a földön hevertek. De én nem voltam közötte. Sem a víz alatt. Álltam a levegőben? Erőtlenül lógtak csak a kezeim és egy csapás hallatszott mögülem majd még egy. Pattant egyet a fülem és ismét hallottam mindent tisztán. … Sz.-szárnyaim vannak.- mondtam ki halkan, félve a magasban, hogy még valaki meghallja. Kijött a számon egy kelletlen fél kacaj ahogy fejem hátra fordítva néztem. Mégis mi -féle humortalan rémálom ez. Végig élem a gép szétszakadását és zuhanását majd végig nézem magasból is, hogy hogyan is csapódik az a földbe és a vízbe? Fel akartam ébredni de mindenem fájt és égett a bőröm is ahhoz, hogy ez rémálom legyen. Anya…-ANYA!- Üvöltöttem ki, hosszú óráknak tűnő ideje óta végre hallva is saját hangomat és esetlenül próbáltam repülni. Többször csak szabadesésbe kezdtem majd vissza rántottam magamat lassabba. Végül a parthoz közel a vízbe még beleestem és kétségbeesetten kezdtem el erőmből kitelően az égő roncsok és égő hullák között sétálni anyámat keresve közöttük. Néhányan még üvöltöttek, a többi ember már csak feküdt és nem mozdult többé. Legalábbis volt akik egyben maradtak az érkezés után. Már sírva sétáltam el az égő táj között míg végül meg nem találtam anyámat. Mozdulatlan feküdt a földön, égő roncsokkal körbe véve.
Oda rohantam hozzá, ébreszteni akartam, lökdöstem de nem reagált. Szív-masszázs szerűen nyomkodni kezdtem a mellkasát de fogalmam sem volt, hogy mit csinálok, vagy mit kellene tennem. De erőfeszítésemre zöldes derengés vette körbe a kezemet s ahogy anyámon volt a kezem úgy a sebei kisebbek lettek. Szín tért vissza az arcába a korom és vér alatt s az én kezeim is mintha felszabadultak volna az égésektől egyszerre.
Anyám köhögni kezdett, magához tért és lassan kinyitotta a szemét is. Én már csak sírtam mellette. Volt benne már minden -féle könny. Bánat, öröm, minden.
Anyám nem szólalt meg. Lassan felült, arcán fájdalom és egy apró mosoly csüngött. Át karolt, szárnyastul és magához húzott. Egy pillanatra azt hittem, hogy milyen szerencsék van, hogy csomó, apró kis paradicsomra hasonlító sziget van a tengeren is kinn. Közel is és távol is a partokhoz. És most valahol bánok is mindent és már nem akarok semmit. Besötétült minden egy csapásra. Lehúzták a rolót nálam egy pillanatra majd mint egy vissza rántva magamat éberségre kapaszkodtam bele anyámba. Félve ha becsukom a szemem akkor nem is találtam meg. Már rég a vízben vagyok és fuldoklok.
Anyám lassan felállt és engem is talpra állított. Arrébb sétált velem és az égő roncsoktól messzebb ültünk le újra.
Hulla szag terjengett a levegőben, égett hús szaga keveredett bele. Az első órában hozzá szoktam már és lassacskán az utolsó ember is elhallgatott nyöszörgésével. A szárnyaim a hátamról úgy tűntek el ahogy felbukkantak. Valamikor, két gondolat között és már csak csendben ültünk a temető szélén. A tekintetem mindig arra vándorolt, anyám persze mindig rám szolt. „ne foglalkozz velük” meg „nincs ott semmi”. Ilyeneket mondott. De mindig csak-csak vissza keveredett a tekintetem a halottak felé míg nem anyám oda húzott magához. - Gondolt azt, hogy bábuk és nem emberek. - mondta kissé félve. Gondolom nem volt benne biztos, hogy ez-e a jó ötlet. De mégis csak jobbnak látszott minthogy hullákat bámulok magamtól pár méterre. Egy órát, vagy kettőt töltöttünk még így el ott. Néha elvesztettem az eszméletemet de anyám rögtön felrázott, félt, hogy ha hagy akkor nem fogok felkelni többet. De egyszer lehet, hogy nem sikerült neki felkeltenie. Egyszerre elaludtam véglegesen fáradtan. Kiment az érzés a végtagjaimból is és már a szagokat se éreztem. Egy pillanatnak tűnt. Mintha csak pislogtam volna de mikor becsuktam a szemem még a szigeten voltunk, mikor pedig kinyitottam egy fehér plafont láttam homályosan. Egy zöld alak suhant el a szemem sarkába majd fölém hajolt az alak. Beszélt de nem hallottam semmit. Minden olyan nyugis volt és tompa is. Kitisztult végül a látásom és láttam így már a felismerhető orvost felettem. Kórház? Akkor kijöttek értünk… Kérdezgetett az orvos, már hallani is kezdtem amit mond de amikor válaszolni akartam csak köhögni kezdtem el. Száraz volt a torkom és nem jöttek ki a hangok. Az orvos végül belefújt valami gyógyszert a torkomba amitől abba hagytam a köhögést majd csendre intett, hogy ne próbáljak meg beszélni mert a hangszálaimmal van valami. Persze, hiszen üvöltöttem ahogy bírtam és füstöt is nyeltem bőven.
Megnyugtatott még, hogy anyám is jól van, elmondta, hogy 5 napja vagyunk a kórházban és hogy legalább még hónapot kell is lennünk még. Anyámat nem láthattam. Ágyhoz voltam kötve én is és ő is. Több csontom repedt volt vagy törött. Zúzódások töménytelen mennyisége, enyhe hangszál sérülés meg dobhártya is. A fejemen is volt jócskán öltés. Azt mondták az orvosok, hogy szerencsém van, hogy kemény a fejem mert valami nagyon keményen fejbe vágott. Még elmesélték, hogy osztálytársak látogattak meg mikor még nem voltam magamnál. De végül is, öt nap még és utána akár ki is engedhetnek minket mert addigra derül ki, hogy kell-e orvosi felügyelet ránk vagy sem.
Persze csodának tartották, hogy anyám és én ilyen jól megúsztuk. Nem akartam vitatkozni vele így csak magamnak tartottam meg, hogy hulláknál jobban megúszni nem nehéz. Borzalmas volt az egy hónap a kórházban még. Szar kaja, hülye szövegek és mindenki csak beszél és szerencsésnek nevez. Csak hát én nem érzem szerencsésnek magamat. Egyetlen napon sem tudtam aludni. Ha lecsuktam a szememet egy pillanatra máris sikítva ültem fel, legalábbis próbáltam. Az orvosok persze mást nem tudtak csinálni mint sem nyugtatót adtak be. És így egyszerre sikerült is aludni és nem is. Álomba merültem igen, de csak ugyan azok a képsorok vetültek az szemem előtt. Csak most nem tudtam felébredni. Az egy hónapos „felépülés” elteltével pszichológushoz vagy pszichiáterhez voltam kötelezve, hogy menjek. Sose tudom meg mi a közöttük lévő különbség de azt se értettem, hogy mit akarnak elérni ezzel. Az összes alkalmon megjelentem amin kellett de sosem beszéltem semmit. Ha nagyon erőltette akkor minden kérdésére csak úgy feleltem, hogy „hagyjon békén” és ezt addig csináltuk amíg meg nem unta. Mert én sosem.

Fél év, egy év telt így el. Nem mentem se suliba se sehova. Csak a kötelező orvosi „beszélgetésekre” jártam ki a házból amit csak nyűgnek éreztem. Ha hagytak volna békén akkor teljesen jól meg lettem volna. Miért akar mindenki beszélni folyton csak. Azt is csak elsöpörték, hogy mi történt a géppel.

Ez idő alatt úgy nagyjából rájöttem már, hogy mi történt a szárnyakkal amik előbukkantak és sikerült akaratra elő is hoznom őket, eleinte nehézkesen működött de egyáltalán nem annyira mint a repülés amire ha rá is vettem magamat se repültem magasabbra mint 3 méter. Már néha ebben a magasságban is elkapott valami láthatatlan kéz és fojtogatni kezdett egészen addig amíg nem szálltam le.
Végül magántanulóként fejeztem be az iskolát. 18 évesen pedig inkább munkát kerestem mintsem egy sulit. TV csatornához sikerült belépni. S.H.A.R.M.-tv hez mint riporter – riporter asszisztens. Ilyesminek helyezkedtem el. Irritáló volt a légkör gyakran de elég közömbössé fejlődtem ki három év alatt, hogy könnyedén lehúztam kemény beszólásokat és osztásokat is fedetten, rezzenéstelen arccal ami bejött a főnökségnek is mert így jobb sztorit lehetett faragni a legkisebb hülyeségből is. Egy év alatt egész szép lépéseket tettem afelé, hogy csúcsra törő karriernek nevezhessem azt amim van aztán anyám meghalt. Arra értem haza, hogy hullás kocsi viszi el. A magyarázat gyér volt és messze nem kielégítő, frusztráló és ideg tépő is egyszerre. Azt mondták, hogy természetes halála volt, „öregség”. Nem igazán hittem el de mit tehettem volna. Biztos voltam benne, hogy történt valami amit nem mondott el anyám és most az orvos de végül nem kérdeztem rá. Csak csendben néztem ahogy elviszik. Azt hiszem valami ripityára törhetett bennem az incidenskor mert úgy mentem haza mintha semmi sem történt volna.. Egy pillanatra megrémültem magamtól de elmúlt az is hamar. Folytattam az életemet tovább mintha nem történt volna meg a halála.

Végül egy hétre rá eladtam a házat és belvárosba költöztem. Közelebb a munkához is és távolabb a kertektől. Az iroda és stúdiói munkák helyett inkább „oknyomozó” lettem és inkább lesifotós és kompromittáló kép hang és bármilyen felvételeket szereztem be amit el tudtam adni utána. Igazán könnyűvé vált hamar is. Nem aggasztott semmi már és jó pénzt is kaptam érte, megvoltam abból amit kaptam és éltem is. Nem voltam egy törött bábu csak a sarokba dobva, mi mást akarhattam volna mint amit meg tudtam venni és szerezni. Ami bármi volt ami kellett épp.

Név: Madman
Típus: vírus
Előállítása: Biológiai mesterséges
Előállította: Hjuchia Sakura

Ellenállásai:
- magas hőmérséklet
- gyógyszerek (minden ami 2027 előtt készült nem hatásos tünetire sem)

Terjedései:
- levegőben
- cseppfertőzéssel
- vérrel
- állatról emberre

Életképességei:
- Szobahőmérsékleten és melegben bármilyen folyékony anyagban (víz, kávé, üdítő, ect.), amíg a folyadék hőmérséklete nem változik drasztikusan (felforralt vagy megfagyasztott) addig napokig is elél a vírus benne.
- Gáz halmazállapotban (pl lehelet), csak másodpercekig, maximum fél percig a gáz fajtájától függően.

Fertőzési idő: Folyamatos
- 1 hetes, tünetmentes lappangási időtől kezdve

Fogékonyság:
- nem fertőz állatok, az állatok csupán hordozók
- emberekre(hétköznapi) súlyosan veszélyes, gyerekek, idősek és immunbetegek bizonyossággal
 megfertőződnek. Maradék 90% eséllyel.
- speciális emberek (olyanok akiknek erősebb immunrendszere van beavatkozásnak köszönhetően) 70%
- mutánsok esetében : > Öngyógyító és regeneráló mutánsok IS megfertőződhetnek 70%. A hatásai a
 vírusnak lassabban alakulnak ki és esetekben enyhébb is lehet, maradandó szövődményei is.
- Az embertől alapjaiban eltérő lények 1-2% eséllyel fertőződhetnek meg ha egyáltalán.

Hatásai: -(6-7 nap alatt alakul ki a végső hatás is, idő függvényében súlyosbodik)-
- testhő emelkedés : megemeli az alap testhőmérsékletet 2-3 fokkal, pár nap után a szervezet magáévá teszi a hőmérsékletet és ez az új érték válik az alapvetővé a személynek
- diszorientáltság : nehezebb kéz-szem koordináció és fókusz
- hallucináció : az árnyékok mozognak magukban, külön az embertől ha emberi árnyék, a tárgyak élőlények
 másképp látszódnak a személynek a valósághoz képest.
- agresszió : a személyek folytonosan feszélyezettnek érzik magukat, fenyegetetten és dühösen,
 hamar támadnak, erőszakot minden formában alkalmaznak
- tesztoszteron : a férfiakban megduplázódik a tesztoszteron termelés míg a nőknél szinte teljesen
 megszűnik.

Maradandó szövődményei: -(idő függvényében változik súlyossága)-
- testhőmérséklete a személyeknek 39-40 fokosan marad
- idegpályák átmeneti/maradandó sérülése
- felborult tesztoszteron szint
- libidóvesztés/meddőség

A vírus levegőbeli fertőzése:
Az áldozat belégzi a levegőben lévő baktériumokat és az megül a tüdőben.
Az oxigénnel pedig bekerül a véráramba.

A vírus cseppfertőzése:
Minden testnedv fajtájával terjed, némellyel jobban. Fontossága, hogy bőrön át
szívódik fel így a bőrrel kell direkt kapcsolatba kerülnie.

A vírus vérrel való fertőzése:
Fertőzött vér kerül a véráramba.

A vírus állatok általi fertőzése:
Érintésre, harapásra.

Név: Lawrence Boone
Kor: 32
Nem: Férfi
Faj: ember, amerikai
Magasság: 193 cm
Súly: 98 kg
Jellemző: Jellemző testőr testfelépítéssel rendelkezik. Edzett, erőben hiánytalan. Öltözetileg elegáns de nem márkás. Fegyverrel ellátva ( 9mm pisztoly).

Kor: 25
Nem: Férfi
Faj: ember, amerikai
Magasság: 184 cm
Súly: 96 kg
Jellemző: Jellemző testőr testfelépítéssel rendelkezik. Edzett, erőben hiánytalan. Öltözetileg elegáns de nem márkás. Fegyverrel ellátva ( 9mm pisztoly).