Manhattan romjai (Mutáns Háború)

Hát itt vagyunk. Einar, öreg, naiv barátom. Stephanie, és Jonathan Miller. És Apokalipszis lovasa, Halál. A mai napon véget ér a harc, és Magneto büszke lehet majd ránk.
Taszítósugarakkal próbálkozik a páncélos, arcomon szánakozó mosoly jelenik meg, nem bajlódok a kitéréssel, a rám irányuló sugarakat úgy nyelem el, mintha éltető energia lenne - és valóban az.
Elindulok a páncélos felé, de egyelőre a többieket is szemmel tartom, különösen Einart, ő sok gondot okozhat.
-Az időtök lejárt. Adjátok fel, és megkíméljük az életeteket, épp elég vért folyt már.
Egyelőre nem indítok támadást, úgy szavaim súlya elveszne, így az elnyelt energiát megtartom, és kivárok az ellencsapással.

Kymera mögém húzódik a lövedékek elől, okos ötlet, ahogy a varázslat is. Sajnos ilyet az ellenség is tud, és ez komoly nyomot hagy rajta.
Jeffnek engedem, hogy megérintsen //a karakter már nem vak, elég régóta//, aztán újra az ellenségre összpontosítok.
Einar lökéshullámai számomra éltető erőként hatnak, még több energiát szívok el belőlük, lassan kezd elég lenni az energia, hogy komoly gondot okozzak egy-két ellenségemnek.
És ideje valóban ártani is nekik. Az extermis hatott a páncéloson, így azonnal felé ugrom, amíg ő próbálja kiheverni a fájdalmat, és először csak megérintem, ezzel lebénítva őt. Ha ez sikerül, az eddig elszívott energiával egy megsemmisítő erejű ütést mérek a páncélos fejére. Az általa lőtt sugarak, Einar lökéshullámai és az ő erőlködése, amivel megmozdulna éppen talán elégnek fog bizonyulni, hogy a páncélos keresztül is megérezze az ütésemet. Fél szemmel a többi ellenségemet figyelem, úgy helyezkedek, hogy köztem és köztük legyen a páncélos, így legyen időm kitérni egy esetleges támadás elől, vagy éppen a páncélost használni élő pajzsnak.

Az események felgyorsulnak Einar támadásával, és sajnos nem értem, mit beszélnek asgardul egymással. A villámok láttán aztán már túl késő lenne, de hatalmas szerencsémre egy robbanást okoz a villám, mielőtt engem elérne, és bár ez kárt nem okoz bennem a képességemnek hála, azért elég messzire ellök, mivel nem szívom el az energiát, így aztán messzebb érek földet, olyan puhán, mintha csak pár centit estem volna, és újra van tartalékom.
Einarra nézek odafent, és gyorsan a többieket mérem fel. Jon még jól bírja, de már sérült, és fáradt, Steph is veszélyes, de legalább Halál már nem fog bezavarni, a páncélja nélkül annyit sem ér, mint a halott társaim.
Új célpontot kell választanom, Jon talán menne, de mellette van Stephanie, aki még okozhat gondot, így inkább először őt választom ellenségnek.
Az elszívott energiával úgy lövöm ki magamat, mint egy rakétát, hogy villámgyorsan ott teremjek mellette. A legelső mozdulatom, hogy befogom a száját, ha ellenkezni próbálna harcművészeti tudásommal valószínűleg nem veheti fel a versenyt. Innentől kezdve pedig el is szívom az energiát a testéből, amivel mozogni próbálna. Úgy helyezkedem, hogy Jon és én köztem legyen Steph, így ne támadhasson rám anélkül, hogy veszélyezteti a feleségét. Einar pedig biztosan nem fog villámot küldeni rám, amíg Stephanie-t fogom, ráadásul most felugrani sem tudna. Arra kell építenem, hogy túlságosan is sokat jelentenek egymásnak.
-Ha egyikőtök is megmozdul, a nő halott! - Szólok rá Jonra, és nem csak üres fenyegetőzésről van szó, valóban eltöröm a nyakát abban a pillanatban, hogy akár ő, akár Einar bármilyen támadó szándékát észlelem.
-Az utolsó esélyetek, hogy élve megússzátok a napot. Tudod, hogy megteszem, Jon, nagyon jól tudod.