Thorhalla tudata

Az asztrál sík:
A lány alakja megjelenik egy furcsa sötét erdőben. A fákon nincsenek levelek és a föld száraz, mint egy tűz után. Fütyülést hall és egy férfi üldögélve nézi a sötét kék égen a teli holdat.
- Bajban vagy édesem.
A lány a hangtól megdermed és mikor az felé fordul az arctól akaratlanul meghátrál. Loki az.
- A golyó, ami eltalált kómába rakott. Nem haltál meg, de apád se tudja életedet visszaadni. Én igen. Felébreszthetlek. Újra magad lehetsz és semmit se kérek érte. Nincs átverés, nincs csalás. Semmi. Újra felébreszthetlek. Ki tudja talán apád és nagyapád végre bizalmasabban nézne rám ezek után, mindketten nyerünk nem?
Kérdi vigyorogva.

//Előzmény: High Bridge//

Utolsó emlékem egy lövés zaját hallottam s fájdalom, majd sötétség. S most itt voltam, egy erdő, feszülten néztem körbe, főleg, hogy sehol sem voltak levelek, s mintha itt minden elégett volna. Nem én voltam, legalább is reméltem, hogy nem az én erőm szabadult el ismét, hiszen arra jó régen példa sem volt. A fütyülésre megdermedtem s minden izmom megfeszült támadásra készen, révén nem tudtam, hogy miként kerültem ide. A hangra megremegtem, túlságosan is ismerős volt, s ahogyan megfordult, önkéntelenül léptem hátra kettőt. A kezeim idegesen feszültek ökölbe.
< - Loki! – sziszegtem dühösen. >
Elsőre meglepetten néztem rá, golyó? Akkor ez lehetett a fájdalom, mit éreztem. A folytatást nem hittem el, hazudott. Atyám halandó énje képes volt arra, hogy meggyógyítson, hisz Einar-t is képes volt a halál széléről s a halálból is visszahozni. Loki pedig mindig is hazudott s sosem mondott igazat. Még, ha igaz is, akkor az a része volt hazugság, hogy nem kér érte semmit, csak pusztán szívjóságból. Önző alak volt, ki elvette az életemet s tönkretett, s valószínűleg még mindig ezzel fáradozott. Gúnyosan kacagtam fel, tehát valamit megint tett s ezzel igencsak kiesett nagyapám s atyám kegyeiből s oda igyekszik visszakerülni általam. Persze, minden bizonnyal miattam is dühösek voltak, hogy mit tett velem. Azt hiszi, hogy csak így rendbe hozhat mindent? Nagyon tévedett!
< - Takarodj vissza odúdba féreg, s rettegd a napot, mikor újra látlak igaz valódban – vicsorogtam. – Hisz az lesz az utolsó, mit élve töltesz… nagybátyám! – fejeztem be megvetően. >
Részemről itt már befejeztem a vele való társalgást, több szót pazarolni sem óhajtottam irányába. Nem érdemelte meg, hogy akárcsak egy percet is rá vesztegessek a megölésén kívül.

Megvetően néztem rá, mit várt, hogy elhiszem szavait mindazok után, amit velem tett? A képekre néztem, ez viszont igazság volt, hol volt Einar azonban? Vagy Jonathan? Kételkedtem benne, hogy bármelyikük is magamra hagyna, s a név is gyanús volt, hős voltam s szerettek a halandók s mégis, ez idegen név s nem a sajátom. Mi történt, míg nem voltam magamnál? Visszanéztem a nagybátyámra, száműzött igen, de miatta voltam az. A kicsinyes játékai s felelőtlen viselkedése miatt. S amiatt, mert nagyapám szerint én még javítható voltam, míg ő nem! De mindeddig bármit tettem, nem javult a helyzet s nem térhettem haza. Hát így, lehetséges, hogy a halandók keze által vesszen a tűzistennő s Asgard hercegnője. Megalázó! De még mindig nem annyira, hogy elhiggyem ennek a szavait s újra rabigába hajtsam a fejem neki évszázadokra.
< - Mintha a trón érdekelne! – vicsorogtam. – Az életemet akarom visszakapni, mit elvettél tőlem! – kiáltottam rá dühösen. – S hazatérni, hogy ott élhessek Einar-ral az oldalamon! Semmi egyebet! >
Niflheim, való igaz, nem nyugodna békében a lelkem miatta. Hiszen csak a dicstelen lelkek hona várná a lelkemet, hol egyik lélek sem nyugodott. Mindezt is miatta. A szemébe néztem a kérdésre, néhány pillanatig még haboztam, hogy a nemleges választ adjam, de ismertem ahhoz már eléggé, hogy ne ezt adjam neki.
< - Igen Loki, képes lennék mindent feláldozni s kockáztatni– feleltem. >
Elfordultam végül tőle s végignéztem a tájon, mígnem újra rá emeltem a tekintetemet.
< - Mit követtél el drága nagybátyám, hogy ezzel próbálod jóvátenni a dolgokat? S mitől lett hirtelen oly értékes az életem, hogy így aggódsz értem? Egyvalamit megtanultam tőled s rólad, semmit sem teszel önös érdek nélkül. Mitől félsz ennyire, hogy a saját halálod is kockáztatnád? – kérdeztem gúnyos mosollyal. >

Megvetően mordultam fel nagybátyám szavaira. Persze, a halálommal csak rosszabb helyzetbe kerül, révén atyám miatta veszti el a leányát, kit a szerelme szült neki s soha sem fogja megbocsátani nekik, mit tett. Ha élek, akkor az árnyakból úgy módosíthatja a dolgokat tovább, mint ahogyan jónak látja.
< - Bízol benne, ha életben maradok, egyszer megbocsátják, hogy mit tettél velem s mire kényszerítettél – feleltem. >
Utaltam a végével arra, hogy az elején csak azért szolgáltam, mert azzal zsarolt, hogy nevelőimet öli meg, ha nem teszem meg, mit akar. Elfintorodtam a szavaira, mintha az megmentené, hogy erre nem emlékszem, hogy neki köszönhetem. Attól függetlenül a két évszázad még mindig ott volt, miért megakartam fizetni neki, s az, hogy erre nem fogok emlékezni még mindig nem számított. Feltéve, ha elfogadom az ajánlatát. Mit még mindig nem óhajtottam megtenni, a becsületem s a büszkeségem sem engedte, hogy még egyszer belesétáljak a csapdájába. Ismét atyám halandó énjét láttam s éreztem, hogy önkéntelenül is ökölbe szorítom a kezem nagybátyám szavaira.
< - Nyomorult féreg! – sziszegtem. >
Három, mert Jonathan abba roppanna bele, ha Stephanie-t vesztené el. S nem akartam, hogy bármelyik is összetörjön ebbe. Nyomorult féreg! Végül csak megtalálod, mi miatt kénytelen legyek neked igent mondani az ajánlatra?! Nem akartam megtenni, de Einar-t szerettem s vágytam arra, hogy atyámmal is beszélhessek végre valódi alakjában. Vettem egy reszketeg levegőt, remegtem a dühtől s idegességtől.
< - Legyen Loki, s most utoljára győztél, többé nem fog előfordulni, erre megesküdhetem! – vicsorogtam. >