Tess Gordon

Adatok:

Név: Tess Gordon
Egyéb név: Coyote
Faj: Mutáns (Homo Sapiens Lupine)
Nem: Nő
Jellem: Semleges. Nekem nincs bajom azzal, aki nem köt belém.
Személyazonosság: Nyílt
Születési helye és idő: Los Angeles; 2004. április 4.
Kor: 19
Család:
Apa: Ismeretlen.
Anya: Ismeretlen.
Testvérek: Tudtommal nincsenek.
Nevelőapa: Caleb Silverfang

Foglalkozás: Nos amikor nem alszom autót szerelek, vagy szétverem valaki fejét. (Autószerelő-Harcművészféle.)
Testmagassága: 183 cm
Testsúlya: 75 kg
Szeme színe: Fényviszonyok függvényében a mélybarnától kezdve a törtaranyon át a borostyánig bármi lehet, de a barnás árnyalatok dominálnak benne.
Haja színe: Barna
Bőre színe: Rezes barna.
Különleges ismertetőjel: Mind a két karján kerítésszerű tetoválás körben, és egy tappancs tetoválás az alhasán.
Repülési sebesség: -
Egészségi állapot/ betegségek: Abszolút egészséges

Életrajza:

- Tűnj a helyemről kislány!
Nos remek, már megint kezdődik... Vettem egy mély levegőt, kissé elcsitítottam az agyam és próbáltam kizárni a cukrászda folytonos alapzaját... Ami kár, mert remek kis cukrászda volt. Mindig azon a véleményen voltam, hogy azért mert afféle apokalipszis tarolta le a Földünk sok nagyvárosát édességre még szükség van. Elvégre az egy dolog, hogy démonok rohanták le New Yorkot, majd el is pusztult gyakorlatilag a város, de ez még semmi ahhoz képest, ami jöhetne... például, hogy nem lenne fagyi... vagy csoki... esetleg epres nyalóka... jézusom, még belegondolni is szörnyű!
- Süket vagy ribanc?! Az az én helyem!
Nos rendben, ő akarta. Szépen arrébb csúsztattam a fagyis kelyhet és a nyalókát is elhelyeztem benne. Szégyen gyalázat és ha megolvad a fagyim emiatt a tahó miatt, hát esküszöm megkeserüli. Szép lassan fölálltam és láttam a döbbenetet a fickó szemében, amikor szemmagasságból néztem rá. Teljes nyugalommal összefontam a karjaim a mellem alatt, a karomon hullámoztak az izmok a tetoválás alatt. Egy pillanatra a mellemre pillantott, (igen, megbizonyosodhattam róla, hogy valóban férfi, nem csak annak álcázza magát...) majd visszavette a haragos arcát.
A hely amúgy tele volt, ahogy Jersey minden egyes része, főleg itt Burlington-ban. Túl sok ember túl kicsi helyen. Ennek a heringek a dobozban effektusnak volt az a következménye, hogy minden második sarkon belém kötött valami macsó csávó. Nem tudom miért alakult ki az az őrült téveszme az emberekben, főleg a férfiakban, hogy a nőket olyan baromi könnyű megverni. Én mindig kész vagyok tanítani az olyan gyökereket, akik ebben a tévhitben szenvednek.
Mondjuk reméltem, hogy nem kell megvernem ezt a szerencsétlent. Csak akkor vertem meg másokat, ha jól fizettek érte, vagy ha én voltam veszélyben. Jelenleg egyik helyzet sem állt fenn, így örültem volna, ha végre visszatérhetek az (igen olvadozó!!!) fagyimhoz. A fickó mintha csak telepata lenne, erre hátra lépett és még egyszer végigmért.
- Én már láttalak téged valahol... Megvan! Te vagy a Coyote!
Nah zsír, akkor már jobb lett volna, ha verekszünk... Nem éppen az arénás énemre voltam a legbüszkébb, habár azt hiszem azoknak jobban kéne szégyellniük magukat, akik eljönnek, hogy megnézzék, ahogy emberek agyonverik egymást, vagy legalábbis eszméletlenre... Hirtelen el is ment a kedvem az evéstől... Nah jó, azt azért nem, de úgy döntöttem jobb lesz lelépni.
- Összetéveszt valakivel. - mormoltam az orrom alatt, majd ledobtam a pénzt az asztalra és felkapva a fagyim meg a nyalókát megindultam kifelé. És igen, vannak még csodák, a fickó nem jöt utánam! Habár volt egy olyan érzésem, hogy a következő küzdelmem alkalmával lesz egy ismerős alak a tömegben, Mr. Bunkóbarom személyesen!
Hazaérve levetettem magam a zsebkendőnyi ágyra a még kutyáknak sem elég nagy lyukban, ami a lakásom posztját töltötte be és elmélkedni kezdtem rajta, hogy mégis hogy a fészkes fenébe jutottam idáig? Nem éppen átlagos az életem, de ez soha nem zavart, vagyok aki vagyok, és amíg van édességem, addig nem is tőr rám a depresszió....
Az egész 2004-ben kezdődött, ha hihetek a nevelőapámnak és annak a levélnek, ami a szüleimből maradt, meg persze a papírjaimnak, akkor április 4.-én születtem, alig egy nyúlfarknyival azután, hogy az életemet csak egy bolondok napi rossz viccnek lehessen nevezni. Fogalmam sincs kik voltak a felmenőim, de annyi biztos, hogy nem túl sok szülői ösztön szorult beléjük...
Mindent a nevelőapámnak Calebnek köszönhetek. Azt meséli mindig, hogy úgy vinnyogtam az ajtajában, mint egy kölyökfarkas, pedig soha nem is voltam rendes farkas... Jah ezt az apróságot elfelejtettem, Caleb ugyanis olyasmi, mint én, csak éppen ő farkas. Fogalma sem volt, hogy kik a szüleim, vagy miért éppen az ő ajtajához raktak le. Az egyetlen tippünk az, hogy a szüleim tudták mi vagyok, vagy éppenséggel ők is olyanok voltak, mint én, mutánsok. Calebet senki nem kényszerítette, hogy befogadjon, de mégis megtette. Fölnevelt, mintha csak a saját gyermeke lettem volna. Egészen normális gyermekkorom volt, ahhoz képest, amilyenek a körülmények voltak... szóval nem, nem egy gyermekkori trauma felelős a borzasztó humoromért és a szörnyű viselkedésemért, ezek mind saját vívmányok, semmi külső behatás!


A problémáim kb ugyan akkor kezdődtek, mint az összes többi tininek... Tudják, pattanások, hülye beinduló hormonrendszer, undok fiúk, farmok és prérifarkas alak... Valami gond van az utolsó kettővel? Nos, nem is kicsi.
Tizenkettő voltam, amikor a képességem először jelentkezett. Tudom, most valami olyan menő dolgot kéne mondanom, hogy megöltem több embert és véres mészárlást rendeztem, de az élet ritkán ilyen, elvégre nem egy képregényben élünk... Tehát először átváltoztam és szétrágtam Caleb egyik kabátját.... Ekkor lángolt fel egy hihetetlen gyűlölethullám a mutánsok ellen, ami megrémített, és kis híján megölt.
Éppen a hátsó kertben játszottam, amíg Caleb a műhelyben dolgozott, szépen átváltoztam és kergettem a farkam, ami baromi vicces elfoglaltság volt, miután az összes labdát kirágtam... Amikor bejött az a fickó. Azt hiszem látta az átváltozásom és nem tudom mit tett volna velem, ha nem ér haza Caleb és küldi el a fenébe. Megmenekültem, de napokig ki sem mentem a szobámból úgy rettegtem. Csak kucorogtam a takaró alatt egy zseblámpával és remegtem.
Caleb rángatott ki onnan és elvitt életem első jiu-jitsu órájára. Vézna 12 éves kislány voltam, de így is gyanúsan erős a koromhoz képest és nagyon gyors is. Az edzőm nem tartozott azok közé az emberek közé, akiket bármi más is érdekelt volna az óráin kívül, így minél jobb lettem, annál jobban kedvelt és én is őt. A harcművészet segített, úgy halmoztam őket, akár az üres csokisdobozokat a pincében. Tizenhárom évesen becaplattam az első thai boksz edzésemre is, ahol szintén körberöhögtek, majd jó sok pofon után bevett a banda.
Calebnek az volt a szándéka, hogy elküld a mutáns suliba, de én nem akartam menni. Hallottam a pletykákat, hogy hogy rohanta meg a tömeg, én pedig még mindig féltem egy kicsit az emberektől. Így maradt a kis los angelei lakás az otthonom és a napi több harcművészeti óra az életem. Az iskola nem kötött le annyira, habár volt pár évem, amíg azt terveztem, hogy majd kutató biológus leszek, de ebből persze nem lett semmi... Hogy miért arról majd később.
Tizenöt éves koromra már minden beképzeltség nélkül állíthatom, hogy elég jó voltam a fenti két harcművészeti ágból, tehát nem nyughattam és az amúgy is elég zsúfolt órarendembe beiktattam még az ökölvívást és a szabadfogású birkózást is. Ekkor kicsit sok lett a program. Ugyanis a suliban is próbáltam a legjobb lenni, mindig figyeltem és tanultam, amikor nem éppen félholtan a fáradtságtól regenerálódtam az edzések után. Aztán hirtelen minden megint elromlott. A matektanárom, aki gyűlölte a mutánsokat egész életében valahogy rájött, hogy mi is vagyok... Megfenyegetett, mire berágtam és megvertem... nah jó, igazából nagyon csúnyán helyben hagytam. Mondanám, hogy nem az én hibám, de az, nagyon nagy részben. Még nem uraltam teljesen az erőm, se azokat a fogásokat, amik ösztönösen belém ivódtak. Ekkor hagytam ott a sulit és a kutatói álmaim, és elszegődtem Caleb mellé a műhelybe.
Bejártam egy másik suliba, mert Caleb ragaszkodott hozzá, de csak amennyit muszáj volt. A napjaim inkább a kocsik javítása meg a harc tette ki. Calebbel nyomon követtük a híreket, amik a mutánsokat érintették, de próbáltunk inkognitóban maradni. Jobban szerettük azt, hogy ne tudják meg, mik vagyunk. A regisztráció alól próbáltunk kibújni, és úgy döntöttünk egy költözés nem fog ártani. Túl sokan ismertek minket már Los Anegelesben. Mivel New York elég bajos hely volt én leszavaztam, hogy oda menjünk, hiába ragaszkodott hozzá Caleb. Végül New Jersey-ben állapodtunk meg.
Éppen edzésről jöttem haza, amikor megláttam, hogy körbe vették a házat. Fekete egyenruhák, még a feliratot sem igazán tudtam kivenni. A rémület a szívemig hatolt. Segíteni akartam Caleben, de rettegtem, pont mint akkor, amikor az a férfi rám támadt... Végül elszaladtam. Igen, gyáva dolog volt, amiért máig nem tudok elszámolni a lelkiismeretemmel, de megtettem. Fölszálltam a buszra, amire a jegyeink már elővételben meg voltak véve és egy átizzadt edzőcuccal meg pár aprósággal fölszerelkezve nekivágtam New Jersey-nek.
Nem volt egyszerű új életet kezdeni egyedül. Eddig fel sem tűnt, mennyi mindenben függök Calebtől. Végül egy jószívű bácsi megszánt és felvett autószerelőnek, aztán amikor meglátta, hogy tényleg értek az autókhoz, már biztos volt, hogy maradhatok. Az autószerelésből bejött pénz azonban tényleg csak a túléléshez volt elég. Így kezdtem bele az MMA-ba. Voltak jó alapjaim, de először kinevettek (szokás szerint) amikor 15 éves kislányként beállítottam, hogy márpedig én harcolni jöttem. Aztán falhoz kentem pár biztonságit, és a tulaj jobb belátásra tért. Még képeztek egy kicsit, aztán elindultam a ringben. Már gyermeklányként is elég érdekes voltam, de aztán jött az, hogy coyote-tá változok, így rajtam is ragadt a név. Bevallom a Coyote valóban félelmetesebben hangzik, mint a Tess Gordon.
Egy idő után jó lettem, sőt elég ismert és híres is. Már nem kellett félnem, hogy holnap nem lesz mit ennem, és jobban verekedtem annál, hogy bárkitől is tartanom kellett volna, a rettegés azonban mégsem múlt el. Kiüthettem ezer ellenfelet, betörhettem orrokat és eltörhettem lábakat, akkor is ott volt bennem mélyen, hogy Calebet nem tudtam megmenteni, hogy ehhez kevés voltam...
Így teltek el az évek, harccal, vérrel és füsttel. Kis tévén figyeltem az eseményeket és elborzadtam, vagy áhítoztam, hogy bár én is lennék olyan bátor, hogy hőssé váljak. Az erőm megvolt hozzá, vagy legalábbis valami hasonló... csak éppen az elhatározás volt kevés. Én csak egy elhagyott gyerek voltam, aki nem kellett senkinek... Hogy lehetnék pont én hős?
Voltak olyan napok, amikor csak feküdtem az ágyamon és vártam, hogy leszálljon a mennyből az angyal és engem is bsoroljon valami ligába, ahol csini egyenruhában parádézva megmenthetem a világot... Aztán következő nap szartam az egészbe, és nem volt kedvem cicanaciba bujtatott hátsómat mutogatni a fél világnak...
Az erőm folyamatosan növekedett, az edzéseket is folytattam, amint volt pénzem arra, hogy eljárjak rájuk. A pénz azonban nem azt mondom, hogy dőlt, de volt bőven elég. A harcokért szép summát kaptam, az emberek mindig jól fizettek az efféle mocskos látványosságért, plusz az autószerelésből is befolyt egy jelentős adag.
Amikor kitört a harmadik világháború először nem akartam elhinni, hogy ez igaz. Hogy megtörtént és pont az én életem folyamán... A forrongásokból és harcokból nem akartam észt vállalni, az egész túl bonyolult volt nekem és addig örültem, amíg elkerült. Inkább csöndesen élveztem a tinédzserkorom, amíg még tehettem... Attól tartok nem fogom megúszni anélkül, hogy valaki elkapna, de jelenleg az élj a mának elvet követem. Eljárok edzésre, megnyerem a versenyeim, összetákolok néhány roncs autót, kerülgetem a töménytelen betelepülőt, akik miatt a kedvenc cukrászdámban sem ülhetek békében és próbálok nem belekötni olyan hatalmakba, akik kinyírhatnak. A mutáns képességeim is egyre erősebbek, de még messze nem vagyok elég erős ahhoz, hogy túléljem azt, ha valaki olyan kötne belém, akikről néha az újságban olvasni, vagy akit a tévében látni...

Képességei: Képes vagyok coyottá változni. Nem vagyok akkora, mint egy vérfarkas, kicsit nagyobb vagyok csak az átlagos fajtársaimnál, de nem olyan szembetűnően. Viszont gyorsabb, sokkal gyorsabb. Emberi alakomban is megjelentek apróságok, például éles tépőfogak és karmok, de annyira nem feltűnőek. Nincs köztes alakom, csak a prérifarkas és az emberi extrákkal, de a kettő között villámgyorsan pár másodperc alatt tudok váltani. Mind a két alakban azonos az erőm és a gyorsaságom (10 tonnás erő, 5-ször olyan gyors mint egy átlag ember) Valamint fejlettebbek az érzékszerveim.

Szakértelmei: Jól ért az autókhoz, emellett jártas a jiu-jitsu-ban a thai boxban, az ökölvívásban és a szabadfogású birkózásban, meg ezek után az MMA-ban is.

Privát előtörténet véleményezést kérsz: Nem

Megjegyzések:

Remek előtörténet, 3400$-t kapsz kezdésnek, mert bunyóból össze tudtál ennyit szedni.
Még egy adatlapot írj és utána mehetsz is játszani.

Adatlap:

Név: Tess Gordon
Lakás/Létesítmény: Lakás Bronx-ban.
NJK: -
Foglalkozás: (Autószerelő)/Harcművész/Biztonsági őr
Munkahely: Olimposz kaszinó.
Pénz: 3700$ + 7200$ (elmúlt 3 havi)
Bevétel/hét: 400$ (biztonsági őr.) + 200$ (bunyók.)
Eszközök: -
Felszerelés/fegyverek: 1db pisztoly
Vállalat: -
Szövetség: Görögök, misztikus alakok Bronxban.
Törzshely, ahol megtalálható: A lakásomon, vagy az Olimposz kaszinóban.
Ismertebb szövetséges: -
Ismertebb ellenség: -

Felhasznált kreditek: 2
Fennmaradó kreditek: 2

Kira elérte a 2. szintet, így az oldalra hozásáért 1 kredit jutalmat kapsz.