Black Panther Club

Burlington egyik sűrűbben lakott részén található a szórakozóhely. Viszonylag rejtve van, hiszen egy több emeletes társasház pincéjében rendezték be. Az utca felől megközelíthető és egy tábla hirdeti, hogy ez bizony a Black Panther Pub. Egy lépcső vezet le a szórakozóhelyre. Ahhoz képest, hogy pinceszint, egész fényes, a jó világításnak köszönhetően. Szemben találhatjuk a pultot, előtte meg az asztalokat, székekkel. Igazából napközben egész kulturált hely, csak éjszaka, amikor benépesíti az a sok-sok szórakozni vágyó ember, valahogy a füst, meg az alkoholgőzös állapot cseppet ront az összképen.
Egyébként a hely, napközben étteremként is üzemel, de éjszaka a szórakozásé a terep. Sokan járnak ide, mert jellemző a pub-ra, hogy általában élő zenét lehet hallani. A kisebb zenekaroknak és zenészeknek nincs színpad, csak egy üres placc a pult mellett.



Az eredeti topic

Az élet gyakran különös döntésekre kényszeríti az embert, nem mind olyan kártyákat kapunk, amiket átlagos életre lehet beváltani. Őszintén, engem aztán nem érdekelt, csak szerettem elgondolkozni azon milyen különös dolgokba sodródtam már bele életemben, amikor éppen egy meccsemre igyekeztem.
Most is éppen egy Black Panther Pub nevezetű hely felé tartottam. A Főnök tegnap előtt hívott fel, hogy lenne egy meccs, szóval kaparja össze magam, és jöjjek ide. Mivel egy ilyen szívélyes invitálásnak nem lehet ellenállni, így hát jöttem. Nem volt egyenruhám, vagy egyéb hülyeség, a ruhákhoz a magamfajta nem igen kötődik, mivel ha alakot váltok az egész Gucci vagy mifene divatos vacakok mehetnének a kukába. Így most is csak egy egyszerű rövidnadrágot meg pólót húztam a hosszú barna kabát alá, amit éppen csak dísznek vettem fel, mert általában nem voltam az a fázós típus.
Ezen a helyen eddig még nem bunyóztam, de ez nem igazán érdekelt, az efféle látványosságokat hajlamosak voltak a szervezők folyamatosan ide-oda költöztetni, mert a hatóságok annyira nem szerették a dolgot. Nah nem azért mintha gyilkoltunk volna, ez nem az a sportág volt. Eszméletlenre kiütni a másikat olyan módon ahogyan csak tudod, nah azt már szabadott, de nem nyírjuk ki egymást, azt azért nem, nem vagyok gyilkos.
Ekkor el is értem a pub bejáratához, ahol szerintem nem éppen átlagosan és kicsit sem rejtve két akkora kopasz gorilla ácsorgott, hogy egy cirkusznak is díszére váltak volna.
- Hé kislány megállni! Most zártkörű buli van odabent. - állított meg az egyik benga amint besétáltam volna mellettük.
~ Nos remek, miért kell mindig belém kötniük az ilyeneknek? És Charlie miért nem szólt nekik arról, hogy hogy nézek ki? ~
Sóhajtottam egyet, majd megpróbálkoztam vele, hogy megtanítsam beszélni a papagájt.
- Öülök neki barátom, de én éppen arra a bulira jöttem, én leszek a meglepetéstorta. Én vagyok a Coyote. - tettem hozzá látva az értetlen ábrázatát, ami erre szinte azonnal hitetlenkedőbe váltott át. Nos köszi haver, majd ha betöröm az orrod nem fogsz így hitetlenkedni!
Ekkor azonban szerencsére azajtóban megjelent Charlie és a maga nyájas modorával (nah jó, kicsit leordította a fejük) megbeszélte az őrükkel, hogy legközelebb mélyen hajlongva engedjenek be. Azonban nem igazán számított, a lényeg az volt, hogy végre bejutottunk.
Charlie széles vállait követve baktattam lefelé a lépcsőn és hallgattam a főnök szavait arról, hogy kivel fogok küzdeni, meg hogy legyen jó kislány és nyerjem meg neki a bunyót. Csak autómatikusan biccentettem párat a szavaira, már messze jártam. Minél lejjebb értünk a pulzusom annál magasabbra emelkedett és a harc utáni vágy kezdte elönteni a tudatom. Szerettem ezt, szerettem a reccsenő csont hangját az ellenfél félelmét, vagy ügyességét, a kimerültséget, még a fájdalmat is, ilyenkor nem éreztem magam egy tehetetlen tinilánynak, aki csak sodródott az eseményekkel, ilyenkor harcos voltam, ilyenkor én voltam a vad, nem pedig a préda.
Éreztem a tömeg szagát, a vérre szomjazó embereket, akik a pénzük lobogtatva tették meg a téteiket elverve a családuk megtakarított pénzét, vagy éppen csak gazdag mocskok voltak, akiknek nem volt jobb dolguk. Többen felmorajlottak, amikor megérkeztem Charlie mögött, fél füllel hallottam, ahogy felkonferálnak, de a szemem már a kivilágított küzdőteret falta, a helyem, az életem.
Vetettem még egy pillantást Charlie-re, majd odadobtam neki a kabátom és beléptem az arénába. Kiélveztem, ahogy a fények végigsimítanak a bőrömön, élveztem az emberek üdvözlését. A harcteret a pincehelység közepén állították fel, az asztalokat a szélre tolták, de nem igazán láttam őket, mert az asztalokon is emberek álltak, a hely erőteljesen tömve volt, lehet hogy volt bárpult is valamerre, de ezt nem láttam az emberektől.
Az ég felé löktem a kezeim, mire a tömeg ismét izgatottam morgomogott, majd vártam, hogy megjelenjen az ellenfelem, már csak ennyi kellett, olyan lettem akár a prérifarkas aki az alakját kölcsönözte nekem, ragadozó volam és a máisik ragadozóra vártam, hogy végre megmutathassam én vagyok az erősebb, nekem kell lennem az erősebbnek, mert csak a legerősebb marad életben.... Persze itt nem, nem fognak megölni, de ez most nem számított.

Az illat hamarabb csapta meg az orrom, mint ahogy a közvetítő szavai utat találtak volna a fülemhez... Éreztem az ismerős szagot és azonnal még erőteljesebben fellobbant bennem a harci láz.
~ Nah gyere cicuskám... ~
Jellemző volt az emberekben, főleg mostanság, hogy szerették a mutánsokat egymással harcoltatni, láthatóan borzasztóan izgatta a sekélyes kis fantáziájukat, hogy milyen, amikor két "szörnyeteg" véres harcot vív egymással. Engem nem igazán érdekelt, hogy fajtárs-e, akit ellenem küldenek, vagy egy egyszerű halandó. Amíg jó volt a meccs és ügyes az ellenfél, addig mind a kettőt élveztem. Ez most egy határozottan jó harcnak ígérkezett.
Én is alakot válthattam volna, de azzal nem nyerek semmit, coyote-ként ugyanis nem tudnám alkalmazni azokat a harci teknikákat, amiket már szinte pelenkás korom óta folyamatosan tanultam és űztem.
Tehát maradtam ember, habár picit hoszabb karmokkal és fogakkal, de most úgysem kaparjuk ki egymás szemét ribancharcot szándékoztam folytatni az ellenfelemmel, ez most művészet volt, a harc művészete. Habár bevallom, amikor sziszegett egy kicsit rámorogtam, de kenjük arra, hogy csak a közönség kedvéért volt.
Feral nem totojázott sokat, aminek örültem, azonnal karmait kieresztve felém támadt. Én hosszú ideig csak rezzenéstelenül álltam, majd kihasználva a valóban természetfeletti gyorsaságom az utolsó előtti pillanatban akartam kitérni előle, amikor már nem tudja megváltoztatni a pályáját, majd hátulról egy rúgással eltalálni a térdhajlatát és minimum kiroppantani az egészet, de jobb esetben eltörni, csak hogy ne futkorásszon annyira kikaparni a szemem.
Ha pedig mégsem sikerülne kitérni az útjából, mert esetleg van olyan gyors, mint én, akkor pedig elvetődök hátra, hogy lehetőleg a karmainak a hatótávából kiessek és elölről próbálom így mind a két lábbal eltalálni a térdét és minél nagyobb kárt tenni benne.

~ Nah szépen vagyunk kisanyám... ~
Nem túl elégedetten és egyben nagyon boldogan konstatálom, hogy az ellenfelem is gyors, méghozzá eléggé. Egy részem dühös emiatt, a ragazdozó máris nyerni akar, a győzelem ízét érezni a szájában... ellenben a harcművész örül a lehetőségnek, hogy egy szép és végre kicsit izzasztó harcot fog tudni véghezvinni valakivel.
Azonban nincs időm rá, hogy győzelmi álmokat kergessek, vagy elégedett sóhajokat eregessek, mert Feral sem hagyja annyiban a dolgot és ő is nekiáll kezdeményezni.
Azért azt elégedetten veszem észre, hogy legalább valamiféle reakciót kiváltott belőle a normális embereknél csontrepesztő rugásom. Legalább így annyit már tudok, hogy nem teljesetlen érzéketlen. Aki pedig érez fájdalmat, azt le lehet győzni.
Amikor elkapja a lábam, akkor úgy döntök, hogy nagy butaság lenne rugdalózni, vagy próbálni elhúzni a lábam, mert akkor tőből tépné ki. A hosszú évek rutinja szinte magától indítja útnak a következő mozdulaton. A kezem megpróbálom letámasztani a földre, ahová érkeztem, a lábam pedig viheti magával, fordulok utána, mintha csak cigánykerekeznék, a kezeim támasztásával azonban meg tudom emelni a másik lábam is, aki hűséges barátként követi csapdába esett társát és ha viszi az egyik lábam, hát megy vele a másik is, amivel megpróbálom teljes erőből fejbe rúgni, hogy lehetőleg elengedje a foglyul ejtett testrészem. Ha nem sikerülne a rugás, akkor pedig megvárom hová viszi a lábam és csak követem, és felé próbálok rúgni egyet, belé nyomni gyakorlatilag azt a lábam, amit elkapott.

Van valami ősi vadállatias őrjöngés abban, amire a közönség ilyenkor képes. Szinte éreztem magam alatt az aréna homokját és a szemembe tűző itáliai napfényt.... Soha nem értettem ezt a hihetetlen vérszomjat, ami az emberekben rejtőzött. Persze nem azt mondom, hogy én egy szende kis bárányka voltam, de akkor sem vágytam folyamatosan arra, hogy legalább bámulhassam, ahogy más emberek szarrá verik egymást.
~ Habár nekem aztán mindegy, csak pénzem lesz az ő őrjöngésükből... ~
Azonban nem hagytam, hogy a közönség elterelje a figyelmem, nekem mos Feral volt a világ, az univerzum egyetlen rusnya macskaszerű lényre szűkült be.
Végigrohant rajtam az öröm, amikor sikerült a mozdulatom, azonban ellenfelem ismét bizonyította hozzáértését és rátermettségét, mert hamarosan és is a földön landoltam nem is olyan messze a macskától. Amint a hátam földet ért, az esést közben a kezemmel tompítottam kissé. Többször estem már edzések alkalmával, minthogy leültem volna, szóval az esés soha nem okozott gondot, inkább az, hogy nem akartam így kapjon el az ellenfél. Ezért azonnal, amint földet érek, szinte meglovagolva a közönség őrjöngését egy gyors hátra bukfenccel talpra is állok, vagy ha nincs ennyi időm, akkor maradok úgy kissé összegörnyedve, ahogy a bukfencből talpra guggolva megérkezek.
Amint pedig rálátok az ellenfelemre, hogyha elér hozzám a támadása, akkor megpróbálom elütni, elvezetni szoktam inkább a támadást, az hogy beálljak elé hülyeség. Ha pedig nem ér el addig, akkor én nyúlok ki felé és próbálom elkapni, majd megrántani a karját, amivel ütött, tovább víve az ő lendületét így kiugrasztani a karját.

Először egy pillanatra felvillan bennem az öröm, amikor meghallom a roppanást, és végigáramlik rajtam a győzelmi mámor. Azonban nem volt elég elsöprő erejű a támadás, úgy tűnik, vagy az ellenfelem bírja meglepően jól a fájdalmat... Minden esetre a támadást ő maga is befejezi, méghozzá a kis drága a karmait használja persze.
Ingerülten felmordulok, amikor a karmai a húsomba vájnak, és a morgásba fájdalmas kiáltás is vegyül. Már megtanultam valamennyire elviselni a fájdalmat, így nem esek pánikba és kucorodom össze a karom körül zokogva, de azért pokolian fáj a sérülés...
~ Te mocsok macska, ezért még kapsz.... ~
Továbbra is elismerést érdemel az ügyessége, de ennek ellenére el akarom verni, méghozzá nagyon... Amikor ellök és hátra ugrik, szinte azonnal ugranék is utána, dühből folytatva a támadást, ám sajnálatos módon hamarabb leintenek, minthogy megtehetném.
Biccentek a felajánlásra, mire bekötik a karom. Jobb ha nem vérezem össze a tatamit, ráadásul talán nem nyílik még jobban szét az a fránya seb, a kötés legalább egyben tartja kicsit. Gyorsabban gyógyulok egy átlagos embernél, annak ellenére ez a sérülés tudom, hogy mocskosul fog fájni még később is...
A kis szünet alatt végig szemmel tatom az ellenfelem és árgus szemmel kísérem minden mozdulatát. szinte már kicsattanok a harci vágytól, amikor végre meghallom a bűvös "folytatás" szót. A szám halovány mosolyra húzódik amikor visszalépek a harcba. Határozottan élvezem a harcot, jó az ellenfél, és ezáltal jó a harc is.
Az előbb hagytam, hogy ő nyissa a harcot, de most én kezdeményezek. Amilyen gyorsan csak tudok előtte termek és megindítok egy támadást a gyomra felé, aztán ha azt védi, illetve szinte egy időben a másik támadással a sérült kezemmel az arcát becélozva próbálom bevinni a valódi ütésem. Tudom, hogy fájni fog, de reménykedek benne, hogy a sérült kezével annyira nem fogja tudni védeni, vagy ha igen, hát legalább benne nagyobb kár lesz. Ha mégse sikerülne valamiért az ép kezemmel hárítom a viszont támadásokat.

A cselem most úgy tűnt sikerül, legalábbis Feral kiáltása alapján végre jó úton indultam el... illetve több is történt, habár erre szinte csak akkor döbbentem rá, amikor az ellenfelem felemelte a kezét feladva a harcot.
Egy részem örült, amiért én nyertem, a győzelem mámora szokás szerint szétáradt bennem, egy másik részem viszont egy kicsit csalódott volt, hogy vége a harcnak, hogy a játékot már lejátszottuk és nincs tovább, egyenlőre csak ennyit kaptam belőle.
Az józanított ki egy kicsit, amikor meghallottam a szavait. Én is biccentettem felé megköszönve az elismerést, majd viszonoztam, egyrészt mert így illett, de főleg azért, mert megérdemelte.
- Köszönöm, te is remek voltál.
Ennél többet azonban nem tudtam beszélni a remek ellenféllel, mert jött a bíró és máris a közönség felé fordultam. Amikor a levegőbe emelte a kezem visszatért a harci mámor és a győzelem öröme és ragyogó mosollyal integettem a "vérszomjas" tömegnek. A biztatás és éljenzés jól esett, ahogy mindenkinek, majdnem olyan jó volt, mint maga a harc... nah jó, csak majdnem olyan jó.
Amint lesétáltam a tatamiról, a főnök hamarosan hozzám csapódott, láttam a sugárzó fején, hogy nagyon meg van elégedve a győzelmemmel, ha pontos akarok lenni, úgy vigyorgott, ahogy kisgyerek amikor meglátja a karácsonyi ajándékát. Tudtam ő jelentősen többet keres ezzel az egésszel, mint én, de mivel úgy imádta a pénzt, mint én a harcot, ezért nem igazán nyafogtam ezért, nekem nem az üzleti oldal volt a mérvadó, habár jól jött ez a kis kiegészítés az autószerelés mellett, az biztos.
Éppen felkaptam a kabátom, zsebre vágtam a 300 dollárt, majd indultam volna haza egy kis fagylalttal ünnepelve a győzelmet, amikor a különös fickó odaállított elém. Kissé oldalra biccentettem a fejem a szavaira, ahogy talán egy kutya vagy farkas tenné és érdeklődve figyeltem. Azonban mivel úgysem sokat találkoztam emberekkel mostanság, meg érdekelt mit fog mondani és mára úgysem volt már más dolgom, mivel a bunyó miatt szabadnapot vettem ki, így rábólintottam a dologra.
- Köszönöm, örülök, hogy így gondolod. A harc meg soha nem volt egy egyetemi állás, de valameddig kitart majd. Amúgy persze, ráérek ma, szóval szívesen meghallgatlak. - mondtam érdeklődve figyelve őt. Ha megindult követtem, vagy vártam, hogy elmondja, hol szeretne beszélni, meg főleg azt, hogy miről.

//Oké, fölírtam, köszi. //

- Egy forró csokit. - vágtam rá. Az emberek többnyire ilyenkor szoktak hülyének nézni, de ez már elég régóta nem érdekelt. Alkoholt nem ittam, mert az elködösíti az elmét és rontja a fizikális képességeimet, ezáltal a harcban is gyengébb leszek tőle. A cukorpótlásra és a napi édességadagomra viszont alapból szükségem volt. Habár nem voltam biztos benne, fogok itt ilyet kapni, de ha nem lenne, akkor mást nem kérek, maximum egy pohár vizet.
Aztán szépen leülök vele szemben, ott ahová vezet, elvégre most az ő köre jött el. Ha kifizeti az én italom is, nem fogok ugrálni, nem vagyok én harcos feminista, és vegyük úgy, ez a fogadóórám ára. Különben is a ha adnak vedd el, ha ütnek üss vissza elv szerint élem az életem.
Azonban amikor beszélni kezd, hirtelen az italom is érdektelen lesz, sőt úgy minden más is, amikor meghallom, miért keresett meg. Az bemutatkozására biccentek, de nem szólalok meg, mert nem akarom félbe szakítani.
Amikor végez egy percet csak csöndben ücsörgök, és elmélkedek a dolgon. Természetesen el akarom fogadni, ennél jobb lehetőséget ritkán kap az ember, azonban egy enyhe gyanakvás ott fészkel bennem, azóta mindenre és mindenkire gyanakszom, amióta azok a különös alakok elkapták a nevelőapám, amióta ide kellett menekülnöm.... Végül amikor nagyjából rendszereztem a gondolataim, akkor válaszolok, szépen nyugodtan és megfontoltam, mintha nem lenne akkora jelentősége a dolognak, mint amekkora valójában van.
- Természetesen érdekelne. Nagyon megtisztelő az ajánlat, habár bevallom meglepődtem, amiért megkerestek, pont engem, de nem mondom azt, hogy nem hízeleg nekem a dolog.... - tartok egy rövid hatásszünetet, majd még kérdezősködök egy kicsit.
- Viszont azt esetleg megkérdezhetném, hogy ha vállalom, akkor hol fogok lakni? Mármint Jersey-ből annyira nem lenne egyszerű mindig bejárni.... Meg még esetleg arról érdeklődhetnék, hogy a démonok hogyhogy elkerülnek titeket? Mármint ne haragudj, de nem tűntek túl békésnek az alapján, amiket hallottam róluk.

~ Hmmm szint túl szép, hogy igaz legyen.... ~
Bevallom, az enyhe gyanú még mindig ott fészkelt a fejemben. Nem tehettem róla, amióta menekülnöm kellett LA-ből, azóta egyszerűen képtelen voltam akárkire is gyanakvás nélkül nézni. Azonban ez a férfi őszintének tűnt, sőt olyan munkát ajánlott, amire legmerészebb álmaimban sem mertem volna gondolni...
~ Akkor meg ne kételkedj, hanem fogadd el és örülj a fejednek!!! ~
Gondolatban fejbe vágtam magamat, majd biccentettem egyet. Nem tudom mennyire tűntem magabiztosnak, de legalább a folyamatosan kétkedő kisördögöt bezártam nagyon mélyre.
- Nos rendben. Maga meglehetősen meggyőző, és minden remekül hangzik. Ezek alapján úgy gondolom nem is illenék visszautasítani egy ilyen remek ajánlatot. - mosolyodok el. Kissé talán sápatag, de azért nem olyan rossz.
Majd érdeklődve félrebiccentem a fejem.
- Még ma? Mármint rendben, végül is nincs semmi dolgom, csak meglepő. A lakásomhoz a cuccaimért még vissza tudunk ugrani előtte, vagy sietünk? Igazából nem muszáj visszamennem, nincs túl sok személyes értékem, viszont ha sietünk megérdeklődném, hogy miért? És azt hiszem, ha hamarosan már indulunk is, akkor nem lesz túl sok időm lakást keresni, úgyhogy akkor élnék a felajánlott vendégszoba lehetőségével.
Kíváncsian néztem rá, hogy vajon mit válaszol. Már nem kétkedő, inkább érdeklődő voltam. Bevallom egy kicsit a szúra az oldalam, hogy mi ez az egész. Mármint persze, egy munka, de szinte már-már varázslatos volt az egész, mármint a hirtelen csodálatos munka, meg minden egyéb...
~ De úgyis kiderül hamarosan mi ez az egész... legkésőbb a démonok városában... ~

- Nos rendben, akkor nem is húzom tovább az időt.
Kissé elmosolyodok. Szépen mélyre elástam a gyanakvásom, mert az régen rossz, ha így állok hozzá valamihez, és csak élvezem a remek melót, és a vele járó új életet, ami talán éppen most vette kezdetét.
- Persze, bőven bele fogok férfi, nem igazán sok cuccot hozam magammal. Igazából nélkülük is meglennék, de örülök neki, ha be tudunk ugrani érte.
~ Meg mondjuk a főbérlőmnek se ártana megmondani, hogy mostantól kiadhatja másnak a lakást... hmm... ~
A vigyorára egy kissé felvonom a szemöldökömet, de mást nem igen reagálok a dologra... Ez a fickó olyan pókerarc, hogy kezdem szégyellni magam a rosszul uralt mimikám miatt.
Amikor felállt követem én is, vetve még egy barátságos búcsúpillantást az bögrémre, megjegyezve magamban, hogy errefelé egész jó forró csokit készítenek. Habár van egy olyan érzésem nem mostanság fogok visszatérni ide, de azért amit ki kell mondani, azt ki kell mondani.
Követem a férfit a tömegben, habár jómagam sem vagyok éppen kis termetű törékeny hölgyike, de ha már így utat tört nekem, hát nem fogom visszautasítani a rögtönzött buldózerem.
Amikor kiérünk a fekete terepjáróhoz enyhén felhúzom a szemöldököm egy afféle: ez most komoly? pillantást vetve a tulajra, de szóban nem mondok semmit, hamar be is ülök és megadom neki a címem.
A felajánlott cipekedést a lehető legudvariasabban visszautasítom, mert a körülbelül egy sporttáskányi cuccomat bőven elbírom én is. Azért persze behívom, megkérdem kér-e vizet, mert egyenlőre ennyi van otthon, de azért mégis csak kötelességei vannak még egy magamfajta szerencsétlen házigazdának is. Elmondom még a házinéninek is, hogy valószínűleg nem nagyon jövök már erre többet, aztán beülök ismét a kocsiba, ha vezetőmnek nincs még más felvetése és a táskám szorongatva készen állok a nagy utazásra.
~ Nah Lassie úton hazafelé! De mindenképp úton... ~