Olimposz

Ugyan nem tudom mi szél sodort épp erre a helyre a megszokott esti sétám során. Talán csak a véletlen volt, ami épp a közel két hónapja történt események helyszínére kalauzolt. Az esetemben átlagosnak mondható megfontoltsággal, és nyugalommal teszem meg a kisebb távolságokat. S a kaszinó előtt elhaladva ismerős arcokra figyelek fel, a hidrás ügy béli társaimra. Habár nem fűz hozzájuk semmi kapocs, s nem is mondható még az sem, hogy ismerném őket, csupán a helyzet hozta úgy, hogy egy csapatba kerültünk. Ennek ellenére kötelességemnek érzem, hogy csatlakozzak a rögtönzött osztálytalálkozójukhoz. Hisz a cselekedeteikkel akaratlanul is hozzásegítettek az előléptetésemhez. Így több szabadidőt és jobb fizetést szereztem, s kettő nagyban megkönnyíti nyugodt éltetem. A gondolatmenet közben odaértem a társasághoz.
- Üdvözletem. – mondom a jelenlévőknek.
S már indulnék is utamra, amikor a semmiből néhány fehér villám jelenik meg cikázva az égen. Majd ezek után belénk is vágódott…

//Folytatás//

//Előzmény itt.//

- Nos igen, a sors különös dolgokra képes. - mosolyodok el, habár csak igen haloványan.
Amikor kiszállunk a kocsiból érdeklődve követem Leont a jachtra. A sporttáskát lazán a vállamra vetem, és mint valami turista úgy nézelődök. Szokásom mindig jól felmérni a terepet, és ezt most sem hagyom el. Persze most elvileg nem vagyok veszélyben, de a megszokás, az azért mégiscsak megszokás marad...
Amikor megérkezünk a "szobámba" elégedetten veszem szemügyre. Az a vicces az egészben, hogy ez a kabin is nagyobb, mint a jersey-i lakásom. De a rengeteg újonnan oda menekülő ember miatt ott lehetetlen is lenne nagyobb lakást találni.
Amikor Leon magamra hagy, végigdőlök a kényelmes franciaágyon. Nem igazán akartam elaludni, de végül a mérkőzés fáradalmai, a sok izgalom és a jacht kellemes hullámzása elandalít. Szinte pont akkor ébredek föl, amikor befutunk a másik kikötőbe. Állítólag ha keveset alszol, annál már az is jobb, ha semmit, de én ezzel nem értek egyet. Ez a pár óra alvás pont elég volt, hogy felfrissüljek egy kicsit, habár amikor felnézek az égre ez a frissesség is mintha tovaszállna....
Nézem a vörösben játszó eget, amin sárkányok és démonok suhannak keresztül és a szívem a torkomban kezd el verni. Persze emlékszem még, hogy Leon azt állította nem fognak bántani minket, de hiába mondják a farkasra, hogy nem harap, az épeszű ember akkor sem megy oda labdát dobálni neki!
Amíg beülünk az újabb terepjáróba és végighajtunk a városon csak néma csöndben nézek ki a ablakon. Kezdetben még látok itt-ott démonokat, de ezek egy idő után valóban eltűnnek. Végül megnyugtató, ahogy elhal a motorzaj, amikor megérkezünk és lassul a jármű.
Elnézem a kaszinót és elsőre lenyűgöz az épület. Csak amikor magamhoz térek, akkor szólok végre Leonhoz.
- És ki lesz a főnököm? Vagy maga marad mellettem végig hogy pesztráljon? - mosolygok rá, mert viccnek szántam a dolgot.

Az új információkra csak biccentek és próbálom az egészet agyam egy nem feledékeny bugyrába elraktározni, habár azt hiszem egy ilyen fickót nehéz lenne nem észrevenni, vagy összetéveszteni valaki mással....
~ Nos azt hiszem merőben más lesz ez az új élet, mint a régi... De jobb, remélem. ~
- Rendben, igyekszem majd eligazodni. - biccentek.
Aztán szemügyre veszem a kaszinót, ami még így a démonok megszállta városban is elég karakteres építmény. A minotaurusz kidobófiúkat próbálom nem nagyon megbámulni, de azért nehezemre esik nem kíváncsian figyelni effajta misztikus lényeket...
Utána követem Leont a szállásomra, a nagyon is kihaltnak látszó részbe. Hiába van egy csomó ágy, úgy nézem szobatársakat nem nagyon fogok kapni vele. Csak ledobom a táskám az egyik sarokban lévő ágyra, majd amikor Leon búcsúzik biccentek én is.
- Remélem Leon, és köszönöm a fuvart! Magának is további szép estét. - mondom mosolyogva.
Ha elmegy még szemügyre veszem a szállásom, majd átöltözöm és végre alszom egy jót ezután a fárasztó és sok változást hozó nap után... Meg persze megjegyzem magamnak, hogy lehet nem árt majd szereznem egy saját lakást ehelyett az ideiglenes szállás helyett. Meg persze a főnökkel sem ártana majd beszélni.... de itt már magával ragad az álom.

//Rendben, nagyon szépen köszönöm a mesét. A bővítéseket meg pluszokat pedig mindjárt be is írom. //

/A sötétség és a tűz kora 3: Eljő az alvilág/

Valami kis buta dallamot fütyörészve sétáltam a kaszinó felé. Jöttem a munkába ahogy már hónapok óta folyamatosan. Ez a monotonitás másnak talán az agyára ment volna, de én baromira élveztem. Végre volt lakásom, volt munkám, és a harcot sem kellett abbahagynom. Úgy tűnt szép lassan minden a helyére kerül. Egyedül a nevelőapám volt az, aki hiányzott néha. Az fel sem merült bennem, hogy a biológiai szüleimmel mi lehet... Nem számítottak, ott hagytak a nevelőapám küszöbén ezzel nem csak ők mondtak le rólam, de én is róluk. Nem érdekeltek és pont.
Ahogy megláttam a kaszinó illusztris épületét halvány mosolyra húzódott a szám. Amikor elhaladtam mellettük odabiccentettem a minotaurus fiúknak, az elmúlt három hónapban már egészen megszoktam őket. Ahogy minden mást is.
~ Mégse olyan rossz ez a New York... ~
Az előző őrület már csak szolid emlékké csitult a elmém mélyén. Jó nem mondom, hogy nem ébredtem fel néha álmomból a lézerszemű szörnyektől kísértve, vagy hogy a saját társam ujjait éreztem a nyakamon... De ez már a múlt volt, nem akartam többé törődni vele.
Szépen átöltöztem a biztonsági ruhámba felcsatoltam a szolgálati fegyvert és készen is álltam rá, hogy menjek dolgozni. Ma nem volt bunyó, csak az őrködés, de szerettem ezt is. Habár az emberek hajlamosak voltak a magasságom ellenére is csak gyönge nőként kezelni néha... Hát ők többnyire elég nagyot koppantak...

*Eljő az alvilág*

Először csak döbbenten pislogtam, amikor a földrengés megrázta a városrészt. Olyan volt az egész, mint egy rossz álom, mintha visszakerülnék abba az őrületbe... Nem, ez nem történhet meg újra!
Vettem egy mély levegőt és igyekeztem legyűrni az agyamat elönteni készülő pánikot. Próbáltam valami meditatív transzba süllyedni, vagy legalább kizárni a külvilágot pár pillanatra. Néhány nyugodt pillanat után már határozottan jobb lett. Aztán az áram is visszatért, vele pedig jött a kistestvére a pánik.
Próbáltam határozottan terelgetni az embereket kifelé, hogy valami formát adjak az eszeveszett menekülésüknek, elvégre mégis csak biztonságiként funkcionáltam, amikor a főnököm odaszólt nekem.
Pár pillanatig csak döbbenten pislogtam rá.
- És mégis mit tegyek, vegyek a vállamra és tartsam meg?
Nem tehetek róla, az irónia csak úgy csöpögött a szavaimból. Nem voltam szuperhős, bárki bármit mondott. Voltak nálam okosabbak is, és erősebbek is... Nah jó, az talán kevés, de akkor is. Végül csak vetettem egy bocsánatkérő pillantást a nőre, majd hozzátettem.
- Oké kimegyek, habár fogalmam sincs mit tehetnék én...
El is indultam kifelé, és közben próbáltam az embereket is kivinni, ha esetleg újabb rengések jönnének és ránk dőlne a kaszinó, vagy valami hasonló. Ha kiértem megkerestem a munkatársaim és próbálta segíteni nekik, ha volt valami értelmes ötletük.

A sikátorokban lévő véletlenszerű bolyongásommal, ami alatt nem találkoztam sok személlyel, természetesen, kevesen annyira spártaiak, hogy akár egy ilyen helyzetben belépjenek a sikátorba, pedig annyira nagyon nem vészes, legalább is számomra, általában túlerőben vagyok... Hehe. Szóval a véletlenszerű bolyongással végül elérek a kaszinóhoz, amire nem számítottam, sok helyre gondoltam, hogy végül ott köthetek ki, de erre nem, itt viszont világos van, szóval egyenlőre inkább meghúzom magam a nép szélén, nem vegyülök, nincs kedvem még egy adag lökdösődéhez, vagy ehhez hasonló kellemetlenséghez, azon gondolkodom, hogy miként tudnám esetleg megkerülni őket, remélem oszlani fognak... Én eléggé türelmes tudok lenni, ez az egyik dolog, ami legalább nagyrészt megmaradt nekem, a türelmem, meg a remény, heh, bár nem sok, de ha nem lenne akkor most nem lennék itt, bár nem is igazán tudom, hogy mit remélek, mert tulajdonképpen semmit, csak hát egyszer csak jobb lesz majd. Persze szép álom ez is, én is tudom, de a fenét se érdekli, ennél rosszabb csak nem lehet, végül is jelenleg csak segítenem kell ennek a helynek, ahol milliós vérdíj van a fejemen, nekem kicsit nehezen áll össze ez a kép, de végül is nem necces, mert az emberek idióták, a képemet úgysem ismerik, nem is igazán reklámozom, ahogyan a képemet sem. Szóval most inkább megállok itt és nézelődök, kétlem, hogy bármit is elérnék vele, de nem is azért teszem, várom, hogy tisztuljon a terep, kétlem, hogy fog, de hátha, különben kénytelen leszek a csatornákat használni közlekedésre, azt meg még mindig nem szeretném.

Türelmesen nézem a tömeget, nem érzem úgy, hogy bárhova is sietnem kéne, tulajdonképpen...
~ Így soha sem fogunk továbbjutni! Mozdulj már! Befogod a pofád? Nem! Befogod a pofád?! NEM! ~
- Befogod azt a mocskos összebaszott pofádat! - Bukik ki belőlem a mondat, meglehetősen idegesen és nagyon kevésen múlott, hogy nem mostam be magamnak ismételten egyet, viszont jóval nagyobbat mint korábban. Mi van velem?... Ja tényleg semmi, még egy ilyen hülye kérdést vajon fel tudok tenni? Megeshet. Mindenesetre is veszek pár mély levegőt, hogy lehiggadjak és folytathassam a gondolkodást tiszta fejjel. Úgy néz ki, hogy ha haladni akarok, normálisan, figyelembe véve, hogy SHIELD ügynökök is vannak itt, akkor találnom kell egy kerülőutat, szóval szétnézek, pontosan ilyen szándékkal, mellékutakat keresek, vagy olyan újabb sikátorokat, melyeket, a tömegre való tekintettel feltehetőleg feltűnés nélkül el tudnék érni... Azt fel tudom mérni, hogy mi túl kockázatos meg mi nem, legalább is azt hiszem, hogy fel tudom mérni... Amúgy meg ha nincs más, akkor néhány utcányi haladásra még mindig ott van a csatorna, ha nincs más mód, akkor ott haladok tovább, de nem akarok sok ideig egy helyben maradni, már csak a SHIELD miatt sem, mert eléggé feltűnő lenne, ha mindenki menekülne, én pedig csak így itt ácsorognék és úgyis idejönne valamelyik, amely valószínűsíthetően felismerne... Sok a " valószínű ", de valószínűleg akkor is ez fog történni, ha itt maradok, vagy rosszabb.

Sikerül haladnom, de igazából... Semmi, még mindig semmi, a SHIELD ügynökök segítenek menekülni az embereknek, oké, ez ugyan úgy megvolt egy kicsit odébb is, szóval... Minek vagyok én itt egyáltalán? Van nekem bármi dolgom is ezzel? Csak mert eléggé elveszettnek érzem magamat ahhoz, hogy úgy érezzem, hogy nincs, mert eddig is mit csináltam? Nézelődtem, ja, mondjuk annyira nem rossz a látvány, menekülő emberek, egy idő után vicces így belegondolva, hogy mennyivel gyorsabbak lennének, ha nem egymást próbálnák lökdösni, de na, a pánikot nehéz elnyomni, ezt már én is tapasztaltam régebben, legalább is gondolom, bár nem vagyok benne biztos, hogy most így kapásból fel tudnék idézni egy olyan alkalmat, de biztos vagyok benne, hogy már átéltem többször is. Ahogyan nézelődök, feltűnik még valami, Skarlát boszi és... Amerika kapitány...
- Amerika kapitány! - Szólalok fel tulajdonképpen magamnak, nem ordítva, de azért meghallom a saját hangomban a rajongást, s már indulnék is arra, amikor...
~ Nem! Nem mehetsz oda! De... De én oda akarok.. Nem, nem akarsz. Miért nem? Tényleg emlékeztetnünk kell téged? Óh... Tényleg... De akkor hova? Egy kiutad maradt. De nem akarom! Muszáj lesz. ~ Így hát kicsit hezitálva, de megkeresem a legközelebbi csatornafedőt és letekintek a csatorna sötétjébe azon keresztül, kissé undorodva, de mit lehetne tenni, nem látok más utat... Szóval veszek egy nagy lélegzetet, mint felkészülés és lemászok.

Szippantok egyet az asztma ellen gyártott hörgőtágítómból, ezúttal mellőzve a cigarettát. Pontosan mennyi idő is telt el? Hány hónap? Sok. Egyik műtét a másik után. Eddig hetvennyolc tumort szedtek ki belőlem, és miért? Mert két dühös isten összeveszett egy egopárbajban, és felrobbantottak valamit, aminek erős radioaktivitása volt. Ugyan sem kamera, sem fényképezőgép nem kapta lencsevégre az eseményeket, de a szemtanúk meg mernének esküdni, hogy gombafelhő volt. Én mindent megtettem, páncélom maximális repülési képességeit kihasználtam, hogy el tudjak menekülni a robbanás lökéshulláma elől, de esélytelen voltam, a páncélomba félig beleolvadva találtak meg. Szerencsére az első pár hétre nem nagyon emlékszem, mert erős kómában voltam. Millió dolláros vagyonom a felére apadt, hiszen harmadfokú égést, rákot, szennyet, sebet, gennycsomókat kellett eltávolítani a szervezetemből. Érzékszerveim megmaradtak, illetve helyre kerültek, de ennek ellenére haldoklom. Elég sok üzenetet terjesztettem szét az alvilágban, mindenféle titkos regenerációs szérumokat vásároltam, konzultáltam zugsebészetek vezetőivel, de ezek csak pisztolygolyóra voltak specializálódva. A tüdőm márcsak hörgőtágítóval működik. Egyre több fájdalmam van itt-ott, és folyamatosan hordom az ujjáépített páncélomat, mert az legalább olyan anyagból van, hogy nem irritálja a bőrömet, illetve a sok sebfertőződéssel és rákkal rontott szépségemet elfedi, holografikus álcázójának köszönhetően pedig átlagembernek tűnök így is.

Mindenesetre whisky-kólát fogyasztok, annak még érzem az ízét. Szóval. Néhány lefizetés után keresztül-kasul mentek az üzenetek az alvilágban, hátha valaki egyáltalán hallott valami experimentális dologról, ami az ilyen szintű szervi károsodást vissza tudja fordítani. Ha nem, akkor minden maradék pénzemből robbanóanyagot vásárolok, és felrobbantom az egész várost, vagy nem tudom. Egyenlőre bízzunk abban, hogy valaki legalább ismer egy olyan személyt, aki hallotta valakitől, hogy olvasta, hogy azt hiszik, hogy van esélyem gyógyulni. Egy kevéske spiritusz még van bennem, meg ötszázezer dollár akkoris olyan dolog, amivel még el lehet intézni dolgokat.

Úgy néz ki, semmit nem ért a sok belefektetett pénz. Hiába volnának a kontaktok? Ilyen az én szerencsém, hogy a szükség órájában mindenki cserben hagy, és hagynak elveszni a győzelmeimmel, és potenciálommal együtt? Nem ahhoz vagyok szokva, hogy minden csak úgy tönkremegy, egyik pillanatról a másikra. Vajon Kovacs rokonai hajtottak fel, és tették tönkre az imidzsemet? Nem értem egészen, hogy mi történik. Mindenesetre kezdek összecsomagolni, azt hiszem távozok innen ma este, és...

... valaki megszólít. Elhív Black Jackezni, és egy aranyos sejtetős utalást tesz arra, hogy mi után érdeklődöm. Ha csak köze van azokhoz a csatornákhoz, amiken én elterjesztettem a pletykákat, és ennek nagy esélye van, akkor jó nyomon járok. Hátha tényleg van valami, ami legalább... eltolhatja a véget. Az már segítség lenne. Azonban balszerencsém ismét közbeszól, egy Minotaurusz úgy döntött, hogy nem tetszem neki. Értetlenül, nem kihívóan, vagy agresszívan, hanem érdeklődően értetlenül nézek rá.

- A milyeneket? - kérdezem meg tőle. Nem akarok összeakaszkodni egy Minotaurusszal, legfeljebb kimegyek, és álcázómat használva egy másik alakban visszajövök, opcionálisan felrepülve a teraszra. Ezek a testőr-kidobó félállatok úgysincsenek nagyon odaengedve a magán BlackJack asztalokhoz, márpedig a megszólítóm eléggé pénzesnek tűnik ahhoz, hogy ne a plebs között kelljen kártyáznunk. Valószínűleg a beszédtémánk is olyan lenne. Te mágikus félállat, miért most kellett kiszúrnod magadnak?