Metróállomás

A helyi metróállomás.

Rövid nézelődés után végre megtaláltam a keresett feliratot, de meg is lepődtem alaposan. Nah nem a táblától, nem volt ugyanis se lába se keze ami olyan fura lett volna rajta, egyszerűen csak megdöbbentett a tény, hogy itt vagyok Manhattemben és mégis ennyi ember császkál errefelé....
~ Lehet én vagyok beszari, de ha démontámadástól kéne tartanom minden egyes alkalommal, amikor lemegyek az újságoshoz egy lapért, hát én húznék el onnan, olyan gyorsan, ahogy a vadlúd délre... ~
Láttam egy anyukát, aki két kicsi csemetéjével igyekezett éppen a dolgára szinte teljesen közönyös arccal... Erre eldöntöttem, hogy tényleg nem értem az embereket. Az egy dolog hogy a saját életük kockáztatják, no de a gyerekeikét? Felfoghatatlan... Nah persze az én szüleim sem voltak éppen nevelési tanácsadók... Habár lehet azzal jártam a legjobban, hogy nem is ismertem őket soha.
Végül tépelődésemből a talaj nem éppen természetes mozgolódása rántott ki. Az izmaim megfeszültek és rohantam volna fel a "földrengés" elől, elvégre a metróállomás pont az a hely, ami előszeretettel beomlik... Aztán tudatosul bennem, hogy a rengés felülről jön.
~ Nah ilyenkor mi a francot csináljon az ember lánya? ~
Rövid tépelődés után megindultam fölfelé, úgy döntve, hogy bármi legyen fönt, ha rám szakítja a plafont tuti meghalok, azonban ha nem olyan vészes tudok fogni egy taxit vagy valami, amivel hazamegyek... Legrosszabb esetbe pedig maximum visszamenekülök és a körmeim rágva várom hogy jöjjön a következő metró, mialatt Lucifer és ezer ördöge marokkót játszik a csontjaimmal...
~ Je éljen a cinizmus! Amíg meg nem hal... vagy én meg nem halok... ~
Tehát lassan óvakodva lehetőleg árnyak vagy emberek takarásában megindultam fölfelé hogy megnézzem ki hízott akkorára hogy be akar szakadni alatta a föld.

~ B*ssza meg, hát senki nem szólt Godzillának, hogy maradjon a nyavalyás filmjébe??? ~
Egy pillanatig nem tudtam, hogy a popcornért nyúljak, vagy éppen elájuljak, esetleg meneküljek vissza a föld alá, behúzva fülem-farkam, mint a rémült kissakál...
Csak bámultam a felszínt, ami sok jó szándékkal is egy katasztrófa sújtotta övezetnek tűnt, az ügynökökkel, sárkányokkal és minden evilági borzalommal eltelve. Felmerült bennem a kérdés, hogy mégis mi a fenét csinálok én itt? Mármint ne értse félre senki, tudom hogy a nagy hősök is kicsiben kezdik, no de ennyire kicsiben? Bárhogy is nézem egy sakál nem lehet ellenfél egy sárkánynak...
Le vissza a metrómegállóba azonban mégsem mehettem, mert ha egyszer a sárkány úgy dönt, hogy mindent porba zúz, akkor nagyon csúnya halált fogok halni egy nagy kupac törmeléktől, ami azért mégse a legnemesebb halálnem... Szóval szedtem végül a sátorfámat és a teljesen megzavarodott embereken átvágva magam igyekeztem valamilyen védettebb menedéket találni, lehetőleg a felszínen....
~ Lehet, hogy gyáva vagyok, de azt hiszem ez a dolog túlnőtt rajtam... ~
Egyik fedezéktől a másikig osonok, mert úgy gondolom egy sárkánynak jobb dolga is van annál, minthogy engem megegyen, de azért ezeknél a pikkelyes istencsapásoknál soha nem tudhatja az ember...

// //

A vezető beájult, persze, tudhattam volna. Sajnos így improvizálom kell, most már teljesen kétségbe vagyok esve. Vajon így mi a franc lesz? Ránézek a kezelőpanelre, ahogy elnézem, nem tűik túl bonyolultnak a használata. Egy Sebesség nevű gombon akad meg a figyelmem. Egyszer élünk nem? Próba szerencse, meghúztam a kart a lehető leggyorsabban. Maxra tekertem. Hála Mephistonak, el kezdett gyorsítani. Ezt megúsztam, hu...veszem tudomásul. Majd elkezdem a plafon vágását. Sokkal nehezebb mint az ajtó, de megoldom. Közben figyelmes leszek arra, hogy egy rendőr érkezik és szinte el is kapna, ám a sors az én malmomra hatja a vizet. Az események felgyorsulnak. A téglaház hideg faláról nézem végig, amit alkottam...csodálatos, egyszerűen lenyűgöző. Halálsikolyok, roncsolódott metró....már megérte. Vajon meghalt valaki? Remélem....
Gyorsan el is tűnök a helyszínről.

A Times Square olyan „szerve” volt New York-nak, mint amilyen a szív volt az emberi testnek: folyamatosan fenntartotta és pumpálta a város vérkeringését. Szinte azt lehetne gondolni, hogy ez a hely a forrása a város lemerülhetetlen akkumulátorának.
Dean West ezen az éjszakán a Times Square-re vezető egyik mellékutca sötétjében, egy ház tetején álldogált és az élettől nyüzsgő embertömegeket figyelte New York legfrekventáltabb turista állomásán. A sok boldog családot látva eszébe jutatott egy régi, kedves emléke, amikor a szüleivel első ízben látogatott el a Time Square-re. A közelben volt egy óriási, kétemeletes játékbolt - sajnos a válság alatt már megszűnt -, ami akkoriban a gyermeki fantáziájának köszönhetően egy izgalmas új világnak számított.
Elmélyült gondolataiból két vidám hang rántotta vissza a valóságba. A talpa „alatt” egy szerelmespár igyekezett a sötét mellékutcán keresztül a közeli metróállomáshoz. Sosem értette, hogy miért választják mindig a félelmetes sikátorokat a pezsgő forgalom helyett. Mintha szándékosan, vígan és dalolva magukra öltöttek volna egy céltáblát. De nem ezen az estén.
Árnyékangyalként követte őket. A mutánsképességétől függetlenül – az nem szokott előre jelezni semmit - volt egy furcsa érzés a gyomrában, ami bajt jósolt. Nevezzük ösztönnek. Amikor már fél távon voltak, kezdte azt gondolni, hogy tévedett és nem lesz semmi probléma, amikor váratlanul az egyik lépcsőház kapualjából kiugrott egy háromfős csapat. Az arcuk előtt színes, koponya mintázatú sálat viseltek. Modernkori kalózok, akik abban élték ki a frusztráltságukat és az élet okozta fájdalmukat, hogy másokat terrorizáltak. Láthatóan nem rég szabadultak ki az egyik közeli konditeremből. Szinte érezte a levegőben a tesztoszteron és az olcsó, pár centes rum kesernyés bűzét.
A három szög alakban körbe fogták a párt, akiknek esélyük sem volt a menekülésre. A vörös sálas lehetett a főnök, ugyanis ő rántott először fegyvert, amivel hevesen gesztikulált a társainak. Első ránézésre félautomata lőfegyvernek tűnt, de innen fentről nehéz lett volna pontosan beazonosíta. Sajnos sólyomlátást nem kapott az égiektől. Az egy másik íjász ismérve.
- Pénzt, telefont, ékszereket pakoljátok a sapkába! – utasította a főnök, aki a fegyvere csővével a földre dobott fekete fejfedőre bökött.
A férfi remegő kézzel ugyan,de bátran vette el a barátnőjétől az ékszereit és a gyémánt eljegyzési gyűrűjét. A telefonjával és egy szarvasbőr pénztárcájával együtt megfontolt mozdulattal a sapkába öntötte a több ezer dollárt érő zsákmányt. Érezhetően próbált úrrá lenni a félelmein. A határozottságát látva a hamuszürke arcszínt felvevő nő szemében is pislákolni kezdett az élet.
- Vigyék, amit akarnak, csak ne bántsanak minket! - jött a sablonos válasz, amit valószínűleg a „Mit mondjuk, ha fegyvert fognak ránk?” kézikönyvben olvashatta.
- Az még elválik, szépfiú. – köpte a vezér, rávillantva gonosz vigyorát. Még a sötétségben is virított a dohánytól viaszsárgára színesedő fogsora. Aligha lehetne ennél is közhelyesebb bűnöző. - A barátnőd jó bőr. Szívesen eljátszadoznánk vele, ugye fiúk? – válasz helyett csak bamba röhögést kapott.
A nő ijedten felsikított, és olyan közel húzódott a jövendőbeli férjéhez, hogy Dean attól tartott, hogy a végén teljesen bele fogja magát fúrni a testébe.
- Ha csak hozzányúltok…- sziszegte, és most először egy teljesen más érzés kerítette hatalmába. A gyűlölet, ami bár nagyon jó barát a harcban, de egyben rossz tanácsadó is a becsületes embereknek.
- Akkor mi lesz? Csak nem akarsz megölni? – nevetett fel szárazon.
Mielőtt a férfi válaszolhatott volna egy nyílvessző fúródott közéjük. A házaspár, a fegyveres vezér hezitálását látva, ösztönösen hátrálni kezdett fal felé. A bűnözők, a kezdeti döbbenetükből felocsúdva, rutinos gengszterként az eget kezdték kémlelni.
- Úgy látszik, ma éjszaka egy Robin Hood-dal is meggyűlik a bajunk. - vigyorgott, és vaktában leadott két figyelmeztető lövést. – Gyere, játsszuk le. A győztes elviszi a csajt egy körre!
Dean időközben, a helyzeti előnyét kihasználva, már át is ugrott a szemközti ház tetejére, ahonnan ráérősen figyelte a három fegyveres hátát. Vett egy mély lélegzetet. Kár lenne tagadni: Dean is félt. A keze egyszerre remegett az izgalomtól és az adrenalintól. De mindennél fontosabb volt, hogy most uralni tudja a saját érzelmeit. Ki kellett zárnia a külvilágot. Most csak magára, az íjára és a három célpontjára összpontosíthatott. A párkányról elrugaszkodva „fejest” ugrott a sötétségbe.
Mielőtt a fegyveresek közül bármelyik is megfordulhatott volna, Dean már a levegőben kilőtt egy nyílvesszőt, ami célt is ért: a hegye átfúrta az egyik, zöld sálat viselő csatlós vállát, aki az ijedségtől és a fájdalomtól vezérelve, minden tudatosságot mellőzve, tüzet nyitott a csillagos égbolt felé.
Dean a fájdalmas földet érés előtt még időben elkapta a ház oldalán kialakított tűzlépcső második emeleti korlátját. Gyorsan felhúzta magát. Miután újra két lábbal állt a földön, nem sokat habozott: tüzelt. Ezúttal a társa segítségére siető sárga sálas férfi szívét találta el halálpontos, pedig mentségére legyen mondva, hogy nem akarta megölni. Ezúttal eltévesztette a lövést. Ilyen sem fordult elő vele mindennap.
A vezér ebben a pillanatban – lenyűgözően pontosan megtippelve az utoljára kilőtt nyíl útját – meglátta a tűzlépcső sötétségébe beolvadó „teremtményt”. Az első döbbenetét meglepően gyorsan leküzdő férfi azonnal tüzet nyitott. Dean felegyenesedett, és amikor már az első halálos lövedék karnyújtásnyi távolságra került tőle, a mutáns képessége bekapcsolt. A levegő ezúttal is mintha megfagyott volna. Úgy érezte, mintha az egész világ mozgását egy láthatatlan kéz ebben a pillanatban lelassította volna. Már tudta, hogy mit kell tennie: géppuska módjára kilőtt egy nyilat, ami eltalálta a legközelebbi golyót, és az így nyert időt kihasználva átvetette magát a korláton. Zuhanás közben hallotta, hogy a maradék három vagy négy - pontosan nem tudta megszámolni - lövedék pusztítót erővel fúródik az épület penészes falába.
Dean négykézláb érkezett a földre. A térde sajgott a becsapódás okozta fájdalomtól, a tenyere felhorzsolódott és vérzett is, ám még nem jött el a sebnyalogatás ideje. Maradék erejét összeszedve és a fájdalmát félretéve futni kezdett a vörös sálas férfi felé, aki rutinos, olajozott mozdulatokkal és irigylésre méltó gyorsasággal cserélt tárat, és nyitott újra tűzet.
Dean képessége ma már másodszor érkezett a segítségére, ezzel párhuzamosan az izmai kimerültségtől kezdtek elgyengülni. A mutáns képessége sokkal intenzívebben vette igénybe a testét, mint azt gondolta volna. A golyók ismét lassítva stagnáltak a levegőben. Térdre vetette magát, s hagyta, hogy a lendülete szánkó módjára tovább csúsztassa a betonon. A fejét és a hátát hátradöntötte pont annyira, hogy a golyók így felette akadálytalanul repüljenek el. A közvetlen veszély után a maradék lendületét felhasználva azonnal talpra szökkent és tüzelt: egyszerre két nyilat is útnak indított, amik akadálytalanul tépték fel a bandavezér mellkasát. Pár pillanattal később holtan terült el ott, ahová tartozott: a szemétben.
A fáradtságtól és fájdalomtól kimerülten a továbbra is a fal biztonságos árnyékában kuporgó párra nézett.
- Semmi baj, nem fogom magukat bántani. - emelte fel a kezét, míg a másikkal egy gombnyomásra összecsukta az íját, amit a hátára erősített.
A féri, aki pár perccel korábban elég bátornak bizonyult ahhoz, hogy verbálisan ellenálljon a három tolvajnak, előrébb merészkedett.
- Köszönjük! Azt hiszem, hogy megmentette az életünket…. – vakarta meg bizonytalanul a fejét. Igazából még fel sem fogta, hogy mi zajlott le ebben a szűk utcában alig negyedóra alatt.
- Én is azt hiszem. Onnan fentről elég rázósnak tűnt a dolog. – vonta meg a vállát Dean, aki a fényben már kevésbé hasonlított démonra. Inkább csak egy jelmezes elmebetegnek tűnt, aki háztetőkön kémlelte a járókelőket.
- Hogyan hálálhatnánk meg?
Dean kihúzott egy nyilat a tegezéből. A mozdulatsort látva a férfi azonnal hátralépett kettőt.
- Csak kövessék az oldalamat! - belefúrt a földbe a nyílvesszőt, amin egy internetes cím volt, majd egy szempillantás alatt felszívódott a sötétségben.

Nem hittem volna, hogy valaha is ezt fogom csinálni, de újfent szükségem van pár emberi organizmus beavatkozására, hogy frissíthessem a programomat, viszont ezek az emberi organizmusok nem mások, mint akik engem összeraktak. Hihetetlen, de újra visszamegyek a karmaik közé, de most már felkészülten. Az utóbbi napokat azzal töltöttem, hogy felkutattam azokat, akik engem összeraktak, és találtam is egy Lucas Feris nevű alakot, aki az egyik vezető mérnök volt. Ő az én emberem, de a megtalálása már bajosabb lesz. Ugyanis egy régi telefonkönyv szerint összesen 12db Lucas Feris él ebben a városban, és eléggé szét vannak szórva. Rá fog menni pár hetem, de meg fogja érni. Muszáj erősebbé váljak, hogy az emberi organizmusok fölé kerekedjek.
Az első célpontjaim azok a Ferisek, akik Manhattan jobb környékén élnek, belőlük 3db van. Rögtön metróra szállok, és elindulok feléjük, hogy minél előbb túlessek az egészen.

Felszerelés:

//A kaland ITT folytatódik.//