Kertes ház

Egy kisebb kerttel rendelkező ház a negyedben.

Úgy fest, hogy akkor megkaptuk, hogy merre is menjünk, és az is látszik, hogy kik jönnek és kik nem… Az indulás azonban nem zökkenőmentes, mert többen indulunk meg arra, mint szeretném, hiszen ahogy látom Shyrok is megindul utánunk annak ellenére, hogy azt mondtam, hogy a gyerekekkel megy… Sóhajtok egyet és intek felé.
- Értetlen vagy. – jegyzem meg csendesen.
- Nehogy azt mond, hogy meglep. nincs kedvem utána azon idegeskedni, hogy mi lett veled – válaszolok csendesen, ahogy utólérem Nykot, s lassan haladok mellette, miközben a környező alakokat nézem, hogy kik is vannak itt.
A haladásunk csendes, aránylag, s megérkezésnél az angyalra pillantok.
- Hát Mágia nem annyira az asztalom, de ez van. Shyrok se járatos ebben, fegyverek terén se állunk úgy, mint kéne, így csak abban bízhatunk, hogy több lakozik azokban, akik jöttek, mint ami kívülről látszik. – eresztek meg egy kis mosolyt, majd várom a nagy haditervet, hogyan menjünk be.
- Lehet valakinek vagy valakiknek a tetőről kéne bejutni, hogy aztán onnét haladjanak lefelé, míg mások lentről mennének, de ez csak egy ötlet, semmi több… bár az tény, hogy jobb lenne ha tudnánk, hogy hol és mi leshet ránk. – szólalok meg csendesen, s figyelem a reakciókat.
- Két irányból… hát nem tudom, nem vagyunk sokan azt se tudjuk, hogy ha van bent akkor hány ellenség lehet bent és hányan lehetnek olyanok akik esetleg csak bent ragadtak. Nem tudom így elsőre, melyik is lenne a célravezetőbb így elsőre. – szólalok meg ismét Shyrok után, s aztán elhallgatok… karmaimra nézek, majd megropogtatom a nyakam. Most jó kérdés mennyire is jönnek jól a képességeim, mind a velem születettek, mind a …. hmmm … többi….

~ Nos, mostmár száz százalékosan biztos vagyok abban, hogy megőrültem... ráadásul nem kicsit, hanem nagyon. Ez az egész őrültség volt... ~
Mialatt a ház felé baktattunk körülbelül kismilliószor megfordult a fejemben, hogy nekem nem kéne itt lennem, hogy teljesen meghibbantam, és most azonnal vissza kéne fordulnom... Aztán rájöttem, hogy annak sincs sokkal több értelme. Mármint azzal a fura fazonnal tartani, akit körülbelül öt perce ismerek nem tűnt még annyira sem jó ötletnek, mint azokkal a fura fazonokkal tartani, akiket már jó tíz perce ismerek... Habár ezt lehet még át kéne értékelnem.

Amikor megérkeztünk a házhoz, csak kissé felvont szemöldökkel konstatáltam milyen csinos kis tanyát választottak maguknak a démonok. Habár attól még, hogy valaki démon, nem kell ízlésficamosnak lenni, nem igaz? Vagy ez faji követelmény?
Nah mindegy, nem volt túl sok időm filózni az élet nagy dolgain, mert a "nagy csapat" igen rövid időn belül nekiállt remekebbnél remekebb terveket kovácsolni. Én csak hagytam, had beszéljék ki magukat, mert nekem aztán mindegy volt. Szép lassan kiürítettem a tudatom és abba az üres meditatív állapotba süllyedtem, amibe meccsek előtt. Szinte megszűnt a külvilág, illetve minden csak tompítva ért el hozzám, leszámítva azt az egyet, amire koncentráltam. Ez többnyire a harc volt, most azonban előtte még egy kis terepszemlét akartam tartani a szaglóhámommal. Elég jó szaglásom volt mindig is, tehát megpróbáltam belőni, hogy hány idegen szagot érzek keveredni a mieinkkel. Ha sikerült, akkor a többieknek is tudtára adtam nagyjából hány ellenfélre számíthatunk. Persze ha van egyáltalán szaga ezeknek a dögöknek. Aztán odaálltam a talált polgármester mellé.
- Szerintem is menjünk együtt, mert ha valakit észrevesznek, akkor buktuk az egészet. Ha meg egyszerre vesznek észre minket, akkor már úgyis mindegy. Szóval bemegyünk lezúzzuk őket és kész. - vontam meg a vállam nagy nyugalommal. És tényleg nyugodt voltam, az agyam szinte már teljesen harci üzemmódba váltott, az izmaim megfeszültek és éreztem, ahogy a szívem egyenletes ritmusa harci dobként püföli az egyéni kis indulóm.

Végül is döntés születik és mindenki előre… és még le is leszünk szidva Shyrokkal, hogy sokat szövegelünk. Hát ehhez nincs mit hozzátenni igaza van, így elhallgatok és megyek a polgármester után. Ahogy közeledünk, a látvány és a szag elég egyértelműen sejteti, hogy itt nagy problémák is lehetnek. száradt vér, testrészek, rothadó hús… hát nem a legjobb dolgok. Ez eléggé új élmény. Vérhez hozzá vagyok szokva, de ez… hát hogy is mondja, most áldom a sorsot, hogy nem kell kaját ennem, mert ez elvenné az étvágyamat az már biztos.
Némán figyelem a tetemeket, majd tisztes távból a holttesteket, s rajtuk a jeleket. Nem ismerem az ilyesmit, de nem is akarok nagyon olyasmikhez érni itt. Kitudja, hogy mihez kellenek. Ha egyszer lesz időm talán utána olvasok ennek is jobban… főleg akkor ha maradnak a démonok és fajtám mellett ilyesmikre is kéne vadászgatni. Na de most lássuk mi is történik… A Polgármester berúgja az ajtót amint oda érünk, finomkodás nélkül, hát akkor előre. Shyrokra nézek, majd a többiekre, s végül a polgármestere. A fejemmel bökök befelé, majd óvatosan belépek.
Örömteli dolog, hogy nem kell invitálást kérnem ilyesmihez. Belépés után azonnal végig nézem a falakat, plafont és a padlót, majd óvatos léptekkel indulok meg befelé hangtalanul, de csak néhány lépést, hogy rálátásom legyen a szobaajtóra, majd a másik irányba a folyosóra is.

A szagok kikészítik az orrom ahogy ott van a sok rothadó tetem és némileg a hányinger is kerülget, ahogy a kajám akar kikívánkozni, de még tartom azért magam. Bármi is történt itt vagy már vége, vagy csak most jön a nem szeretem része. Annyi biztos, hogy még semmi és senki nem rontott ránk és ez egyenlőre jó hely, bár ez az egész elég vérfagyasztó, mint valami rossz horror filmben, csak itt nem lehet csatornát váltani. A sikolyok is igen hangulat keltőek, s a szívem a torkomban dobog… Ahogy Nykot elnézem, őt mintha ez hidegen hagyná, olyan, mintha vadászna csak arra amit ismer, de itt most jó eséllyel olyanok vannak akikkel, vagy amikkel még nem találkoztunk korábban. Nyko belép én pedig egy kicsit később követem az ellentétes irányba pillantva elsőre, mint ő, majd lassan a lépcsőt kezdem el figyelni. Itt most bárhonnan jöhet veszély és a csapatot elnézve a testi erőnkön kívül nem vagyunk nagyon ellátva fegyverekkel, azaz ez érdekes lesz… a lépteimet próbálom a lehető leghalkabbra venni.

Amikor elértük a házat föladtam, hogy bármilyen normális szagot is kivegyek a szaglószervemet megtámadó borzadályból. Én harcos voltam, nem pedig hentes. Ha kellett küzdöttem, de ez az undorítóan mocskos munka elborzasztott. Legszívesebben lehunytam volna a szemem és eltűntem volna erről a borzalmas helyről. Minden porcikám tiltakozott az agyamat elöntő borzalmas képek elől, a szagok pedig szinte elszédítettek erejükkel és szörnyű ígéreteikkel.
Nagy nehezen végül erőt vettem magamon és Taot követve beléptem a házba, hiába állt égnek a tarkómon minden hajszál és hiába akart menekülni a vad bennem valahol mélyen.
~ Hát igen, az állatoknak több életben maradási ösztön jutott, mint az embereknek... ~
A furcsa vérrel festett jelek nekem nem mondanak semmit, csak még borzalmasabbá és undorítóbbá teszik az egész jelenetet, olyanok, mint valami morbid színdarab brutális kellékei.
Taonak csak biccentek, nem mondom ki hangosan, de még mindig örülök, hogy valaki normálisnak tűnővel is egy helyre sodort a sors, és akkor már szívesebben harcolok vele, mint valami háborodottal, akiről nem is tudhatom mikor támad hátba. A kérdése logikus, habár nehezemre esik válaszolni, hiszen mindig is tagadtam a képességeim és legalább annyira féltem tőlük, mint amennyire előnyömre váltak. Végül erőt veszek magamon és csendesen válaszolok a férfinak felzárkózva mellé, habár mialatt beszélek folyamatosan szemmel tartom a környezetünk felkészülve egy esetleges támadásra.
- Nos semmi olyan különleges, mint itt mindenkinek. Erősebb, gyorsabb vagyok egy embernél, az érzékszerveim is kifinomultabbak és a sebeim is gyorsabban gyógyulnak, habár azt hiszem ez most úgysem számít. Meg sakállá tudok változni, de jobban szeretem az emberi alakom, mert a harcművészeti ismereteimet mancsokkal elég nehezen alkalmazom. - villantok felé egy kissé sápadt mosolyt a végén.
Amikor viszont belépünk azonnal elnémulok. Ha nincs semmi fenyegetés, se támadó, akkor a lányhoz sietek habár közben kitör belőlem.
- Jézusom! Ki képes ilyen borzalomra?!? És mégis mi a fene ez? - Amikor meglátom a szétroncsolt hasát egy pillanat alatt fut végig rajtam a gondolat.
- Mi a franc jöhetett elő belőle? És mégis hol van az a valami? - pillantok Taora, majd a szobát kezdem fürkészni. Az izmaim megfeszülnek és felkészülök a harcra bármi támadjon, vagy jöjjön is elő.

Elhangzik egy terv és ennek megfelelően indulok meg a folyosó felé, Shyrokkal az oldalamon. Majd jöhet is az első ajtó… kezd olyan érzésem lenni, mintha egy vámpír éléskamrájába tévedtem volna… nyöszörgések… ez már nem jelent semmi jót és mikor benyitunk az első ajtón, akkor már biztos vagyok benne, hogy itt baj lesz nagyon hamar. Lányok, gyengék, megkínzottak, alig élnek és terhesnek is tűnnek. A halott szívemben szomorúság és harag keveredik egyre mélyebb örvényt kavarva.

A hangok amiket hallok a frászt hozzák rám, s nem is nagyon akaródzik az első szobát megközelíteni, de egyedül se akarok maradni, úgy mond könnyű prédának. Ami viszont ott bent fogad az egyszerűen borzalmas.. leírhatatlan ahogy meglátom a lányokat, és akár én is lehetnék ott vagy akár Nyko is… összeszorul a gyomrom ahogy látom milyen állapotban vannak, s ahogy elnézem Nyko se túl nyugodt jelen pillanatban… nem kell látnom a szemét az egyre jobban hátra lapuló fülei mindent elárulnak. S ekkor robotszerű fazon megindul az egyik lány felé, s meg akarja támadni. Az angyal ugrik oda elsőnek, s próbálja megállítani. Azonban rám se kell sokat várni. Egyszerűen elrugaszkodok a talajtól, aminek tuti a talajon is nyoma lesz, hiszen nem spórolok az erőmmel, és azt a kezet támadom amit az angyal is, hogy elkapjam s már a becsapódásom erejével is félre lökjem. De ha ez nem lenne elég, amint padlót érnek a lábaim, még teljes erőből taszítok is rajta egyet.

Tekintetem az események felé fordítom és ahogy arra fordulok már tekeredik le a derekamról a lánc, amire rámarkolok, majd egy szökkenés, hogy a robot mögé kerüljek, még egy, hogy a hátára, s rögtön ezt követően, már dobom is a nyakára a láncot. De nem állok itt meg. Rögtön megfeszítem a láncot és teljes erőmmel húzom szorosabbra és szorosabbra. Nem tartok attól, hogy a lánc elpattan, úgy lett tervezve, hogy nálam többször erősebb lényt féken tartson. Lábaimmal úgy támaszkodok a hátán, mintha padlón állnék és karmaim mélyen a húsába is mélyesztem. Ha dőlne hátrafelé vagy oldalra csak akkor hagyom el a hátát, de a láncot feszesen tartva minden erőmmel.

Ha még van időm az előző akció után, akkor arra ügyelek, hogy ne kapjak túl nagy pofont és lefoglaljam legalább az egyik kezét

Az angyalt elhajítja elég rendesen, hiszen elkések, de kibillen az egyensúlyából ami jó, kis győzelem, bár amit ezután kapok annak a fal adja a másik felé, és ezen nem fog segíteni egy aspirin. Fáj a fejem a vérem folyik az arcomon megakadályozva, hogy lássak hogy érezzem a szagokat… és még szédülök is… még szerencse, hogy kemény fejű vagyok, de ez most annyira elég, hogy még élek. De meddig, mert teljesen védtelen vagyok jelenleg. Próbálok a zajokból ítélve odébb mászni távolabb a zajtól és közben a véremet annyira letörölni, hogy a szemem kitudjam nyitni, hogy legalább ne egy démon vagy valami más karjaiba botorkáljak

Első hiba, hogy lezúzta a lakásom, második, hogy most Shyrokot, s még csak most jön a robot harmadik hibája… alábecsül. légzésem leáll szívverésem is teljesen. elkapom a lánccal, a nyakán van és tartom, de előtte vagyok, azonban nem kell gondolkoznom se a megoldáson, hiszen saját vesztét segíti elő és még kérni se kell rá. Ahogy érzem, hogy a lánc segítségével vágna a plafonhoz még el is rugaszkodok egy kis csavarral, hogy aztán a plafonon landoljak, azonban számára itt a móka véget is ér, hiszen belekapaszkodok a láncba és teljes erőből húzom fel úgy, hogy a lábai ne érjék a talajt és mindezt egy manccsal, míg úgy guggolok a plafonon két lábammal és az egyik kezemmel érintve, mint ha a világ legtermészetesebb dolga lenne, vagy ha egyszerűen a padlón guggolnék. Körülbelül most hagyom hogy a saját súlya fojtsa meg. Pech. A teljes figyelmemet élvezheti, s várom erre mit lép. Majd később agyalok azon hogy magyarázom el a többieknek, hogy mi a helyzet, de egyenlőre van jobb dolgom is ennél.

A kiabálás alapból rossz dolgok hírnöke mindig, de azért reménykedtem benne... illetve hülyeség, amikor meghallottam a kiabálást rohantam azonnal, nem vezettem le többismeretlenes filozófiai egyenleteket, már ha léteznek egyáltalán ilyenek... De a lényeg az, hogy nem szórakoztam semmi hülyeséggel csak futottam Tao mellett.
Először azt hittem a keresett ~eh hülyeség a franc sem akarta megtalálni!~ démon talált rá a csapat másik felére, de úgy néz ki a helyzet még ennél is szarabb. Azzal tisztában voltam, hogy a csapat tele van őrültekkel, de azért az kicsit sok volt, hogy a fura fickó nekiállt gyilkolászni a többieket.
~ K*rva jó! Itt vagyunk egy házban tele démonokkal és éppen az egyik "társunk" irt ki minket! ~
Ahogy elnéztem többeket már szinte magatehetetlenné tett, alig maradt néhány felhasználható ellenfél. Amikor Tao megindult felé nem sokat gondolkoztam, mert az soha nem a legjobb megoldás, hogyha egyesével állunk neki kinyíratni magunkat, talán ha együtt támadunk jelentősebb erőt képviselünk. Volt már annyi harci tapasztalatom, hogy ez nem hátrány volt nekem, hanem előny, hiszen részemről mások mozdulataira is tudtam nagyjából figyelni.
Ha a láncosnak sikerül valahogy mozdulatlanná tennie egy időre a robotot, akkor teljes nem éppen parányi erőmmel egy akkora horgot kap tőlem, hogy a fal adja a másikat neki.
Ha nem sikerül elkapni, akkor pedig Taonak próbálok segíteni valahogy leszerelni és ha olyan helyzetbe kerülök, akkor néhány brutális ütéssel leteríteni, vagy elterelni a figyelmét, amíg Tao harcol vele.

~ Uh, sorry csajszi... ~
Az ütés betalál, nem túl nehéz mondjuk egy kábult áldozatot kiütni, de amikor már felfogtam volna, hogy nincs szükség további harcra, akkor már késő volt, a kezem lendült, mozgásban volt minden porcikám, harcra készen, így esélyem sem volt, hogy megállítsam az ütést. Habár ha meg tudom talán akkor sem tettem volna meg. azt hiszem ez a minimum, amit ez a fura madár megérdemelt azért, amit a csapattal tett.
Azonban amikor látom, hogy az a nő is repül vele, aki a lánccal elsőként kapta el egy kis aggodalom is átfut rajtam. Először csekkolom a környezetet, mert ha erre nem zúdul egy halom démon a nyakunkba, akkor soha, de ha nem akar valaki vérengző pofával nekem ugrani, akkor az átszakadt falon kisietek közben figyelve a környezetemre, mert nem bízom semmi jóban ezzel a hellyel kapcsolatban és odasietek a láncos nőhöz, habár előtte még odaszólok Taonak.
- Te nézd meg a többieket milyen állapotban vannak, addig én összeszedem a kintieket.
Nem parancsolgatni akarok, csak a dolgok hevében automatikusan is kimondom amit gondolok, nem mintha úgy gondolnám, hogy Tao nem találja fel magát, de jobb beszélni.
- Minden rendben? Ne haragudj, kicsit elkalkuláltam magam. - mondom zavartan, amikor kiérek a nőnek és igyekszem felsegíteni őt. Közben szemügyre veszem a robotot is, hogyha bármi hajlandóságot mutat még a támadásra, akkor megkapja a testvéreit is annak az ütésnek, ami idáig taszította.
Ha sikerül felsegítenem és viszonylag egyben van, akkor folytatom.
- Gyere, szerintem jobb ha visszamegyünk, nehogy megtámadjanak minket a démonok, amikor távol vagyunk a többiektől. Őt visszavigyük szerinted, vagy hagyjuk itt és lesz vele, ami lesz? - kérdezem még a másik nőt, hogy ne mindenről én döntsek azért, nem szeretem, ha túl nagy a felelősség a vállamon.