Richmond Egyetem Orvosi központja

Az északi részen található az egyetem orvosi központja. 2006-ban épült, majd természtesen az egészet a Bukás után a város újraépítésekor teljesen felújították. Mind a mutáns, mind az embereket elsőrangúan képesek itt ellátni.

Balthazar Millvier a pokolban töltött idő után lassan kinyitotta szemét egy kórházi szobában. A férfi szemét zavarta a fény, lassan tudott csak hozzászokni ahhoz, hogy újra használja a szemeit. Miután hozzászokott a látáshoz körülnézett és izgatott orvosokat látott maga körül. Balthazar óvatosan megmozgatta a testét, érezte, hogy már nem régi önmaga. Az elméjében új emlékek voltak, amelyek egy még sosem látott férfi emlékei voltak. Néhány perc alatt mindent megtudott arról akinek testébe költözött. Cyrus Douglass néven élt, mint magán taxisofőr. Az egyik orvos ekkor odalépett hozzá.
- Hogy érzi magát Mr. Douglass? - kérdezte a doki, és látszódott rajta, hogy nagyon meg van döbbenve a kialakult helyzeten.
- Kicsattanok doki, bár még nehéz hozzászokni a fényekhez. Mi történt? Csak arra emlékszem, hogy belém rohantak amikor éppen hazafelé tartottam. Utána teljes sötétség eddig - mondta, majd érdeklődő tekintettel nézett az orvosra, aki egy széket húzott oda és leült.
- Már több hónapja itt van. Kómában feküdt. A sérülései súlyosak voltak. Azt hittük, hogy sosem ébred fel. A barátai nem engedték, hogy lekapcsoljuk a gépekről. De mostanra már nem maradt remény. Éppen le kapcsoltuk a gépekről, amikor felébredt. Ilyet még soha életemben nem láttam - mondta az orvos, majd biccentett az egyik kollégájának mire az felhúzta az ajtó melletti ablak redőnyét és odakint Cyrus régi barátai integettek és több kolléganője sírva borult a mellette lévő nyakába. Balthazar pontosan tudta, hogy nagyon jó viszonyban volt minden ismerősével, akit komolyabban maga közelébe engedett. Mindenki szerette Cyrust. Balthazar tudta, hogy remek testet kapott. Életében állandóan futott. Most a küldetése lehetővé tette, hogy valamennyire normális élete legyen. Cyrus integetett és mosolygott a kint lévőkre, majd a dokihoz fordult.
- Mi a helyzet? Mennyi időt kell még bent töltenem - érdeklődött.
- Körülbelül egy hetet. Utána távozhat. Addig még egy két vizsgálatot elvégzünk. Tudni akarjuk mindenre emlékszik e, és hogy nincs e maradandó agyi károsodás. Fizikailag teljesen egészséges - magyarázta.
- Rendben. Kérhetnék egy szívességet - nézett az orvosra.
- Mondja - hangzott a felelet.
- Hozzanak egy üveg vizet - jegyezte meg, mire egy orvos már adta is át a szénsavmentes ásványvizet.
- Köszönöm - felelte, majd jól meghúzta.

Egy hét elteltével és rengeteg vizsgálat után kiengedték a kórházból. Barátai a bejáratnál várták és hatalmas ölelésekben fogadták. Mindenki boldog volt, amikor kijött a kórházból. Hatalmas bulit csaptak, az egyik haver lakásában, és mindenki csak reggel ment haza vagy dolgozni. Cyrus egyik haverjához költözött, mivel lakását eladták. Cyrus még egy kis ideig otthon volt, majd egyik haverja taxitársaságánál vállalt munkát, és miután megkapta az átlagos taxit nekiállt dolgozni. De amikor tehette, akkor a motorját használta ami bármikor oda hívott ahova kellett.

A csapaton belül már most ellentétek feszülnek, ez jól látszik, és az a csapat amiben ellentétek vannak nem működőképes, mint egy betegség beférkőzi magát minden egyes tag fejében és csökkenti a minimális, a feladat végrehajtásához szükséges bizalmat. Káoszhoz vezet és káoszban nem lehet terv szerint harcolni. Már pedig ez egy ilyen küzdelem. Az egyikük mindenáron ragaszkodik a vérfürdőhöz, nevetséges, akkora feltűnést keltene, amekkorát nem kellene. Nem is álltam le vitázni vele, nem tehettem meg, saját magam miatt, ahogy az ázsiai gesztusát sem méltattam reakcióra. Olyan emberek kellenek ehhez az akcióhoz akik számítanak, hasznossá tehetők. Csak a megfelelő módszereket kell megtalálni. Egy merénylet összetettebb dolog egyetlen egy feladatnál, sok kisebb feladat egymásra következése, akár a biológia vagy a hadvezetés egyes pontjai. Felettébb elméleti síkú ez a megállapítás, de alkalmazható. A helyszínre kiérve alaposan megfigyelem a környezetet az utolsó tárgy pozíciójáig. Közelebb hajolok a késeshez és halkan szólok hozzá, de elég hangosan, hogy a többiek is hallják, de az esetleges járó-kelők ne vehessenek ki semmit. .
- Túl nagy vérontást tervez, túl feltűnő, a megbízók nem erre számítanak, nekik olyan megoldás kell ami nem köthető hozzájuk. Mert ha hozzájuk köthető bármi is, akkor ők gondoskodnak arról, hogy a nyomok eltűnjenek. Gondolom érti mire gondolok. Szerintem lehetne egy ember hátul, aki az események forgatagában becsatlakozik a miniszter őrségébe, kíséretébe, a biztonságiak közé és lelkesen kimenti a minisztert. Hogy aztán hidegvérrel tarkón lője. Ő a biztosíték, azon kívül lehetne egy valaki aki távolról veszi célba a célpontot, egy valaki pedig közelről. A bejutást hogyan akarják megoldani?
Ezután csak várom az ötleteiket és a reakcióikat, normál esetben seggbe kellene rűgnom őket és parancsokat osztani, de ez egy ingovány, itt óvatos léptekkel, türelmesen kell haladni, minden lépést sokszor átgondolva tökéletesíteni.

Végül csak elengedtek minket, és én nekem nagyon nem akaródzott a csapattal maradni, de hát több szem többet lát, de azért szép nagy távolságot próbálok tartani a "kellemesen" fogadó elmebetegtől. A helyszínt sajnos nem nézhetjük meg közelebbről, ugyanis szépen el lett kerítve. Na mindegy. Meghallom, hogy egyik csapattársam beszélni kezdett, és én egyetértettem vele. Legalább van egy értelmes ember, aki nem akar mindenkit kinyírni.. legalábbis úgy tűnik. Na mindegy, de legalább tudom, kihez fordulhatok majd csapatmunka ügyében. odalépek mellé, és súgom neki.
- 200 méter távolságból álló célpontot minden baj nélkül levadászok egyetlen vesszővel. De elő kell készülnöm. Mozgó célpontnál egy kicsit bonyolultabb. Amúgy... ez egy Kórház vagy mifene nem? Mi lenne ha valaki úgymond lesérülne.. persze csak felszínileg. Ha mázlink van bejuthat, és megnézheti belülről az épületet. Bár nem vagyok jártas az itteni épületekben, szóval elnézést, ha tévednék.

Ha együtt mentünk a csapattal, akkor tartom a tíz-húsz lépés távolságot tőlük. A francba juthatott eszembe megpróbálkozni a halálommal egy kórház előtt... még a végén újraélesztettek volna, vagy csövekkel tartanának életben, hogy rohadjanak meg... vagy még rosszabb, túléltem volna és kísérleteztek volna rajtam. Távol álljon tőlem a hátralévő örök életemet egy ketrecbe zárt kísérleti nyúlként leélni. Miközben tartom a távolságot, az álcázás művészetét használva, amit a katonaságban tanultam, nagyon csöndben és nagyon óvatosan kiveszem a hátizsákomból a 9mm-est, megtöltöm és a bal kezemben fogván a bőrkabátom jobb oldalába csúsztatom, majd így megyek tovább, most már kicsit közelebb a csapathoz, ahogy a hátizsákomat összehúztam. Mire odaérünk, meg is állunk, majd a jenki katona pofázni kezd az íjásszal, arról, amit a konferenciateremben mondott a Jade Electronicsban.
"Fogjátok már be... a helyet jöttem feltérképezni, nem a ti baromságaitokkal foglalkozni! Senki sem fogja követni a tervet, ti hülye barmok!" gondolom magamban, a szabadon lévő jobb kezemet ökölbe szorítva.
Az épület szemközti oldaláról látom a kordont, a sok öltönyös fazont, és a bámészkodókat.
"Na cseszd meg, mibe keverted magad, Mumei..." miközben ezt mondom, egy pillanatra eltöprengek.
Mumei lett a nevem? A nevem az, hogy nincs nevem? Így szólítom magam? Heh. A gondolataimból egy bársonyos női hang ránt ki.
- 200 méter távolságból álló célpontot minden baj nélkül levadászok egyetlen vesszővel. De elő kell készülnöm. Mozgó célpontnál egy kicsit bonyolultabb. Amúgy... ez egy Kórház vagy mifene nem? Mi lenne ha valaki úgymond lesérülne.. persze csak felszínileg. Ha mázlink van bejuthat, és megnézheti belülről az épületet. Bár nem vagyok jártas az itteni épületekben, szóval elnézést, ha tévednék. - ahogy ezeket kimondja, az időközben leengedett kezem ökölbe szorul.
Smiley, aki ebben a szkenárióban Zaibou, fel akarta zabálni. Ha megtette volna, úgy nézne ki mint az a nő... nem, az nem nő. Az a valami... ami elvette... ami miatt Zaibou... grrr... vicsorogni kezdek. GRRRRRRRR!!!
- Meglátjuk... de ha igen, ő az enyém. - hangzik Smiley válasza a gondolataimban.
GRRRRRRRRRRRRR!!! A szemem elkerekedik, majd végül elmosolyodom, és megszólalok.
- Tudom is... ki sérüljön le. - mondom vicsorogva, majd azonnal előveszem a fegyvert, a nő fejéhez fogom és lövök.
Ahogy meghalt, ha Smiley a közelben van, felé nézek.
- Edd meg. - mondom neki, és mielőtt a többieknek lenne alkalma megszólalni, folytatom. - Ti hülye f*szok... nem fogjátok fel?! - mondom mint valami dühöngő őrült, miközben rájuk tartom a fegyveremet.
- Ezt csak egy ember fogja túlélni, a többieket meg megölik, mert túl sokat tudnak. Ez csak egy teszt! EGY TESZT!!! HOGY NEM BÍRJÁTOK EZT FELFOGNI, OSTOBA, IDIÓTA, ÖNTELT AMERIKAIAK?! Aki megöli Davist az bekerül. Ez nem tipikus zsoldos-akció, és ti, barmok, ezt nem vagytok hajlandóak megérteni. Nem kell terv. Mindenki csak a saját útját fogja követni. Az én tervem az, hogy meghalok... és ha bármelyikőtök az utamba áll, azt felszeletem, megcsonkítom, megnyúzom, megdugom, majd odaadom a kutyáknak! FELFOGTÁTOK?! - ahogy ezt elmondtam, elkezdek hátrálni fegyverrel a kezemben, majd miután tiszta lett a terep, a fegyvert ismét a bőrkabátomba teszem és elkezdek futni.
Amennyiben ez az egész sikerült, és nem támadott rám, vagy fegyverzett le senki, futni kezdek és meg sem állok hazáig. Nem érdekel, ha a fáradtságtól összeesek... elegem van. Ha nem halok meg... meg fogok őrülni. És ha én nem halhatok meg... akkor annyi lelket küldök a pokolba, amennyit csak kell, hogy végre valaki eljöjjön értem és bevégezzen! Muszáj, hogy ennek vége legyen!

Na jó. Kell egy másodperc, hogy felfogjam. Ahogy fejbe lőttem a lányt, üvöltözni kezdtem, majd futottam, erős fájdalmat éreztem ágyék tájékon. Ekkor fogom fel, hogy nagyon erősen vérzek... a heréimből. És egy kés van benne. Hirtelen megfordulok, és körbenézek.
- Mi a f*sz...?! Mégis ki szúr valakit tökön?! Melyik rohadt... - mielőtt ezt befejezhetném, hirtelen látom, hogy a lány még nem halt meg, Smiley pedig már hozzá is segítette magát a lakomához.
- A k*rva életbe. Elegem van... először ez a szajha nem hal meg, aztán meg valami hülye tökön szúr... - mondom, miközben kirántom a kést magamból, ha a kés nem maradt benne a golyóimban, ezt nem teszem meg.
Csak egy valaki lehet ennyire alávaló... de ki volt? A jenki nem tett semmit, a lányt meglőttem, Smiley kiesett, az indiánt nem is nagyon látom... csak egy valaki lehetett. Az a k*rva kölyök. Az erős vérzéstől és a csípő érzéstől nem nagyon tudok koncentrálni, de ahhoz eléggé magamnál vagyok, hogy halljam a szirénák fülsüketítő rikoltását, és ahogy cipők kopognak. Leszarom. Ezt akkor sem hagyom annyiban.
- Te kis g*ci... - szólalok meg, még a fegyverrel a kezemben. - Nem volt elég agyad lefegyverezni, mi? - ezzel ráfogom a fegyvert, a másik kezemben pedig a kése van, amennyiben kihúztam magamból, ha nem, akkor a zoknimból kotorom elő a katonai késemet és az van a kezemben.
- Valami mutáns vagy te, láttam... hát ezt védd ki! - ekkor egy határozott mozdulattal felé dobom a kést, majd közben lövök is rá, és ha a kése nálam volt, akkora zoknimban lévő kést is megpróbálom előhajhászni, és hiába gyötör a fájdalom, nem érdekel.
Értem túl már rosszabbat is. Ahogy azt előbányásztam, azt is nekidobom. Ezt nem élheti túl, lehetetlen. Ha pedig még is, akkor érdemes az életre, akármennyire becstelen és alávaló egy f*szkalap. A pisztollyal közben úgy lövök, hogy szigorúan csak tíz golyót lőjek el, mert kell még egy... azért, hogy befejezzem.
Sikerülnie kell a dolognak, mert a katonaságban is ezt tanították nekünk, mindig figyelj, akkor kellett lőnünk, miközben ütöttek minket, vagy tárgyakat lebegtettek elénk, és mindig pontosan kellett dobni, vagy büntetés járt érte. Most is egy hasonló veszélyhelyzetbe kerültem, fájdalmat éreztem, de mégis pontosan kellett dobnom, és céloznom is. Valószínűleg a csajnál nem nagyon céloztam, csak fordultam és lőttem. Elvakított a dühöm, az igaz. Most már próbálok kimértebb lenni, a fájdalom meghozta az eszemet.
Ezután, amennyiben az előző allűr sikeres volt, kihasználva azt, hogy a csapat valószínűleg kereket old, kivéve Smiley-t, a fegyveremet a megmaradt egy golyóval, ráfogom a lányra, ismét.
- Ezt már nem éled túl. Csak én vagyok az, aki a halál méltó ellenfele lehet. - nem is húzom az időt, még egyet lövök a lányra, és most is a fejére célzok.
Ha ezt elhibázom, komolyan mondom, megfojtok valakit. Ilyen nem létezhet, hogy ennyire balf*sz legyek. Bár megérteném, most, hogy gyakorlatilag televérezem az egész aszfaltot, és kezdek kicsit álmosabb lenni, de a fájdalmat próbálom magamból kizárni és a célra koncentrálni.
Ezután pedig, akár sikerült, akár nem, nagy levegőt veszek, ha még nem értek ide a hatóságok és nem lőttek le, az jó. A csapat úgyis sokkal inkább azzal kell, hogy legyen elfoglalva, hogy elmeneküljön. Ha eddig nem támadott meg a többi, ezután se fog, ha pedig igen, akkor ha kell, még egy darabot is kiharapok belőlük, hogy megvédjem magam, vagy a pisztollyal ütöm őket le, esetleg kihasználom a kéz-a-kéz elleni technikákat amiket a katonaságban tanítottak. Persze ha a kölyök támad ez nem nagyon ér semmit, de a többieken működnie kell.
Azonban jelenleg a legfontosabb az, hogy kereket oldjak... felszakadt herezacskóval kell elrohannom, de volt már rosszabb is. Amúgy sem érdekel a szex, és nem igen akartam gyereket. A seb meg úgyis begyógyul, szóval... kit izgat? Akár sikerültek az allűreim akár nem, attól még mindenképpen próbáltam őket véghez vinni, és ez a lényeg. Ha pedig nem működött, akkor majd később befejezem. Ami késik, nem múlik. Nem fogják megúszni, hogy sz*rakodtak velem. De próbálok elfutni, ahogy csak bírok, nem törődve a fájdalommal, a pisztoly ugyan még mindig a kezemben, mert nem akarom elpazarolni, van még egy táram hozzá. A rendőrség úgysem fog hátba lőni, kötik őket a szabályok, és nem tudhatják, hogy védtem-e magam, vagy nem. Ha pedig lábon lőnek, csak tegyék, Zaibou-n úgy sikerült felülkerekednem, hogy 2 hónapig nem jártam, és alig bírtam lábra állni. Így is sikerülni fog elmenekülnöm, vagy legalább elég messzire jutnom. Ha pedig mégsem, akkor k*rvasz*r napom van ma. Ha már elég messze jutottam, megállok egy kiüresedett helyen egy pillanatra, hogy észhez kapjak.
"Vérzik a tököm, és fegyver van nálam. Nagyszerű." mondom magamban, majd rákészülve arra, hogy az esetleges "csapattársaim" még megtámadhatnak, a hátizsákomba nyúlik a másik pisztolytöltényért, és gyorsan be is tárazom.
Próbálok egy nehezen hozzáférhető helyre bújni, és a lehető legkisebb feltűnést kelteni, még a légzésemet is próbálom halkra fogni. Közben mindenfelé pásztázom a környéket, nehogy valaki megtámadjon. Ha a rendőrök jönnek, inkább eldobom a fegyvert, és felemelt kezekkel ellépek tőle. Ha nem jönnek még úgy három-négy, akkor kifújom magam, elteszem a fegyvert, és tovább futok, egészen hazáig, hogy lekezelhessem a sebemet, és persze összeszigszalagozzam a tárakat. A küldetés még áll... csupán új ellenségek vannak a láthatáron. Alávaló és becstelen ellenségek... nem méltók a tiszteletre. De ha a kölyök ezt túlélte... biztos van jogom megölni? Bár kit érdekel... a cél szentesíti az eszközt, nemde? Na jó, most már csak arra kell rájönni, hogyan jutok el Staten Islandból Bronxba, úgy, hogy ne tűnjön fel senkinek, hogy a nadrágom csupa vér, és gyakorlatilag felszaggatták a herezacskómat. Heh, ha normális ember lennék, most pánikolnék... de igazából jó érzés. Ilyenkor érzem, hogy élek... sajnos. Ez megint dühvel tölt el, de ahogy rám tör egy-egy erősebb érzés, a lány földön fekvő teste jutott eszembe. A csapattársaimnál ez egyszerűbb volt... náluk mondjuk gépfegyverem is volt, és tudtam, hova lövök. De a lánynál elhibáztam... legalábbis először. Másodszorra nem tudom... ha nem halt meg, neki is baromi nagy szerencséje van. Ha meg igen, akkor még így is sokkal szerencsésebb mint én.
"Az a k-rva mutáns kölyök..." jegyzem meg, miközben felszisszenek a fájdalomtól. "mindenségit. Jobban kellene vigyáznom." ezután vakon indulok tovább, kerülvén a feltűnést, lehetőleg az elhagyatottabb helyeken. Na de mi van ha pont ott keresnek? Nem, ők valószínűleg a leggyorsabb kiutat keresik... és bizonyára már rámentek Smiley-ra, aki szerintem még tovább ette a nőt. Nem baj... semmi sem változott. Ugyan úgy el kell érnem Elektro-t, még ha meg is erősítik a biztonságot. Végül is ki a francnak jutna eszébe, hogy valakit herén szúrtak? Az erős vérzéstől közben egyre inkább kezdek elfehéredni, és elálmosodni is, de tartanom kell magam. Pont mint Zaibou-nál. Gyerünk, Mumei... szögek vannak a vállaidban az isten szerelmére. Tudnod kell tartani magad, megszokhattad már a fájdalmat, vérveszteség ide vagy oda. A francba, lehet, hogy a szögek miatt nem tudtam jól eltalálni, mert valamit műveltek az izmaimmal? Akkor vajon másodszorra sikerült? P*csába. Hülye zsaruk... és ez a hülye vérzés is... nem üthetem ki magam... már csak 2 nap van, ha most elájulok, nem nagyon fogok felkelni addig ,amíg nem regenerálódom, és addig vagy a zsaruk találnak meg, vagy elveszik a fegyvereimet, vagy búcsút mondhatok a dolognak... esetleg Smiley követi a vérszagot, és zabál fel... basszus, erre nem is gondoltam... mi van ha Smiley utánam jön?! A késem már nincs meg... résen kell lennem.

- Ugyan, egy miniszter megölése mindig nagy port kavar fel, egy oktatási miniszterré főleg. Egy tanárról beszélünk, akit gyerekhez lehet kötni. Ez olyan mintha Barney dinót látnánk jelmezesen felakasztva az egyik lámpavasra. Más néven para - súgja oda annak a fickónak, aki a csapat vezetőjének képzeli magát.
Toxint nagyon nehéz kiszúrni a tömegből. Az arcát és a karjait egy speciális, természetes színű púderrel kente be. Hosszú haját hátrakötve hordta, az orrán egy ronda kinézetű műsebhely húzódott át.
Az is előadja a tervét, majd a csapat, másnéven csürhe néhány tagja egyszerűen egymásnak esik. Az egyik kést vág egy fickó heréjébe, egy csajt meg kishíján agyon lőnnek, míg a gollamszabásu tagjuk kiharapott egy darabot szerencsétlen flótásból. A japán fickó pedig megőrült, arról kezd el beszélni, hogy ez a teszt arról szól, hogy mindenki megfog halni.
Toxin elvigyorodik, majd elkapja Sepherdet, és megszólal.
- Úgy fest megvannak a sérültjeink - motyogta. - Nyomás!
Megpróbálja elrángatni a férfit a helyszínről, ha sikerül, akkor egy közeli sikátorban áll meg vele.
- Na főnök, megvannak a sérültjeink. Ahogy ismerem őket megfogják kísérelni a szökést, ezzel nagyobb káoszt teremtve.

Labilitás. Egy csapat legnagyobb ellensége lehet, de akár egy emberé is, az elmét ugyanúgy megbontja a káosz mint egy maréknyi ember csapatát. Ebben az esetben az alacsony létszám miatt érvényesül, hogy a leggyengébb láncszem erősségű csak az egység. Itt is ez történik, meglepetésre a leggyengébb az ázsiai fickó, külsőre sem tűnik normálisnak de az akciója egyértelművé teszi, hogy teljes mértékben kiszámíthatatlan. Egyszerűen lelövi a nőt akivel nem rég még beszéltem, de mást nem bánt, pánik szerűen üvöltözni kezd és rohanni, a sérülten elterülő nőre rögtön ráveti magát a másik őrült, talán paranoiás skizofrén lehet vagy rosszabb. Egyetlen értelmesnek tűnő ebben a helyzetben természetesen én vagyok, a legjobb reakció, ha nem reagálok semmit, a játék itt ért véget, felesleges tovább szítani a tüzet. Azért még a gyerek beveti magát és herén dobja késsel a japánt, rábízom, megoldja ő, elég nagy ereje van hozzá, hogy elintézze.
~ Már csak az a kérdés, hogy ezután a feladat kivitelezhető-e, mert ha nem akkor a próbának vége és nem vagyunk alkalmasak a feladatra. Ellenben már túl sokat tudunk, a következmények egyértelműek.
Mire gondolatom végére érnék az indián ránt félre, rögtön előkapom az M9-est és az oldalának szegezem, majd elrántom a karom és haladok tovább egy biztonságosnak tűnő hely fel, valahova ahonnan könnyen el lehet tűnni és nem a kiérkező hatóságokkal kell szembe haladni. Talán tévedtem, ő még végig akarhatja csinálni a feladatot, remek. Már csak az a kérdés hogyan, de ez majd később is napirendre kerülhet. Még utoljára morogva hátraszólok.
- Kölyök gyere ha végeztél. Maga pedig ha még egyszer kezet emel rám az engedélyem nélkül lelövöm szemtől szembe, és én jobban célzok mint a másik. A bukott terve helyett inkább azon gondolkozzon merre meneküljünk el!
Közben észreveszem, hogy a kannibál is követ minket, a fegyvert egyenesen rá szegezem és néhány lépést hátrálok. Ha megint támadna akkor egy pontos lövéssel próbálom fejen lőni, ha erre nincs szükség csak szépen hátrálok és közben keresem a kiutat. Nincs kedvem megvárni a hatóságokat, a SHIELD lekapcsolna.

Hát ez nem sikerült valami jóra. Komolyan mondom legközelebb solo-ban dolgozom.... ha túlélem. Balszerencsémre az utánam hozzánk csatlakozónak hirtelen fejébe vette, hogy kinyír engem. Szerencsére nem sikerült fejbe lőnie, ám jól megsértette a fejemet.
- B*sszus. - csúszik ki a számon, mielőtt a földre rogyok.
Fogalmam sincs mi történt, ám hirtelen nyomást érzek a testemen, és fájdalmat a karomban. Na mégis ki volt az? Mint várni lehetett felfedeztem az engem marcangoló idiótát. Na nagyszerű. Már a remegés is beállt, és a vérveszteségtől már a szemem fénye is tompult, ezzel a látásom is romlott. Az elmebeteg kannibál által létrejött nyomás azonban kis idő után tompult, majd megszűnt. Hát ilyen az én szerencsém. Aranyló vérem lassan szivárgott ki belőlem. Ilyenkor örülök, hogy a kelleténél sűrűbb a vérem. Azonban nem szabad sokáig így maradnom. Utolsó erőfeszítésemmel megpróbálom letekerni kezeimről a zöld fáslit, amivel először a karomon lévő sebet próbálom bekötözni, és minél jobban megszorítani, nehogy elvérezzek, majd a másik kezem fásliját pedig a fejemen lévő sebet is bekötözzem. Remélem a legjobbakat, de ha sokáig itt fogok maradni sajna itt pusztulok nagy valószínűséggel. Próbálom szabályosan venni a levegőt, és ébren maradni, mert nem aludhatok el, mert nagyon biztos vagyok abban, hogy nem ébredek fel... de a sötétség nagyon hívogat....

Az időzítés, minden ezen múlhat, egy megfelelő pillanatban indított támadás akár egy egész csatát vagy háborút eldönthet. Menekülésnél sincs ez másképp, ösztönösen érzi az ember mikor jött el az idő, hogy az adott helyről távozzon és ha hallgat az ösztöneire akkor nagy valószínűséggel jól dönt. Most sincs ez másképp, a rendőrség a holttesttel volt elfoglalva amíg mi elszöktünk, a tettes ott van, velünk nincs dolguk. Szerencsére a kölyök is jön, van esze, csak játssza, hogy nincs, sejtettem. Végül két nap is eltelik, a hatóságok nem sejtenek semmit, ennek ellenére protokoll szerint megerősítették a védelmet, ez is épp elég, hogy rosszabbul álljunk. Látszólag.
~ Csak egy jó ötlet, és máris viszályára fordul a helyzet, a megerősített védelem valójában csak látszat, csak egy pajzs, nem páncél, elölről a frontális támadásoktól jól véd és fejen lehet vele vágni az ellenséget. De ha hátba szúrnak... kiderül milyen gyorsan vérzel el. Két név, csak ennyi van nálam, talán elég lesz.
Ha tudom akkor telefonon felhívom a másik kettőt, a gyereket és az indiánt, ha nincs meg a számuk személyesen próbálom őket felkeresni. A megnyitó napján tervem szerint egyszerre érkezünk a helyszínre, a kölyök marad hátrébb, láttam, hogy körözik, biztos kiszúrnák.
- Mérjük fel a terepet most, és az alapján kovácsoljunk tervet. Szétválhatnánk, te maradsz hátul kölyök egy, két késsel, bajusz papa parancsa szerint, ha ez neked jó, jelre támadsz a beszéd alatt. Maga meg, mehet középre, ha az első támadás nem sikeres akkor folytatja. Én megpróbálok hátul maradni és harmadikként zárni a kört. Kérdés? Ellenvetés?
Ha belemennek, már pedig jó lenne ha belemennének, akkor megpróbálom felmérni a testőrség felépítését. És magát a környzetet.

Hát fogalmam sincs mi történt. Arra emlékszem, hogy próbálom elszorítani a vérzést, mire hirtelen minden elsötétült. Arra eszmélek, hogy csukott szemmel fekszek az ágyon, és kezeimet nem tudom mozgatni. Mire kinyitom szemeimet a fejfájás, ami eddig is elviselhetetlen volt már teljesen elborította fejemet. Legszívesebben sikítanék a fájdalomtól, de ekkor veszem észre a csöveket a számban. Elgondolkoztam, hogy vajon miért nem tudom mozgatni a kezemet, de mikor felnéztem rájöttem, hogy oda van bilincselve. El vagy gyengülve igaz, de attól még megpróbálom kiszabadítani kezem a bilincsekből, de biztos vagyok benne, hogy nem sikerül. Körülnézek hát, és megpillantok pár hekust, és egy-két doktort. Megpróbálom magamra terelni a figyelmüket.

2 nappal korábban:

Még az úton hazafelé is elkap a hányinger, aminek utat is engedek egy félreeső helyen. Kezdek egyre jobban szédülni... a fenébe is... haza kell érnem, gyorsan, mielőtt elájulnék! Mivel ismerem a félreeső helyeket a városban (sokszor próbáltam errefelé megöletni magam), csak sikerül valahogy hazakeverednem, ahol azonnal leveszem a nadrágom, és nekilátok a sebem ellátásának. A fenébe, kell vennem egy új nadrágot, csak ez az egy volt... egyáltalán hogy kell egy ilyen sebet ellátni? Gondolom ugyanúgy le kell kezelni, össze kell varrni, vagy nem tudom, esetleg jeget tenni rá? Időközben megint elkap a hányinger. Ez egy hosszú nap lesz...

Ma, Richmond Egyetem:

"Heh. Csak sikerült túlélnem." jegyzem meg magamban mosolyogva.
Várjunk, mi a francnak mosolygok ezen? Éppen az a célom, hogy meghaljak. Azonban érdekes eseménynek nézünk elébe. Két napja néztem az esti híreket, hogy megbizonyosodjak róla, nem fognak rács mögé dugni megint így halálom előtt. Egy bandaleszámolás, mi? Biztos tudnak valamit, csak nem akarják elmondani... vagy nem. De mit érdekel engem ez?! Majd szétreped a tököm az izgatottságtól -- oké, ez marhára nem ide illett. A sebem nem nagyon gyógyult be teljesen, ezért még mindig hülyén járok, de legalább vettem egy új nadrágot és nincs rajta vérfolt. Ó, ja és persze a hírekben volt még arról is szó, hogy megerősítették a rendőri védelmet, jön a USA alelnöke, a szokásos maszlag. Mindegy. Ez engem nem tántorít el a célomtól. Hátamon a hátizsák, benne a fegyverek. A szigszalagból végül nem kellett sok, mert ugye egy egész 9mm-es tárat ellőttem arra a hülye gyerekre. Tök mindegy. Remélhetőleg 48 gépfegyver töltény, 12 pisztolytöltény na meg egy kés elég lesz ahhoz, hogy bárkit kinyírjak aki Elektro és közém állhat. Na már csak azt kellene kitalálni, hogy a francba kapjam el, és persze ne hagyjam, hogy a többi nyomorult előttem érjen el hozzá. Bizonyára a bögyükben vagyok a tegnapelőtti események miatt. Nem baj, jöjjenek csak. Ha valamelyikük képes bevégezni, hát tegye, állok elébe. De én már elhatároztam, hogy Elektro által halok meg, és ez így is fog történni. Hm, bár lehet biztosra kellene menni és eltenni a maradékot láb alól... kik is vannak? A kölyök ha túlélte, a jenki, az indián, és... tényleg. Smiley. Lett egy ötletem... csak találjam meg. Igaz, hogy semmi garancia nincs arra, hogy együtt akarna velem dolgozni, de legalább leszedné rólam az esetleges vetélytársakat. Ugyan is ha fejbe lőnének, miközben megyek befelé, a boncasztalon fogok majd ébredni, jóval az átadás után. Na jól van. Ideje felmérni a terepet.
Jó katona módjára magától az épülettől egy kicsit messzire próbálok valami biztos helyet keresni, ahonnan megfigyelhetem a dolgokat. Lehetőleg valami félreeső helyet, vagy sikátort, ahol aztán szemügyre veszem kicsoda és micsoda tartózkodik itt, egészen pontosan. Ha találkozom Smiley-val, csak barátságosan köszönök neki. Ha találkozom a másik három díszpinttyel, akkor egyértelműen fegyvert rántok, és ha a kölyök túlélte mindent megteszek azért, hogy az agyvelejét a legközelebbi falon tudhassam. Ha találkozom a lánnyal akit fejbe lőttem kétszer, akkor pedig frászt kapok. De mindegyiknek kicsi a valószínűsége, bár minden megtörténhet. Közben ismét elkap a hányinger... na ebből még baj lehet.

Az indiánt nem sikerült felkeresnem, úgy tűnik visszabújt a rejtekhelyére és várja, hogy a hatóságok vagy más fejvadászok a nyomára bukkanjanak ugyanis vérdíj van a fején, nem is kicsi. Elgondolkodom rajta, hogy később még hasznom is származhat ebből, hiszen csak azt kell megoldanom, hogy ne közvetlenül én kapjam a pénzt, ne derüljön ki, hogy én végeztem vele. De ezek távlati lehetőségek, nekem most erre az akcióra kell koncentrálni. Sikerült felvenni a kapcsolatot a kölyökkel és ahogy látom sikerült vele megértetnem magam, nem nézem hülyének, látom, hogy új ruhát vett, befestette a haját és álcázta magát. Nem véletlenül, lehet engem is csak ki akar játszani, bár első elgondolásra nincs sok oka, fejenként kapjuk a pénzt és egyedül kevés lehet egy ilyen akcióhoz. De erről már eleget gondolkodtam, most sokkal fontosabb, hogy átjussunk a védelmen. Szétválunk ez az elsődleges terv, mindenki megy a maga dolgára. Én is nekilátok.
- Akkor váljunk szét és lássunk munkához.
~ Szóval két rész, egy a civileknek egy a médiának és a meghívottaknak, két tucat őr akik komoly problémát jelenthetnek és civil ruhások, nem vagyok biztos a képességeikben de nem becsülök őket alá, nem véletlenül vannak itt, lehet egy részüknek még képessége is van. Akkor két nagyobb lehetőség is erővel az erő ellen, ami rögtön ki is esik, vagy ésszel az erő ellen. Sokszor jelentett már fordulatot egy-egy csatában néhány kisebb trükk bevetése. Most meglátom mit tehetek, jó kihívás ez a küldetés.
Fogom magam és megpróbálok tovább menni a járdánál. Egyelőre arra számítok, hogy valaki megállít vagy szót vált velem. Ha mégsem akkor megpróbálok elvegyülni a civil ruhások között.

Egy sikátorban ismét kidobtam a taccsot. Remek, azt hittem, ezen már túl vagyunk... na mindegy, legalább ez ösztökélt arra, hogy végre helyet váltsak. Senkit sem láttam a csapatból, egyelőre... hm. Pedig nekik is nézelődniük kellett valamerre. Várjunk csak, miért érdekel ez engem? Na mindegy. Sikerült összeszámolnom összesen 24 őrt, plusz a négy G-mant a pódiumnál, na meg persze a civil ruhásokat, ha vannak. Ilyenkor pedig mindig vannak, de nem számít. Tisztában vagyok vele, hogy gyanúsnak nézek ki, de szerencsére fiatalnak is, na meg esetlennek.
"Heh. Bizonyára ők is azt gondolták, amíg le nem puffantottam a lányt." gondolom magamban, közben észre se veszem de elindulok a tömeg felé, mire észbe kapok, már a bámészkodók közt vagyok.
Hirtelen ismerős arcra leszek figyelmes, aki itt téblábol... látszólag. De igazából felméri a terepet, és minden egyes kis idegvégződésével arra koncentrál, hogy elemezze a helyzetet. Terveket szövöget magában. De utálom az ilyen embereket. De várjunk csak... ez a fickó, a jenki... amikor lelőttem a tyúkot, nem csinált semmit. Még csak a szeme sem rebbent... még csak rám sem támadott, pedig megtehette volna. Ezek szerint jól gondoltam, és nem jelenthet rám veszélyt. Na, ha egy megvan, hiányzik még három. Az indián, a hülye gyerek, és Smiley. Hirtelen kifigyelem, merre tart a mi amcsink. Hm. Megpróbál beépülni. Okos gondolat... főleg, ha érdekelnek olyan e világi dolgok, mint a pénz. Én sokkal magasztosabbra vágyom... halálra. De nem fogom elérni, ha nincs, aki segítsen nekem. Nem kellett volna elvesztenem a fejem akkor... basszus, mi történt velem? Tényleg még mindig annyira... mindegy, ez már nem számít. Az amerikai fickó okos, tuti nem paktálna le velem ezek után. A kölyök teljességgel ki van zárva, és persze, ha meglátom, kifojtom a sz*rt is az idegesítő pofájából. Már a puszta gondolata is annak a megalázó sérülésnek, amit okozott, elég ahhoz, hogy ökölbe szoruljon a kezem.
"Na várj csak, te kis f*szszopó nyomorék, ha egyszer rád teszem a kezem, fogom a fegyverem, feldugom a s*ggedbe, és sz*rrálövöm a belső szerveid, te mocskos kis senkiházi. Majd megtanulod, kivel kekeckedj, hogy b*szd meg. Grrrrr..." Nem-nem-nem-nem! Nem idegesíthetem fel magam, tudjuk, hogy az a legutóbb mivel járt. Eléggé elkeseredett lehetek... csak egy valaki maradt, akivel együtt dolgozhatnék. Smiley... merre van?! Merre lehet?! Bizonyára valami félreeső helyen, de már egy csomó sikátort megnéztem, még is mennyi van még a rohadt egyetem körül?! Na meg az idő is fogy. Meg kell találnom Smiley-t, és valahogy együttműködésre bírnom. Hol lehet? Hol járhat? Ő az egyetlen esélyem arra, hogy eljussak Elektroig. Nem fogok elbírni annyi testőrrel, mellette még Elektro-val, közben a mutáns kölyökkel, és a jenkivel, akinek a képességeiről még fogalmam sincs. Na meg ha az indián is beesik... róla sem tudom, mit tud. Esetleg ha a lány ismét túlélt egy fejlövést... mondjuk ő csak egy íjász, nem hiszem, hogy túl sokat tudna nekem ártani, kivéve, ha fejbe lő. Hm, tényleg... egy nyíllal még nem próbáltam meg fejbe szúrni magam. Állítólag ha megpróbálod kiszedni magadból, miután már beléd fúródott, a húst is kiráncigálja magával. Lehet, hogy ha a lány fejbe lőne aztán kihúzná az agyamból a nyilat, kirántaná azt is? Lehet, hogy ettől meghalnék... a f*szért kellett nekem megölni. Ha, meghalt. Nem-nem-nem... Elektro. Elektro-ra kell koncentrálnom, elhatároztam, hogy ő fog megölni. Akár itt van, akár nem, jelenleg nem érdekel. Először meg kell találnom Smiley-t, kiagyalni egy tervet, aztán bemenni, elkapni Elektro-t, megöletni magam vele, majd a többi a kannibál elmebetegé. Ha ezek a szemétládák pedig beleköpnek a levesembe, mind megfizetnek.

Így hát elindulok, hogy megkeressem Smiley-t. Igyekszek minden félreeső helyre benézni, és valamennyire lopakodó üzemmódba kapcsolok, hogy ne gondolják, hogy valami gyanús alak vagyok, aki tervez valamit. Pedig még mennyire, hogy tervezek... heheh. Már nem sok van hátra... te fogsz engem bevégezni... Elektro! Jövök már, rég várt nyugalom... ma végre a halál elér engem. Gyerünk te beteg barom, hol vagy már?! Dühösen lófrálok fel és alá, keresvén az elmebeteget. Ha megtalálom, akkor egyelőre ismét csak köszönök neki, de óvatosan mérem fel közben, készen állva mindenfajta veszélyre, nehogy megtámadjon. Ki tudja, most, hogy van egy friss sebem, lehet már zamatosabb elemózsiának talál, mint legutóbb.

Szerencsére sikerült felhívnom magamra a figyelmet. Az egyik rendőr odahívott hozzám egy nőt. Gondolom egy ápolónő. Elmondta mi volt mostanában velem, majd elmondta, hogy ki fogja venni a csövet, vagyis remélem az a tubus, és nem raktak belém egyebet. Miközben úgy veszem a levegőt, ahogy mondták, elgondolkozom, hogy vajon mi van azzal a sebbel amelyet az idióta okozott, mikor kiharapott belőlem egy számomra értékes falatot. Emiatt megnézem a sebet, és nem számítok jóra. Remélem amint elvégzem ezt a légzőgyakorlatot vagy mit majd kiveszik a számból a csövet, és ha ez megtörténik először is megköszörülöm a torkom, majd (nagy valószínűség szerint rekedten) megszólalok (ha tudok).
- Elnézést... kaphatnék egy pohár vizet? Esetleg kimehetnék a mellékhelyiségbe?
Jó pár ötlet kattogott a fejembe, hogy meg tudjak szökni, és egy extra-vész terv is előjött.