Csatornák

Úgy fest, hogy egy kisebb csapat arra megy amerre Nykoék is mentek, míg mások maradnak. Természetesen a nyugodt kis beszélgetést megzavarják azok a dögök amiket Kita segített kilőni, s úgy nézem, hogy az egyik célpontja én lettem amint felgyógyult… bár eme folyamatot hamar bánni fogja. Semmit se mondok, csak felemelem a pisztolyt célzok és tüzet nyitok. Tudom mi a következménye, sok hallás károsodott, de a dögök részéről is. Elvben egy lövés is elég, majd elüvöltöm magam, mikor már úgy érzem, hogy hallanak és még a házőrzők vonyítva a csatorna talaján fekszenek, s remélhetőleg az enyém legalább döglötten.
- Több kárt kell bennük tennünk, vagy megint felélednek Angyal közelségében! Füleket befogni! – teszem most hozzá annyi időt hagyva, hogy megtegyék, s elsőre a saját támadóm fejébe, majd ahol szükséges szintén kap a „kutya” egy- egy golyót fejbe, mielőtt valami biztosabb halálozási módszert kitalálnák, amire úgy fest nincs sok időnk.

A tag a falnak csapódik, hát nem lep meg, erre számoltam, csak úgy, hogy a lény keni a falnak és nem úgy, hogy átrepül rajta. Azonban éberségem és hogy körbe néztem ad egy kis előnyt a többiekkel szemben, s ez elég volt, hogy előbb tudjak kitérni az ostor elől és úgy fest másra is. Látok valakit aki a fegyvert forgatja, s előhúzom a pisztolyom, miközben úgy fest, hogy egyik társunk a közelharcra szavaz. Célra tartok, úgy helyezkedve, hogy mellette ellőhessek, majd fejre próbálok leadni két lövést. Elsődleges célom annyi, hogy figyelmét megossza, így a társamnak több esélye legyen ellene. Bár a fegyver választása felveti azt a lehetőséget, hogy jobb harcos lehet, mint amire a rohamozó társunk gondolhat, ezzel meg még gond is lehet. Így bár célra tartok de közben jó fedezékbe húzódok, hogy az ostor se legyen probléma, s még támadás se érkezhessen olyan sok irányból. Valahogy abban is kételkedem, hogy azaz alak akit látok egyedül lenne, így több ellenséget keresgélek tekintetemme.

Úgy történnek a dolgok ahogyan reméltem, a kutya ami nekem támad a bábot támadja és eléggé gyorsan ki is végzi, ez egy kicsit kellemetlenség, de Foxtól nem is akartam többet.
~... Hé! Most mi van? Semmi.. Na ugye. ~ Eddigre kész van a másik klón és benne Jane, akivel rá is vetem magam a kutyára de az valahogy oldalra fordulva Janere nehezedik... Fogalmam sincs, hogy hogyan, nem igazán tudom felfogni, megérteni, de nem baj én eljutok addig, hogy megragadom a dögöt, de... És igen, megint egy de, szóval az nem lélegzik, tehát így nem sokra fogok vele menni. Kérdéses tehát, hogy innen hogyan tovább, ráadásul nem tudom, hogy meddig tarthatom így, mert eléggé küzd ellene, de már támad is egy jó ötletem, miszerint.

Mivel látszólag nem rám figyel a dög, megpróbálnám a két hátsó lábát kirúgni, majd egyik kezemmel a szájába nyúlva, bár tudom hogy szét fogja rágni, de ilyen módon oldalra fordítani a fejét, hogy ne érhesse a torkomat, a másikkal pedig magamhoz szorítani, hogy így biztosabban sakkban tarthassam.

Ezután jönne az a próbálkozás részemről, hogy valamivel betörni a koponyáját, vagy addig feszíteni a nyakát amíg az el nem törik, deeee mindebből nincs lehetőségem se nekem, sem pedig a bábomnak bármit is végrehajtania mert lövések dördülnek, amitől ordítva esek a földre, a füleimet fogva, a fájdalomtól könnyezve.
- A k-rvaéletbe annak akinek ennyi esze van! - Szólalok fel, miután felfogtam, hogy mi történt és pont leszarom, hogy ezzel csinálta ki a dögöket, én boldogultam volna valószínűleg enélkül is és sokkal jobb lenne a jelenlegi kedvem is. Mindenesetre is megpróbálom a klónoknak, az egyiknek a torkát újra formázni, a másiknak pedig a dobhártyáját, hogy legalább halljak is valamit... Rajtuk keresztül képes lennék rá, hiszen minden ami az övék, az ugyan úgy az enyém is, kivéve amit nem akarok, a fájdalmukat nem akarom érezni, de minden más, a látásuk, szaglásuk... Azt igen, az már más, hogy a szaglást jelen esetben inkább kihagynám. Remélem rendbe lehet hozni a füleimet, mert nem szeretnék mostantól mindig egy klónt használni, ha hallani szeretnék valamit.

Krónikás. Fantasztikus.
Gondolta Svarog, miután Edward elmondta a foglalkozását.
- Már féltem, hogy lekéstük - mondta Svarog.
Nagyszerű, ez a rondafejű nő azt akarja mint a többi haverja. Kinyírni ezt a világot, és közben azt a kaput is kinyitni, ami úgy fogja elnyelni a bolygót, mint az egyik Star Trek filmben.
Persze hogy ha Svarog hagyja magát.
- Szép a showműsor, bánt is hogy meg kell szakítanom!
Három tűzgolyót küld a nő felé, majd balra szökken az esetleges támadás elől. Van egy olyan érzése, hogy semmit nem használnak majd, volt neki egy kis tapasztalata a varázserejű, félőrült nőszemélyekkel folytatott harcban, mint pl. Thorhalla vagy a másik sárkány.

Albert támad, eme bizonyos ismeretlen nőszemély meg én inkább viszont az ellenség támadása elől térünk ki, vagy esetemben inkább lépek el. Mindenesetre is a hatás ugyan az, senki sem sérül meg, ráadásul Albertnek sikerül is odaérnie és megkezdeni valamit, de eléggé hamar akadályba ütközik, ezzel viszont úgy tűnik, hogy megfelelő módon lefoglalja az ellenséget, vagy legalább is láthatóvá válik az. Tökéletes alkalomnak látom ezt a támadásra, mivel valószínűleg főleg Albertre koncentrál, vagy legalább is kissé el van foglalva vele, mindenképpen akadályozó tényező, az esetek nagy részében, ezért bármiféle gondolkodás nélkül megindulok jómagam is futva a... Fogalmam sincs, hogy milyen nemű lény ellen, bár az eddigi démonokkal kapcsolatos tapasztalataim alapján azt mondanám, hogy nő, vagy semleges, az ostor is erre támaszt rá. Ha oda érek, akkor megpróbálom belevágni a mellkasába a pengémet, majd pedig azt szív irányba egy rántással kihúzni, eléggé szimpla és könnyebb mint egy konkrét vágás, általában hárítani is nehezebb és kevesebb rá az esély, hogy véletlenül Albertbe vágok bele, amit jelen esetben próbálok kerülni. Persze fel vagyok készülve az esetleges támadásokra, bár az ostor csapásoktól továbbra sem tartok, ezért van nekem ez a páncél, ellenben annak nem örülnék, ha a társam kardját használná valamilyen úton-módon ellenem, ezért igyekszem arra is figyelni és kitérni előle, meg tulajdonképpen bármi más elől is, ami elől lehetséges... Ó és az a kard, még egy mágikus ereklye, azt hiszem lesz mit mesélnie.

Az ostor nem ér el a fedezékben, így várok egy kicsit, majd kinézek és meglátom, hogy vezetőnk lefoglalja é máris emelem fel jobb kezem balra a mellkasom előtt, miközben balkezem jobb kezem alá helyezem, hogy a könyök hajlatommal támasszam jobbomat először miközben bal kézfejem jobb vállamra teszem ezzel egy igen biztos alátámasztást adva karomnak. A lovas is közben megindul futva így két társam is előttem és egyiket se akarom hátba lőni, vagy fejbe, egyszerűen nem foglalkozok a lélegzés szimulálásával se, hogy még pontosabban lőjek, és ahogy tiszta a célpont, rögtön meghúzom a ravaszt. Fejre célzok az első lövéssel egy lehelet könnyed mozdulattal eresztve útjára a golyót, mely elszabadul, s kirobban a csőből, ezzel megállíthatatlanul haladva előre, de ezzel nincs vége, mert amint a következő golyó a tárból a csőbe csúszik a kakas ismét lecsap, azonban, most kicsit oldalra célozva és lejjebb amennyire csak tudok anélkül, hogy a kardosunkat (Albert) meg ne lőjem, de a lény kénytelen legyen rám is figyelni, s eddigi vezetőnkre még kevesebb ideje jusson. Ha ez lehetséges, akkor vállon próbálom lőni, s ha nem jön támadás, akkor vörös lélektükröm a pisztoly füstölgő vége csöve felett figyeli az eseményeket, miközben már ott a következő töltény a csőben. remélem, hogy az ezüst érzékenyen érinti azért a démont is. Közben a füleim hegyezem azért, hogy hallok e olyat amit nem kéne.

Az első lövést az a kutya kapja ami rám ront így a körbenézésnek hála látom,hogy ki merre van, és ki menekül, mire végzek annyi kutyával amennyivel csak tudok
Ahogy a kutyák holtan fekszenek körbe nézek, majd leeresztem a fegyver csövét a föld felé. Van aki halott, van aki sérült, súlyosan is, a kutyák döglöttek megint. De ennyivel nincs vége.
- Jó vicc volt! – kiáltok oda Angyalnak! Gyere ide te! Nem vagyok orvos, de több elvérzik mire mindenki oda cipelek! A kutyák miatt meg ne aggódj! – ezzel a pisztolyt az övembe csúsztatom. – Nem fognak több feléledni. – Ezzel megindulok az első felé és minden erőm beleadva tépem le a fejét, majd dobom félre a testétől, majd jön a következő, míg nem végzek. Reszketek, ez nem olyan, mint vámpírt ölni, itt nem porlad el a tetem, Itt megmarad. Amint két darabban van az öt itt lévő kutya megindulok a sötét járatba, s fülelek, hogy honnét hallok morgást, vagy valamit. elvileg döglött az a kutya is de fő az óvatosság. megindulok előre és remélem, hogy a szemeim elég hamar hozzászoknak a sötétéhez, de addig is a társam hangjára hagyatkozva simán megtalálom. Azonban elsőre a kutyájával foglalkozok és ha tényleg halott akkor őt is megszabadítom a fejétől, ha nem akkor most biztosan az lesz és csak utána emelem fel társamat és rohanok ki vele a sötété járatból, hogy angyal közelébe lerakhassam.
- Tömd be a fülüket kérlek, valamivel hátha még lesznek, addig én őrködök. – mondom angyalnak, mire fegyvert kézbe veszem és megnézem mennyi lőszer maradt a tárban és ha kevés akkor inkább kicserélem és ezt a nagyjából üres tárat hagyom későbbre. Aggódok a többiekért is, és tudom,hogy segíteni kéne, de egyenlőre nem hagyhatom magukra őket se. Így is lehet rossz ötlet volt több felé válni, de eme gondolatom nem osztom meg a többiekkel.

Svarog felvonja a szemöldökét, amikor a tűzgolyók eltalálták a nőt, de meg se perzselték, sőt egy karcolás sem volt rajta.
~Mindig ezt csinálják. Hülye démonok, állandóan csalnak.~ A nő azonban nem támad rájuk, tovább folytatja amit elkezdett. A kapu pedig egyre jobban tágult. Svarognak volt egy sejtése, hogy mi fog történni. Ahogy a kapu tágulni fog, Bronx alapjai megrendülnek és az egész negyed a tengerbe fog szakadni. Svarog már épp azt tervezte, hogy vegye fel egyedül a pokolbeli nőszemély ellen a harcot, ha már a krónikásnak nem veszi semmi hasznát, amikor váratlan segítség jött közbe.
- Ohh hát megvagytok - mondta Albertéknek, majd a nő felé intett. Végül is elérte amit akart, megtalálta a többieket. - A hölgy épp a poklot kapuját akarja megnyitni, szerintem, ezzel a negyedet a tengerbe süllyeszteni. Valami ötlet, hogy ezt a tervet hogy akasszuk meg?

Helyrehozom a két bábot, ennek köszönhetően pedig a hallásom is visszatér. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is ilyen szándékkal fogok bábokat csinálni, de ha már kész vannak és újra életre keltettem az egyiket, na meg persze kicsit javítottam a másikon... Nos akkor már maradnak, azon agyalok, hogy vajon elkészítsem-e a harmadikat és hát eléggé esélyesnek látom, hogy kelleni fog... Legalább is még egy ilyen helyzet előállásánál jól fog jönni. Ami érdekes, hogy mindenki sérültekről beszél, de őszintén szólva én egy darab sérültet sem látok, a klónom is rendben van, nekem is csak a fülem fáj, de az iszonyatosan, járni viszont bírok tehát nem tudom, hogy minek kéne cipekedni, vagy cipelni engem, vagy tulajdonképpen bárki mást. Persze az egyik alak azt akarja, hogy oda menjek hozzá és hát angyal szárnyai vannak... Szóval nem tudom, hogy mennyire állhatok hozzá pozitívan, bár ha valóban az aminek feltételezem, akkor valószínűleg Dormammu miatt van itt, de akkor is... Na de nem számít, végül is a füleimet fogva és a fejemet masszírozva megyek oda, bár lövésem sincs, hogy miért de más dolgom nem érzem, hogy lenne, talán bevetni magamat a sötét járatba... Talán. Közben megformázom a harmadik klónt is, biztos ami biztos alapon, bár a tekintetem elárulja, hogy nem igazán bízok benne, mármint az angyalfélében, nem tudom megindokolni pontosan, hogy miért de valamiért olyan érzésem van, mintha már okozott volna nekem valamiféle problémát egy hasonló alak, bár nem tudom, hogy miért, hiszen nem találkoztam hasonlóval... Vagy... Igen?... Túl sok dolog hiányzik az emlékezetemből, valahogy azokat is elő kéne kerítenem. A klónjaim is velem sétálnak, mint ugrásra kész testőrség.

Végre eljött egy olyan pillanat, amikor minden ami tervbe volt véve sikerült, ugyanis az undorító démonja kap néhány lövést és még jómagam is képes vagyok átszúrni a mellkasát, ami úgy tűnik hogy bőven elég is, ugyanis a fegyver eltűnik és a lény után is csak füst marad. Megfordul a fejemben, hogy hozzá kéne talán fűzni ehhez az egészhez, hogy meglepően könnyű volt, de inkább nem teszem, nincs kedvem most különösebben kommunikálni, legalább is beszédet kezdeményezni, egyenlőre nem annyira jó a helyzet. A falak elkezdenek leomlani és a szemünk elé tárul egy egészen érdekesnek mondható látvány... Egy hatalmas kapu, előtte egy nő, na meg két ismerős arc, az író és az idegesítő sárkányember, aki máris felhívja ránk a figyelmet, ha már eddig legalább úgy tűnt, hogy a nő nem vett észre minket... Remek, de legalább a helyzetet elmagyarázza. Nem tudom, hogy próbálkoztak-e már valamivel, vagy sem, de azt hiszem itt is rajtunk van a sor, mivel pedig nem észlelek semmit, aminek aggasztania kéne, megindulok ugyan úgy, mint az előbb, ezúttal viszont nem szúrással próbálkozok, hanem inkább a feje levágásával. Természetesen az előzőhöz hasonlóan számítok támadásra és az esetben egyszerű elkerüléssel próbálkozok, hogy aztán ugyan így folytathassam a támadást, jobb megoldást ami azt illeti nem igazán látok, de reménykedem benne, hogy a többiek is terveznek csinálni valamit, az előbbiek alapján valószínűleg, így rájuk is számítok.

A lénynek úgy fest, hogy sok támadás és bele is pusztul, ami jó, de felvet egy nagy kérdést, hol a többi vagy az erősebb… pár kutya meg ő. Nem ez túl könnyű. Rosszat sejtek és mikor a fal elkezd leomlani be is igazolódik az amire gondolok. Az a nagyokos meg amint meglát minket beszélni kezd. Célzos és tüzet nyitok a nőre miközben oda kiáltok neki.
- Fogd be te szerencsétlen! Az ott Dormammu húga! – addig lövök míg ki nem fogy a tár, emlékszem mit tett múltkor. Minden egyes pillanatra a rémálomból. Ha ki fogy a tár… ha egyáltalán még akkor magam leszek… Minden egyes pillanat ólom lábakon jár, ahogy újra és újra lecsap a kakas és egy hüvely repül ki oldalra füstölögve előttem és a lövedék száll a nő felé. Vörös lélektükröm a pisztoly csöve felett követi a lövedékeket ahogy hol a testére, hol a fejére célzok. Most pokolian nagy hátrány, hogy mivé tettek, így csak abban reménykedhetek, hogy gyorsan vége lesz ennek, s mi nyerünk…

Mivel Angyal nem úgy fest mint aki épp meg óhajt mozdulni így felkapom legsúlyosabbnak tűnőt (Holes) és oda viszem elé, majd végig nézek a kis csapaton, s végül tekintetem abba az irányba fordítom amerre a többiek elmentek, majd vissza angyalra. Lassan a karjaimba tartom a férfit míg fel nem gyógyul, majd csak utána rakom le, hogy álljon a saját lábán.
- Vajon menjünk a többiek után segíteni? – teszem fel a kérdést, bár elnézve őket, lehet jobb lenne kimaradnunk abból ami ott zajlik. Talán azok vannak ott akik sokkal jobban képzettek, mint azok akik itt maradtak, vagy csak több a bátorságuk. Előhúzom a pisztolyt és ránézek. Tudom, hogy Nyko nem akarja, hogy ott legyek, hogy miattam ne kelljen aggódnia, de akkor is nehéz, csak állni és várni.

//Még fent, majd lent//

~ Mierda! ~ szitkozódik magában Victor, miközben felemeli a legközelebbi csatorna fedelet. Ekkor veszi ugyanis észre, hogy a kesztyűjét a tárolóban hagyta. Némi undorral gondol saját magára is, mivel a nagy privát jólétben. Ugyanakkor nem hiszi, hogy valaha is meg lehet szokni a mocskot. Elmélkedik ezen, amíg le nem ér. Aztán karabélyát előre szegezve körbenéz a beszűrődő gyér fényben. Mivel az egyik irányból nagy csetepaté hangját hallja, megindul arra. Néhány tucat méter és kanyargós bélsár folyam taposás után el is éri a hátramaradt társaságot. Mivel felismeri az egyik nőt, gyorsan a föld felé fordítja fegyvere csövét.
- Jó estét. Lemaradtam valamiről?! - kérdi mosolyogva s felméri a helyzetet. Angyalékat nem ismeri, de akik jártak a kikötőben ezen az éjjelen, azok felismerhetik Albert spanyol segédjét.

A szervezetlen, mégis összehangolt rohamuk, úgy néz ki eredményre vezetett. Konstatálta Albert, miközben kardjával a kezében mérte fel az ellenfelük eltűnését és a falak leomlását. ~ Megint átvernek. Megint csak füst és tükrök. Iszonyat dühítő. ~ gondolatainak egy kardsuhintással ad nyomatékot, majd vágásra kész magasságba emeli fegyverét és megindul a nő felé.
- Hölgyem! Ha megtenné, hogy bezárja a kaput, akkor talán mindenki boldogan térne majd nyugovóra és nem ontanánk több vért. - Bár számít meglepetésre, alaptartása támadó. Ha veszélyt érez inkább eltáncol, ellép előle, mint védekezik. Azt csak a legvégsőbb esetben. Amint a nő támadólag lép fel, vagy a lovas utasítást ad rá, komolyabb támadást indít Albert is a nő ellen.

Svarognak kicsit sok volt a sok információ ami rázúdult. A szépségről kiderül, hogy Dormannu húga. A Szellemlovas és a pisztolyos lány azonnal támadni kezdett, de ekkor fény jelent meg a teremben.
Ez kellemesen meleg volt.
Ez itt a nap. Pillanatok múlva a fény legyengült. A nő pedig tüzes lándzsákat és más dolgokat dobott a felé támadó Albert és Árny felé. Svarog pedig ekkor szánta el magát a cselekvésre.
Hirtelen felröppent a magasba, majd a felettük lebegő fényforrásra pillantott, ekkor kezdett el mindent megérteni. Szellemlovasnak az ereje csak akkor erős, hogy ha árnyékok vannak. A nő azzal, hogy minden árnyat megszüntetett elvette Szellemlovas erejét. Vagyis egyedül csak Árnynak lehet esélye a nő ellen... Svarog ekkor az egyre csak növekvő kapu felé pillantott és elgondolkodott.
~Hova vezethet?~
Svarog elkezdte figyelni a kaput, hátha rajta keresztül meglátja, hogy hova vezet, így talán megoldást talál a legégetőbb problémára... Hogy lehet lezárni, és ezzel megmenteni a negyedet...

Ahogyan közelebb mozgok a magam kis csapatával az angyalszerű alakhoz, változni kezdenek a dolgok, erősen pozitív irányba, múlik a fájdalom és a hallásom is visszatér... Regenerációs mező? Vagy talán akarattal képes erre? Mindenesetre is érdekes. Valahogy nagyon ismerős nekem ez a helyzet és nem tetszik a gyógyulástól függetlenül, de nem tudom, hogy honnan, lehetséges, hogy csak képzelődök... Mindenesetre is arra a lányra terelődik az egyik klónom szeme, aki korábban még velem jött erre, én nem nézek, oda, csak egy kissé fanyar képet vágok és mivel határozottan jól érzem magam odébb sétálok. A klónoknak pedig nem kell külön üzengetnem, vagy egyáltalán hozzájuk szólnom, tudják, hogy mit akarok, hiszen ők nem csak ők én meg én... MI vagyunk. Amíg pedig az egyik ténykedik, addig én... Nos elgondolkodtam rajta, hogy intézzek pár szót a macskaféle lényhez, mint az eddigi egyetlen valamit is tévő személy rajtam kívül aki itt van köztünk, de végül ok nélkül sikeresen meggondolom magam és a sötét járat felé veszem az irányt, ha már démonok, akkor valószínűleg Dormammu démonai vannak itt, mert hát ki másé lehetnének, szóval feladatom és kötelességem meglesni és megpróbálni fenéken billenteni őket. Természetesen a klónjaim továbbra is velem maradnak.

Sietős léptekkel oda ballagok a sérült lányhoz és megpróbálom felvenni, amivel eddig nem igazán lehet probléma, bár neki nem lehet kellemes, de ez engem nem igazán érdekel, az ő érdekében teszem. Ha sikerrel járok akkor így, ha nem akkor pedig a padlón húzva vonszolom oda az angyalszerű alakhoz, aki talán tényleg egy angyal és leteszem a közelében.
- Őt is kéretik meggyógyítani. - Jelentem be egyszerűen majd pedig követem a többi ént a járatba.

Nem igazán foglalkozok a beszélgetéssel, bár ez nem azt jelenti, hogy nem jut el a tudatomig, szóval... Vámpír, rendben, mostantól tudom, hogy mihez köthető az-az érzés, aura, ami a nőt körülveszi. Na meg persze tudomásul veszem, hogy az a démon szuka, akinek éppen nekimegyek Dormammu húga, ami egyenlőt jelent azzal, hogy nem lesz egyszerű az elkövetkező küzdelem, de ez nem torpant meg, még az sem, hogy rúnákat rajzol a levegőbe, bár ez már messzemenően nem jelent jót és bár ez tényleg nem elég ahhoz, hogy megálljak, az eredmény már igen. Fékezek és eltakarom a szemeimet, közben pedig a mágiám egyszerűen feloszlik. Egy elégedetlen hümmögéssel veszem tudomásul a történteket, sajnos azt be kell látnom, hogy ez egy okos húzás volt és ezzel minden mágiámnak annyi, kissé kellemetlen, de ugyebár vannak még más módszerek, habár nem szívesen nyúlok ehhez még mindig, de az elkövetkező harcból nem szeretnék kimaradni. Az, amúgy, hogy tett ellenlépéseket ellenünk, már félsikernek könyvelem el, mert egyértelműen veszélyt jelentünk rá nézve, legalább is a mágikus fegyverek biztosan. Mindenesetre is ha érkezik valamiféle támadás, az elől megpróbálok kitérni, majd pedig, bár mint mondtam nem szívesen, de az elkerülés után, vagy ha nem szükséges akkor ahelyett szabadjára engedem a lovas szellemét, ami tudom, hogy pokolian pocsék lesz és megint hasogatni fog a fejem attól a rohadt ordítástól... De akkor sem hagyhatom ezt ki, ha más nem, már csak kötelességből sem, ami igaz nem a sajátom, legalább is nem egészen, de a démonok pusztulásával egyet kell értenem.

A helyzet minden csak nem épp a legjobb. Nem csak én emlékszem rá, hanem ő is rám. Ez nem jó, s ráadásul a többiek értelmetlen reakcióit elnézve nincsenek tisztában azzal a legkisebb mértékig se, hogy ki a nő. Hirtelen csinál valamit aminek az eredménye hatalmas fényesség és meleg, mire elkapom a fejem és a szemeim védem a kezemmel egy ideig, míg a fény nem enyhül és csak akkor nézek vissza. Érzem, hogy ha nem lenne a medálom, akkor már nem lennék több én se, mint a korábbi ellenfelünk, azaz egy marék hamu kb. Ahogy látom a töltények nem értek ellene sokat.
Lassan felmérem a helyzetem, s ahogy elnézem pár társam nem lesz a hasznomra és mííí meglepő az is köztük van akinek oly nagy szája volt mikor lövöldözni kezdtem. Van aki támad, azonban én inkább nemes egyszerűséggel leeresztem a fegyverem, és a fegyvertokba csúsztatom.
- Hát látod, még ha nem is örülök neki akkor is egymásba futottunk ismét. Bár most nem látom a kis szárnyas „mesterműved” csak nem fűbe harapott ilyen hamar? – nyugalmat erőltetve magamra beszélek hozzá, miközben eddigi vezetőnk felé haladok és egyszerűen belépek elé, úgy, hogy közte és a fénylő nap utánzat közt legyek. Nem értek eme dolgokhoz, de az még nekem is feltűnt, hogy eme fény rá is hatással van, mert nem látom a korábbi fegyverét nála, szóval testemmel próbálok egy kis árnyékot adni neki, miközben magam előtt összefonom a kezeim.
- De szerintem mond hangosabban, hogy mi vagyok, szerintem nem hallotta mindenki tisztán, hogy vámpír vagyok. – folytatom a csevegést, miközben a kapura pillantok ami csak nyílik és nyílik, de talán, ha rám figyel, akkor a többieknek lesz valamire esélye… Talán…
- Miért van azaz érzésem, hogy nincs olyan szerencsénk, hogy azon a pofás kis ajtón visszatakarodsz a pokolba, bátyáddal együtt, önként? – bökök a fejemmel az ajtó felé, miközben azon jár az agyam megállás nélkül, hogy mit is tehetnék, mert eme szájjártatós részben nem vagyok annyira otthon és nem kell sok idő, hogy lenyomjon benne.
- Talán mert túl szép lenne – morgom egy kicsit később, s jól tudom, hogy mennyibe kerül átvennie felettem a hatalmat, de most készen állok és amint elkezd rajzolgatni máris előkapom a pisztolyom és tűzet nyitok rá ismét.

Oda viszem a férfit angyalhoz ahol hamar meggyógyul és rámosolygok mikor jobban van.
- Szívesen – majd hallgatom amit Angyalnak mond és megrázom a buksim. – Ezek már nem. Ahhoz kéne mindnek egy új fej. – mondom csendesen, majd mikor érkezés zaját halom felemelem a pisztolyt és az érkezőre fogom, de mikor meglátom, hogy ki az le is eresztem.
- Szebbet, és igen, lemaradt, de még nem mindenről, van egy olyan érzésem. Tömje be a füleit valamivel és ha olyan kutyafélét… – bökök a tetemek felé - …lát rohanni maga felé, akkor ne gondolkozzon, lőjön és utána szabadítsa meg a fejétől, hogy Angyal… – bökök szárnyas barátunkra – …közelébe ne éledjenek fel megint. Egy kis csapat a társaival, akikkel fent volt, a riporterrel, egy sárkány forma alakkal és az én társammal arra mentek egy őj társunk után, akit valami elkapott, már jó ideje. – mutatok a járat felé, amerre nő is megindul egy kisebb csapattal.
- Ha akar menjen utánuk én hátul maradok, míg itt maradnak fegyvertelenek, hogy ha esetleg innét kapnánk meglepetést, akkor megpróbálja feltartani őket, de ha mindenki megy akkor én is megyek. – fejezem be a beszédet és remélem, hogy hamar sikerült eléggé érthetően összefoglalnom mindent neki, majd arra a férfira pillantok, akit ide hoztam.
- A többiek nélkül én biztosan nem megyek el! A társam ott van bent. – jelente ki egyszerűen.

Svarog felért a gömbhöz, látta, hogy Horatio támadása után a gömb erősebben kezdett el világítani. Ez érdekes, nagyon érdekes. Ugyanakkor roppantul idegesítő és demotiváló, hogy ez a nő ennyire félvállról veszi a támadásokat.
És szemmel láthatóan sebezhetetlen, mintha nem lennének hatással ennek a világnak a törvényei. Svarog a kapu felé pillantott, és összevonta a szemöldökét. Mi lehet ebben a kapuban az érdekes?
Ekkor rájött.
Valójában nem a nő, hanem a kapu a kulcs. Svarog rápillantott a pokoli portáltra, koncentrált, minden hőt összegyűjtött a környezetéből, megpróbált olyan nagy tűzgolyót formálni, amekkorát épp akkor tudott, és ha ez sikerült, akkor eldobja, a kaput célozva.