Ausztrália

Ausztrália kontinense.

Az áramlat olyan helyre vitt, ahol még ezelőtt nem jártam, legalábbis nem emlékszem rá. Elsőre úgy gondolom, vissza kéne, hogy ússzak a sekélyebb vizekre, ahol biztos sikerül zsákmányolt találnom, de aztán meggondolom magam. Már fáradt is vagyok, és nagyon éhes is, talán a közelben is találok valami ennivalót, nem kell messzire mennem érte.
Közelebb merészkedem a különös helyhez - hogy micsoda, az nem is annyira érdekel - figyelve, hogy megmozdul-e valami, amit elkaphatnék. Nem tartok tőle, hogy bármi veszélyesre bukkannék, mert eddig nem is találkoztam a vízben olyannal, ami fenyegetést jelentett volna számomra, csak a felszínen közlekednek járművek, amiktől tartanom kell. De mivel most nem vagyok közel a felszínhez, úgy vélem, nincs mi miatt aggódnom. Lassan, de biztosan ereszkedem mélyebbre, zsákmány után lesve.

Kicsit kényelmetlen érzés lejjebb merészkedni, erősödik a nyomás, de úgy vélem, ha van odalent valami harapni való, akkor kárpótolva leszek ezért a kis kellemetlenségért, így hát folytatom az utamat a különös tengeralatti hely felé, éberen figyelve.
Nemsokára mozgásra leszek figyelmes, és közelebb úszok, hogy szemügyre vegyem, mégis mire bukkantam. Különös, mintha emberek volnának. De mégsem azok. Ilyen mélyen nem élhetnek. De halak sem. Nem látszanak túl veszélyes teremtményeknek, sőt, mintha magára hagyott kis csemeték volnának, akiket nem őriz most egyik szülő sem. Azért alaposan körülkémlelek, nehogy meglepetés érjen, de nem érzem magam most sem veszélyben. Miért is érezném? Az egész hely lakatlan, csak ők vannak itt, magányosan, védtelenül. Még nincsenek teljesen kifejlődve, biztos ropogósak lehetnek.
Közelebb úszok hozzájuk, amennyire csak tudok, észrevétlenül maradva. Nálam nem lehetnek gyorsabbak, mégsem merem megkockáztatni, hogy megint élelem nélkül maradjak. Igyekszem mindent megtenni, hogy ne vegyenek észre, úgy közelítem meg őket. Ha elég közel vannak már ahhoz, hogy egy lendülettel közéjük csapjak, akkor fogok támadni.

Bár már úgy mar a türelmetlenség, akárcsak az éhségem, megvárom az alkalmas pillanatot a támadásra, ami el is jön. Akkor előretörök, és az ivadékok közé csapok, akik rémülten kezdenek el menekülni előlem.
Szerintem elég gyors voltam ahhoz, hogy megzavarjam őket. Most jön a zsákmányejtés. Nem vagyok telhetetlen, beérem eggyel is, mert ha többre figyelnék, akkor nagyobb lenne az esély arra, hogy mindüket elveszítsem. Így inkább egyet akarok elcsípni, de azt biztosan. A hozzám legközelebb lévőt választom természetesen, vagy ha az összes ugyanolyan messze volna, abban az esetben a három közül azt, amelyiket a legjobban menekvés képtelenebbnek látok. A másik kettő hadd meneküljön. Ha sikerül elintéznem áldozatomat, majd utánuk eredek, ha még látom esélyét az ő levadászásukra is.
Most már célegyenesben érzem magam, és biztos vagyok benne, hogy valami ma is kerül a hasamba, és nem maradok éhen.

Sikerül elkapnom. Szóval ma már biztos nem maradok élelem híján. A fogaim már benne vannak a húsában, és a sebből, amit én okoztam, orromba és számba is jut vér, amitől csak még jobban kívánom az áldozatomat.
Épp tépném is ki az első falatot belőle, de ekkor egy ismeretlen valami nekem ütközik, és én, amilyen váratlanul ért ez, eleresztem a zsákmányomat, mire amellett terem valaki. Még sincsenek egyedül! Az ivadék visítása vonhatta rám a figyelmüket. Jobb lett volna nyomban ártalmatlanítani, de már mindegy. Nem hagyhatom, hogy elvegyék tőlem az sokára megszerzett, megérdemelt élelmemet!
Már épp visszavágnék, de egy emberszerű teremtmény - olyan, mint a gyerekek, csak egy érettebb példány - állja az utamat. Mögöttük ott van áldozatom, szóval keresztül kell törnöm rajta, ahhoz, hogy hozzá jussak. A vér illata még mindig az orromban van, ahogy az íze a számban, és nem akarok ennyivel betelni. Sietnem kell, nehogy elmeneküljenek.
De lehet, hogy veszélyes ez a példány, aki az utamat állja. Még nem találkoztam ilyen teremtményekkel, és ki tudja, mire képesek. Nem rontok neki, hanem megpróbálom megkerülni őt. Váratlanul jobbra lendülök, hogy ne legyen köztem és zsákmányom közt, és célba veszem a menekülőket. Más nem igazán jut eszembe, az gyermekből származó vér enyhén bódító hatása miatt, amitől türelmetlenné váltam, és minél hamarabb újra a fogaim közt akarom érezni a húsát.

Utol akarom érni azt az ivadékot és az azt oltalmazó felnőttet. Nem rég még a fogaim közt szorongattam, most pedig már szinte biztonságos távolságba került tőlem. Nagyon feldühít, hogy ilyen könnyen elveszítettem az ételt. A vér illata szó szerint vonzz az áldozatomhoz. Ám ahogy ki akarok térni az előttem álló lény elől, az újból előttem terem, villámgyorsan. Ez még jobban felingerel, és már azon volnék, hogy belé harapjak egyet, hogy megtanulja, ne álljon egy éhes ragadozó útjába.
Ám, mielőtt ezt megtehetném, olyan erővel markolja meg a torkomat, hogy szinte már fáj. Megpróbálom karmaimmal rábírni, hogy elengedjen, de annak másik keze pedig igyekszik lefogni. Igazi küzdelem! De most nincs kedvem hozzá, hanem végre harapni akarok valamit!
A nő valamit mondani akar nekem, ebben biztos vagyok, de nem értem, és nem is nagyon érdekel. Megpróbálok kiszabadulni a szorításából, és hátra felé csapkodok. Ha így sem akar elengedni, akkor egész testemmel forogni és ficánkolni kezdek, az talán beválik.

Az ellenállásom hasztalannak tűnik, ennek ellenére tovább küzdök mérgemben, már csak azért is, mert megadni nem szándékozom magam. Mikor a torkom köré fonódott ujjak szorítása abbamarad, első gondolatom, hogy itt az ideje, hogy ellenfelembe harapjak, de mielőtt részletesebben is kidolgozhatnám ennek módját, egy ütés mély álomba taszít.
-
Lassan magamhoz térek. Hasogat a fejem, és minden eléggé zavaros. Szép fokozatosan feltápászkodom, és ülő pózba helyezkedem. Kinyitom a szemem, és körülnézek. A hely nagyon furcsa. Bár még egyáltalán nem tiszta minden, azért felismerem a tárgyakat és berendezéseket, és az egész atmoszféra olyan otthonosan hat. Hogy kerültem ide? Valami olyasmi rémlik, hogy nagyon éhes voltam, de most már, úgy tűnik, nem mardos ez az érzés. Észreveszem az ágyam mellé helyezett ételt, és az azok mellé adott evőeszközöket. Az éhségem egyszerre visszatér, és már nyúlnék is hozzá, de aztán valamiért mégsem. Egyáltalán hol vagyok? És ki adta ezt az ételt? Bizonytalan vagyok felőle, és valami visszatart attól, hogy megkóstoljam. A fejem és a gondolataim még mindig zavarosak. Ezért inkább csak nézelődöm a helyiségben, és azt várom, hogy kitisztuljon minden.

A víz alatti épületek lenyűgöznek. Valahogy olyan rejtélyes, mint egy elsüllyedt világ, ami egy csomó titkot rejteget magában. Vajon hol lehetnek a lakók? Ennyire kihalt az egész település?
Én még mindig az ágyban tartózkodom, és nézelődök, mikor egyszerre egy nő lép be a szobába. Ugyanaz a nőszemély, aki korábban… igen, ő küldött az eszméletlenségbe. Kicsit megrettenek tőle, és az eddigi kábulat lassan elillan, de még visszaemlékezni homályosan tudok csak, bár minden egyes másodperccel több ugrik be, egyre távolibb emlékek.
Nem merek megmozdulni. Mikor azonban megszólal, nincs a hangjában semmi ellenséges, és ez megnyugtat. Meg az is, hogy megértem, amit mond. Vajákos? Vajon mit csinálhattak velem, miközben nem voltam magamnál? De bármit is tettek, bevált…
- Azt hiszem…– felelem félénken és kissé szégyenlősen. Különös újra hallani a saját hangomat. Azért, a biztonság kedvéért kutakodni kezdek az agyamban, de nem bukkanok semmi olyanra, ami az állítását megcáfolná. - I-igen, igaza volt.
Eztán megrohamoznak az legkorábbi emlékeim, mikor megtámadtam az egyik fajtársát. Megborzongok. – És… én tényleg sajnálom…
Aztán a nőre nézek megint, hogy megbizonyosodjak róla, hogy a tekintete most sem ellenséges-e.

Mikor közli, hogy a gyerek túléli a korábbi esetet, úgy érzem, hogy egy nagy súlytól szabadulok meg, ami eddig a szívemet nyomta, bár a lelkiismeret furdalás az nem száll el.
- Hála az égnek – mondom megkönnyebbülten felsóhajtva.
Akaratlanul is megfeszülnek az izmaim, mikor a nő megmozdul, de hamar meg is nyugszom. Nincs mitől félnem, győzködöm magam. Eddig elég barátságosan viselkedett, ahhoz képest, hogy mi történt.
Aztán egyszerre ad egy gyors tájékoztatást, ki is ő, hol is vagyok. Kicsit gyors nekem a tempó, és még egyszer végig kéne hallgatnom, hogy az egészet megérthessem.
- Igen… az vagyok, szárazföldi – felelem lassan, és kissé bizonytalanul, amint a régebbi emlékek áradata rohamoz meg.
- Nem, nem születtem annak – mondom. Kicsit sajog a fejem, és ráteszem az egyik kezem. – Fogalmam sincs, hogy mi történt. A víz alatt minden… olyan állandó. Mintha ugyanaz a nap játszódna le újra és újra… fogalmam sincs, mióta vagyok idelent…

Mikor elmondja Nia, mi történt odafent, összevonom a szemöldökömet. Elég hihetetlennek tűnik ez az egész történet. De hát itt van egy élő bizonyíték rá, hogy igaz, mégpedig én magam!
- Minden ember? – kérdezem megdöbbenve. – Hogy történhetett ilyen?
Mikor a nő felhívja a figyelmemet rá, hogy fájdalomcsillapító növény is van a tányéromon, keresni is kezdem rögtön. A fehér színű növény tűnik annak leginkább. Először kézzel akarom megfogni, de eszembe jut, hogy evőeszközt is kaptam mellé, szóval azt is használom.
Nia ajánlatán elgondolkodom. Visszamenni…
- Igazából, most még nem nagyon mernék eldönteni semmit… – felelem. – Ha szabad, akkor megvárnám, hogy teljesen kitisztuljon a fejem. Majd csak utána… de nagyon köszönöm. Mindent...
Megkóstolom a gyökeret közben. Hát, az íze nem kimondottan kedvemre való. Egy húsból készített étel jobban ízlene bizonyára, de most valami oknál fogva az nem menne le a torkomon.
- És… akkor nem fogom elveszíteni a fejem megint? Mármint, nem fogok bekattanni, vagy hasonló? – kérdezem meg, mert ennek a lehetősége tényleg aggaszt.

A gyökér rágásakor összehúzódik a szám annak ízére. Blee… De ahogy megérzem áldásos hatását, úgy döntök, hogy teljesen elfogyasztom, jól megrágva. Meg, mintha nyugtató hatása is volna a növénynek…
Mikor röviden, de tartalmasan felvázolja a nő a szárazföldi világ helyzetét, nem tudom, mi játszódik le bennem. Szóval már semmi sem a régi? Vajon ennek az események a hatására még mi változhatott meg a világban? Meg amúgy is, abban a kiesett egy évben? El fog tartani még egy ideig, mire elfogadom ezeket a tényeket.
- Örülnék, ha beszélhetnék vele. De, ha szabad ilyet kénem, akkor inkább itt – felelem. Hogy miért is? Nem merek kilépni innen. Úgy érzem, védelmet nyújt valami ellen ez a szoba. Talán a városlakóktól. Nem mernék megjelenni előttük, az után, hogy egyiküket megtámadtam.

A megjelenése a férfinak elsőre kissé ijesztő, meg az is meglep, hagy nem kék bőrű, mint azok, akiket eddig láttam.
- Jó napot – köszönök neki. – Vagy estét, nem tudom pontosan, milyen napszak van, elnézést…
Leül egy székre az ágyam mellé, és közli, hogy nyugodtan kérdezzek, aminek én eleget is teszek, végtére azért van itt.
- Hogyan sikerült magamhoz térítenie? – ez az első kérdésem, amit követ ezután a többi is, természetesen csak miután az épp aktuálisra válaszolt.
- Meddig maradok így? Van rá esély, hogy újra elveszítsem a fejemet? Van valami, amivel meg lehet előzni, hogy újra cápaként gondolkodjak?
Leginkább ez a téma az, ami foglalkoztat, szóval ezekre szeretnék választ kapni, főleg, mert ott lebeg a fejem felett a félelem, hogy újra állati szintre süllyedek.

Mikor a férfi elmagyarázta, mivel hozott vissza az emberek közé, bólintok egyet, hogy megértettem. Szerencsére azért részletezni nem kezdte, ilyen növények segítségével, mert az már magas lett volna nekem.
Ahogy közli, hogy nem tudja, meddig leszek még értelmes állapotban, elfog az aggodalom, amibe valami halvány félelem a jövőtől is belevegyül. Mintha mindenki számára, aki a közelemben tartózkodik, fenyegetést jelentenék a későbbiekben…
A „jó hír”-re felkapom a fejem a rajtam egyre eluralkodó csüggedésből, és a vajákos szavain csüngve figyelek. Egy megoldás!
- Nem számít – mondom arra, hogy ez nem megy egyik napról a másikra. – Mást nem tehetek. Muszáj megtanulnom uralkodni rajta. De hogyan kell ezt csinálni? Hogyan kéne belekezdenem? – bízom benne, hogy kapok valami támpontott.