Ausztrália

A baljós jelekből lehetett tudni, hogy jó helyen jártak. Egyre melegebb volt, csontvázak mindenfelé. A biztonsági személyzet biztosan ki lesz majd rúgva, hogy ennyire elhanyagolta a helyet és nem nézte meg. Ha most ki akartak volna menni, még biztosan meg tudták volna tenni és akkor híre mehetett volna a valaminek itt lent. Senkinek a fejében nem látott konkrét hírt Rachel, úgyhogy nem tették ezt meg, nem ellenőrizték az eltűnéseket korábban.
- Nem túl aranyos kisgyerek... - jegyezte meg Szeráf gúnyosan.
Undorodott ettől az Ősöregtől és a pisztolyával célzott, hogy jól szájbalője. A torok mélyéről talán nem fröccsen fel sok nyál, de ártani árthat nagyokat. Phobia zavarta meg a sikításával és az összeesésével.
~Szivi, ne most ess pánikba~gondolta némán és mikor meglátta, mi lett a démonból, őrült vigyorra húzódott az arca. Rachel osztogatta a parancsokat, Szeráf nem tudta, minek, mikor úgyis mindenki támadni akart.
- Jól van, mami, megértettem!
A gúnyos válasz után tüzelt, célozva bele a szájakba és arra figyelt, hogy véletlenül se találja el a repülő nőt, se Phobiát, a női Szellemlovast. Minden dühét és gyűlöletét bele akarta adni ezekbe a lövésekbe.

//tudom én vagyok a ludas...bocsánat //


Phobia

Nos ugye azt hiszem ha a szaunázni mentünk volna, akkor ez a hely tökéletesen megfelelt volna annak. Talán már a bugyim is átázott. Nagyon nagyon meleg volt. Fojt rólam a víz, a hasamon a hátamon. Nedves voltam az izzadságtól és persze fáradt, mint egy edzés után. Na de vajon oda érünk végre ,mielőtt elájulok.
Hát igen, végül megláttuk a kis aranyost, vagyis talán ő előbb láthatott meg több szeme van.

- Pont az amire gondoltam, nagy, erős, gusztustalan, és mindannyiunkat megöl. Stimmel!

De a következő percekben kellemetlen erők gyötörték a testem. A fejem fájt, lüktettek az izmai úgy éreztem széttépnek belülről. És a szememet sötétség járta át majd a térden rogyott a padlóra. Meghalok?
Ám a következő percben érdekes érzés fogott el, mintha felébredtem volna egy álomból. Kialudt és életerős voltam újra, de valahogy máshogy éreztem magam. Egészen máshogy...a hajam, ajajj mi ez? A testem, egy motor? Mi ez?
Nem értettem mivé változtam, de nem az voltam kívülről, aki bent. A hangom mélyebb lett olyan démoni. A testem cselekedni kezdett, nem tudom miért de meg akartam büntetni az a lényt, nem voltam haragos rá, csupán a lelkét akartam és azt, hogy szenvedjen, amiért másoknak fájdalmat okozott. Megindultam a lény felé...

//nos alapvetően keveset tudok ezekről a szellemlovasokról....sohasem értettem, hogy igazából két különálló személyiség, tehát az már nem én vagyok és nem én irányítok, vagy én vagyok csak más külsővel???//

Szeráf lövései még szúnyogcsípés hatását sem érték el, egyenesen lepattantak a lényről. Rachel csinált valamit az angyalenergiával és az ártott a lénynek. A válaszcsapás fájdalmas volt, orrvérzéssel, fejfájással, térdre zuhanással. Még a falhoz is szorítota a fiút a lény.
~Mephisto, te utolsó rohadt szemétláda! Bárhogyan meg lehet ölni, igaz? Most meg egy Szellemlovas lett ideküldve, mennyire bízhatunk a démoni síkban?~gondolkodott magában.
A reménye a többiekben volt, főleg Phobia új alakjában, mert őt még nem érte el a támadás rendesen, csak a szorítás. Szeráf megpróbált még egy trükköt. Belül, a lény szájában, a torkában akart tüzet gyújtani a képességével.

Szeráf először azért óvatoskodott, mert egy eleve felhevült alagsorban, vezetékek között nem találta a legjobb ötletnek a tűzgyújtást. Mikor bebizonyosodott, hogy lőfegyverrel semmit nem ért el és a késsel oda sem ért volna, akkor dobta be a képességét, mint tartalékfegyvert, megkockáztatva, hogy berobban az egész kóceráj. Szerencséjükre nem történt meg ez, még nem. A lényt a tűz eléggé megviselte, üvöltött és látszott rajta, hogy ez hatásos fegyver volt. Szeráf próbálta kiterjeszteni a tüzet, már nem csak a szájra, hanem az egész fejre, a szemre és a csápokra is, amire sikerült. A száj volt a legfontosabb, hogy belülről is égesse és a szemek, hogy komoly fájdalommal megzavarja. Telekinetikus ereje volt, telepatikus is és a látás egy érzékszervet lőtt volna ki, nem az volt a lényeg, hogy terjedjen a tűz és lassan megeméssze a lényt. Phobia nem tudott annyit segítnei, mint Szeráf várta. Rachel égi fénye viszont jól ütött, nagyon szenvedett már a lény. Szeráf arra kezdett gondolni, hogy most egy istent győz le, valamit, amit odaát istenként tiszteltek. Ez adott neki egy nagy adag löketet, elszántságot és a tüzét igyekezett a legpusztítóbbra venni, hogy Rachellel együtt kínozzák az Ősöreget halálra. A repkedő tárgyaktól el kellett menekülnie, ha nem akart halálra zúzódni. Megpróbálta ezt megtenni, fedezéket keresni, ami biztosan nehéz volt, mivel minden repült.

A szárnyas égette a lényt, egyre nagyobb tűzzel és egyre vadabbul. Élvezte a nagy lángokat, az ilyen helyzetek mindig eltöltötték büszkeséggel. Marokkó főterét is óriási öröm volt felgyújtani és tönkretenni az árusok standjait. Most ráadásul még nem foghatnak rá semmi ilyet. A világot menti meg és a helyiség elég biztonságos volt ahhoz, hogy ne legyen komoly tűzkár és hogy ők se haljanak bele, csak az Ősöreg. A másik érzése pedig az volt, hogy most ő eléget egy istent, legyőz egy óriási, szinte végtelen hatalmú lényt. Még kicsi volt a csápos ocsmányság, de így is embertelenül élvezte Szeráf a helyzetet. A repkedő tárgyakat és a fájdalmat, amit okozott neki a visszatámadás, azt már nem élvezte ennyire. Látta, hogy minden megmozdult és nem maradt stabil tárgy, ami mögé elbújhatott volna. Maradt a padlóra hasalás és az égetés folytatása.
- Lehet lelke, ha telepátiája van, nem? Csak nem látszik a szeme. Adj neki valahogy!
Szeráf kisebb sérüléseket így is szerzett. Rachel rosszabbul járt. A szárnyának csapódó tárgyak erején látszott, hogy azt megérezte a lány. A szárnyas úgy gondolta, nem egyedül csinálja meg a hőstettet, hanem szüksége van erre a félangyalra is, akit nem kedvelt meg, aki bosszantó nőszemély volt, de kellett. Megpróbált a földről felemelkedni és Rachelt is magávalrántva messzebb repülni a csápoktól, miközben igyekezett a lényt teljesen elborítani a lángjaival.
- Gyere! - adta ki a figyelmeztetést, nehogy Rachel a szárnyak takarásából valami ismeretlen támadásnak gondolja a megragadását.
A telepátiára most biztosan nem pazarolt erőt, ezért használta Szeráf a beszédet. A mennyei fény is égette a csápost, a tűz is és Phobia is kitalálhatott valamit. Együtt le tudják győzni, Szeráf így érezte.

Szeráfnak nem volt elég ereje a tervéhez. A repülés túl megterhelő lett volna egyedül is, Rachelt már nem bírta volna el. Kimerítette a harc. Phobia a földre került, őt kiütötte az Ősöreg. A két lábon távozás volt célravezető. A csápoktól lassan messzebbre kerültek és mindketten tudtak távolról támadni, biztos helyről. A lény nem mozdult, Szeráf ezt érdekes ténynek találta. A tűz és a mennyei fény csapásai alatt lassan megadta magát a szörnyeteg és sípolás után szétrobbant. Szeráf igyekezett eltakarni a szemét, orrát, mindent, ahol a testébe juthatott volna a csúf lény darabja. Szerette megkóstolni az ellenfeleit, de ezt nem akarta. Emlékezett, hogy járt Pók, akinek a torkába beugrott egy ilyen. 
Helyreállt az életerő, nem távozott belőlük olyan gyorsasággal. A szárnyas leült, hogy pihenjen, mert nagy szüksége volt rá. Gyűjtötte az erőt és igyekezett letakarítani magáról a darabkákat. A tűz miatt nem maradhattak sokáig és Phobiát is el kellett onnan húzni. Ő is segített lekötni a lényt és alakult közöttük valami, megérdemelte, hogy ne legyen a lángok martaléka.
- Hívsz zsarukat vagy valamit? - kérdezte Rachelt.

Szeráf pucolta magát, hogy az undorító lény utolsó darabjaitól is megszabaduljon. Látta, mit tett azokkal, akikbe belement, nem kért belőle. Az elégedettség és a beteljesített bosszú lobogott benne. A fáradtság mellett remekült érezte magát, győztesnek, diadalittasnak. Közös munka volt, ezt sem felejtette el. A ruháinak annyi lett, még jó, hogy nem öltönyben jött. A legegyszerűbb megoldás az volt, hogy le is vett mindent, csak az alsógatyát hagyta magán és abba rakta bele az iratait, a pénzét. Bevágta a tűzbe a ruháit, hadd égjenek el az Ősöreg cafatjaival együtt. A fegyvereit kézben vitte. Pihenésre vágyott. Nem mondott semmit, pedig Rachel most is magas labdákat dobott fel és Szeráf lecsapta volna azokat szívesen. Fáradt volt a beszédhez is. Az őröket is szó nélkül követte, a fegyvert átadta, ha erre szükség volt és igazolványt is mutatott. Egy mondatot préselt ki magából, amíg haladtak, remélhetőleg nem siettetve őket, kényelmes tempóban:
- Elég későn jöttek. Van lenn pár csontváz, nem tudom, hány hetesek lehetnek...

Az megnyugtató tény volt, hogy a lényt a szétrobbanással elhagyta az utolsó életerő is és nem kelt új életre a darabjaiból. Nagy gáz lett volna, ha annyi sok kis Ősöreg támad, ahány cafatra robbant. Szeráf elvigyorodott a meglepettségre. Nem végezték jól a munkájukat a helyiek, különben észrevették volna, hogy túl sok emberük tűnt el. A zuhanyzás üdítette fel Szeráfot, alaposan lemosta magát és kényelmes törölközés után felvette a kapott ruhát, mert ami rajta és nála volt eddig, az teljesen szétment. Elpusztította az erő. Rachelre hagyta a diplomáciát, a királynéra.
- Michael Ark, jónapot!
A köszönés után a nő mindent elmondott, Szeráf semmit nem akart hozzátenni. Étkezésre vágyott nagyon, várta, hogy elmehessenek.