Ausztrália

Elfogadás? Különös gondolatokat indít meg bennem ez a szó. Tényleg, mintha kétfelé szakadtam volna, de én kicsit másképp értelmezem ezt, mint a vajákos.
Az egyik felem retteg attól, amire képes vagyok, attól, ami bennem lakozik. Úgy látja ezt az új énemet, mint egy időzített bombát, amely akármelyik pillanatban, egy kis ingerlésre is felrobbanhat.
Ugyanakkor a másik felem teljes mértékben elfogadja ezt az egész helyzetet. Azt mondja, hogy: „Hé, sosem voltál ennél szabadabb ezelőtt! Nincsenek szabályok, nincsenek korlátok.”
Ezt a kettőt kéne valahogy összeegyeztetni?
És igen, ahogy a vajákos is mondta, a megoldás az, ha megszelídítem, uralmam alá hajtom a cápát, és így az első felemnek sem lesz mitől tartania. Szerinte ez nem lehetetlen, és én hiszek neki. Miért ne hinnék? Végtére is, magamhoz térített a tombolásomból.
- Köszönöm - mondtam hálásan. – Szeretnék újra egy egész lenni, és nagyon hálás lennék, hogyha segítene benne. Azt fogom tenni, ami mond.

Tibeti szerzetesek? Komolyan beszél? Szóval ennek az illetőnek a tudása nem korlátozódik egyszerűen a víz alá. Aztán láthatóan valamin nagyon törni kezdi a fejét, vagy csak mérlegel egy ötletet. Akárhogy is, kíváncsian várom, hogy mivel fog előrukkolni.
El akar vinni a szerzetesekhez? Nem kicsiben gondolkodik a vajákos, de nekem úgy tűnik, hogy ez az ötlet kissé elrugaszkodik a valóságtól. Vagy hát, nem is kell addig menni, csak a szárazföldig, már ott akadályba ütköznék.
Viszont ekkor előhozakodik a következő ötletével, ami, be kell vallanom, hogy nem fordult még meg a fejemben. Lehet, hogy újra emberi alakot tudnék ölteni? Úgy érzem, nincs elég tudásom ahhoz, hogy megválaszoljam ezt a kérdést. De nem is kell hozzá sok tudás, hanem egyszerűen csak meg kell próbálni.
Mikor a vajákos megkérdi, van-e erőm felúszni, gyorsan tartok magamon egy önvizsgálatot. Az étel, amit adtak, elmulasztotta a fejfájásomat, és az elmúlt pár perc, negyed óra elég volt ahhoz, hogy teljesen összeszedjem magam.
- Igen, szerintem van – felelem egy rövid habozás után.
Csak úgy hagynák, hogy szabadon úszkáljak kedvemre, ki a városból, aztán vissza, azután, amit tettem? Merül fel bennem a kérdés, de mivel a vajákos azt mondta, hogy felúszhatunk, biztos úgy van.
A kezembe veszem a kis csomagot, amit a férfi ad nekem. Még nem veszem be a tartalmát, gondolom, nem most nyomban kell, így a kezembe fogom. Követem a férfit, amerre az elindul. Valahogy most nem megy olyan könnyen az a fajta úszás, ahogy még cápa-elmével úsztam, így inkább átváltok sima emberi mozdulatokra. Még így is gyorsan haladok, erősebben tudom hajtani magam, és mintha testem is valamivel áramvonalasabb lenne, mint emberként.

Mégsem annyira elhagyatott ez a tenger alatti város, ahogy hallom. Keresve a hangok forrását alattam egy piacot, vagy vásár szerűséget pillantok meg. Vajom mennyien élhetnek idelent? És milyen régóta? Az izgalom, amit egy idegen civilizáció felfedezése váltana ki az emberből, elragad engem.
Miután kinézelődtem magam, feljebb hatolunk a tengerben, míg végül elérjük a felszínt. Különös a testem körül újra levegőt, nem pedig vizet érezni újra. Kicsit hidegebb, és a sok lent töltött idő miatt valamennyire barátságtalannak tűnik, és olyan, mintha nem volnék akkora biztonságban, mint odalent.
- Rendben - mondom a férfinak egy bólintással. Követem az utasítását, hiszen ezért jöttünk most a felszínre, hogy kiderítsük, képes vagyok-e visszaváltozni. Igazából nem is azért akarok újra emberi alakot ölteni, mert eredetileg az voltam, hanem hogy kiderítsem, mire vagyok képes. Szóval a kíváncsiság hajt. Meg persze az, hogy kiismerjem képességeimet, mivel azok megismerésével könnyebben uralkodhatok majd a másik énemen. Egy szó, mint száz, újra olyan alakot akarok ölteni, mint amilyen régen volt nekem, és felidézem, milyen érzés is volt embernek lenni…

Mikor elsőre, majd másodjára sem sikerül elérnem semmit, felmerül bennem annak a lehetősége, hogy talán nem is vagyok képes visszaváltozni, és feleslegesen tettem meg a vajákossal az utat idáig.
De ez a próbálkozós dolog olyan, mint mikor lottózik az ember: "Nem hagyhatom abba, mert mi van, ha épp a következő próbálkozásra sikerülne?" Szóval folytatom az erőlködést, miközben gondolataimat igyekszem egy évvel korábbi, felszíni emlékeimre terelni.
Aztán egyszerre érzem, hogy valami történik, és ahogy a kezemre kapom a tekintetem, látom, amint az újra kezd egy ember kezéhez hasonlóvá válni. Az úszóhártyák kezdenek visszahúzódni, és a bőröm tapintása is olyan lesz, mint az emberi bőré. Majd aztán a folyamat hirtelen rohamosan visszaszorult, és úgy tűnik, mintha az, amit az előbb láttam, meg sem történt volna.
A kérdésre elgondolkodom. Milyen volt?
- Nehéz megfogalmazni... olyan, mintha a kezem valaki másé lenne, és nem az enyém. Mintha nem hozzám tartozna, és ahogy újra ilyen lett a kezem, mint most, úgy éreztem, megint az én végtagom az.

A dicséret jól esik, és több reményt nyújt a jövőmre nézve, mint amennyi eddig volt. Szóval akkor képes lehetek később még jobban visszanyerni emberi mivoltomat…
- Rendben, úgy lesz – fogadom meg a tanácsát, miszerint ne a mélyben gyakoroljam majd a visszaváltozást.
A kürtzengésre fel-- vagyis lekapom a fejem a víz alá, hogy megnézzem, mi történik odalent. A különös lovagok látványa elsőre zavarba ejt, főleg, hogy felénk haladnak. Vajon hova tartanak? Körülnézek magam körül az óceán vizében, de semmit sem látok, ami erre vonzaná ezeket a… vagy értem jönnek? A gondolattól megdermedek.
A vajákos szavai is igazolják félelmemet. Azt teszem, amit mond, és mögéje húzódok, rettegve, várva, hogy a katonák megérkezzenek.

Hálás vagyok a vajákosnak, amiért így kiáll mellettem, annak ellenére, hogy én most bizonyára törvényen kívüli vagyok, és amikor megtámadtam azt a kisgyereket, bűnöző is lett belőlem. Vagy talán gyilkosnak is tekintenek a próbálkozásomért?
Nagyon megijedek, mikor közlik, hogy letartóztatnak, és kétségbeesetten próbálok valami mentséget keresni, de az egyetlent, amit felhozhatnék, azt a vajákos közli velük, de nem igazán hatja meg őket vele, és félreállítják az útból.
Ekkor eszembe jut egy nagyon ostoba ötlet, de talán beválhat. Nem olyan mélyen vagyok a víz alatt, alig buktunk lejjebb a kürtszó hallatán. A nyomáskülönbség nem lehet halálos, mert emberként is voltam már lent a víz alatt hasonló mélységben.
A biztonság kedvéért azért lábaimmal feljebb lököm magam valamennyivel, épp, mikor a katonák leszállnak a hátasaikról, hogy elinduljanak felém. Koncentrálni kezdek, hogy újra emberi alakot vegyek fel. Talán akkor már nem tekintenének fenyegetésnek, vagy nem is tudom, mit akarok elérni ezzel elérni. Nagyon összpontosítok, jobban, mint mikor a vajákossal próbálkoztam, és mivel már egyszer sikerült valamennyire a dolog, ugyanazokat az emlékeket, gondolatokat idézem fel, mint akkor. Közben nem menekülök a közeledő katonák elől, mert akkor nem tudnék koncentrálni.

Mikor elérem a felszínt, érzem, hogy újra emberként vagyok képes levegőt venni. Ez az első dolog, amit teszek, mikor fölérek. De nincs időm ünnepelni, hogy sikerült visszaváltoznom, pedig biztos nagy teljesítmény csupán pár próbálkozás után. Biztos a stressz miatt sikerült.
A következő pillanatban alulról megmarkolják a lábamat, és a derekamat is. Az ijedtségtől valamennyi levegő távozik a számon át, de van annyi lélekjelenlétem, hogy a többit visszatartsam. Még talán húsz másodpercig, vagy lehet hogy kevesebb ideig tudok ennyi oxigénnel a víz alatt életben maradni.
Azt hiszem, nem vették észre a katonák, hogy egy emberrel van most már dolguk, aki képtelen idelent sokáig életben maradni. Ezért nem rúgkapálózok és pórbálok kiszabadulni a szorításukból - ezzel is csak pazarolnám a levegőmet -, hogy ezzel megkönnyítsem, hogy felismerjék a helyzetet. Meg abban is bízom, hogy a vajákos figyelmezteti őket, ha neki egyáltalán feltűnt a visszaváltozásom. Ha nem, akkor megpróbálok újra cápaalakot ölteni, amennyiben úgy érzem, hogy képtelen vagyok tovább visszatartani a levegőt, de egy tíz-tizenöt másodpercig talán bírom még, és az elég lesz arra, hogy rájöjjenek, egy embert nem tudnak levinni.

Szerencsére jól sült el a rögtönzött, meg eléggé kétségbeesett akcióm, és gyorsan felhajtom magam, hogy levegőt vehessek. Csak ezután jövök rá, hogy bármennyire is jónak tűnt eleinte a visszaváltozás emberré, igazából semmit sem nyertem, ha azt egy-két percet nem tekintem győzelemnek.
Felelni a tetteimért? Azt nem is én követtem el, ha pontos akarnék lenni, mert nem én irányítottam magam. De ahogy látom ezt a vízi fickót ilyen érvekkel nem nagyon lehetne meggyőzni, így hát nem is próbálok nyafogással hatni rá.
Aztán eszembe jut, hogy még igazából azt sem tudom, mi is történne, ha lemennék velük.
- Arra várok, hogy megtudjam, odalent hogy fogok felelni a tetteimét, ha magukkal megyek.
Hát ez úgy hangzott, mintha lenne más választásom, ami nem valószínű. Csak attól tartok, hogy ha velük tartanék, és ha esetleg valami bíróság elé is kerülnék, vagy ilyesmi lenne, akkor sem igazságosan ítélnének el a szárazföldi származásom miatt. Vagy csupán azért, mert nem vagyok a fajuk tagja.

A válasz eléggé meglepett. Nem számítottam rá, hogy velem is végigtáncolják majd az összes jogi eljárásaikat, azt hittem, hogy egyszerűen bedugnak egy cellába, vagy rosszabb, és ezzel el vagy intézve az ügyem. Ennek ellenére nagyon emberségesen oldják meg a dolgot, amint elmondja a vezető. Ahogy a vajákos is megerősíti azt, amit épp gondoltam, nem is annyira térnek el a víz alattiak a felszíniektől.
- Rendben, megpróbálom - válaszolom arra, hogy változzak vissza.
Ha ilyen jól bánnak azzal, aki megtámadott egy ártatlan gyereket, akkor én is tartozom annyival, hogy lemegyek velük - gondolom.
Ha még vonakodva is - mert hát ki akarna önszántából őrizet alá menni - lebukok a víz alá, és megpróbálok újra cápaszerű alakot ölteni. Az, hogy a víz alatt vagyok, ahol emberként nem tudok levegőt venni, szerintem elég ösztönzést nyújt számomra a visszaváltozásra, ha meg nem, próbálok úgy koncentrálni, mint mikor emberi alakot igyekeztem ölteni.
Ha sikerült visszaváltoznom, akkor megkérdem:
- És most kapok bilincset, vagy valamit?

Sokkal hatékonyabbak ezeknek a celláknak a rácsai, mint odafent a szárazföldön. Ez az első gondolatom, mikor bezárnak. A vajákosra pillantok. Gondolom, velem marad. Ha meg elmenne, akkor azt majd úgyis mondaná.
- Maga szerint jól döntöttem? - kérdezem, mikor elmennek a katonák.
Körülnézek, hogy van-e valami ülőke, de aztán meggondolom magam. Nem bírnék most egy helyben maradni. A cellában sétálgatok, vagyis valami olyat csinálok, inkább csak faltól falig fordulgatok. Nagyon aggódom, mi lesz ebből az egészből.
- Nem tudja, akik látták, hogy megtáma... - szakítom félbe magam. - Akik látták az esetet, a tanúk, hogy festik le majd le ezt az egészet? - aztán eszembe jut még valami. - Nia is látta? - remélem, hogy ha igen, akkor ő úgy próbálja elmesélni a történteket, hogy ne tűnjek fel benne rossz színben.

A vajákos elég biztatóan festi le a helyzetem. Vagy csak én próbálom szebbként beállítani magamnak? Végül is, az plusz pont, hogy nem menekültem el az utánam küldött katonák elől, és az anya, illetve maga az áldozat sem megbízható tanú, mert nem objektíven látják a dolgot, szóval az ő szavuknak nem kéne annyira befolyásolnia az ítéletet.
- Remélem, hogy sikerül kikeverednem ebből az egész kalamajkából... - mondom a férfinek.
Aztán eszembe jut az a szatyornyi valami, amit nekem adott. - Ezt mikor vegyem be? - kérdezem
Nemsokára felbukkan egy különös alak. Nem éppen olyan, mint a többi tengerlakó, nem annyira emberi a kinézete. Újabb tengeri faj képviselője volna?
A vajákostól viszont megtudom, hogy a férfi is akkor került a víz amikor én, a vírus miatt. Mikor ezt megtudom, úgy érzem, hogy számíthatok a férfira. Meg jó érzés, hogy nem csak én vagyok egyedül hasonló helyzetben...
- Jó napot! - mondom Sebastiannak. - Igen, készen állok - felelem, de persze belül nem így érzek. Viszont ha belegondolok, sosem állnék készen rá. Akkor meg legyünk túl rajta minél hamarabb.

- Rendben, köszönöm – mondom a vajákos tanácsára, hogy mikor is vegyem be a szatyornyi növényt. Remélem nem fog semmi se balul kiütni…
Eztán a fiú, aki most érkezett, kérdéseket kezd feltenni nekem, ami gondolom még nem igazán a vallomás része, hanem csak további infók felvétele rólam. Szép sorban válaszolok is rájuk:
- Amanda Cruz (Név), más nevem nincs.
- Mutáns vagyok, azt hiszem (faj).
- Nő (nem) - mondom kicsit felháborodva, hogy mégis ez hogy nem tűnik fel, minek kell megkérdezni.
- Nem szeretem, ha parancsolnak nekem. Azt szeretem csinálni, amit én akarok, és a magam útját járni (Jellem).
- Nyílt, de amúgy szerintem azt hiszik odafent, hogy halott vagyok...(Személyazonosság).
- 2028 szeptembere, Ausztrália (születési hely és idő). 18 éves vagyok most. (kor)
- Nem tudom, mi van most a családommal. Mióta lenn élek a tengerben, nem láttam őket. (család)
- Mikor még a szárazföldön éltem, akkor tanuló voltam, meg egy bárban alkalmazott. (foglalkozás)
Eztán pedig jött egy csomó - szerintem felesleges - adat:
- Magasság: 170 cm
- Súly: 70 kg
- Szemszín: kék, legalábbis amikor ember vagyok…
- Hajszín: barna
- Bőr: kék és fehér
- Különleges ismertetőjel: hát, cápaszerű vagyok…
- Repülési sebesség: nem tudok olyat.
- Egészségi állapot/ betegségek: azt hiszem, teljesen egészséges vagyok.
- Különleges képességek: hát, gyorsan tudok úszni, meg van karmom és éles fogam. Meg elég jó a szaglásom...
Huhh, ezzel meg is vannak a könnyű, bevezető kérdések, mert ezután már olyan kérdéseket tesz fel, ami tényleg kezd az ügyemmel összefüggésben lenni.
- Engem úgy tájékoztattak, hogy a mutánsvírus miatt történt mindez velem. Azóta élek idelent, de pontosan nem emlékszem, hogy mikor is történt ez. Önök bizonyára tudják... nem tudom, mióta vagyok a birodalom területén, és nem is voltam vele tisztában, hogy ott tartózkodom. A mutánsvírus miatt nem voltam önmagam, és ez idáig cápaként éltem a tengerben, szóval nem, nem ellenséges szándékkel jöttem. Mikor megtámadtam azt a kisgyereket, nem voltam önmagam, hanem, ahogy már mondtam, cápaként gondolkodtam, szóval fogalmam se volt róla, hogy törvényt szegek, mert ez a gondolat túl magas szintű volt nekem akkor, hogy megérthessem.
Nagyon izgulok, mit sikerül kiszűrniük a mondandómból. Attól tartok, lehet, kifordítanak pár dolgot, vagy nagyobb hangsúlyt fektetnek a cselekedeteimre, és kevesebben azoknak a kiváltó okára.