Ausztrália

A kérdés eléggé meglep, és eltart egy kis ideig, mire értelmezem. Szóval Magnetó képes irányítani azokat, akik a mutánsvírus áldozatául estek…
- Őszintén szólva nem tudok erről semmit, ahogyan semmi másról sem, ami a vírus óta történt…
Elgondolkozok, találkoztam-e más mutánsokkal amióta idelenn vagyok a vízben.
- Nem, nem emlékszek ilyen esetre, és azt sem tudom, mi a helyzet kettejükkel.
Ekkor valami kellemetlen érzés fészkelődik belém. Talán a kérdéstől. Olyan gyanúsítóan teszi fel, talán az okozza.
- Nem, dehogy is! - tiltakozok. Mégis honnan szed ilyen marhaságokat?! - Csak éhes voltam, és nem találtam odafent semmi kaját!
Az az eleinte csak kicsit kellemetlen érzés most kezd növekedni bennem, és kezdek egyre feszültebb lenni. A gondolat, ami befészkeli magát a fejembe, egyáltalán nem kellemes. Mitől lehet ez?
A vajákos által adott szatyorért nyúlok, és igyekszek önuralmat erőltetni magamra, amitől megfeszül pár izmom.
- Elnézést. A vajákos adta – mondom. - Azt hiszem be kell vennem egy kis nyugtatót, mielőtt felhúzom magam…

Kezdetben reménykedek, hogy végül is sikerül átéreztetnem a helyzetem, amibe kerültem, a jegyzővel, és úgy lefesteni az eseményeket – nem is kell rajtuk sokat színesíteni – hogy én vagyok mindennek a mutánsvírus kitörésnek az áldozata, aki most egy börtönben csücsül és tárgyalásra vár, ami ki tudja, milyen ítélettel fogja lezárni az ügyét.
Viszont megint csak gyanúsgatásba keveredek, és mielőtt védekezhetnék ellene, a vajákos is megszólal.
Ezt nekem mondta? Vagy most nem értem… kezd nagyon rossz érzésem támadni, és nem tudom, hogy ilyen víz alatti állapotomba tudok-e izzadni, de úgy érzem, hogy a víz a bőröm felületén egyre melegebb lesz.
Belenyúlok a kis tasakba, hogy elővegyem a nyugtatót. Ettől várom az egyetlen megoldást, és olyan, mintha most az lenne a legjobb barátom. Viszont mikor valami máshoz ér hozzá az ujjam a tasakban, ijedten visszarántom. Újra belenyúlok, mert a fejemben már tényleg egyre zavarosabb gondolatok kezdenek cikázni, és jó lenne lecsillapítani őket. Ekkor veszem észre a kezemben a nagy, gusztustalan teremtményeket. Ijedtemben a földre dobom őket, ahogy a tasakot is.
- Mi a &%@#> ez?! – csúszik ki a számon, és meg sem bánom, hogy illetlen szavat használtam, mert tényleg így vélekedek arról az izéről. Fúúúj!
A különös meglepetés okozta enyhébb kábulatból a „kivégzés” és a menthetetlen” szó rángatnak vissza a valóságba.
Aztán még megdöbbentőbb mondatok következnek, mindegyik jelenlévő szájából. Egyszerűen képtelenségeket beszélnek, úgy, mint valami rossz, kegyetlen álomban, amiből nem lehet felébredni.
A vajákos az kedves volt hozzám, az a mutáns hasonlóképpen járt, mint én, a katona pedig korábban igyekezett teljesen visszafogni minden indulatát, amit amúgy azt hittem, jószántából tesz.
- D-de…de… - hebegem, mert más nem jut eszembe.
Ekkor egy lágy női hang szólal meg a fejemben, és a tulajdonosa biztos nem idebent, ebben a helyiségben tartózkodik, különben már feltűnt volna nekem. Végighallgatom a beszédet, és közben szépen lassan, egy két lépést hátrálok a három férfitól, le nem véve róluk a szememet.
- De ez mégis hogy lehetséges? - kérdezem a hangot kétségbeesve, mert úgy érzem magam, mint aki az utolsó fogódzkodóját is elveszítette a világban, és most kapott egy cérnát, amibe kapaszkodjon: ez volt az a hang. Ekkor jut eszembe, hogy hangosan szólaltam meg.
Mégis hogy szökjek meg innen? – gondolkodom. – Mert meg kell, annyi holtbiztos! De hogy?

Mikor újra megszólal a hang a fejembe, megállok, ahogy az tanácsolta. Tettessem, hogy elájulok? Ez meg milyen…
Ekkor hallatszik kintről valami robbanás. Bár fogalmam sincs, hogy hogyan, de úgy vélem, összefüggésben lehet azzal a hanggal, amit a fejemben hallottam. És hogyha mindent időre pontosan kiszámítottak, az azt jelenti, hogy nekem most kéne eszméletvesztést tettetnem?
Oké, hát sose voltam valami nagy színész, viszont van egy kis tapasztalatom az összerogyás terén, hála a sok piálással töltött hétvége után, amik néha elég hosszúra és durvára sikeredtek.
Hajrá kislány, menni fog!
- Hé – mondom, igyekezve minél bizonytalanabb, zavartabb és kábultabb hangot megütni, majd a földre rogyok. Szerencsére a minket körülvevő víz eléggé lelassít, nem kell attól tartanom, hogy beverem magam a padlóba, így nyugodtan megjátszhatom, hogy tényleg összeesek.
Eztán kíváncsian várom, hogy mi lesz. A vajákos - ha tényleg az, mert már ebben sem vagyok biztos - lehet, hogy meg tudja állapítani, hogy valóban eszméletemet vesztettem-e, de remélem, hogy ezzel nem fogja az idejét pazarolni.
Eztán jön a keményebb része ennek az egésznek. Még jobban felgyorsul a szívverésem, mikor arra gondolok, ami eztán jön, ha sikeresen kikapcsolják a pajzsot. Megtámadni őket… oké, ez cápaként jobban menne, de most éppen magamnál vagyok, és így nincs sok kedvem rájuk rontani, még ilyen körülmények közt sem.
De az Istenért is, meg akarnak ölni! Átvertek, lehoztak ide, csak hogy végezzenek velem! – oké, a biztatás is megvolt, azt hiszem, most már elég lelkes vagyok egy támadáshoz.
Már csak az alkalmas pillanatra várok. Először a fiúra vetem magam, mert az jobb formában van szerintem, őt kéne ártalmatlanná tenni elsőként. Egek, olyan gondolataim vannak, mintha valami rajtaütésre készülnék. Mert ez az is. Jól van, nyugi…
Csak karmokat használok, harapni azt csak vészhelyzet esetén. Úgy sem kell elintézni senkit, csak épp annyira meglepni őket, hogy megléphessek…

Igazából olyan ideges vagyok, mint még soha. A feszültség a tetőfokára hág, amikor a vajákos belép hozzám. Egy pillanatra megint úgy látom őt, mint ahogy megismertem: kedvesnek, segítőkésznek. De aztán eszembe jut a kegyetlen valóság, hogy neki tök mindegy, élek-e vagy meghalok. Még így sem vagyok büszke rá, ahogy rátámadok, de a haláltól és a kivégzéstől való félelem elég erőt és cselekvőképességet ad ahhoz, hogy véghezvigyem amit elterveztem.
Mikor a vajákost elintézem, már épp a fiú felé fordulok, mert attól tartok, hogy esetleg elmenekül, és riasztja a katonákat. Ehelyett azonban, mintha egy kislány sikítana, olyan hangot hallat, aztán meg a földre rogy. Hát ezt biztos nem tetteti, úgy, ahogy én. Nem állom meg, egy kis mosolyt megengedek magamnak az ájult halfiú láttán. Aztán meg, mikor rájövök, hogy eddig sikerült a terv, a mosoly az arcomon marad. És még csak fel sem bukkant egy őr sem. Az a kinti robbanás, vagy akármi is, elvonhatta a figyelmüket.
- Csak éljem túl! – suttogom izgatottan, amint elindulok az egyetlen kijárat felé, gyorsan úszva, mégis óvatosan, hogy ha valaki megjelenne, akkor meglepetésszerűen támadjam meg. Igen, már felbátorodtam a vajákos után annyira, hogy meg merjek támadni mást is. De remélem, nem kerül sok rá.
A kijárathoz érve kikukkantok, hogy mi is a helyzet. A hangokból ítélve nem igazán vannak odakint, és ha a szememmel is ugyanazt tapasztalom, mint a fülemmel, akkor kiúszok az épületből, minél távolabbra sietve tőle.

A katonák már összefutottak valakivel, még mielőtt ideértem volna, és úgy látszik, szépen helyben hagyták őket. Vajon halottak, vagy csak nincsenek eszméletüknél? Óvatosan körülnézek, hogy szivárog-e a testükből vér, mert nem örülnék, ha az az orromba kerülne, és netán elveszíteném tőle a fejem. Azonban ilyen veszélytől nem kell tartanom, a víz tisztának tűnik.
Ha szabad ilyet mondanom, akkor azt mondom, hogy viszonylag nyugodtan haladok tovább, mert valami azt súgja, hogy nem fogok ellenségbe botlani. Valaki elintézte őket helyettem is.
Mikor befordulok, és már majdnem kiérek ebből az istenverte bunkerből vagy katonai épületből, már épp megörülnék a szabadságnak, mikor megpillantok valakit. Egy nő az. A legelső gondolatom az az, hogy újabb „jóakaróra” bukkantam, mint ahogy korábban a vajákos, de elnyomva ezt az érzést közeledem a nő felé. A viselkedéséből levonom a következtetést, hogy nem fél attól, hogy úgy járhat, mint odabent azok a szerencsétlen katonák. Mielőtt további véleményt alkothatnék róla, megszólal, és már tudom, hogy ugyanaz a személy, aki valahogy korábban a gondolatát a fejembe sugározta - vagy valami ilyesmi…
Mielőtt azonban engedelmesen közelebb mennék hozzá, megkérdem, mert egy csipetnyi bizonytalanság azért maradt bennem, annak ellenére is, amit itt tett, hogy kiszabadítson:
- Miért akar segíteni nekem? – azt hiszem ebbe a rövid kérdésbe mindent bele sikerült sűrítenem, amit akartam.

Ezek szerint a nő valami szárazföldi-barát tengeri, vagy hasonló lehet, aki ki akar menekíteni engem? Más hirtelenjében nem jut eszembe. De teljesen mindegy jelen pillanatban, miért is szabadított ki, szerintem még akaratomon kívül is ugyanúgy kihozhatott volna innen. Legalábbis az alapján, amit láttam, hogy tett a katonákkal. Nem lenne tanácsos ellenkezni vele.
Mikor lemagyarázza, pontosan milyen helyzetbe csöppentem, nem tudom nagyon elrejteni meglepődöttségemet és zavaromat. Még felmerül bennem egy kis gyanakvás, hogy nem-e valami másik vízi világ megbízottja ez a nő, aki szintén olyan helyzetbe fog hozni, mint előbb ezek itt.
- Szóval én most egy háború közepébe csöppentem? - kérdezem, hogy biztosra menjek, jól értettem-e a dolgot.
A hívására most már közelebb lebegek hozzá, jelezve, hogy vele tartok.
- És hova megyünk? – kérdezem.
Itt úgysem maradhatnék, és ha segíteni akar, akkor nem szabad visszautasítanom. Nem tudnék mihez kezdeni egymagamban. De bízni azt nem igazán tudok még benne. Főleg, hogy nemrég még a fejembe beszélt hozzám. Akkor most tudja minden gondolatomat?

Az előbb még ott voltam, vagyis voltunk... most meg itt! De hol az az itt? Szerencsére víz alatt vagyok, a kicsit sűrűbb közeg miatt nehezebb elesni vagy tántorogni a szédüléstől, és a meglepettségtől, természetesen.
- Most... teleportáltunk? - kérdezem. Vagy az is lehet, hogy törölte az emlékeim az ide útról? Mostmár nem tartok semmit se kizártnak.
Szóval igen, egy háborúba keveredtem, akaratom ellenére. Szuper. Igazából ez az utolsó dolog, amire számítottam volna, és tessék, mégis ez esik meg velem. Arra nem is merek gondolni, hogy mit hoz a holnap!
- Egy ideig? - ismétlem meg a nő szavait kérdő hangnemben.
A nőnek a következő mondatával sikerül felülmúlnia eddigi meglepődésemet és lenyűgözöttségemet is.
- Mi? Hogy... rám van szükség? Nem értem, miért vagyok olyan fontos...

Törődök is én vele, hogy milyen alapú, a lényeg hogy teleportálás! Szóval ilyen egyik helyről a másikra felbukkanni. Nem éppen kellemes érzést vált ki, de most már elmondhatom, hogy ez is megtörtént velem.
Atlantiszra? Az előbb még csak... oké, ez túl sok nekem egyszerre.
Szóval azért kellek, mert jelentéktelen vagyok? - teszem fel magamnak a kérdést, miközben hallgatom tovább a nőt, akit, mint kiderül, Aradneának hívnak. Egzotikum? Hm, hízelgő. Igazából, ilyen szemmel még nem is gondoltam rá víz alatti külsőmre. De--
- Egy pillanat! Akkor most mit is akar tőlem? Mert én valami olyat szűrtem ki ebből az egészből, hogy azt akarja hogy... oké, le kell ülnöm egy kicsit... - mondom, és keresek is egy erre alkalmas helyet, és anélkül, hogy engedélyt kérnék rá vagy megkérdezném, hogy szabad-e, már le is csücsülök. Na, így már jobb.
- Csábítsak el egy királyt? - kérdem, mert több nem is igazán jön le ebből az egészből, csak ennyi, és ez is bőven elég. Remélem itt megáll ez az őrült sebességgel haladó hullámvasút, amiben most ülök...

Nevetséges helyzet, én mondom. Nem tudom, hogy erre van-e egy mondás, vagy hiívják azt a helyzet, mikor valami nagy hülyeséget kéne csinálni, vagy olyan dolgot, ami az egész életemre kihathat, egy felsőbb cél érdekében, mások javára. Igazából már az is hülyeség, ha megfontolnám az ajánlatot...
- Ez.... most ajánlat? Vagy mi van, ha nemet mondok? - a hangomból most is kiérződik az elmúlt események hatása.
Azt hiszem, nincs választásom, csak azért kérdezem ezt, hogy húzzam az időt. Ha visszautasítanám a segítségem, lefogadom, hogy tenne velem valamit, amitől jobb belátásra térnék.
De mégis, ahogy lefesti a helyzetet, nem túl rózsás, és az, hogy én most ezt a tragikus végkimenetelt megváltoztathatnám, nagyon fura. Ha őszintén be kéne ismernem magamnak, csak az önzőség miatt tartózkodom, ezt "én életem, én döntöm el" cucc. Mert hát milliókról van szó.

Most nagyon kedvem volna egy cifrát káromkodni, de ennek a nőnek, Aradneának a jelenlétében nem igazán merek.
Mondhatni, hogy nem igazán menekültem meg azzal, hogy ő kiszabadított a korábbi fogva tartóimtól. Mivel úgy vagyok vele, hogy ez a nőszemély úgyis látja minden gondolatomat, legalábbis az alapján, amit eddig tapasztaltam, úgy vagyok vele, hogy akár hangosan is kimondhatom azt, amit gondolok, mert tök mindegy, egyre megy az ő esetében.
- Ki nem állom, hogyha meg akarják mondani nekem, hogy mit csináljak, és az, hogy akaratom ellenére vegyenek rá... - közben felállok az ülőhelyemről, mert a düh, ami elfogott, az új erőt önt belém. - Ne értse félre, köszönöm, hogy kimentett, mert azok ott kinyírtak volna, de hálásnak nem vagyok igazán hálás, mert csak azért mentett ki, hogy kihasználjon. Remélem, megérti.
Itt veszek egy mély levegőt, hogy folytathassam.
- De mivel nincs valami sok választásom, akkor inkább önszántamból csinálom.

Odanyújt nekem egy képet, amit én el is veszek tőle, hogy megnézzem.
- Szőke? - kérdem.
Hát igen... ha a férfi megjelenéséről kéne néhány megjegyzést tennem, nem sok negatívumot tudnék felsorolni, bármennyire is viszolygok a nő által felvázolt tervtől, mit is kéne tennem, azt el kell ismerni, hogy azért az egyik oldaláról ez az egész még nekem is kívánatos. Persze ezt nem vagyok hajlandó közölni Aradneával.
- Jó... - felelem. - Eléggé...
Ezzel visszaadom neki a képet.
- És... van valami részletes terv is? - még én is meglepődöm a kérdésemen. Tisztára úgy hangzik, mintha már bele is törődtem volna abba, hogy ki vagyok szolgáltatva mások kényének-kedvének. Pedig nem is.

Mi? Hogy én apáca? Hát ez kicsit azért túlzás, sőt, erősen az. Isten őrizz. És nem értem, hogy miért húzta fel ettől a kérdéstől magát annyira a nő. Talán az elmúlt pár napja nem volt túlságosan nyugis?
A következő kérdése, mondhatni, hogy engem is gondolkodóba ejtett.
- A természet adta adottságaimmal még nem igazán ismerkedtem meg, ha tudni akarja, mert még csak nemrég tértem magamhoz egy cápa szintjéről...
A többi amúgy menne. Azért tapasztalatom már van a fiúzásban, nem is kevés, ez is szerves részét képezte korábbi életemnek, amit... elmosott a víz. Szóval emberi alakban nem lenne különösebb gond, az agyam pedig nem hagy kívánnivalót maga után.
Egy kis szünetet tart Aradnea, addig én is kifújom magam.
- Hát, igazából még szűz vagyok... - hebegem, miután elmondott mindent, amit akart. De talán ezt nem kellett volna hozzátennem, mert még jobban kihozom a sodrából. Viszont lehet, hogy ez fontos dolog, és jó ha tud róla? Jó, én is szégyellem kicsit, de valahogy soha nem sikerült eljutni odáig... - De azért a pasizásban nem vagyok zöldfülű! - teszem hozzá, hogy valami pozitívumot is felhozzak magamról.
Aranyélet? Jól hangzik. Soha nem lehet gyerekem? Ez már kevésbé, de még el kell gondolkodnom ezen. Akarok gyereket vagy sem, egyáltalán? Á, most ezt inkább hagyjuk, nincs itt a megfelelő idő ezen filózni!
- De... akkor ki lesz a király, ha ő esetleg...? - kérdem értetlenül.

Tehetségem az van ahhoz, hogy kihozzak másokat a sodrukból, ráadásul akaratom ellenére. Viszont ehhez a tehetséghez még az a tulajdonság is jár nekem, hogy nem igazán érzem azt, hogy bocsánatot kéne kérnem miatta, vagy később máshogy viselkedni.
De Aradnea esetében inkább nem mondok több olyan dolgot, amitől kiakadhatna, mert tőle függ most mondhatni az egész jövőm, bár ez kicsit hülyén hangzik. Jó lesz a lehető legjobban kijönni vele, az nekem is hasznomra válik.
- Elnézést, félreértettem – felek az első „kitörésére”. Fogalmam sincs, mikor kértem utoljára elnézést ehhez hasonló szituációkban.
Szerencsére a szűziességgel kapcsolatban már inkább plusz pontot szereztem, mint mínuszt.
- Igen, megnyugtató volt – válaszolok a kérdésére. Még lenne pár dolog, ami érdekelne, de inkább majd később, most nem akarom megint kihúzni nála a gyufát.
- Szóval… hogy már tudom, mit akar tőlem, meg hogy miért is, most mi következik? Mármint, mielőtt Atlantiszra mennénk… - kérdem, az "Atlantisz"-t hangsúlyozva, mert nagyon fura még kimondani is, hogy oda megyek.
Remélem lesz idő arra, hogy kifújjam magam azért...