Lent

Hamar meg is találjuk a többieket a kaszinónegyedben. Nincs időnk leállni és megbeszélni a történteket, de azt egyből látom a többiek arcán, hogy valami nem alakult jól. Legalább senki nem sérült meg. Aztán ahogy jobban megnézem őket, észreveszem, hogy Hood és Szehmet hogy néz Gunnyra. Mi történhetett? Most ő csinált valami hülyeséget? Ha megint Hood keltette volna a feszültséget, Szehmet nem hiszem, hogy mellé állt volna. Már lassan kezdhetnék hozzászokni ehhez az állandó ellenségeskedéshez. Amikor Amelia hozzám szól, ismét kissé meglepődve kapom fel a fejem. Nem mondom, hogy nem esik jól a kérdése, de Gunnyék szinte gyűlölködő tekintetéről eszembe jut az a balhé is, ami indulás előtt zajlott le köztünk, így egy kis erőfeszítésbe kerül, hogy ne válaszoljak neki fölöslegesen mogorván és ellenségesen. Végül azért viszonylag barátságosra sikerül a válasz.
- Én megvagyok, köszi. Ahogy nézem, velem lesz a legkevesebb gond.

Hood dühe szinte vörösé változtatja a fejét.
- Hallgass!
A férfi Szehmet és a Gunny közé lép.
- Pénzért és jutalomért ölted azt, akire vérdíjt tűztek ki, nincsen jogod bárki felett ítélkezni.
Hood elveszi Szehmettől a fegyvert és Gunny kezébe nyomja.
- Nem fogsz ölni ameddig én itt vagyok és minden gerinctelen kis kormány trükkötök ellenére nem távozunk ameddig nem mentettük meg a mutánsokat. Nem érdekel milyen kis zöld manó esett le ide. Én nem hagyok cserbe senkit. isten óvja azt, aki az utamba áll. Most pedig, szállj be abba a rohadt kocsiba és induljunk...
Ha a nő végre így tesz akkor beszállnak és követik a másik autót. Hood arcán düh látszik, de csak a vezetésre figyel.

- Még nincs a kód nem egyszerű a genoshai nyelv nem túl ismert...
Bárd figyeli a társaságot és picit nyugtalan.
- Az én világomban az az ember egy lovas volt... Éhség.
Mondja csendesen. A kocsijuk monitorán látják az útvonalat mindkét járműben. Axe ekkor ugrálni kezd és csapkodni. A szájából nyúl folyik mindenfelé és homloka tűzforró lesz.

/Aki nem ír, az így jár/

Nézem, ahogy lassan elhagyjuk a másik csapatot, és közben fél füllel hallgatom tovább a beszélgetést. Mivel abszolút nem tudom, hogy miről van szó, nem tudok semmit leszűrni belőle. Aztán észreveszem, hogy Max mellettem remegni, majd hirtelen nagy mozdulatokkal rángatózni kezd.
- Amelia! -kiáltom kétségbeesve, de ő már előbb észreveszi. Mi történik vele? Tehetetlenségemben és ijedtségemben elég ingerülten válaszolok Amelia kérdésre:
- Gondolod, hogy nem szólok, ha tudtam volna?!
Hamar rájövök, hogy másképp is válaszolhattam volna, de ez most nem igazán érdekel. Igyekszem követni az utasításokat, amiket kapok, próbálom óvatosan lefektetni, és feszülten figyelem a légzését. Nem szólalok meg, csak ha fulladni kezd, hogy ne zavarjam Ameliát, miközben megvizsgálja, csak magamban fohászkodom.
~ A francba, Max, ne halj meg itt, kérlek! Ne hagyj itt! Te vagy az egyetlen, akire biztosan számíthatok!
Kapkodom a szemem Max arcáról Ameliáéra, majd vissza, várva arra, hogy a nő végre megállapítsa, hogy mi történik.

A nyugtalanság nem oszlik. Bőven van mit átgondolni, így, hogy kiderült milyen hűvösen kegyetlen a társuk. Furcsának tűnt Szehmet számára, hogy látszólag meg sem fordult a fejében, hogy ez nem helyes így, legalábbis látható dühe erre engedett következtetni. Nem mintha ő lett volna az első ilyen veszedelmes személy, akivel találkozott és együtt kellett dolgozni vele.
-Nem számít hogy milyen küldetésről van szó, ahogy az sem, ha ebben most mások mozgatnak minket. Amikor elindultam, tudtam hogy szokatlan küldetés lesz, parancsok szerint. Amikor elindultam ide veletek, tudtam hogy lesznek dolgok amik miatt.. szemet kell hunynom, és túl kell lépnem az.. elveim egy részén.- azt a megvetést nem értette a másik hangjában. Olybá tűnt hogy ezúttal talán épp számára volt valami egyszerűen természetesnek tűnő, legalábbis a báb szó nem hasított olyan mélyre, mint talán társa remélhette.
-De vannak határok amiket nem lépek át.- ezúttal a mondat végére az ő hangját színezte sötét tónus. Ahogyan Gunnyban, benne is ott feszült valamiféle erő.
-És a küldetés irányítóinak is tudniuk kell, mi az amiben az X-Men használható és mi az, amiben nem. Senki nem olyan bolond, hogy Mikulásokat küldjön kamikaze pilótának.- Próbált extrém példát hozni, de ahogy elhagyta a száját, feltámadt benne a gyanú, hogy talán mégis akadhatnak ilyen furcsa szerzetek. Mindenesetre eleddig nem borult meg a nyugalma, hiába csepegtetett kéretlen, komoly információkat Gunny dühe.
A sértett mordulással kimondott szavakra azonban láthatóan elsápadt, s egész teste valahogy merevebbé vált. Szeme ezúttal dühösen villant fel, majd a szikra tompa végtelen, üres űrré vált, s csak a dac pulzált benne mutatva hogy a kietlenségben még rezeg az élet árnya. Majd egy pillanatra a meglepetés is felszikrázott, ahogy Hood, a drága barát meglepő hirtelenséggel állt ki érte. Hála és szégyen kavargó érzetei között cseppet sem ellenkezett, mikor Hood elvette tőle a fegyvert, de egyszerűen egy pillanatra még Gunnyra kellett néznie. Egyszerűen szólnia kellett, még ha oly halkan is, hogy egy átlagos ember füle csak hűvös suhogásnak hallja.
-AZ... aki.. mindezt a szememre vetheti... nem te vagy.-száraz, már-már reszelős hang szakadt fel a torkából, mely egyáltalán nem illett ahhoz a képhez, ami róla élt az ismerősökben. Nem felejtette el a múltját. Hogyan is tehetné? De Gunny nem volt ott. Hozzá nem köti fájó, becsületbeli és a mindennapokat átszövő, lélekölő adósság. Felé nem. Talán épp csak őfelé nem. Egy pillanatra megremegett a válla, majd felvetette a fejét, s mit sem törődve dominancia harccal, s láthatóan semmi mással sem, szótlanul indult el. Nem nézett Hoodra. Nem, hiszen ő volt az egyetlen aki most ezt az utolsó erőtartalékot is képes lett volna összeroppantani a puszta jelenlétével, hiszen felé.. különösen fájdalmas volt ez a tartozás.
A kocsiban szótlanul fordította tekintetét az ablak felé. A semmibe bámult, azt fontolgatva mégis hogyan szólalhatna meg. Úgy érezte semmi joga hozzá, hogy bocsánatot kérjen a múlt miatt Hoodtól, hiszen a bűn oly súlyos, hogy soha nem nyerhet feloldozást...Végül nem találta meg a megfelelő szavakat, s egy pillanatra elbizonytalanodott, hiszen nemhogy a Piramis igazgatásából adódó távolság, de ez a felelőtlenül, pillanatnyi érzetek alapján elvállalt feladat sem bizonyult elég erősnek arra, hogy elűzze ezeket az érzéseket. Hiába próbált profi lenni, a múlt újfent erőt vett rajta. Utolérte, mint oly sokszor már, s ismételten szenvedhette egy döntés hatásait, amiket állnia kellett, önmagában, csendes alázattal. Az ő terhe volt.
Ahogyan, gondolatai közé beszüremlett szavak szerint, másoknak is megvoltak a viselt terhei, s ez által talán még rosszabb volt az arcul csapásként érkező szemrehányás, ami elindította az önmarcangolás új hullámát, amiről úgy hitte, egy időre, a feladat elvégzéséig talán félre tehet.
-A.. változás magvait hintjük el... -még mindig kifelé bámulva csendes szavak hagyják el az ajkait.
-Segítünk ha szükséges és megtehetjük. Ha semmit nem teszel, ugyan mégis mi fog változni? Mondd, mitől lesz jobb, ha úgy hagyod a dolgokat ahogy most vannak? A világháború, a kataklizma.. minden pillanatban felettünk lebeg, mindegy mit teszünk, de elkezdhetjük építeni a békésebb világ alapjait is, és bármely ember, mutáns.. bárki aki kap egy esélyt, sorsfordítóvá válhat. -Bolygók. Idegen világok. Ártatlanok.. Átkozott kegyetlen hódítók. Világkódok. Vér, fájdalom, s velük hirtelen előtörő rosszullét. Túl érzékennyé vált a múltra, túl élénkké vált minden hiba és fájdalom ami kísérte. Az ablak üvege nem volt elég hűvös hogy segítsen.. de legalább támaszt nyújtott, miközben mellettük futott a város.

Hood morogva vezette a száguldó autót.
- Fogjátok be és esünk ezen túl...
Szólta le a két mutáns lányt tőle szokatlanul. Dühösen fogait vicsorítva néz előre, de nem szólal meg. Ha hozzá szólnak csak morogva kéri, hogy hagyják békén.

Bárd lassította az autót, de nem állt meg. Figyelt hátra.
- A pulzusa megvadult.
Jelenti be a férfi. Ezt érzékeli ekkor Amelia is. A férfin nincsenek kiütések vagy külsérelmi nyomok. Talán a golyó egy darabja letört és most a véráramában van, azt viszont műteni kellene, azonnal.

Bárd jelez a másik autónak és a kettő oldalt lehúzódik. A kocsiban elkezdik kezelni a fiút, de hirtelen a szíve leáll. Bárd keze szikrázni kezd ekkor ér oda a másik kocsiból a másik három.
- Hátra!
Üvölti a mutáns és egy elektromos hullámmal újra indítja a szívét.
- Újra... indult... de ez ideiglenes. Most jobb. Egy időre.

Tehetetlenül figyelem, hogy mi történik, miközben leállunk. Látom, hogy Max egyre rosszabbul van, és az sem biztató, amit Amelia és Bárd mond. Nyilvánvaló, hogy bármelyik pillanatban meghalhat. Szinte fel se fogom, amikor Bárd azt mondja, hogy leállt a szíve, és elkezdi árammal feltölteni a kezét. Néhány pillanatig biztos vagyok benne, hogy itt a vége. Aztán valami csoda folytán mégsem. Kifújom a levegőt és próbálok megnyugodni. Közben a többiek is odaérnek hozzánk. Az már biztos, hogy kórházba kell vinni, és több ötlet is felmerül, de nem tudom, hogy melyik lenne a legjobb. Most örülök, hogy nem nekem kell ezt eldönteni. Túl nagy lenne a felelősség, és nem is vagyok benne ebben az egészben elég régóta ahhoz, hogy tudjam, hogy melyiknek mekkora a kockázata. Csöndben várom hát, hogy döntés szülessen, és közben emészt az aggodalom.Az egyetlen dolog, ami kicsit nyugtat, hogy látszik, hogy tényleg fontos a többieknek is, hogy megmentsék, és meg fognak tenni mindent, amit csak tudnak.

Konok tükörkép verődik vissza az ablakról. Hood már dühös némaságba zárkózott, talán neki sem kell tovább feszítenie a húrt. Ő viseli tovább a bűntudatot, és a csendes titkokat, függetlenül attól, hogy tovább mérgezi-e maga körül a légkört, vagy sem. A kendő alatt szorosan hátrasímulnak a fülei, s egy pillanatra még megvonaglik az arca Gunny szavain. Már döntött arról, hogy egy darabig nem veszi fel újra a számonkérő és dühös érzetet, de ezt megtartani nem is olyan könnyű. Ahogyan az sem, hogy elég erőt szedjen össze önmagában ahhoz, hogy ha már úgy döntött, kitör a némaságból, rendes választ tudjon adni a felvetődött gondlatokra.
-A dolgok.. akkor mentek a legjobban, ha a szívemet követve tettem, amit tennem kellett. Amint úgy döntöttem, megpróbálok a szabályok szerint játszani, legyenek azok emberiek vagy isteniek, hírtelen tönkre ment minden. Soha nem volt jobb iránymutatóm és soha nem rótták fel ha eszerint tettem.-Gunnynak milliószor élőbb, közvetlenebb volt a kapcsolata a panteonjával, de Szehmet nem hitt abban, hogy a kapcsolat és a panteon szabályozottsága jobb is. A számtalan földön rohangáló kisisten már annyiszor bizonyította hogy nem tévedhetetlenek. Ahogyan ő sem volt az. Mert most is, ahogy beszélt, rá kellett döbbennie, ő sem követte az iránytűjét, alárendelve magát olyan szabályoknak, amiket nem akart alkalmazni. Ilyen szabályok próbálták katonásabbá varázsolni, ilyen szabályok tették csupasszá az arcát, és számtalan más módon próbálták kötni őt.
-Nem játszom istennőt. Nem hírdetek fennségességet vagy mindenhatóságot. Nem kínálok megváltást, csak segítséget. - a kiélezett érzelmek sokkal elevenebbé tették a mimikáját, most sokkal több kis vicsor, s állatias vonás kísérte. A mélyben több csata dúlt és több érzelem feszítette.
-Próbáltam megfelelni egy képnek amit rám szabtak, amit vártak, vársz. Rossz döntés. Két vagy több világ vonzásábal élek, de most látom hogy valójában mégis mennyire más ez mint a tiéd. Az a beszélgetés jó volt. Szükséges és hasznos, de nem elég. Számtalan dolog maradt feltáratlan. Elhangzott minden, amire akkor szükség volt, de olybá tűnik mindketten egészen mást gonoltunk a másikról, és a másik nehézségeiről. -hagyta lebegni a mondatot. Egy napon talán újra beszélgetnek majd, valami valódibbat meglátva a másikban, mint elsőre, valamit amire akkor lesz szükségük, talán nem. Próbált befelé figyelni, hogy a semleges érzésen túl nem érez-e mégis várakozást, reményt, távolságátartást vagy bármit ezzel az egyszerű ténnyel kapcsolatban.
Aztán megálltak. Meglepően gyorsan, és ő szinte repült ki az autóból. A levegő finomabb volt most, mint akár otthon a friss szelekkel telve. De nem volt megnyugtatóbb odakinn sem, hiszen a másik autóban fájó dráma zajlott, olyasmi, amit soha nem akart látni: egy társ életéért küzdöttek. Ő pedig egész egyszerűen tehetetlen volt. Sem a macskaügyesség, sem az önregenerációja nem segíthetett.
-Gyerünk kölyök, tarts ki! -ideges remegés futott végig rajta. Lehetetlennek tűnt hogy valaki, aki olyannyira tisztán képviselje a béke eszméjét, mint ez a srác, most itt feküdjön előttük élet és halál között. Csúf igazolása lett volna Gunny kiábrándult véleményének...

Bárd koncentrálni kezd. A testén szikrák járnak végig, de közben Max pulzusa egyre gyengébb lesz. Pillanatokig nem történik semmi majd a semmiből teleportálódik egy shield ügynök a karpereccel. A férfi orvos, szinte létszik, azon, ahogy nyúl a testhez és ellenőrzi. Amelia még hadarva elmondja a lényeget majd a férfit a karperecen klikkel párat és eltűnik Maxxel. Mindenki kifulladva áll az elteleportált alak mellett. Bárd letörli az izzadtságot a homlokáról.
- Ezt biztos észre vették. A feladatunk már kockázatos lett. Mi legyen?
Az égen helikopterek serege jelenik meg és egy tucatnyi feléjük indul.
Folyt:
https://xmenreneszansz.hungarianforum.net/t1749-1-es-ut#34880