Jet Li Tao Birtoka

A betolakodó hírére nem mondhatnám, hogy nagyon felriadok, azért tartom azt a rengeteg semmirekellő, primitív embert, hogy elhárítsák az efféle problémákat. Amikor aztán a hálószobámban zavar meg a biztonsági őr, morogva vágom a falhoz az üres poharamat. Magamra veszem a köntösömet, amely emberi mércével eleget takar, de az implantátumok így is jól látszanak, nem gyenge idegzetűeknek való.
Az ajtó berobbanásakor az arcom elé kapom a kezem, de csak megszokásból, ezen az arcon már nincs mit rontani. A belépő alakot érdeklődve figyelem, nincs benne félelem, lassú mozdulatokkal dolgozik, és megfontoltan. Ismerős mozgás, ismerős hang. Amikor leveti a csuklyát a fejéről, széles mosoly húzódik az arcomra. Mielőtt válaszolnék, lassan a dohányzóasztalhoz sétálok, a szivardobozból kiveszek egy szálat, és rágyújtok.
-Gondoltam, hogyha elég nagy feltűnést keltek, talán rám találhatsz.
Új poharat veszek elő, és egy kevés whiskey-t töltök.
-Persze az is megfordult a fejemben, hogy ebben a világban, egy töketlen ember maradsz, talán már meg is döglöttél. De mindennek ellenére... Itt vagy.
Az ablakhoz sétálva kipillantok az udvarra, hogy lássam a pusztítást nyomait.
-A fáradtságaidért cserébe végül megtehetem, hogy válaszolok a kérdéseidre. Foglalja helyet, és szolgáld ki magad - mutatok a fotel felé a dohányzóasztal mellett.
Alaposan végignézem a fickót, igen, vannak emlékeim arról, hogy ezt az arcot láttam a tükörben. De azért nem egy észlény a csóka, hogy még most, szemtől szembe sem veszi észre a hasonlóságot.
-A legtöbben Idegennek szólítanak ebben a világban. De ahonnan jöttem, úgy neveztek: Tao. Azért hiszik, hogy én te vagyok, mert a DNS-ünk nagy részben megegyezik. Az x-gén mutációja ugyan eltér bennünk, de lényegében te és én ugyan az a személy vagyunk. Bámulatos a hasonlóság, nem igaz? - Kérdem felröhögve, aztán pöfékelek a szivarral.
-Szükségtelen tudnod, hogy miért nézek ki így, legyen elég annyi, hogy léteznek párhuzamos világok, talán nem olyan nehéz elhinni, ha már az asgardi ribanc meséjét is bevettétek. Egy másik világban olyan voltam, mint itt te, aztán történt ez meg az... És most itt vagyok. Amikor a SHIELD elfogott, nyilván DNS mintát vett, ezután csak idő kérdése volt, hogy véletlenül téged találjanak meg. A lényegen nem változtat viszont, hogy ketten vagyunk, most már ugyanis te is körözés alatt állsz, jól mondom? Ezért jöttél ide. Ezért hagytad el az államokat. Mondanom sem kell, jól jön, ha az alternatív éned Mexikó legnagyobb, hamarosan pedig egyetlen drogbárója. Most, hogy választ kaptál a kérdéseidre, te következel.
Arcom organikus fele elkomorodik, gépies hangom pedig mélyebbé válik, ahogy e világi másolatomra nézek. Ha korábbi önmagamból indulok ki, a fenyegetés nem járható út, de tudom jól magamról, hogy szorult helyzetben az erkölcsi iránytűm bizony könnyen kilengett.
-Mondd el, mi hasznom van abból, hogy élsz!

Az evilági énem nem érez félelmet, és úgy tűnik, tényleg készen áll arra, hogy megöljön. Talán a külsőm kelt benne ennyi gyűlöletet? Vagy a tény,  hogy bizonyos hatások miatt akár ő is olyanná válhatna, mint én?
Amikor fegyvert ragad, nem hezitálok, a képességemet használva darabjaira szedem a pisztolyt, kiejtem belőle a tárat, és hátrahúzom a závárzatot, hogy a csőben lévő golyó kipattanjon, így ne tudjon rám lőni. Ha ehhez túl későn reagálnék, akkor a golyót próbálom eltéríteni, azt még mindig könnyebb, mint megállítani. Végső esetben abban is reménykedhetek, hogy a golyó valamelyik fémes felületemet találja el, és egyszerűen lepattan. Akárhogy is, ha megúszom a támadását, nem adok neki esélyt egy újabbra, felemelkedek a földről, és az ablakon át elhagyom a házat, amilyen gyorsan csak tudom.
Mivel ismerem, hogy mi a gyengéje, tudom, hogyan teríthetem le - már ha a képessége egyezik az enyémmel.
Ha sikerült kirepülnöm az ablakon, félrerepülök onnan, hogy ne lásson, ne tudjon tovább lövöldözni rám. Ezután támadásba lendülök, előbb a vizesblokknál tépek ki egy csövet a falból, hogy a szobában rövididőn belül álljon a víz. Ezt követően az elektromos vezetékeket tépem ki a képességemmel, és érintem a vízbe. Ha minden igaz, ez ellen nem véd a képessége.

A pisztolytól megmenekülök, ám mielőtt a támadásomat véghezvihetném, kellemetlen meglepetéssel kell szembenéznem. Egy rakéta? Ez a fickó tényleg nagyon zabos lehet rám. Vajon mit tehettek vele az államokban, hogy ennyire a halálomat akarja? Teljes végbélmotozás? Szerencsétlen pára.
Képességemet teljes mértékben kihasználva kell védekeznem, egyrészről a rakétát próbálom eltéríteni. Ám mivel az már nagyon közel van, kénytelen vagyok közben én magam is félrerepülni, remélve, hogy a két, ellentétes irányú mozgás, már elég lesz. Ha megúszom a becsapódást, nem gondolkodom sokáig a visszatámadáson. A mellettem elzúgó rakétát fordítom vissza ívben a ház felé. Mit nekem egy ilyen villa? Holnapra kettő másik áll a helyén!
Mivel a szemem elől eltűnt, nem tudom melyik szobában lehet pontosan, de messze még nem járhat, tehát úgy lesz a legjobb, ha az egész szárnyat a levegőbe röpítem. Közben pedig magasabbra emelkedem a levegőben, hogy a robbanás szele ne okozzon majd gondot.

Tehát megtanulta a hőenergiát is elszívni - állapítom meg magamban, mikor látom, hogy gond nélkül élte túl a robbanást az evilági másom. Mindez azonban gyorsabban történik, minthogy a gondolatnál többet tegyek, így az ütése eltalál, és fémesen koppan az arcomon. Ezt az acélt nem lesz könnyű behorpasztania, de messze kell kerülnöm tőle, különben a képességével könnyen fölém kerekedhet.
Ahogy megragad, és zuhanni kezdünk, meglátom, hogy egy dzsip lesz a célpont, az agyam rögtön járni kezd, hogyan használhatnám fel, mielőtt becsapódunk. Megpróbálok telekinetikus erőm segítségével úgy fordulni, hogy ő legyen lefelé, így mikor elszívja a becsapódás erejét, engem is kénytelen lesz megmenteni, máskülönben ő is szétloccsan - pontosabban főleg ő, mert engem a fém részeim megmenthetnek. Ha valóban így tesz, és megállítja a becsapódást, megpróbálom kihasználni, hogy az erejére kell figyelnie, és legördülök róla, igyekszem messzebb kerülni tőle, és most már számítok rá, hogy az elszívott erővel ismét felém akar majd vetődni. Egyelőre csak a kitérésre összpontosítok, és újra felrepülök, ha már van rá lehetőségem.

//Wow, nem is tudtam, hogy van köpenyem. //

A becsapódásból valóban nincs gond, sikerül jól manőverezni, de a távolabb kerülés már nem megy olyan könnyen. Vért köpök, majd megpróbálok valami menekülési tervet kitalálni. A szétzúzott dzsipből egy üvegszilánkot emelek fel a képességemmel, amit - mivel súlya szinte elhanyagolható -, villámgyorsan mozgatva megpróbálom elvágni a köpenyt, aminél fogva visszatart a másik énem.
Mivel eközben egy ütéssel is próbálkozik, az elől igyekszem elhajolni, majd, ha már a köpeny elszakadt, egy hátra bukfenccel kitérni a következő támadás elől is. Ha ez eddig sikerült, akkor most végre nem állunk közvetlen kontaktusban, nem ér hozzám, és végre messzebb van, mint egy karnyújtás - tehát nem tud éppen lebénítani a képességével.
-Ugyan, miért sietsz ennyire? - Kérdem, miközben telekinetikus képességemmel elemelkedem a földtől, és teszem ezt minél gyorsabban (ha nem is rögtön a 100 km/h-s sebességgel, azért igyekezve). Mivel az imént tetemes mennyiségű energiát szívott el, számítok rá, hogy megpróbál utánam ugrani, vagy hozzám vágni valamit, tehát készenlétben várom, hogy egy gyors kitérőmanőverrel félrerepüljek.
-Ismerem a képességeidet, az erősségeidet... És a gyengéidet is. Ez sokkal tovább fog tartani, mint reméled, és nem leszek kíméletes. A szüleiddel fogom kezdeni. Aztán felkeresem a barátaidat, a szeretteidet. Egyenként vadászom le őket, ha nem térsz jobb belátásra.
Közben folyamatosan emelkedem, hogy ezzel is csökkentsem az esélyét egy meglepetésszerű támadásnak.
-Nos, még mindig azt gondolod, hogy visszavihetsz a shieldhez? És emiatt majd futni hagynak téged, mint omega szintű mutánst? Ostobább vagy, mint én voltam a saját világomban, ha ezt tényleg bemeséled magadnak. Fogj össze velem, és én elintézhetem, hogy ne legyen több gondod a hatóságokkal, a családod pedig biztonságban élhet.

Ez a harc kezdi túllépni a szintet, amit még élvezek. Nem elég, hogy a saját házamban baszogatnak, de ráadásul még a maszkomnak is annyi, arról már nem is beszélve, hogy saját magammal kell verekednem.
Egyik irányból a másikba esek-kelek, hogy ne találjanak el a támadások, vagy épp azért, mert már eltaláltak. Mikor észreveszem a kezén a biztosítót, nem sokáig tűnődöm, hogy vajon hol lehet a többi része a játékszernek. Telekinetikus erőmmel egy burkot hozok létre a gránát körül, és miközben én oldalra gurulok róla, ki is "lövöm" azt a másik énem közelébe - de nem konkrétan hozzávágva. Ha sikerül odarepítenem a gránátot, mielőtt felrobbanna, akkor a burkot már leveszem róla, hadd robbanjon a képébe. Ha viszont még túl közel van, akkor megpróbálom azzal is lefogni valamennyire a robbanás erejét, és a lángokat. Mivel a gránát elég kicsi és könnyű tárgy, gyorsan tudom mozgatni, így remélhetőleg elég messze tudom magamtól röpíteni, mielőtt gondok lennének.
Ha sikerül ez az egész, akkor igyekszem talpra állni.
-Érdekes, én úgy látom, a téged üldöző, és nyilván a családodat is megkereső SHIELD nagyobb fenyegetést jelent rád, mint én tettem eddig a házamban üldögélve. A SHIELD sosem fog leszállni rólad, hiába adsz fel nekik ezer másik mutáns is akár. Ők mindenkit akarnak: kísérletezni, kutatni, boncolni fogják az összes mutánst, akit csak megtalálnak, hogy megismerjenek minket, és hatásos fegyvert csináljanak ellenünk. Fogd fel, hogy a mutánsok mind egy oldalon állnak, az igazi ellenséget nem magunk közt kell keresnünk!
Nem tudom, mennyire hatja ez meg majd, így kénytelen vagyok továbbra is arra számítani, hogy botor módon folytatja a támadásait. A védekezésre készülök, a képességemet használom, hogy elrepüljek, elmozogjak előle, és természetesen saját harci tudásom is latba vetve igyekszem kikerülni minden csapást.

Mikor látom, hogy kicsit kifáradt már, igyekszem keménynek tűnni, ezzel is elvéve a kedvét a további harctól. Persze én is kezdek elfáradni ettől az adok-kapoktól, de neki ezt nem kell tudnia. Végül aztán újabb támadás helyett úgy tűnik, hogy végre beszélgetni akar. Meg akar engem érteni - HÁH! Persze, nem hibáztatom, emlékszem, én milyen makacsul ragaszkodtam a racionalitáshoz, amíg rá nem jöttem, hogy teljesen felesleges okokat keresni. Az emberrel olyan dolgok történnek, amikre nincs magyarázat. Elviszik egy másik világba élet-halál harcot vívni, félig robottá operálják, rossz világba küldik vissza... Hol itt az értelem? Majd ő is megtanulja.

-Végre gondolkodsz, és nagyon is helyes úton jársz. Igen, tudtam, hogy vannak más világok, több, mint amennyit el tudunk képzelni. És abban is biztos voltam, hogy valamilyen formában létezem már ebben a világban. De hogy pontosan milyen vagyok itt, vagyis te milyen vagy, azt nem tudtam. Csak azt tudtam, hogy a saját világomban elég erős voltam hozzá, hogy gigászi erőket állítsak meg, és rettegett ellenségeket kényszerítsek térdre. És tudtam, hogy ha itt is egy ilyen énem létezik, akkor van még értelme annak, amit teszek. Van értelme az ellenállásnak!

-Az én világomban ugyan ez történt a mutánsokkal, el akarták őket fogni, kivégezni, deportálni. Kemény harcokat kellett kiállnunk, hogy kivívjuk a jogainkat. Itt viszont nem láttalak a csata frontvonalán, amikor igazán veszélyessé vált a helyzet. Érted már? Minden amit itt látsz, ez a birtok, meg az egész drog-biznisz csak azért van, hogy megszerezzem a forrásokat, az embereket, a hírnevet. Sok pénzre van szükséged, ha a SHIELD-del akarsz szembeszállni.  De amire igazán nagy szükség van egy ilyen küzdelemhez, az a harcos maga. És ki lehetne méltóbb harcos nálam, mint én magam?

-Volt pár társam, akik megpróbáltak a rendszer ellen küzdeni, de nem volt előttük igazi motiváció. Én jártam olyan világban, ahol a mutánsokat cirkuszi bohócként használták szórakozásra, gladiátorharcra kényszerítettek, hogy a tévénézőket szórakoztassam. Ez a jövő, amit el akarok kerülni, ez motivál engem, és ezért vagy elszántabb bárkinél: mert látom a nagy képet. És azt akarom, hogy te is lásd! Te érthetsz meg engem a legjobban, hisz ugyanúgy gondolkodunk. A törvények megszegése a mutánsok melletti kiállás érdekében nem áll távol tőled sem, csak még nem volt meg a motivációd. Így hát adtam neked motivációt.

-Talán nem a legudvariasabb módszer, ha összetévesztenek minket, és ezért kell harcolnod, de felrázott, kihozta belőled a harcost, és most már te is tisztában vagy a képességeiddel. És ismered az ellenség módszereit is: a shield nem fog megállni a küszöbödön, hogy kihívjon verekedni. Ha rajtuk múlik, az egész családod mehet a süllyesztőbe, az egész rohadt háztömböd, ha épp úgy ítélik meg, hogy veszélyes vagy a rendszerre. Mert másnak születtél... SHIELD, nácik cukorbevonattal: ez ellen kell harcolnunk!

A szavai, bár még mindig azt akarják mutatni, hogy erősebb, már gyengülnek. Az akarata is kezdi feladni a harcot. Vajon jó oldalon állok? Vajon ő az ellenségem? A kérdései átalakulnak, és valójában arra kíváncsi: mire lehetnénk együtt képesek? Ez kell nekem. Ez az út vezet a meggyőzéséhez.

-Cselekvést akarsz látni, ez már valami. Hát cselekedjünk! Az erőforrásokat megszereztem, és most már van harcos is az oldalamon. Azt gondolom te is belátod, hogy több kell ennél a világ megváltoztatásához. Szükségünk van egy tervre! Számításaim szerint jelenleg alig párszáz olyan mutáns lehet a világon, akiknek aktív a képességük, tudnak róla, és használni is képesek azt. Ha ennél több lenne, már nagyobb lenne a szenzáció, mindenhol köpenyesek rohangálnának. Ebben a világban az asgardiak hamarabb fedték fel magukat, mint az enyémben, ez elvonja a média figyelmét, ezért pontatlanabbak a számításaim, de ez egyelőre nem annyira lényeges. Mindesetre ez a néhány száz mutáns sem fedte fel a kilétét, alig néhányról köztudott, hogy ki is valójában. Ha a mutánsokért akarunk harcolni, velük kell először harcolnunk. Egységes mutáns álláspont kell ahhoz, hogy felléphessünk a kellő erővel. Amíg köztünk is széthúzás van, az emberek csak egy rakás civakodó majomnak néznek minket, és úgy is kezelnek majd. Ha viszont egységesen lépünk fel, ők is kénytelenek lesznek szembenézni a ténnyel: nem söpörhetnek minket félre. Ez az első lépés, de az út nagyon hosszú, és a vége... Csak tőlünk függ, hogy meddig jutunk.

-Nos, az én külső... Adottságaimat tekintve nem vagyok sem elbájoló, sem feltűnést kerülő. De ami téged illet, sokkal könnyebben tudsz a mutánsok közelébe férkőzni, és beszélhetsz velük. Az erőd pedig... Még nem omega szintű, ha jól érzékeltem, de már közel állsz hozzá, így elég meggyőző is vagy, és tudsz magadra vigyázni. Természetesen fedezlek, és kiépítem a kellő hátteret, hogy akik az oldalunkra állnak, láthassák, nem vagyunk kispályások. Te pedig meg tudod őket győzni arról, hogy ha tétlenek maradnak, ha megbíznak az emberekben, azok el fogják árulni őket, és a vesztükbe menetelnek. Egyenként keressük meg azokat, akiket már ismerünk, aztán az ő ismerőseiket, az újabb felbukkanó mutánsokat. Egy idő után már ők jönnek majd hozzánk!

-Ez lenne hát a cselekvés. Semmi gyilkosság, semmi erőszak, amíg nem szükséges. Toborzunk. Ha elegendően erősek vagyunk, nem kell háborúzni. A legjobb hadsereg az, amit nem kell bevetni, mert már a puszta tudata megadásra kényszeríti az ellenséget. El kell fogadniuk a jogainkat: vagy kiharcoljuk azokat!

Az üvöltözése már inkább tehetetlenségből fakad, mint dühből.
-Tudod, hogy bármit is teszel, a régi életedet nem kaphatod vissza. Az összes mutáns élete a feje tetejére fordult, amikor kitudódott a létezésük. Ha engem meg is ölsz, akkor is tudni fogják rólad, hogy ki vagy, mire vagy képes, és a SHIELD meg a kormány sosem mondana le egy ilyen erős fegyverről, mint amit belőled csinálhatnak. Annyit tehetünk, hogy ajánlunk ezeknek a mutánsoknak egy biztos pontot, egy olyan környezetet, társakat és ideológiát, amiben hihetnek.
-Talán nem a legjobb a tervem, de ha nem rombolod le a többi házamat is, akkor az egyikben leülhetnénk egy tea mellett, és megbeszélhetnénk a részleteket. Ami bizalmat illeti... Tudom, hogy nem bízol bennem, egy percig sem vártam el. Én is voltam olyan, mint te, ha akkor találkoztam volna a jelenlegi énemmel, valószínűleg hasonlóképpen reagáltam volna. Az én világomban az apám azt tanította nekem, hogy a bizalmat ki kell érdemelni, és mindenkinek meg kell adni a lehetőséget, hogy bizonyítson. Mit mondasz, adsz egy esélyt ennek a dolognak? Hajlandó vagy velem leülni és beszélni? Utána eldöntheted, hogy megbízol-e bennem, és ha úgy tetszik, folytathatjuk ez a harcot. De hidd el, nem lesz rá szükség - teszem hozzá egy bizalomgerjesztőnek szánt mosollyal, amitől valószínűleg minden gyereknek rémálmai lennének. Olyan messzire nem merészkedem, hogy kezet akarjak vele fogni, a végén még elriasztanám.

Az érkező katonákra tekintek, ha rajtuk múlt volna a biztonságom, háromszor is meghalhattam volna ennyi idő alatt. Majd emlékeztetnem kell magamat, hogy néhányat végezzek ki a többi szeme láttára, abból tanulnak majd, hogy legközelebb hogyan kell viselkedniük, mikor robbanásokat látnak a birtokon. Most viszont vissza kell fognom az agresszív oldalamat, hogy jó benyomást tegyek magamra, így csak intek az embereimnek, hogy eresszék le a fegyvert.
Végül belemegy a tárgyalásba, erre volt szükségem, ezzel gyakorlatilag kimondta, hogy az oldalamra áll, csak még el kell fogadtatnia a lelkiismeretével. De menni fog neki, és is sok szarságot követtem el annak idején, és mindig meg tudtam magyarázni magamnak. Magneto ezt tette volna... A családom miatt tettem... Nem volt más lehetőség... Majd választ valamit. Az ártatlanokról szóló fenyegetésén csak magamban teszek rá megjegyzést. Ha valaha is ártatlanokat bántanék, magam vetnék véget az életemnek. Majd szólj, ha találtál egy ártatlan embert a milliárdnyi bűnös között!
-Akkor keressünk egy nyugodt helyet, ahol leülhetünk.
Az egyik emberemnek szólok, hogy hozasson autót, amivel eljuthatunk egy másik házamhoz, ott majd átöltözöm, és meg tudunk beszélni mindent egy kiadós ebéd közben.