Seattle (Amerikai Szövetséges Államok)

A Hentes odament az egyik tartályhoz és leeresztette a benne lévő folyadékot. Kivette belőle a gyereket, aki láthatóan magánál volt, de valami bénító anyag dolgozhatott a szervezetében, mert mozdulatlan volt. A doktor letette az egyik asztalra, akár a hentesek a felsálat darabolás előtt. Találó nevet kapott... Amíg nézegette a csontkinövéseket, megszólalt az egyik "tökéletes" lény és elmondta, hogy van nemük és nemi életük is, csak nem látványos formában. Ez egyre érdekesebb.

Szeráfot kezdte megfogni, amit itt látott és hallott. A saját korában a szerelem nem adatott meg neki. Egy lányt szeretett, aki összetörte a szívét. Hát persze, hogy csak egy ócska ember volt, szénné is égette. Azóta mutáns lányokkal kavart, de inkább csak a szükségleteit elégítette ki. Egyik sem felelt meg neki. Ennek a fajnak talán könnyebb. A szerelem és az érzelmek csak gyengeséget okoznak. Talán azért vélte így, mert örömöt még nem lelt bennük. Aztán itt van a Hentes, egy lángelme, aki fogolyból lett főorvos, mert nem ragadt le olyan gyarló elveknél, mint sajnálat és együttérzés.
Átgondolta, milyen érdekes helyzetbe is került most. Átértékelhette a múltat a jövőből származó biztos információk alapján. A faj, ami akkoriban a legfejlettebb volt a Földön, semmi ahhoz képest, amit a Hentes létrehozott. A csapat, amihez tartozott, a Mester, akit szolgált, elbukott. Ráadásul ezt a saját, tökéletlen módszerei okozták. Egy vírus, ami a visszájára fordult, egy telepata hálózat, ami csak 2-3 évig bírta.

A Hentes odahívta Szeráfot, hogy nézze meg a mágiahasználó gyermek felvágását. A mutáns megállt az asztal másik oldalán, a doktorral szemben. A kicsi teljesen szőrtelen volt, még szemöldöke sem maradt. Rémült arccal kezdett a szájpecek miatt igen torz sikolyokat hallatni, mikor a doktor egy fémpengével szabdalt a hófehér, erezetes bőrt a mellkasán. Szeráf gond nélkül végignézte, hiszen ez csak egy kis pondró, egy gyengébb faj. Még a mutánsokhoz képest is. Sosem zavarták az ilyenek lángoló testei, a sebesüléseik vagy a haláluk. Harcolt velük és nagy részüket a pokolra küldte, de előtte sokat szenvedtek.
Sőt, amit korábban nem érzett még: tetszett neki a dolog. Örömmel nézte a kis korcs szenvedését és kíváncsian mosolyogva várta, hogy mit csinál vele a Hentes? Mit kísérletez ki rajta? Élete fő művén már túl van, ez már talán csak hobbi. Rá is kérdezett.
- Ebből mit fog csinálni, doktor?

+ 18

Szeráfot pont ilyenekért küldte Magneto a városrészbe. Ezek az alulfejlett egyedek mágiával még bírtak ugyan, de a testük már nem volt mutáns. A Hentes megpróbálkozott beléjük ültetni az X-gént, ilyet láthatott Szeráf a lilahajú lány méhében is. A doki tudhatta, hogy szinte esélytelen náluk a túlélés, ezért vagdosta és csonkította őket szanaszét a beültetés előtt. És talán jól is esett neki. Itt büntetlenül tehetett bármit, ami miatt a régi világban börtön vagy főbe lövés járt volna.

Szabályosan fel volt nyitva a gyerek, mint amikor egy plüssmackót felvágnak, hogy újratöltsék afrikkal. Az asztalon már állt a vér, bár a Hentes nem hagyta elvérezni a kis pondrót. Valamilyen égetéses módszerrel zárta el az ereket, hogy elálljon a vérzés. A gyerek pedig végig eszméleténél volt. Szeráfnak nagyon tetszettek a rémült szemek. Imádta, ahogy az ellenségei vagy az alacsonyabbrendűek rettegnek. Azt szerette legjobban, ha tőle félnek, de igazából bármi megtette, ami a frászt hozta rájuk. Szenvedjenek csak, ahogy ő is szenvedett miattuk. A fiú fiatal kora ellenére buzgott a gyűlölettől.

Ahogy belenézett a gyermek testébe, látta, hogy a belső szervekben valami fekete mozog, ficánkol. A Hentes beleültetett valamit, ami tartalmazza az X-gént. Mikor kilátásba helyezte, hogy Szeráf szárnyait illetve a blokkolás miatt azoknak csak a helyét fogja feltárni, a mutáns agyán átfutott a gondolat, hogy előveszi azt a módszert, ami a doktort is kegyeltté tette. Áttaposni a többi foglyon és a kímélet jelét sem mutatni. Nem lesz nehéz.

Hirtelen mozdulattal belenyúlt a gyerek hasába és egy határozott rántással kikapott valamit belőle és a szájába vette. Kevés rágás után le is nyelte a nyers húst, amiben ott mozgott a beültetett anyag. Az X-génnel nem lehet gond, az ismeretlen anyagot pedig úgyis belerakta volna a doki, csak kellemetlenebb formában.

- Elnézést, csak már rég ettem! - mondta cinikusan. - Egész jó a húsa ennek a kis szennynek.

A kísérletező kedvű doktor elismerte, hogy figyelemre méltó, ahogy Szeráf küzd az életéért, de ez kevés. Lángelmével nem büszkélkedhet, sem különleges képzettséggel, a tűzgyújtás és repülés meg a harci tapasztalat ezeknek pedig hétköznapi dolog lehet. Egyedül abban reménykedett, hogy gátlástalanságban lehet különb a többi rabtól, akik valószínűleg sosem tettek volna olyat, amit ő az előbb. De ha ez nem válik be, akkor meg kell próbálnia megszökni. Nem akart rendszeres vendég lenni a műtőasztalon.

Szeráf ötlete váratlanul érte a Hentest, a hús hatása pedig Szeráfot lepte meg. Már a szájában érezte a bizsergést, de ahogy a falat lejjebb ért, a mutáns fiú egyre rosszabbul lett. Ételmérgezéshez hasonló tünetei lettek, bár persze tudta, hogy ez rosszabb. A képességei blokkolva vannak, de a mutáns gént be kellene fogadnia a szervezetének, elvégre ő is mutáns, nem csak egy mágiahasználó. Talán így is lesz, csak nehezen kezdődik. Vagy valami sokkal rosszabb kísérleti anyagot nyelt le...

A csuromvéres fiú alig állt a lábán, de megpróbált alaposan körülnézni. Már nem bírt egy sas látásával, de szemügyre vette, mi az, ami használható lehet a későbbiekben: a fényt adó lámpák, a tartályok melletti kis kezelőpultok, a gurítható műtős asztalok és mellettük a doktor felszerelése. A folyosó végében levő kijáratot kezdte nézni, de ekkorra már annyira remegett, hogy majdnem összeesett.

A Hentes visszaparancsolta a cellába. A trükk egyelőre jó volt arra, hogy megússza a felvágást. Ilyen állapotban nem alkalmas a kísérletezésre, de nem is ölték meg, tehát el fog múlni a hatás. Vagy egyszerűen belehal... El is vesztette az eszméletét, arra ébredt, hogy visszadobták a zárkába az öreg mellé, aki a falnál állt. Szeráf nem pazarolta erejét arra, hogy felálljon, inkább fekve lábadozott.

Magneto oldalán már sok harcban részt vett támadó és védekező pozícióban is és a Testvériségben tanítottak neki módszereket, hogy vonatkoztasson el a fájdalomtól. Persze könnyebb ezt a harctéren tenni, ahol nincs más választás, mint cselekedni és reagálni. Itt a tétlenségen nem múlt semmi. Lehet, hogy órák vagy napok telnek el, mire megint kiviszik. A megkeseredett öregember jelenléte sem volt igazán inspiráló. Szívós fickó lehet, ha 20 éve vagdossák és még mindig bírja. A tettéről hallgatott és megpróbált szóba elegyedni az öreggel.

- És maga ezt húsz éve bírja? - sziszegte a nagy fájdalmak közepette. - Sosem próbált megszökni?

Szeráfnak megint sikerült felbosszantani az öreget. Igaz, érthető, hogy húsz évnyi raboskodás után csak morogni tud. Szóval odafent vannak a munkatáborok, ahol megbélyegzik a rabokat, ahogy a lány mondta. A fiú arra gondol, hogy ha oda vitték volna, az se lett volna jobb. Vagy szökni próbált volna vagy összeszólalkozik egy őrrel. Vagy egy másik rabbal. És ugyanúgy itt köt ki. Forrófejű és nehéz a természete.

A természetes fényt halványabb lámpafény váltotta fel. Megpróbálta elképzelni, mi lehet odafent. Talán egy udvar, kis nyílásokkal, amiket rács zár el, hogy lentről senki ne mehessen fel és fentről senki ne mehessen le. De ha oda kimennek a rabok, akkor beszélhetnek a lent lévőkkel. Ez biztos nincs megengedve. Elkezdett azon gondolkodni, hogy valahogy felmásznak a falon vagy egyikük feldobja a másikat. A rácsokat különösebb erő nélkül nem tudná kifeszíteni, de ha valami csoda folytán mégis sikerülne, azonnal levadásznák. Ha lámpa van, figyelik a terepet és bizonyára fegyveres őrök teszik ezt. No és a vénember nem is lenne nagy segítség...

Szárnyait még mindig nem tudta mozgatni. Nem volt összeköttetés. A kérdésre nem válaszolt, inkább megpróbált úgy beszélni, hogy ne keltsen még nagyobb gyanút.
- Csak ez a képességblokkolás ne lenne... - mondta, remélve, hogy az öregtől megtudja, hogy megy ez pontosan.

Ahogy a földön feküdt, még mindig gyenge volt, de legalább már nem remegett. Zajt hallott az ajtó felől és odakapta a fejét. Az ajtó alján volt egy kb. 15 cm-s billenthető rész, amin 2 műanyag tálcát toltak be. Ha volt elég idő és hely, hogy lássa, hány láb van az ajtó előtt, akkor esetleg megsejthette a körbejáró őrök minimális létszámát.
A tálcákon valami kis kenyérféle volt és palack. Fegyvernek mindkettő gyenge, de ha letör egy darabot a tálca széléből, az még jól jöhet valamire. Ha az őrök két nap múlva jönnek a tálcáért, majd azt mondja, véletlenül ráléptek. Megvárta, amíg távolodnak a léptek és neki is feszült a tálcának. Ha volt elég ereje letörni egy hosszabb darabot, azt zsebre vágta.
Tehát az őrök 2 naponta jönnek ezekkel. Kocsin szokás az ilyen tálcákat körbetolni, tehát az is van náluk. Járt az agya, de zavarosan, semmi használható ötlete nem volt egyelőre. Ahogy étvágya sem...

Kinézve a résen egy lábat látott. Ebből nem igazán lehet kiindulni, hogy hányan járnak körbe. Megpróbált inkább a lépésekre figyelni és azokból kikövetkeztetni az ételt körbehordó őrök létszámát. Ahogy a rés bezárult, visszatette a fejét a földre, de hamarosan megint felfigyelt valamire.
Az öreg kioldotta a láncait és Szeráf elé dobta a tolvajkulcsot. Drótból csinálta. Ha már el is járt felette az idő, esze még van a vénembernek! A fiú először azt hitte, hogy az öreg az éretlenségre gondol a zöldüléssel, de ahogy kezével a drót után nyúlt, látta, hogy a bőre tényleg zölddé kezd válni. Egyelőre csak könyékig volt zöld. Az öreg szerint belehal, ha itt marad.

Csak ehhez ki kell jutni és az nem lesz egyszerű! Ő is kinyitotta a láncok zárját és levette azokat. Amíg nyújtózkodott és megmozgatta ízületeit, az öreg az ajtóhoz ment és felnyitotta a rést. Egy kővel akadályozta meg, hogy visszazáródjon. Szeráf megvárta, amíg a lépések hangjai elcsitulnak. Eddigre nyilván távoztak az őrök és nem látják meg, hogy valaki kinyúl egy cellából. Szeráf természetesen sokkal hosszabb karral rendelkezett. Eleve vagy 30 centivel magasabb is volt az öregnél. Odafeküdt az ajtóhoz és megpróbálta felidézni, hol is látta a cellaajtókon a zárat, mikor kivitték. Riasztószerkezetet nem látott egyik cellánál sem, így talán nem lesz gond. A drótot megpróbálta beletenni és megtalálni vele a zárnyelvet, amit ki lehet oldani. Nagyon remélte, hogy nem fogja beletörni vagy elejteni. Már nem remegett a keze, de még mindig gyenge volt egy kissé.

Az is végigfutott a fején, hogy mi lesz, ha innen kimennek. Az öreg fortélyosnak tűnik, talán tudja az utat, ismeri az épületet. Arra gondolt, hogy ha hosszabb lett volna a karja, talán egymaga lépett volna le. Talán csak mese az is, hogy belehal a zöldülésbe és ezt is csak azért mondta a vénember, hogy Szeráf segítsen neki kijutni. Mindegy, egyelőre közös a céljuk, aztán ha fordul a kocka, a fiú teszi a dolgát. Szíve szerint beállt volna a Hentes mellé, csatlakozva a győztesekhez, de ennek az esélye közel sem garantált, így egyelőre élt a lehetőséggel, hogy kijusson.

- Öreg! Ha innen kijutunk, hogyan tovább? A többi rabot is ki kell engednünk.

Természetesen nem a szíve esett meg rajtuk, csak kell a fogyóeszköz... Minél többen vannak, annál kisebb az esély, hogy pont Szeráfot lövik le. A tartályokhoz felesleges nyúlni, mert akik belekerültek, azok már semmire se jók. Undorodott az ötlettől, hogy emberek segítségére szorul, de nem akarta itt végezni.

Az öreg is annyit tud, hogy kimennek, de nem tudják hova... Még ő sem jutott ki a folyosóról. Leszavazza a foglyok kiszabadítását, mert nincs idő. Ez igaz, de így rájuk fog szegeződni a figyelem és ennek Szeráf nem örül. Nem tartja valószínűnek, hogy pont most fog jönni a felmentő sereg, mikor már évtizedek óta vadásznak rájuk. Persze lehet, hogy csak várják a megfelelő pillanatot, de erre nem lehet építeni.

Szerencséjére nem ejti el a drótot és sikeresen kinyitja a zárat. Ahogy ez megvan, visszahúzza a karját és a drótot a zsebébe teszi a letört tálcadarab mellé. Ha mégis elkapják őket, talán lesz újabb alkalom. Az öregnek sem ez az első esete, Senki nem figyel örökké, egyszer minden őrség kijátszható. Belül elveszi a követ a retesztől és az ajtót óvatosan tárja ki, hogy ne nyikorduljon. Vissza is hajtja, így talán időt nyernek és később lesz felfedezve, hogy megszöktek. Ha sikerül...

Kint van 2 nemtelen vagy mégsem nemtelen őr a "tökéletes" fajból, egy balra a laborok felé, egy pedig a kijáratnál, a számzáras ajtóhoz közel. A Hentes biztos a laborokban csinál valamit és az őrök egyelőre nem vették észre őket. Itt már nem lehet beszélni, mert az feltűnő. Remélhetőleg a rabok között se lesz senki, aki felhívja rájuk a figyelmet, kinézve a cellából. Azokból van egy jó pár, ahogy tartályokból is. Szeráf int az öregnek, hogy induljanak jobbra és megpróbál a lehető leghalkabban osonni úgy, hogy ha épp arra néz valamelyik őr, akkor be tudjon bújni 2 tartály közé. Reméli, hogy a vénember legalább a kódot tudja...

Megpróbáltak szó nélkül, óvatosan lépkedve osonni. A megvilágított folyosón a fiú már jobban meg tudta nézni az öreget. Nagyon izmos, szálkás fickó volt. Az egyik rab meglátta őket és elkiáltotta magát, hogy szökés van. Szeráf gyorsan megnézte, melyik az és megjegyezte magának. Ha lesz rá ideje és lehetősége, akkor kinyírja vagy valami még rosszabbat tesz vele. Ócska pitiáner, aki azt hiszi, hogy neki jobb lesz, ha más se jut ki, gondolta magában.

A 2 őr persze azonnal kiszúrta őket. Volt valami lőfegyverük és az egyik rögtön tüzelt is rájuk. Az öreg valami elképesztő sebességgel mozgott a korához képest és Szeráf elé ugrott. Oké, szóval nem csak a saját bőrét akarta menteni, tudatosította magában a fiú. Rabtársa a lövésektől ki is terült, több golyót is kapott. Szeráf gyorsan beugrott két tartály közé és arra gondolt, hogy megbabrálja a vezérlőpultjukat, de ekkor megrázkódott az egész helyiség és kiment a villany. A pillanatnyi sötétséget egy cellából jövő fény törte meg. Lámpa tutira nem lehetett egyikben sem, mert túl veszélyes lett volna, úgyhogy elég fura dolog volt ez. Az öreg felköhögött és ahogy felült, kiestek belőle a golyók, a kezein pedig fémkarmok voltak.

Szeráf hátán végigfutott a hideg. Egyrészt visszatértek a képességek, így tudott felállni az öreg és a fény is valamelyik mutáns fogoly erejétől lehet. Másrészt nem is akárki volt a vénember, hanem az egyik leghalálosabb erejű ellenségük az ő idejében. Rozsomák még mindig él és most az ő oldalán harcol. Egy kissé megnyugtatta a tudat, főleg, hogy a hihetetlen regenerálódó képességgel rendelkező mutáns neki is esett az őrnek, aki rálőtt.
A fiú a tartály mögül kinézett a másik őrre. Ennyi általában elég ahhoz, hogy tüzet gyújtson. Először a fegyverre nézett, hogy lángba boruljon, amitől a nemtelen valószínűleg el is dobja, aztán a fickót gyújtja fel, ha sikerül. Közben arra gondolt, hogy az erős mutáns foglyok ki fognak szabadulni a cellából és együtt kell működni velük sőt ha lehet, irányítani őket. Ha az egész tábor blokkolása szűnt meg, akkor odafent is balhé van. Így valószínűleg már nem kell kód se az ajtóhoz. Ha mégis, arra az esetre életben kell hagyni az őrt, hogy kiszedjék belőle. És fel kell készülni arra, hogy jön az erősítés még több, felfegyverzett nemtelennel. Azt még jó lenne tudni, hogy földrengés rongálta meg a blokkolót vagy "kívülről segít" valaki, ahogy az öreg mondta...

Az őr eldobta lángoló fegyverét és az be is robbant, elpusztítva a nemtelent és a környezetében lévő cellákat a rabokkal együtt. A romok el is barikádozták a laborokat, ha a Hentes bent volt, akkor most már ott is marad, gondolta magában Szeráf. Akkora volt a detonáció ereje, hogy a plafonon hatalmas lyuk keletkezett, amin keresztül lehetővé vált a szökés. A légnyomástól Szeráf és Rozsomák is elborult. A fiú a tűzre nagyjából immunis volt, de ruhája nem, így a nadrágszára leégett és alatta látta, hogy egyre erősebben zöldül. Olyan volt, mint egy csúnya véraláfutás, csak ez már az egész lábszárát elborította, ahogy a kezét is. A rosszullét visszatért és még gyengébbnek érezte magát, egész testében rázkódott.

Rozsomák közben kiengedett mindenkit, adamantium karmaival felvágva a cellák ajtajait. A rabok meg is indultak, hogy a törmeléken felmászva kijussanak a szabadba. Szeráf nehezen tudott koncentrálni, de megpróbált figyelni a kintről jövő hangokra. Dúlt a harc, hallotta a lövéseket és az Őrszemek zúgását, de a rabok tömegének kiáltásait is. Ahogy a vénember a lyukra mutatott, Szeráf arra gondolt, hogy más körülmények között simán kirepülne, de most felállni is alig tud. És nem akar megint találkozni azokkal a robotokkal. Inkább megvárja, amíg néhány rab kimászik és ha úgy néz ki, hogy azok túlélik és nem lövik őket vissza ide rögtön, akkor ő is elindul.
- Mindjárt lesz, csak össze kell szednem magam - sziszegte összegörnyedve.
Remélte, hogy sikerül erőt gyűjtenie és kiszabadul erről az átkozott helyről...