Kira Sign

Név: Kira Sign
Egyéb név(i): Kisi
Faj: mutáns alfaj: zseni (technológia terén)
Nem: nő
Jellem: (ember-barát; mutáns-barát; semleges
Személyazonosság: (titkos vagy nyílt)
Születési helye és idő: 2004
Kor: 19
Család: Apa és anya halott, húga Tina eltűnt 2019-ben
Foglalkozás: szerelő saját műhellyel (üzletasszony) és művész
Testmagassága: 170 cm
Testsúlya: 65 kg
Szeme színe: kékes zöld
Haja színe: vörös
Bőre színe: kaukázusi
Különleges ismertetőjel: - (Hacsak az nem, hogy imád pilóta/hegesztő szemüveggel a fején járkálni.)
Repülési sebesség: 50 km/h
Egészségi állapot/ betegségek: egészséges

Életrajza:
Épp hazafelé tartottam az egyik szomszédtól, nemrég még a kocsiját szereltem és próbáltam életet lehelni a járműbe, ami végül sikerült is. A szomszéd pedig boldog volt és cserébe a szerelésért nem kellett fizetnem, az alkatrészekért amiket tőle kaptam nemrég.
Boldogan és fáradtam sétáltam hazafelé, mikor gyorsan trappoló léptek zavarták meg az éjszakai csendet. Az utca szinte üres volt, csak egy tolvaj futott az utca végében, nyomában egy rendőrrel, aki nem győzte a tolvaj tempóját. Tudtam, hogy amerre futnak, és azt is, hogy tele van a mellékutca üres dobozokkal, mivel nemrég pakoltam ki belőlük az árut. Segíteni akartam a rendőrnek, ezért az egyik közeli fa mögé álltam és onnan kilesve segítettem a rendőrnek. Telekinézis segítségével az egyik dobozt a bűnöző lába elé dobtam, mire az elesett benne. Öröm volt nézni a rendőr elcsodálkozott arcát, majd azt a boldogságot, ami a gazfickó letartóztatása közben ült ki az arcára.
Miután a elmentek, vagyis a rendőr elvezette a tolvajt, én is kiléptem a fa mögül. Bár nem voltam bűnöző mégsem akartam, hogy bárki is rájöjjön, mutáns mivoltomra. Ugyanis a telepatikus képességek használata közben kissé fehér fényben úsztam, így este könnyű lebukhattam volna.
Elégedett mosoly ült az arcomon, miközben hazatértem a lakásomba, ami egyben a műtermem is volt. Letettem a szerszámaimat, bezártam magam mögött az ajtót, majd a festményeim nézegettem. Láttam őket eleget, de valamiért mindig emlékeztettek a múltamra. Egyes állomásaira az életemnek. Főleg egy:

Ez volt az első festményem, ami itt készült New Jerseyben, pontosabban Burlingtonban. Ez az emlékem maradt Manhattanről a városról ahonnan jöttem. A városról, melyben éltem, és születtem. A városról, melyben elvesztettem mindenkit.
Fájdalmas volt, de visszaemlékeztem. Tudtam, a múltat el nem törölhetem, de vissza kellett néznem, hogy emlékezzem honnan is indultam.
2004-ben láttam meg a napvilágot Manhattanben. A szüleim nem voltak az elit tagjai, de azért mindent megtettek, hogy ne szenvedjünk hiányt semmiben. Képzett szakemberek voltak mind a ketten. Apám elismert tudós volt, anyám pedig művész. Bevallásuk szerint amennyire különböztek találkozásukkor annyira szerették egymást. A szerelmükből pedig megszülettem én, majd három évvel később 2007-ben pedig a húgom Tina is.
Gondtalan gyermekkorunk volt, voltak játékaink, habár nem sok, de azért elvoltunk. Már kis koromban is kíváncsi természetű voltam. Mindig érdekelt, mi, miért és hogyan működik. Ezért gyakran szedtem szét a játékautóimat. (Igen a babázás inkább a húgomat érdekelte mintsem engem) Majd azokat megkíséreltem ismét összerakni. Volt, hogy sikerült, de volt, amikor egészen egyedi kreációk születtek a szerelgetéseimből.
Időről időre persze, meguntam a játékaimat, mint minden kisgyerek és félretettem azokat, de mikor elfogytak a játékok ismét elővettem a régen használtakat. Sokszor szerelgettem őket, vagy ha nagyon unatkoztam átfestettem őket. Imádtam különféle motívumokat festeni a játékaimra, ezt az elfoglaltságot Tina is nagyon élvezte.
Gyakran festettünk együtt, akár papírra, akár játékokra. (az utóbbi esetben újságpapírt tettünk alá, hogy vigyázzunk a szőnyegre)
A család gyakran töltötte együtt a hétvégéket, mindig terveztünk valami programot, hogy együtt lehessen a család. Az életünk csodálatosnak tűnt, egy apró tényt leszámítva. A szüleim elfelejtették közölni, hogy nem vagyunk emberek. Erre akkor jöttem rá, mikor 12 évesen véletlenül levertem anya kedvenc vázáját, persze mindenki arra gondol, hogy állj meg.
És megtörtént a csoda, a váza megállt a levegőben. Én odaugrottam és a kezem a váza alá tartottam, ami csak lebegett.
- Ez meg hogy lehet?
Kérdeztem magamtól, és mivel már nem gondoltam (koncentráltam) a vázára, az egyenesen a kezembe pottyant így megúsztam én is és a váza is. Letettem a vázát az asztalra, majd megpróbáltam felemelni távolról, először nem akart menni, de aztán csak megmozdult, majdnem le is esett, de sikerült ismét megmenteni.
A történtek után odamentem a szüleimhez és kérdőre vontam őket. Akik elárulták az igazat és kértek, hogy ne áruljam el Tinának. Nehezen, de végül mégsem mondtam el a húgomnak mi is történt velem.
Mikor megkérdeztem a szüleim, hogy játszhatok -e más mutáns gyerekekkel is, akkor nemmel feleltek. Én csak duzzogtam egy sort, mire odaadták a napi újságot.
Elszorult a szívem mikor láttam a cikket: Az AIM újabb regisztrálatlan mutánsokat ártalmatlanított.
Anya és apa, elmagyarázták, hogy ők sincsenek benn a rendszerben, mert nem akarták, hogy az életüket megfigyelés alatt töltsék, minket pedig, mint embereket jelentettek be, ezért amíg senki se tud a képességeinkről, addig nem fognak minket zargatni. Tudomásul vettem hát a tényt, amit ha a szüleim nem mondtak volna el, akkor biztos megkíséreltem volna a saját fajom béliekkel való találkozást.
Ezek után apa segített fejleszteni a képességeimet, mint kiderült az övéit örököltem. Persze a szabadidőmben fejlesztettem magam is, de végig figyeltem arra, hogy titokban maradjon, ami nem volt könnyű, mivel világítottam a képesség használata közben. A képességem gyakran úgy fejlesztem, hogy miközben apa szerelt, (sokszor javította a környékbeliek járgányait mellékállásban) én az alkatrészeket a telekinézéssel adogattam.
Teltek az évek és már egész jól bántam a képességeimmel, bár még bőven volt mit tanulnom. A képességeket ugyan titokban tudtam tartani a külvilág előtt, de a húgom előtt már nem tudtam. Fél évvel azután, hogy megkaptam a képességeimet, Tina rám nyitott miközben gyakoroltam. Látta a fényben úszó testemet és egy repülő könyvet, ami mikor benyitott a földre pottyant. Így hát őt is be kellett avatnom a családi titokba, amit hihetetlenül jól fogadott (mivel én finomabban adtam elő, mint nekem a szüleim anno.) inkább csak féltékeny volt, mivel nála nem jelentkeztek képességek, ami a későbbiekben sem változott. (tudtom szerint)
Teltek a hónapok, és az évek, a családi életünk boldog volt, addig a bizonyos szörnyű napig.
2019-ben aztán beütött a ménkű. 15 éves voltam, épp a suliból sétáltam hazafelé, nem történt az úton semmi különös, de valamiért olyan rossz érzésem volt. Nem tudtam megmondani pontosan miért, de éreztem, hogy valami nincs rendben.
Hazaértem, majd beléptem a házba. Meglepődtem, mikor nem találtam otthon senkit. Végigjártam a házat, de nem találtam otthon sem a szüleimet sem a húgom. Majd halottam, hogy beleléptem valamibe, lenéztem és mikor megláttam miben is állok, kisebb sikolyt hallattam. Vér volt az, igazi vér, még meg sem alvadt, annyira fis volt. Két kis vértócsa volt a földön, de sebesültek, vagy holtestek sehol sem volta. Egyre rosszabb gondolataim támadtak, ezért befutottam a szobámba, kipakoltam a táskámból a sulicuccot, majd belepakoltam néhány cuccot, köztük egy pulcsit, meg a spórolt pénzem. El akartam menni a húgom elé a suliba, de mielőtt kiléptem volna az ajtón, csöngettek. Kinéztem az ajtólesen, egy magas férfit pillantottam meg, aki egyenruhát viselt és valami kitűzőt.
Kinyitottam résnyire az ajtót, de az fenn hagytam a biztonsági láncot, nem akartam, hogy bejöjjön, csak tudni akartam mit akar tőlem.
- Kira Sign?
- Igen?
- Az Új Hajnal gyermek otthontól jöttem. A húgáért már egyik kollégánk elment az iskolába.
- Mi nem vagyunk árvák!
A kifakadásomra, persze egy árnyalattal kedvesebben szólt hozzám, de ez már semmit sem változtatott a helyzeten.
- Sajnos a szüleid, ma életüket vesztették, mert nem voltak hajlandóak együttműködni az AIM-mel. Kérlek nyisd ki az ajtót!
- Nem!
Ekkor fakadtam sírva, nem akartam árvaházba kerülni, így inkább felkaptam a családi fotót a pultról és vállamon a hátizsákkal kirohantam a hátsó ajtón. Mire a férfi betörte az ajtót én már messze jártam. Futottam, ahogy csak tudtam, közben pedig a könnyeim csak úgy záporoztak és behomályosították az utamat. Szerencsémre a járdán ahol futottam nem volt senki, csak a szél aki buzgón szárította könnyeimet. A szél volt az egyetlen biztos pont és társ az életemben, mivel elvesztettem a szüleimet, a húgomat, mindent. Mindössze csak pár dolgom maradt az életemben: táskám a tartalmával, a fotó az emlékeimmel, a szél a társamként és a remény egy új kezdetben.
Kisvártatva megérkeztem egy szemétdombhoz, nem volt ott senki, egyedül voltam a sok lom között. A lomok közt megpillantottam néhány roncs autót is. Mivel esteledett, felvettem a pulcsimat, majd bemásztam az egyik kocsi hátsó ülésére. Ott összekuporodtam és sírtam, életemben nem sokszor tettem ezt meg, de most a könnyek egyszerűen nem akartak abbamaradni, végül álomba sírtam magam. Reggel arra ébredtem, hogy miközben megfordultam belerúgtam a kocsi lábrészénél heverő szerelő dobozba. kissé fájdalmas ébredés volt, de felkeltett az biztos. kinyitottam a ládát, a tartalma szinte hiánytalan volt. Kinéztem a kocsironcs ablakán (vagyis inkább a helyén) majd érdekes ötlet körvonalazódott az agyamban.
- Mi lenne, ha építenék egy motort és eltűznék innen? Sokszor láttam apát szerelés közben, hátha sikerül, de hova is mehetnék? Árvaházba biztosan nem akarok.
Választ nem is kellett sokáig várnom, mivel a kocsi oldalzsebében találtam egy térképet, ütött-kopott volt ugyan, de azért használható.
- Lássuk mire emlékszem földrajzból! Itt van Manhattan. Ha el akarom felejteni a múltat, akkor el kell hagynom New-Yorkot. Lássuk csak... New Yersey. Még viszonylag közel is van. El kell jutnom Burlingtnba, ha jól emlékszem New Yersey ezen részén lehet legkönnyebben munkát találni. Vágjunk bele.
Futott át agyamon a gondolatmenet, majd a táskába raktam a térképet, pontosan a családi fotó mellé, majd a pulcsit is visszaraktam a táskába. Ezek után szemügyre vettem részletesebben is a szerszámos láda tartalmát, majd miután kivettem belőle mindent amire szükségem lehet, elkezdtem dolgozni egy motorroncson, ami árválkodva feküdt a lomtengerben.
Órákon át szereltem, mire roncs alkatrészekből összeállítottam egy működőképes motort, amihez még egészen teli benzintartályt is találtam. A romok közt találtam egy karcos sisakot is, de azért felvettem azt is a biztonság kedvéért.

Mikor elkészültem a művel, hátamra kaptam az utazótáskámat, majd jogosítvány nélkül ugyan, de elindultam kifelé a városból, el a távolban magasodó New Jersey felé.
Hosszú órákon át robogtam a mellékutcákon át mire eljutottam a hídig amin keresztül végre eljuthattam Jersey-ig. Bár a jogosítványom nem volt, meg mégis úgy vezettem az éjszakában akár egy gyakorlott motoros. A motor párszor lefulladt, de a magammal hozott szerszámokkal sikerült kiküszöbölnöm a hibákat. Néhányszor meg is álltam út közben, hogy tankoljak, meg persze, hogy vegyek valami ennivalót.
Végül reggelre eljutottam a célomig. Fáradt voltam, de nem érdekelt, tudtam, hogyha nem találok valami állást, egyhamar akkor végem. Elrobogtam az egyik autószervizig ahol, kiröhögtek, mikor állást kértem.
De amikor megmutattam a motoromat Áronnak, a szerviz tulajdonosnak leesett az álla. Csak annyit bírt kinyögni:
- Hogy bírtad ezt te összeszerelni, szinte minden része más motorokból való. És milyen szép munka. Ez a motor jó árat megér.
Nem sokat teketóriázott, látva a munkám, alkalmazott és egy napot dolgoztam nála. Javítgattam az elromlott szerkezeteket a műhelyben és az elromlott motorokat.
A nap végére beájultam az egyik motor mellett. Másnap reggel meglepődtem mikor egy ágyban ébredtem fel. Áron az ágyam szélén ült és várt, egészen olyan volt mint egy nagyapa aki a beteg unoka ágyánál ül, bár köztünk egyáltalán nem volt semmilyen rokoni szál. Megkérdezte mi történt velem, majd én elregéltem neki, hogy kerültem oda hozzá.
A tulajdonos megsajnált és mivel ilyen jó munkát végeztem a minap megállapodást kötöttünk: Én neki dolgozom, nem is olyan rossz fizetésért és ott alhatok nála az egyik vendégszobában.
Én persze elfogadtam az ajánlatot és ezentúl ott dolgoztam nála a Polihisztor Műhelyben. Remekül ment a munka és a tulajdonosnak feltűnt, hogy milyen jól bánok a díszítő elemekkel, mindig mikor valaki átfestésre/alakításra hozta hozzánk járművét szinte kivétel nélkül mindnek kitaláltam az ízlését. Néha vettem a fizetésemből egy-egy vásznat meg festéket, hogy kiélhessem művészi fantáziámat is. Idővel gyűlt a pénz. Én pedig eladtam a motoromat és saját házat vettem magamnak, amelyben be tudtam rendezni a saját kiállítótermemet is, ami tele volt a festményeimmel. Egyre gyakrabban szervezhettem kiállításokat is, amit az állam is támogatott, persze a munkát a műhelyben így sem hanyagoltam el.
Egyik nap a tulajdonos azzal a hírrel állított be, hogy nyugdíjba megy, és elköltözik Európába az unokáihoz. Azt hittem ezen túl nem lesz állásom, de tévedtem, az üzletvezető felajánlotta, hogy megvehetem tőle a műhelyt kedvezményes áron, mivel örülne, ha biztos kezekben tudhatná élete munkáját.
Nagyon örültem az ajánlatnak és el is fogadtam, így már egy saját műhellyel is rendelkeztem a művészterem mellett.
Két alkalmazottat foglalkoztattam a műhelyben: Gabriellát és Petert, akik szorgalmasan dolgoztak a műhelyben így akár azt több napig is rájuk mertem bízni.
Gabit pedig néha megbíztam, hogy a kiállításaimat is vezesse le, miközben távol vagyok. De én sosem lazsáltam a távollétemben, mindig valami elfoglaltságom volt, amiért távol maradtam. 6 hónapja vezettem a műhelyt mikor már úgy éreztem elég pénzt gyűjtöttem már. Elhatároztam, hogy megkeresem rég nem látott húgomat és szárnyam alá veszem. Elhatározásom után, sorra jártam a különböző árvaházakat a húgom után kutatva,(mert időközben elfelejtettem az árvaház nevét, 4 év alatt nem is csoda) de mire megtaláltam a keresett helyett, már elkéstem. Az egyik nevelő közölte, hogy már adoptálták, de azt nem árulták el, hogy ki volt az és hol lakik. Ezek után nem tudtam mit tenni, haza utaztam és a bánat elől a munkába és a művészetbe menekültem, ezek után a képeimben tükröződött egyszerre a boldogság és a bánat. Az öröm, hogy Tina jó kezekben van és a bánat, hogy valószínű soha többé nem látom drága húgocskámat.
A hosszas emlékezésem vége szakadt és én ismét a valóságban voltam. A magam koszos módján. Gyorsan lezuhanyoztam, majd lefeküdtem aludni. Másnap reggel pedig tele voltam energiával, nem árt az eszem a múlton, csak a jelenre koncentráltam. Ügy éreztem tennem kell valamit, valami szokatlant. Így reggeli után egy hátizsákkal felszerelkezve elindultam bóklászni a városban.

Képességei:  Telekinézis, a képességet aktiválva fehér fény veszi körbe, a képességével képes 100kg-os súlyig tárgyakat lebegtetni és mozgatni. Erőteret tud létrehozni mely a kisebb kaliberű fegyverek ellen képes védelmet nyújtani fél percig megfelelő koncentráció mellett, viszont ez annyira lefárasztja, hogy utána órákig képtelen ismét használatba venni a képességeit.
Ugyanakkor képességeit használva képes 50 km/h-s sebességgel repülni. Képes Telekinetikus csapásokat mérni ellenfeleire, ezzel hátralökve őket, ha pedig egyetlen pontba koncentrálja, akkor feszítő erőt létrehozva sebesülést is képes okozni

Szakértelmei: fejlett technológiai és műszaki ismeretek, művészi hajlam

Privát előtörténet véleményezést kérsz: Nem

Név: Kira Sign
Lakás/Létesítmény: New Jersey/Burlington/Hajnal Művészteremben
NJK: Tina Sign (X-diák, aki a húgom), Gabriella és Peter Smite (alkalmazottaim)
Foglalkozás: Polihisztor műhely tulajdonosa(üzletasszony) és szerelője; Szabadidejében művészkedik, az alkotások, pedig ki vannak állítva a lakásán, mint egy művészteremben.
Munkahely: Hajnal Művészterem (otthonában); Polihisztor műhely
Pénz: 4200$-1000$=3200$
Bevétel/hét: 2000$(műhely) +300$ (művészeti támogatás az államtól)
Eszközök: műszaki és művészi kellékek minden mennyiségben
Felszerelés/fegyverek: műszaki és művészi kellékek minden mennyiségben
Vállalat: Polihisztor Kft; Hajnal Művészterem
Szövetség: -
Törzshely, ahol megtalálható: A munkahelyein, vag megtalálhatod a Burlington Mallnál.
Ismertebb szövetséges: még nincs
Ismertebb ellenség: még nincs
egyéb: vettem egy motort 1000$-ért (remélem ennyi változtatás még belefér )

Össz kreditek: 4(alap)
Felhasznált kreditek: 1,5 (nagyobb műhely/bolt,művészteremmel és lakással az emeleten) + 1 (Gabriella és Peter Njk-k)= 2,5 kredit
Fennmaradó kreditek: 1,5 kredit.

Elfogadva Nem sokkára bejelentem a következő Outsiderst és ott tudsz jelentkezni!

Bővítés:
Kira élte az életét, titokban tartva mutáns képességeit, mikor egy szép estén egyszer csak elkábították és elrabolták. Mikor magához tért egy teljesen ismeretlen épületben találta magát egy tucat fegyveres, barátságosnak korántsem mondható ember társaságában. A lány egy székhez volt kötözve, és még hogy drámaibb legyen a hangulat, a legjobb barátját Petert is elrabolták és megkötözték. A lányt megkínozták, aki szökni próbált, még a csapszegeket is kivágta az összes helyszínen lévő fegyverből, hogy szökése sikeres legyen, de ő maga megszökni már nem tudott, nem volt akkora lelki ereje és szilárdsága hozzá, meg nem mellékesen visszarántották a földre. Ezek után a lány arcára egy m betűt égettek, ő pedig elájult a sokktól, nem bírta a sok lelki megpróbáltatást.
Mikor ismét magához tért, nyílt terepen volt, és szeme láttára lőtték szét barátja fejét egy sörétes puskával. A lány mérgében egy lökéshullámmal elsöpörte a sereget, bár tudta ezzel aláírhatta halálos ítéletét. Azonban egy csoda megmentette a lányt. Az ég beborult, villámok cikáztak, és a frissen elűzött szellemlovas én a lány segítségére sietett és átvette az irányítást a teste fölött. Így fordult a kocka és megtisztította az összes rasszista lelkét, volt akit a tettei a pokolig vittek.
Kira a történtek után valahol messzebb tért magához egy kis útszéli étteremben. Kira félve hazamenni az esténként a semmiből megjelent néhány dolcsival a zsebében járja az államot. Csak, hogy valaki üldözni kezdi. Ez a csata új kérdést vett fel Kirának... olyat, amire a válasz nem az lesz, amit bárki is várna...