Bronxi kikötőpart

Sok minden változott, mióta a lovas nyomára bukkantam, és ez a változás elindított valamerre. Azt gondolom, talán most már a jó irányba haladok, de ez nem jelenti azt, hogy hátradőlhetek. Ez a kard, amit mintha a lelkemből formáltam volna, egy olyan fegyver, amilyenhez hasonlót nem fogtam még. De ami igazán fontos, hogy végre úgy érzem, kezd kiteljesedni a természetfeletti alakom. Amikor visszaküldtek, azt mondták, figyelni fognak, merre evezek, és azt hiszem, ez afféle jutalom lehet, amiért a lovas nyomába szegődtem.
Szívesen találkoztam volna Sarahval, hogy megosszam vele a történeteket, ő az egyetlen, aki hasonló cipőben jár, mint én. Ex-démon, oké, de ki tudhatná jobban nálam, hogy az élet néha különös helyekre visz, a halál pedig még ennél is különösebbekre. Egyelőre viszont nem volt alkalmam találkozni vele, úgyhogy napi rutinomként járom az utcákat. Igen, az élet nem mindig csak harc, néha csak várunk arra, hogy megtaláljuk a helyet, ahol lennünk kell.
Azt hiszem, ma sikerült megtalálnom.
Amikor az emberek menekülni kezdenek a partok irányából, és ösztönösen utat török közöttük, és épp arra indulok. Látok egy alakot, aki a kordonnál áll, és nem tűnik rémültnek, mint bárki más. Mikor sikerül végre a kordonig eljutnom, lenézek a partra, hogy lássam, mi is okozta a felfordulást.
A látvány eléggé szokatlan, és bár valljuk be, van itt elég szokatlan dolog amúgy is, ez azért más, mint egy átlagos szerda reggel. A korlát alsó fokára állok, hogy kicsit magasabbra emelkedjek, és messzebbre ellássak. Vajon mennyi lehet ezekből a kőemberekből? Vajon honnan jönnek, és mit akarnak?
-Van vezetőtök? Értitek, amit beszélek? – Kiáltom feléjük, hogy túlharsogjam a távolodó emberek pánikolását. – Mit akartok ebben a városban?
Van egy olyan érzésem, hogy nem fogok választ kapni, de boldog lennék, ha csak kiderülne, hogy egy ősi faj tagjai, akik felvennék az emberekkel a kapcsolatot. Békésen. Na persze, mert a vízben élő lények általában békések, mint a pasas, aki megölt.

A lények nem válaszolnak, ez eddig oké, értem én, hogy nem értenek engem. A víz alatti kőszörnyek valószínűleg nem beszélik az angolt, de azért valamiféle kommunikációs gyakorlatot csak végezhetnének. A jó hír, hogy elég céltudatosak, és nem támadnak rá mindenkire, aki az útjukba kerül. Aki viszont keménykedni akar velük, hát annak lesznek gondjai. Szintén jó hír, hogy könnyen sebezhetőek, és lassúak, viszont nem úgy néz ki, mintha mostanában véget érne a menetoszlop. Úgy döntök, jobb kideríteni, hogy mi lehet a céljuk, mint rögtön szembeszállni velük. Ehhez viszont biztosítani kell, hogy más se kezdjen harcba velük.
-Mindenki menjen az útjukból! – Kiabálom, és előrébb futok abba az irányba, amerre a vánszorgó menetelés is tart. – Ne támadjatok rájuk, ne maradjatok a közelükben, csak menjetek! Mindenki hagyja el a környéket!
Hát civiloszlatásban nincs nagy tapasztalatom, de a hangos kiabálás általában segít gondolom. Közben azon jár az eszem, hogy ha mégis harcra kerül a sor, akkor mi a teendő. A vízből jöttek, kimászva megszilárdulnak, és porrá törnek egyszerű támadásoktól is. Úgy tűnik tehát, hogy kiszáradnak, és ettől sebezhetővé válnak. Ha elég időt töltenek a víztől távol, talán teljesen elporladnak maguktól is, vagy megszilárdulva szobrokká válnak. Na persze ez túl könnyű lenne. Ha viszont tényleg meg kell velük küzdeni, hiába könnyű elbánni velük, a számuk egyértelműen átbillenti az erőviszonyokat. A nemzeti gárda kéne ide, automata fegyverek, bármi efféle, és gondolom, jó néhány mobiltelefon épp őket hívja a menekülő tömegben. Én továbbra is igyekszem a menetoszlop előtt haladni, nem nehéz őket lekocogni. Figyelmeztetem az embereket, és figyelem, hogy van-e bármiféle változás a lények viselkedésében.

A civilek többsége egészen hatékonyan menekül el a területről, de egy-két alak nem elég gyors és felmorzsolódik a menetelő hadsereg tagjai közt. Ez nem néz ki túl jól, a szaga meg egyenesen borzasztó, és épp amikor úgy döntök, hogy ezt mégsem kéne azért hagyni, egy különös erő a levegőbe emel néhány lényt. Egy pillanatra megtorpanok, és próbálok rájönni a jelenség okára, aztán egy fickó pattogva csapódik a repülő kőemberekbe.
-Szöcske? – Kérdem egy kicsit meglepve, nem tudom, hogy a név a furcsább, a srác stílusa, vagy az, hogy polgártársaknak nevezett többek közt engem is. Végül felhagyok az elmélkedéssel, bal csuklómról lehúzom a kesztyűmet, kezemet ökölbe szorítom, és megidézem a lélekpengét, mely remélhetőleg látványos fényesség közepette testet ölt a markomban. Ha ez megtörténik, a kard segítségével török utat, és szabadítom ki a férfit (Knight) a kőlények szorításából. Ügyelek rá, hogy ne érjek hozzá a lényekhez, ha mégis szükséges, csak pillanatokra érek hozzájuk, hogy ellökjem, rúgjam őket magamtól, és olyan felületet használjak, amit véd a ruhám. Ha sikerül kihozni a megégett fickót, elhátrálok kicsit, hogy időt nyerhessek a lomha lényekkel szemben. Szükség lesz rá, hogy a fickó felocsúdhasson, és elmenekülhessen.
-Hé, Szöcske, a partnál még van valaki! – Kiáltok oda a hapsinak, és a villanyoszlopos fickó felé intek, ha nem látná elsőre, hogy mire is gondolok. Más civilt már nem láttam a környéken, remélem csak ez a kettő szerencsétlen volt, akik nem mozdultak elég hamar. Hogy aztán mit kezdek most a lényekkel az jó kérdés, de legalább Szöcske itt van… Ez jó hír?

Hála az égnek – és most szó szerint – a kardom nagyon hatékony fegyvernek bizonyul a kőszörnyek ellen, szinte ellenállás nélkül jutok keresztül rajtuk. A sérült fickót így sikerül kihoznom, láthatóan elég rossz állapotban van, de legalább nem ájult el. Miután kicsit messzebb kerültünk a szörnyektől, keresek valami padot, korlátot, vagy valamit, amire leültethetem.
-Jól vagy? Lábra tudsz állni? Fontos lenne, hogy elhúzz innen öreg, a metróállomás nincs messze. Tudsz egyedül járni?
A kérdésem feltevése közben ismét a szörnyek felé fordulok, és igyekszem levágni az összest, aki felénk tart. Időt kell még nyernem a fickónak, amíg jobban magához tér, különben nem fogok tudni mást tenni, mint őt hurcolászni. Szerencsére már hallok szirénákat, a part többi részénél rendőrök kezdik felvenni a harcot, de ide majd több kell náluk. Arra viszont jók lesznek, hogy ha ideérnek, átadjam nekik a sérült fazont.
Távolabb látom, hogy Szöcske továbbra is harcol, és a hapsi, akit korábban láttam, jól van. Annyira jól, hogy feltámadt benne a harci szellem, mintha egy fémrúddal próbálná meg kihívni a sorsot maga ellen. Még távolabb viszont azt is jól látom, hogy a part egészét ellepik a szörnyek, akármit is csinálunk, az maximum nagyon kis területen lesz hatékony, hárman nem győzhetünk le egy hadseregnyi szörnyet. Ki kell találnunk valamit, ami nem néhánnyal végez, hanem a megoldása az egész krízisnek. A lényeg a vízben élnek, kijöttek, kiszáradtak, törékennyé váltak. Lényegében porhanyósak, nem jelentenének nagy veszélyt, ha nem lennének forróak. Ha hagynánk őket továbbmenni, talán maguktól szétporladnának egy idő után, de ez túl sok civil áldozattal járhat. Úgy tűnik, hogy nem szabad, hogy víz érje őket, megszűnne ez a porhanyósságuk, és jóval nehezebb lenne őket megölni.
Miközben ezen gondolkodom, tovább hasítom a kardommal a tömeget, és időről időre hátranézek a fickóra, hogy válaszol-e, tud-e egyáltalán magáról, képes-e járni.

Szöcske a másik fickót is kihozza, és most már két tehetetlen alak ül mögöttünk a padon, akiket védenünk kéne. Ami engem illet, elég hatékony a fegyverem, szinte erőt sem kell kifejtenem, hogy átvágjak ezeken a lényeken, de így sem dolgozom elég hatékonyan ahhoz, hogy akár csak megállíthassam, nem hogy visszaszoríthassam az áramló hadsereget. Egyre jobban várom, hogy kiér valamiféle felmentő sereg, szuperhősök, katonaság, bármi.
-Bocs, de csak a bal kezemet tépték le, mielőtt meghaltam – válaszolom egy fanyar mosollyal Szöcskének, aki talán a kijelentésem nem zavar meg azért annyira, hogy félbehagyja a harcot. – Viszont így tényleg nem jutunk egyről a kettőre. A szárazságtól törékenyek, de még mindig tudnak mozogni, és nincs időnk megvárni, míg megkövülnek. Ki kell őket égetnünk teljesen!
Tervezni kezdek, először is körülnézek az utcán. A pánikolva menekülés egyik előnye, hogy általában még az autóikat is hátrahagyják az emberek, de különben is lehet itt pár parkoló autó. A tervem, hogy letépek egy darabot az ingemből, beletömöm egy kocsi üzemanyagtartályába, meggyújtom, aztán futunk. Ehhez viszont kell egy kis idő, és távolság.
-Vidd hátrébb a két fickót, én rájuk robbantok egy autót!
Ha esetleg nem tudnám kinyitni a tanksapkát, a kardomat hívom segítségül, hogy sikerüljön a terv, és mindezt próbálom gyorsan csinálni. Szerencsére lassan mozognak a lények, így ha tíz-tizenöt métert hátrébb futok, akkor van bőven időm, hogy elvégezzem a feladatomat, miközben szöcske a képességével is arrébb tudja vinni a civileket.
Ha minden sikerül, és begyullad a rongy, akkor futni kezdek én is. Egy ilyen helyen, ha egy autó kigyullad vagy felrobban, a többi, közel parkoló kocsi is veszélyben van, még az is lehet, hogy láncreakciót indítok be. Remélem mindenkinek van biztosítása.

Szöcske egész jól érti a dolgát, és a csapatmunka meghozza az eredményét. A civileket hátrébb hoztuk, az autó berobban, de a várva várt csoda elmarad. Sem tömeges autórobbanás, sem akkora tűz nem alakul ki, hogy a lények megijedjenek. Ehelyett szépen lassan felénk fordulnak, ami egyértelmű jele annak, hogy mostantól fenyegetésként tekintenek ránk, nem csak tereptárgyakként.
-Persze, hogy van tervem, reggel már úgy keltem ki az ágyból, hogy ma lávaemberek légióival fogok összecsapni – válaszolok Szöcske kérdésére, miközben ő már a két civilt veri agyon. Na jó, talán csak felpofozni próbálja őket, de ez mindegy, mert kétlem, hogy valóban a segítségünkre lehetnének.
Ekkor hallom meg a füttyentést a part felől, ami nem kifejezetten jellemző ezekre a lényekre. Nem látom, hogy ki van ott, mert egyrészt van köztünk egy rakás lávaember, másrészt épp most bontottak le a srácok egy házat, aminek a romjai elég nagy port kavartak.
-Figyelj, ahogy én látom, itt két lehetőség van: vagy elhúzunk, és reméljük, hogy valaki más megoldja a helyzetet helyettünk; vagy addig irtjuk őket, amíg rá nem jövünk a megoldásra. Nekem a második tűnik szimpatikusabbnak – vetem oda Szöcskének.
-Lefoglalom őket, addig derítsd ki, hogy ki van a partoknál, mintha fütyült volna valaki – vázolom a tervet, aztán a kardot megforgatva elkezdem lecsapdosni a lények fejét.
Amolyan félig angyali létemnek köszönhetően megvan az a jó tulajdonságom, hogy nem fáradok el, még csak meg sem szomjazhatok, így jó ideig tudom majd aprítani a srácokat, mielőtt ténylegesen veszélybe kerülnék. Csak arra kell figyelnem, hogy ne vegyenek körül, amíg ez megvan, addig a gyorsaságom és a fegyverem jóval föléjük helyek.
-De azért siethetsz ám! – Teszem még hozzá, miközben belevetem magam a mókába.

A helyzet továbbra sem rózsás, de Szöcske távozásával is ketten maradtunk, mert az egyik civil idő közben összeszedte bátorságát és vascsövét a lávaemberek aprításához. Még humorizálni is próbál, ami nem rossz, egy ilyen helyzetben. A kardom továbbra is nagyon hatékony, de egy ekkora sereggel szemben nem tudok mit tenni, minthogy folyamatosan hátrálva védekezem. Még jó, hogy lassúak és passzívak, máskülönben semmi esélyem nem lenne.
A szituáció kilátástalanságának ellenére nem adom fel a harcot, minden egyes lépésnyi földért komoly küzdelemnek teszem ki őket, hátha előbb vagy utóbb megtalálja valaki a megoldást, és haszna is lesz annak, hogy feltartottam őket. Hátrálás közben időről időre magam mögé tekintek, mert Szöcske távozása után már nincs senki, aki könnyedén arrébb dobhatná a másik civilt.
-Tartsd őket, amíg megvédem a fickót! – Szólok oda a vascsöves hapsinak, miközben elindulok segíteni. Olyan gyorsan próbálok mozogni, ahogy csak bírok, hogy idő közben ne nyerjenek túl nagy teret a lávaemberek. Lerohanom a támadót, és a kardommal a többihez hasonlóan végzek vele.
-Hé, ha valamikor, hát most elég időszerű lenne, hogy összeszedd magad! – Kiáltok rá a civilre, és arcon paskolom, hátha ettől kicsit felriad. Ennél több időm viszont nincs rá, mert a lávaemberek megállíthatatlanul hömpölyögnek tovább. Már lépek is vissza eléjük, hogy elkezdjem lelassítani őket, ha visszaszorítani nem is tudom.

A megérkező segítség Szöcskeháton érkezik. Már szinte teljesen körülvettek engem és a két civilt a lávaemberek, mikor végre valami tömegpusztító erőt tapasztalhatnak meg a szörnyetegek. Kifejezetten érdekes fintora a sorsnak, hogy az a fickó van itt, akit egyszer megpróbáltam megölni. Ha nem éli túl az esetet, talán most én sem élném túl ezt… Persze sok minden változott azóta, meghaltam, feltámadtam, félig angyal lettem, aztán Szellemlovas, és most talán végre tényleg a menny küldöttjének tekinthetem magam. Ennek érdekében fenn kell tartanom az imidzsemet, és amit azt illeti, elég kifizetődő dolog jónak lenni. Egy dolog az erkölcsi emelkedettség, de az, hogy látom, valóban az oldalamon állnak, és fegyvert adnak a kezembe, amivel megvédhetem magamat és másokat, ez már kifejezetten szimpatikus megoldás. Sokkal jobb, mint a Szellemlovas biznisz, ahol a démonok átveszik felettem az irányítást…
-Kész szerencse, hogy erre jártak – jegyzem meg elmosolyodva, miközben a kezemben lévő fényből álló kardot eltűntetem.
Sajnos viszont nem sok időm van arra, hogy elcsevegjek a fickóval a múltról és jelenről, mert mire nagyjából kifújhatná magát a két megtépázott civil, már jön a második hullám. Először azt várom, hogy a kiemelkedő, repülő szörnyet további sereg követi, de úgy tűnik, ez egyedül van. Néhány másodperc múlva már azt is megértem, miért. Ahogy magába olvasztja halott társait, egyre nagyobb és nagyobb lesz. Nem sokat kell gondolkodnom, hogy megfogadjam-e a fickó tanácsát.
Az Angyalok elbánnak ezzel a szörnnyel, nem említem meg a kifejezés érdekes vetületét magamra nézve. Inkább a civilekkel foglalkozom, az egyikük már próbál is feltápászkodni. Mellé állok, és segítek neki, hogy talpra tudjon állni, ha kell, akár támaszt is nyújtok. Ha meg tud állni a lábán, akkor ezután a másik fickót próbálom összeszedni.
-Biztonságba viszem a civileket, Szöcske, fedezhetnél minket – szólok oda a srácnak.