Anton Szobája

Megközelítőleg a szavak felének jelentésével nincs tisztában, de azokból, amikkel viszont igen, illetve a hanghordozásból azért bőven sikerül összeraknia a képet. Összevonja a szemöldökét.
- A tied melyik volt? - Meglehetősen indiszkrét kérdés, de őszintén szólva, mivel Felix ezeket a választási lehetőségeket adta, már bármit is gondol, alapvetően determinálja a negatív összképet. Nem egészen tartja ezt különösebben menőnek, sőt. Inkább nem szeretne nagybácsit, ha már így választani lehet.
- A nagybácsikról mindig a gazdag, amerikai fajta jutott eszembe, amelyik feldobja a talpát és ráörökít az emberre egy rakás pénzt. - Ha már sztereotípiák, ez egy elég alapvető fajta.
Végtére is, mindegy, hogy a neo minek tud örülni, ha örülni tud. Hogy mások kárára teszi azt, nem számít, amíg benne komolyabb károkat nem okoz érte. Ha szeretné, ha nem, önzőségben egyértelműen az apja fia.
- Nem tudom? - Honnan is tudhatná, nem érdekli másé. Ez messze nem olyan, mint a fegyver- és építőipar. Nem épülnek egymásra az elemek, senkivel nem kell hozzá kompatibilisnek lennie. A művészet önkifejeződés, bár nem gondolt bele még elég mélyen ahhoz, hogy ezt ki is fejthesse.
- "Libsi"? - Fogalma sincs, ez mégis milyen szóborzadvány, bár a másik hozzáállásából kitalálja, hogy ismét nem valami kellemes dolog lehet. Némán, figyelemmel hallgatja az okfejtést, bár az érzelmek most sem érik el a fekete szemeket, s a másikét is nyitott űrként nyeli magába.
- Sajnálom. - A bosszantó nem az, hogy kimondja, hanem hogy tényleg sajnálja, hogy a másik így érzi magát. Leginkább azért, mert nagyon is összecseng azzal, amiért őt magát száműzték ide, bár nyilvánvaló módon Felix ettől is elvágná magát. Nem említi meg, ahogy tudja azt is, hogy a kölyöknek valószínűleg nincs szüksége a sajnálatára. Attól még van.
Elmereng, egy pillanat erejéig a semmibe néz, bár a keze tőle függetlenül mozog tovább a papíron. Hogy nem lehet maszatolni egy töltőtollal, ha még csak oda sem néz?! Botrány.
- Átlagos vagyok? - Szinte szórakozott kérdés. Milyen nevetséges. Itt átlagos, odahaza torzszülött. Nem tudja, melyik a rosszabb. Neki nincsenek céljai. Társai. Nos. Egyik sem tűnik túl jónak.
Nem válaszol, bár tudatában van a helyeslésnek. Nem kérdezi meg, milyen érzés. Az nem determinálja, hogy neki milyen lenne, bár ebben a világban előbb, vagy utóbb valószínűleg meg fogja tudni.
Milyen átkozottul akaratos... ha abbahagyja a tapizást, rögtön elengedi a fiú kezét. Túl sok fizikai kontaktus lesz ez már egy napra.
- Mert érzem, ne piszkáld. - Nem, nem fog arcba mászni a saját képmása, bár elég vicces lenne. Új kiterjedést kapna hirtelen saját képessége. Átlagos. Hát persze.
Kikotorássza a vonalzót a táskájából, mielőtt visszalépne az ágyhoz. Leguggol mellé, meghajtja az éle mentén a papírt, aztán az így elérhető precizitás határán kitépi a képet. Meri remélni, hogy egy szinttel lejjebb már nem lesznek problémái a neo tapimániájával.
- Tessék. - A kezébe nyomja a papírt, de nem ül le. Bőven elértek a távozás mezejére, nem örülne neki, ha merő véletlenségből kicsapnák a takarodóidő megsértéséért. Elég nevetséges indok lenne.
- Ne felejtsd el a hétvégét. - A szaván fogja fogni. Nyilván. Ha már megígérnek neki valamit, akkor behajtja az adósságot.

- Mindegyik, a léhűtőt leszámítva - tűnődik el egy pillanatra. És annyira lusta sem volt, bár azért szívesen kiszolgáltatta magát, de ez a hatalom mellékterméke, nem feltétlenül a lustaság definíciója.
- Jah, hát jah. Azt mondják, hogy a sztereotípiák nem véletenül alakultak ki, de őszintén szólva szerintem az ilyen nagybácsi egy európai álom - biztos valami történelmi okai vannak, és igazából az amerikaba származó, magukat megszedő, de a vagyonukat hazaküldő fószerekről van itt szó, akik sose voltak ízig-vérig amerkaiak.
Megingatja a fejét. Nem tudja. Méghogy nem tudja. A művészek mind őrültek, és egyáltalán, a hajuk szála sem egészen normális.
- Liberális. A valóságtól elszakadó, mindenki egyenlő, mindenki értékes, blablablablabla elveket valló idióták gyülekezete. Aztán vannak az ilyen hobbilibsik, mint te, akik nem tagjai a szektának, csak úgy beszélnek bele a levegőbe ilyen dolgokról - fejti ki lapaosan a kérdéses kis szót a fekete szemeknek, csak hogy tudja, merre is az annyi, és mire számíthat a jövőben, ha ilyeneket beszél.
- Nem kell - biggyeszt le a száját a sajnálatra, mintha Anton valami butaságot mondott volna. Elutasítja az együttérzést, nem azért, mert nem volna rá szüksége. Igazából mindenkinek van, a baj azzal van, hogyha mások elkezdik sajnálni, akkor ő is elkezdi magát. Számítani fog a sajnálatra, igényli majd azt, akkor pedig halott, mielőtt ténylegesen megölnék. Kipróbálta ezt is a köd után az örökbefogadó családnál. Jóság nem amrad megtorolatlanul ezen a földön.
- Aham, átlagos mutáns - bólint rá talán szívtelenül, de szerinte ezzel nincs semmi baj, sőt. Talán átlagosnak lenni még jobb is. Akik számonkérnek rajta dolgokat azok legyőzhető emberek. A neon a neotársak kérnek számon, és ők azért... kettőjük motivációja között az a lényeges különbség, hogy Felix önként van itt, a fiú pedig azért, mert sehol máshol nem érdemes lennie. Ideális X-men alapanyag, aki itt marad a végtelenségig.
Szívesen megmorogná, de a móresre tanítás ideje nem itt van. Egyelőre visszaadja a könyvecskét.
- Mit érzel pontosan? - kapja fel a fejét, egészen újszerű kíváncsisággal gusztálja a másikat. Milyen érzés lehet azt érezni, hogy simogatja a rajzot? És ha szurkálja? Vicces, hogy nem arra hat, akit ábrázol, a mosolya egészen sajátságos lesz.
- Kösz - óvatosan vesz el a lapot, már ő se ül le, csak meglöbböli a kólásdobozt, hátha maradt valami az alján, nem pazarol. - Nem fogom, intézek pár telefont, aztán meglátom.

- Ez elég keményen hangzik. - Vonja le végül a következtetést, kifejezetten nem szeretne nagybácsit kapni. Főleg nem egy pedofil nagybácsit. Merengve figyeli a másikat, akaratlanul is helytelen vágányra terelődnek a gondolatai. Megköszörüli a torkát.
- Lehet. Sokan élnek rossz körülmények között, nyilván szeretnék, ha ilyen csoda történne velük. - Mert ugye, miért is hagyományozna bárki istentelen mértékű vagyont valakire, akivel sosem találkozott? Ilyen is csak a könyvek lapjain, vagy filmvásznon létezik. Apropó, tudna pénzt rajzolni magának. Talán csak 10 percig működik, de annyi idő valószínűleg bőven elég, hogy bevásároljon, ha kell. Maximum a kassza ellenőrzésekor veszik majd észre, hogy valami nincs rendben.
Felvonja egyik világos kis szemöldökét a magyarázatra, aztán mosolyra rándul a szája. Egyértelműen nem sikerült azt az eredményt elérni, mint amire adott szituációban szükség lett volna.
- Elég távol áll tőlem a mindenki egyenlő nézőpont. De igazad van, nem értek hozzá. - Ezt hajlandó beismerni, mert így van. Ettől függetlenül is megtartja az állítást. A szemében a neo nem selejt, de felfogta a koncepciót.
- Tudom. - Kell, vagy nem kell, az érzések nem így működnek. Megteheti, hogy nem mutatja, vagy teszi szóvá, de a végeredményen aligha változtat. Maximum Felix számára és hát végül is ez a lényeg. Ereszti a témát.
Halkan hümmög.
- Otthon úgy viselkedtek, mintha fertőző betegség lenne. - Csak a miheztartás végett. A fekete szemeken nem szivárog át, ő maga hogy érzi magát emiatt. Fájdalmasan egykedvűnek tudja mutatni magát, ha úgy hozza a szükség. Hozzászokott már, hogy ha érzelmi gyengeséget mutat, annak szíj a vége.
- Nem tudom meghatározni. - Zavart kifejezés az arcán. Fogalma sincs, hogyan írja le mégis, ő maga sem tudja igazán. Soha nem tapogatták a rajzait korábban. Ráadásul amikor az utolsókat elégették képességeinek megnyilatkozása után, épp ájult volt az ütlegtől, nem érzett akkorra már semmit. A neo mosolya valahogy nyugtalanságot csempész a gyomrába. Végül is, bevallotta, hogy ölt már embert és nem is igazán látszott rajta megbánás emiatt. Illene mondjuk... félnie?
Biccent a köszönetre. Igazán nincs mit - mondhatná, de van egy olyan sejtése, hogy rövid úton megbánja még ezen nagyvonalúságát.
- Köszi. - Zsebre dugja a kezeit, megtámaszkodik az ajtó felőli falnál. Végig fogja nézni, ahogy a másik távozik, mielőtt visszakuckulna a maga dolgára. Van egy méterszer-méternyi falfelülete, mi újra kell építeni...

Megvonja a vállát olyan módon, ahogyan Antona következtetést vonta le, egyszerűen és természetesen. Kemény, ha az embernek van egy elszállt nagybácsija. Kemény, ha rosszul nevelik. Kemény, ha gyűlölik azért, ami, mint a kis oroszt. Kemény, ha nincs senkije valakinek, olyanokat is ismert. Kemény lehet Afrikában, éhségben és nyomorban megszületni. Az élet ezerféle variációban tudja produkálni a szart, ha szerencsétlen kölykök éetének a megnyomorításáról van szó.
- Jah, de a kitaláció attól még kitaláció marad - erre a gondolatra akár ihatnának is, hogyha volna valami keményebb is kéznél a kólánál, de hát nincs, és ez igen szomorú. Na majd a saját fészkében iszik rá, olyan kiadósan. És közben a rajzot fogja simogatni. És a nagybátyjára gondol. Mégis mi van vele? Egy kis DMC, némi emberi kedvesség, kölyökverés és jó szó, falatnyi dicséret máris olvadt vattacukorrá teszi. Távol kéne tartania magától ettől a kormosméz szeműtől, vagy elég alaposan megvernie ahhoz, hogy ne legyen már érdekes a számára, de ez jelenleg sajnos aligha opció, és ha mégis... nem siet kipróbálni.
- Lehet, de pont úgy beszéltél - a selejt az selejt, de még egyszer nem mondja ki, büszkeség is van a világon, méghozzá nem is kevés, ha már róla van szó. Átható pillantását a fiún tartja, de nem lovagol a sajnálat kérdésén, visszavonatni amúgy sem lehet a rossz szavakat, nem múlnak el, éss nem is szűnne meg gyanakodni miattuk.
- Megesik. Itt is voltak ilyen hullámok. Meg aztán... sokan vannak így még manapság is. A háborúban megmutatkozott a mutánsok erőfölénye, sokaknak azért ez nem jött be - de ez az embernépek gyengesége, még ha nem is mondja ki. Az ő hibájuk, ha gyűlölik a náluk erősebbek, és a félelmük a szokott gyűlölködő erőszakban nyilvánul meg. Annyira megszokta ezt, hogy egyszerűen csak felesleges volna felháborodnia is.
- Ahha. Az szar. Tanulj angolul - fintorog, egyértelműen a nyelvi hiányosságoknak rójja fel azt, hogy a fiú nem tudja meghatározni, hogy mit érez. Majd ad neki rá lehetőséget, hogy úgy jobban átérezze és megfogalmazza, ah, micsoda játék, és önként adta a kezébe! Őszintén szólva kurvára elégedett magával, ideje lelépni a zsákmánnyal.
- Akkor jó éjt -kizárja az ajtót ugyanolyan ügyesen, ahogy bezárta, int, aztán elhúz a folyosón, ami már elcsendesedett, bár a szobákból még kihallatszik, hogy a lakók talán irányt vettek az ágyuk felé, még közel sem értek oda.
Az ő vacka csendes. Mindig. Túlságosan is, de hát, csóró és nincs mit csinálnia, mint fürdenie, feküdnie és egy papírlapot simogatni, amin olyan rajzot lát, ami szinte életre kel. Túl erős a késztetés.

Nagyon sok kemény dolog van ebben a világban és mégsem fogja elérni az ingerküszöbét. Nem kell még az állam határain túlra sem mennie ahhoz, hogy szenvedést és nehéz életkörülményeket találjon. Miért érdekelné, mi történik Afrikában? Nincs ekkora kapacitása és nem az a jóságos szamaritánus, aki akar energiát feccölni olyan lényekbe, akikkel sosem találkozik többé. A figyelme specifikus, a törődése ritka, az érdeklődése nehezen elérhető, bár a szobájában rombolni pusztán jobb dolga nem lévén nem vágyó létformának fájdalmasan könnyen megy. Majd lerajzolja párszor és elfelejti. Úgy egyszerűbb.
Ennyiben maradnak, nincs miért ellenkezzen és még kólája sincs, hogy emelje a tények egészségére.
Megvonja a vállát. Csupán a saját véleményét és következtetéseit közölte, mert helye és ideje volt. Persze attól még nem várható el a világtól, vagy akár a neotól, hogy be is fogadja azt. Nem szívja vissza saját szavait. Ha valamiben, hát abban egyetértenek, hogy felesleges lenne, a gondolatain pedig mit sem változtat.
- A legtöbb ember fél attól, amit nem ért. - Alapvető humanoid magatartás. Rosszabb esetben meg is próbálja elpusztítani azt, netán valamely más módon negálni a gonoszt. "Meggyógyítani". Családjának orosz ágán sosem voltak mutánsok, s nem egészen biztos benne, hogy pusztán az irigységből fakad a gyűlölet, vagy zsigeri a megvetés. Nos... immár aligha számít, nem igaz?
- Igyekszem. - Igazából tényleg tanul, bár jelen esetben szó sincs a nyelvi hátrányokról. Szórakozott kifejezés az arcán, nem javítja ki erről a másikat, igazán felesleges lenne. Nem tudja meghatározni az érzést, mert különösebben nincs mihez kötnie, avagy csak nem tudatosult még a helyzet idegensége miatt. Hosszú pillantást vet a távolodó papírlapra, a fejében villog a "HÜLYE VAGY" "VEDD VISSZA" "ROSSZ ÖTLET" triumvirátusi neonfény. Gondolatban megrántja a vállát. A neo elviszi, ráun, elfelejti. Ezek a dolgok így működnek. Nem? NEM?
Hát persze, hogy nem.
- Jó éjt. - Végignézi a másik technikázását az ajtóval. Mint a témában avatatlan személy, kellő elismeréssel is figyeli a jelenetet. Vajon megtanítaná neki, ha megkérné rá? Van értelme, ha képes egyszerűen csak kiradírozni a zárat, vagy az ajtó egy részét? Igen. Természetesen van, a tudás soha nem hasztalan és sosem tudhatja, mikor kell élnie vele. Int a srácnak, a biztonság kedvéért bezárja utána az ajtót. Nyilván felesleges, de a felesleges dolgok néha biztonságot kölcsönöznek. Mint a pazarlón elhasznált, most sárgásfehér négyzet a falon. Sóhajtva kezd neki az újrarajzolásnak.