Bandon, Oregon

A dolgok nagyon gyorsan és nagyon furcsa irányba indultak el. Először is, mint ahogy az iratokból kiderült, a lányt és társait három nappal ezelőtt hozták be. Már emiatt is fura volt, hogy egyedül van benn, de hát már magában az is fura volt, hogy csak egyedül van itt. Aztán azok után amit mondott az egész a feje tetejére állt. A belső sikítást elég nagy lelki erővel tudtam csak elnyomni. Hihetetlen, hogy ez az elképesztő mennyiségű por, mind ember volt valaha, és elképzelhetetlen, hogy mi is tette mindezt.
- Szerintem jobb lesz ha felhívom... - mondom még mindig kicsit sokkolva, miközben a telefonkönyvben igyekszem megkeresni a számát. Tulajdonképp nem is nagyon emlékszem, hogy egyáltalán cseréltünk-e számot vagy sem. Nagyon remélem, hogy igen, legfőképp ilyen esetekre és nem arra, hogy idegesítő tinilányként zaklassam olyankor amikor más épelméjű ember nem tenné. Ha más nem, elkérem az igazgatóhelyettestől a számát, vagy a telefonját. neki biztosan meg kell legyen.
Amennyiben sikerül megtalálnom a számát gondolkodás nélkül tárcsázni kezdek és ha felveszi akkor amilyen tömören és célratörően lehet közlöm vele a helyzetet. Hogy megtaláltunk egy túlélőt, hogy mindenki más szó szerint porrá lett, és hogy jöjjenek ide, meg azt, hogy ügyeljenek magukra, hisz bármi is tette mindezt az még szabadon lehet. Amennyiben nem sikerül mindez, az gáz és csak reménykedni tudok abban, hogy már végeztek a motelben és errefele tartanak.
- Uram, nem kellene a SHIELD-et vagy valakit értesíteni még a fejleményekről? - fordultam végül Atkinsonhoz. Azt láttam, hogy a velünk jött leányzó sokkolódott, de sajnos nem igazán tudok neki semmi megnyugtatót mondani. A pánik engem is kerülget, de igyekszem küzdeni ellene. Remélhetőleg a srác is nem fog kikapcsolni, mert így is eléggé veszélyben érzem magunkat, hát még ha ők ketten használhatatlanná válnak.

Sikerült elérni Godlaw-ot. Szuper. Ide tartanak a másik lánnyal. Még szuperebb. Most már sokkal nagyobb biztonságban érzem magam. Úgyhogy hüvelykujjam felmutatásával jelzem az igazgatóhelyettesnek, hogy minden oké és ide tart a másik csapat. Legalább van valami jó hír is a mai nap. A túlélőnk csak bólintással kommunikált. Nem is csodálkozom nagyon, hisz nem lehetett könnyű az egészet átvészelni. A sokkos iskolatársunkat pedig a másik eléggé helyrepofozta. Mármint nem szó szerint, de legalább nem labilis állapotban van, hanem olyanban amire most szükségünk van. Majd a végén lesz ideje kiadni az egészet, én is arra tartogatom.
Végül megérkezik a csapat másik fele is, és nem egy porral zsúfolt helyen vagyunk, legalábbis az utcán nem igen lehet eldönteni, hogy amit látunk az emberi por, vagy nem emberi por. Hihetetlen, hogy az ilyen apróságok mennyire megnyugtatóak lehetnek. Már épp kinyitnám a nagy számat, amikor is egy angyal szál le közénk. Még egy túlélő. vagy pedig mi is meghaltunk. Vagy csak mi haltunk meg. Kinézetre mondjuk nagyjából így képzelem el az angyalokat, nem pedig kigyúrt szőke hercegeknek, habár egy olyannak biztos nem mondanék most nemet. Végül kiderül, hogy ő is mutáns és csak egy diszpécser. Pedig kérhettem volna tőle valami király dolgot, ha valóban angyal lett volna.
- Mi az, hogy csak mutánsok maradtak életben és tudnak bejönni? - itt most konkrétan Dany társaira gondoltam akik szintén meghaltak, de nem igazán akartam nyíltan fogalmazni. Így is elég, hogy a felnőttek előtt nyitottam ki a nagy számat, és ha már megtörtént akkor egyelőre becsukni se fogom túlságosan hamar. - És mi az a valami? Egyáltalán mitől tartsunk? Milyen másik négy mutáns? Miért hagyta magukra azt a négyet? Biztonságban vannak? - a kérdések csak úgy ömlöttek belőlem. Ezért ha hazaérünk biztos büntit fogok kapni, vagy legalábbis egy fejmosást a közeljövőben biztosan. Ebben az esetben viszont majd emlékeztetem a felnőtteket, hogy túlságosan poros volt a hangulat ahhoz, hogy csendben maradjak a saját gondolataimmal. Azt biztosan nem akarnák, nem jó egy letört Alethea-val együtt dolgozni az biztos.

Egy életre szóló élmény volt számomra, hogy átérezhettem a halak kegyetlen sorsát. A szárnyas fazon "támadására" csak annyit tudtam csinálni, hogy kinyitottam a szám, majd mivel semmi hang nem jött ki rajta becsuktam. Ezt pedig egymás után többször. Egyrészt oké, hogy sok kérdés volt, meg eléggé lényegre törőek, de még csak egy sértő vagy bántó hangnemet sem ütöttem meg, de most legszívesebben megtenném ezt a pasassal. Rettentő módon dühít amikor a felnőttek úgy bánnak velem, mintha egy pisis kislány lennék akinek se élettapasztalata sem pedig véleménye nincs. Elhiszem, hogy jogi szempontból nem vagyok még felnőtt, de 16 vagyok az ég szerelmére, és nagyon gyűlölöm amikor így bánnak velem. Arról nem is beszélve, hogy igazán megnézném azt a beszélgetést közte és a szüleim között. Biztos vagyok benne, hogy mind a kettő lehúzna róla egy-egy réteg bőrt, az szinte százas. Végül Godlaw lezárja a dolgot, még mielőtt elég erőt tudnék a hangképzéshez gyűjteni és a pasas elmegy autót keresni.
- Én azt megértem, de attól nem úgy kéne bánjon velem, mintha sértegettem volna az egyik felmenőjét. - sziszegve préselem ki a szavakat a fogaim között, Godlaw szavaira válaszolva. Rendesen annyira feldühített ez a dolog, hogy fáj beszélni is, legszívesebben megrugdosnék valamit, vagy valakit. Persze ezt nem lehet, egyrészt a felnőttek, másrészt pedig a küldetésünk miatt. De legalább a düh miatt már nem érzem a korábbi pánikot.
Az autóba Godlaw mellé vágódok be, hogy ha esetleg valami megfontolatlanságot akarnék elkövetni, jobb belátásom ellenére, akkor legyen valaki aki lefog, vagy egyszerűen leüt. Kivételesen nem fogok megharagudni ezért. Végül az egész autóutat leginkább duzzogással töltöm, lévén nincs az az isten, hogy én még egyszer megszólaljak a szárnyas ürge jelenlétében. Ha valamit akar tőlem, akkor majd kérvényt kell bemutasson, ebből nem engedek, most semmiképp sem.
A megérkezést követően hamar elkönyveltem, hogy elég fura helyet választottak menedékül. Megértem, hogy enni-innivaló van itt, de nem tűnik túl biztonságos helynek. Habár azt se nagyon értem, hogy miért nem mentek át egy szomszéd városba vagy valami. Még csak karantén alatt sincs a hely. Feltehetőleg nem jutott eszükbe, vagy a fene tudja.
A hármasikrek láttán nem repdesek túlzottan az örömtől. Sohasem voltam oda az egypetéjű ikrekért, nekem bőven elég az a néhány dolog amivel Abe-bel hasonlítunk egymásra, még egy vagy két Alethea már nekem is sok lenne, nem hogy a világ számára.
- Gondolom most imába foglaltad, hogy nincs még egy Alethea rajtam kívül, vagy kettő. - szólok oda halkan Godlawnak, és ha eddig ez a dolog nem fordult meg a fejében, akkor biztosra veszem, hogy most elképzelte a dolgot. Biztos vagyok benne, hogy belőlem három elég nagy fejfájást okozna az X-eknek, a szüleimről nem is beszélve, de valamit kell hagyni az alternatív realitásoknak is, éppen elég az, hogy én itt vagyok egyedül és a mai nap már egy ember roppant gyenge idegeire sikerült mennem, és ő az enyémekre. Remélem, hogy azért sikerül lenyugodnom, mert ilyen formában nem tudom, hogy mennyire tudnám a képességeimet bárki hasznára fordítani, ha baj van. Nem lenne jó dolog megsütni a kezemet azért, mert az érzelmeim miatt nem tudom kitisztítani a fejem.
A telepata pasassal viszont semmi gondom nincs. Jó fejnek és normálisnak tűnik, arról nem is beszélve, hogy elég nagy bátorságról tesz tanúbizonyságot azzal, hogy bevállalja, hogy elvisz minket az elméleti kiindulópontra. Arról nem is beszélve, hogy feltehetőleg nem lesz olyan bunkó, mint a másik pasas. Akkor meg gond lesz, hogy telepata, mert lehet, hogy akarva akaratlanul negatív gondolatokat sugárzok majd felé, amolyan Alethea módon.