Riku Blackclaw - Chu Raioni

Név: Riku Blackclaw
Eredeti név: Chu Raioni
Születés: ME 10
Nem: Nőstény
Faj: farghul
Kor: 13 év

Apa: Sora Blackclaw
Anya: Aahin Raioni

Jellem: Fajához képest nyugodtabb, de azért meg van benne a vadság és a lobbanékonyság is.

Foglalkozás:

Beszélt nyelvek:
- Farghul
- Közös

Szakértelmek:
- pusztakezes és fegyveres közelharc
- gyógynövény ismeret
- kenőcs, főzet készítés

Képesség:
- Fajából adódóan nagyobb fizikai erővel és gyorsasággal bír.
- Fizikai ereje 500kg
- Erőérzékeny/hasznánáló

- 0 pont: Meditálás
- 0 pont: Erőérzékelés
- 0 pont: Rövid idejű emlékezet növelés
- 1 pont: Telekinézis
- 1 pont: Receptív – Protectív telepátia
- 1 pont: Szabadulás
- 2 pont: Érzékszerv élesítés
- 1 pont:Fénykard vívás
 - alap szint: VI. Forma: Niman
 - alap szint: IV. Forma: Ataru

Kinézet
Magasság: 150 cm
Súly: 40kg



Hátán egy csak a családfájára jellemző genetikailag belekódolt mintázat pihen, akár csak anyjának, őseinek, és azoknak akik a géneket hordozzák, így ha lesz utódja, akkor ő is ugyan úgy megörökli. (kép csak a tetoválás és elhelyezkedése miatt)


Cella - 4 Hónappal korábban.

Talán a legrosszabb napom volt életemben, mikor a semmiből érkezett egy üzenet anyámtól, hogy hova menjek, mit tegyek. Nem akartam megtenni, nem akartam válaszolni, de hála P1O-nak kénytelen voltam. Sajnos a programjában van, hogy anyámnak is lojális legyen. Ennek hála az állomásra mentem, ahova kellett mennem, és tettem, amire aztán utasítottak. Hogy miért? Mert választás elé állítottak. Vagy elviszem a két sérültet, vagy már csak a szülő bolygómon térek magamhoz, a templom alatti szobában, ahonnét csak akkor van kiút, ha már olyan vagyok, ami képes is erre.
Azt az utat választottam, ami számomra jobbnak tűnt, ami időt adott, hogy utána köddé válhassak, azaz a páros elvitele, majd ígéret arra, hogy hazatérek. Na ez az amit nem akartam betartani, és végül nem is kellett, bár nem ilyen módon terveztem, hogy az egyik kimentett, akinek elláttam a sebeit áll az edző termemben fegyvert rám fogva, majd mielőtt egyet nyikkanhattam volna, lelőtt.
Szerencsére csak kábítóval, de akkor is már olyan helyen voltam ahol nem szerettem volna: egy börtönben. Már megvoltak a vizsgálatok, de megrekedtek ott, hogy csak hamis papírok miatt és némi csempészéssel tudtak vádolni, de az is eléggé inogott. Szerencsémre azt nem tudták, hogy ki is vagyok ténylegesen, meg mi is, így ez hagyott némi mozgásteret arra, hogy ne is derüljön ki. Reméltem, hogy van esélyem arra, hogy mivel fiatal vagyok, így hamar kijutok innen, csak kérdés, hogy hova. Annyi biztos, hogy hamar megszűnt az erővel a kapcsolatom. Tudták, hogy erőérzékeny vagyok, ahogy azt is jó eséllyel, hogy használó is, de azt nem tudták milyen szinten is állok, vagy mekkora veszélyt is jelenthet a tudásom rájuk nézve, így nem is kockáztattak… megértem… én se tenném, ha újra oda jutok.

Ahol minden elkezdődött…  - 0-3

Mindenki elindul valahonnét, csak az a kérdés, hogy honnan és utána merre is tart, hiszen talán ez az ami a fontos, mert azt nem választhatjuk ki, hogy honnét is indulunk, de azt már igen, hogy utána milyen úton is fogunk tovább haladni.
Egy kis bolygón születtem, egy olyanon, amiről sokan nem is hallottak és eléggé jelentéktelennek is tűnhet a nagytöbbségnek. Azonban ez nem minden, hiszen eme bolygó uralkodói családjának gyermeke voltam. Igen, ez már lehet jobban érdekelne sokakat, hiszen akkor a trón örököse vagyok, és milyen jó is nekem.
Hát nem annyira, mint azt mások képzelnék, ugyanis, mindenhol megvannak a sötét titkok, és ami nálunk van, az még jobban az. De ne ugorjunk ennyire előre. Nézzük meg jobban egy kicsit, hogy a dolgokat. Édesanyám a jelenlegi uralkodó, Aahin Raioni, és apám, Sora Blackclaw, aki egy egyszerű kereskedő volt. Igaz, jó módú család tagja, de akkor se olyan, aki arról álmodhatna, hogy az uralkodói házzal bármilyen kapcsolata is lehetne, nem hogy gyermek, főleg az uralkodótól. Mégis megtörtént generációk óta először és lehet utoljára. Szóval egy szerelem gyermekeként születtem meg, és nem úgy, mint őseim, akik generációról generációra egyre erősebbek voltak, mert olyan géneket örököltek, ami ezt elősegítették, azonban ettől függetlenül boldogan indult az életem. Bár melyik gyermek élete nem az, akit szeretnek a szülei, és nem látja a szeretettől a valóságot, csak elhiszi azt amit mutatnak neki. Így cseperedtem boldogságban, jó létben a kis álomvilágban, hogy minden szép és jó körülöttem.

Cella - 3 hónappal korábban, a váratlan vendég.

Minden nap, olyan egyforma, olyan egyhangú, és unalmas. De legalább nem mondhatják azt, hogy sok baj van velem, mert nem igazán lázongok, nincsenek irreális követeléseim, vagy akármi más hasonló. Na jóóó, azért volt az elején, mert italból inkább tej féléhez ragaszkodtam, hogy az természetes, vagy mesterséges, az már annyira nem számított, csak az legyen, meg néha hal féle, hogy legalább ennyi örömöm legyen, ha már itt kell lennem. Igaz volt sétálásra is lehetőségem, de az se volt valami nagy móka, és inkább a cellámban edzettem, erősítettem, hiszen, bár az Erőt nem rétem el, de attól még a testem igényelte azt, hogy átmozgassam, hogy jó erőben tartsam magam fizikailag.
Ennek hála a napjaim evéssel, sétával és edzéssel telt, már amikor nem csak az ágyon aludtam. Csak annyi kérésem lett, hogy ha bárki akkor vizsgálna mikor alszok, akkor valaki fogjon le, hogy ha felriadok, akkor se tehessek kárt senkibe. Nem akartam rontani a helyzeten, ha esetleg rémálomból az ébresztene, hogy épp vizsgálgat valaki. Sajnos a rémálmokból egyre több lett, ahogy itt voltam, és emlékeim kísértettek ahogy lehunytam a szemeimet.
Ezen monoton helyzetből az egyik kivétel mikor megjelent a nő akit elhoztam, majd lelőtt. Kérdései voltak hozzám, csak olyanok, amikre nem nagyon tudtam választ adni. Nem folytam be eme ügyekbe, az elején, mert túl kicsi voltam, aztán meg mert már nem is akartam, pedig már nem is éltem ott.
Neki sok kérdése volt, nekem viszont csak egy, azonban elsőre végig hallgattam, mit is szeretne megtudni tőlem. Nem nagyon volt rá válaszom, azaz inkább túl sok is. Anyám dolgait nem ismertem meg mélyebben, talán szerencsére is, hiszen, akkor az egyenlő lett volna azzal, hogy ott ragadok. Végül feltettem a számomra talán fontosabb kérdést, főleg, hogy a velem szemben álló tisztában volt azzal jó eséllyel, hogy ki is vagyok.
„Miért hagyott életben? Tudja kinek vagyok a lánya…” amire a válasz talán jobban megdöbbentett, mint az, hogy egyáltalán válaszolt, hiszen azt felelte, hogy ő nem egy szörnyeteg, csak egy katona, aki egy hozzá közel állótól azt tanulta, hogy mindenkinek jár még egy esély. Egy könnycsepp gördült végig a pofimon, hiszen apám is erre tanított, mindig, és arra az útra, ami ahogy ő mondta a „fény felé vezet”
Megköszöntem a válaszát, majd néztem ahogy elment és visszatértem az addigi elfoglaltságomhoz, ami a rámtörő emlékek miatt egy hosszabb edzés lett, míg be nem dőltem az ágyban és kb úgy aludtam el, ahogy ágyat értem félig meddig lelógva róla. Közben álmaim visszavittek a múltamba ismételten.

Torony aljának sötétjében - 3-9

„Ez itt az a hely, ahol elválik, hogy ki lesz érdemes arra, hogy harcos lehessen” ezek voltak az első szavak, amiket mondtak nekünk, és elmondtak mindenkinek, aki utánunk oda került, és előttünk is. Ez volt a torony, ami valójában a kastély egyik tényleges tornya alatti magas akadálypálya volt, ahol a feljutáshoz kellett nem csak erő és ügyesség, de az is, hogy az Erőt is ismerjük. Ez a torony az ami a próbatétel volt mindenki számára, mielőtt egy tanítóhoz került volna, hogy már vele folytassa a tanulmányait.

Itt volt több rész is, ahol tanultunk, edzettünk. A többiek irigyeltek, hogy én igen korán saját oktatókat is kaptam, és hogy milyen jó kivételezett vagyok. Ők nem tudták az igazságot, hogy fájdalmak közepette, kimerülten rogytam be az ágyamba, mert nekem teljesítenem kellett. Mivel azon vérvonal tagja voltam, így nálam nem botokkal és játékszerekkel ment az edzés és nem volt könyörület se fizikai erő, se elméleti tanulás, se pedig Erő terén. Amiért már más dicséretet és elismerést kapott én csak szidást, hogy csak ennyire vagyok képes. Ráadásul mikor eljött az idő, hogy mindenki más gyakorlásra megkapta az első gyakorló fénykardot, én már a két sajátomat is megkaptam a számomra szánt gyakorlók mellé, és ettől a naptól kezdve a kiképzés is durvábbá vált. A könnyebb fele volt, mikor hárításokat kellett gyakorolni több gömbbel szemben, bár ott is inkább voltam az elején lövedék fogó, mint az aki ki is védi ezeket, a keményebb viszont, mikor gyakorló fegyverekkel ment a gyakorlás, ami kínzó fájdalmat okozott, így minden egyes hibámért kegyetlen fájdalommal fizettem, ugyanis a kiképzők egyike se volt kíméletes.
„Ilyen idősen ez már nem okozott gondott az uralkodónak”, „Szégyen, hogy ennyire gyenge vagy”, „Szánalmas kis féreg, csak ennyire vagy képes?” és hasonlókat vágtak a fejemhez, miközben a földön feküdtem és direkt vágtak rám még egyet. Hiába teljesítettem a tornyot, hiába lettem jobb a többieknél semmit se változtatott. Tűrtem, viseltem, keményebben edzettem, és tanultam, nem csak egy formát tanulva, hanem még egyet, hogy fürgeségemhez, mozgékonyságomhoz jobban passzoló stílusban legyek járatos, ami agresszívabb harcstílust is eredményezhet.

Cella - 2 hónappal korábban… álmok-álmok rémes álmok.

Ahogy telt az idő egyre jobban nyomasztott a cella, a benne lévő magány, így az edzések, meditálás is kezdett kevesebb és kevesebb időt elvinni a napjaimból, hogy helyet engedjen az egyre hosszabb alvásoknak. A hely és az erő hiánya, hozzá adott csak ehhez. A kis séták se voltak olyanok amik nagyon változást jelentettek volna. Bár látogatóm most is volt váratlanul, egy Jedi személyében, akivel kicsit beszélgethettem. Teljesen megadtam neki a tiszteletet, és nem csak mert a Jedi tanács küldte, hanem, mert Mesterként úgy éreztem ez megilleti. Nem volt feléjük ellenérzésem, annak ellenére, hogy a nevelésem nem ők kezdték el, sőt édesapám történeteinek hála jobban csodáltam is őket, mint azt talán gondolhatták volna rólam. Igaz, nem úgy képzeltem, hogy az ilyen beszélgetésre úgy kerül sor, hogy én egy köztársasági börtön rabja vagyok, de ezt hozta a sors. A találkozó a társalgóban kezdődött, de ahogy több rab is megjelent ott rokonaival, ismerőseivel, és a kérdések is olyan irányt vettek, akkor illedelmesen kértem, hogy inkább négyszemközt beszélnék ezekről. Így egy kihallgatóban folytatódott a beszélgetés otthonomról, aminél átjárt a gondolatára az öröm és a bánat is, hiszen esélyt se láttam, hogy hazatérhetek. Majd a tanulmányaim felől érdeklődött, ami egyrészt nem volt annyira különleges, hiszen, mint minden bolygón, nekem is tanították a bolygó és környezete történelmét, általános tudásokat, ami a műveltség alapjai, viselkedési normákat, majd jött az oktatásom azon része ami már nem volt ennyire megszokott. Keményebb fizikai edzések, állóképességre, mozgékonyságra irányuló edzések, erőhasználata, érzékelése, meditálás, tárgyak mozgatása. Ami talán nem lepte meg a Mestert, azonban mikor rátértem a Niman és Ataru alapjaira, és hogy milyen módszerrel edzettek a kiképzőim, mintha másképp figyelt volna, mint addig. De talán azért, mert eme emlékre megborzongtam, füleim is lekonyultak, és igen csak fájó volt még ráemlékezni is.
„Ha édesapám nincs, akkor már nem lennék önmagam” tettem hozzá, mikor arra a napra emlékeztem vissza, mikor apám elhozott, arra amit akkor éreztem, arra ami akkor átjárt, mikor nem álltak le a kiképzők, mikor a porba rogytam többszöri találat után, csak vertek kínoztak tovább, és a következő emlékem, ahogy apám csak ölel, a kiképzők a falnak tövébe roskadva. Csak ölelt, majd csak foszlányokra emlékeztem, ahogy cipelt karjaiban futva, a hajón ahogy a kabinba rakott, felszállás, majd valahol az űrben.
Meséltem apámról, hogy mikre tanított, miket mesélt, hogy őt nem járta át az erő, de ahogy róla beszéltem, a szomorúság amit éreztem az elvesztése miatt keveredett több örömmel, boldogsággal, ahogy rá emlékeztem.

Az árnyékok határán túl… - 9-11

Ahogy teltek az évek úgy szólt egyre jobban az életem arról, hogy edzek, gyakorlok, tanulok, végkimerülésig, nem egyszer fájdalmak közepette, ha épp nem tartályban voltam sérüléseim miatt. Egyre jobban világos lett számomra, hogy apám ezzel nem ért egyet, míg anyám csak figyelte, hogy olyan harcossá válok e, mint amit elvárnak tőlem, de ő maga nem avatkozott bele közvetlenül a kiképzésembe. Csupán nézhettem, hogy milyen az mikor ő edz, vagy épp a testőrség tagjait edzi, képzi. Nem kímélte őket, ahogy sokszor még arra se vette a fáradtságot, hogy előhúzza a fő fénykardját, csak a többi keringett körülötte és védték a támadásokat, mintha mindegyiknek külön akarata lenne, vagy egy kis csapat védte volna. Én még közel se éreztem magam ahhoz a szinthez se, mint a testőrséghez került kortársaim, bár tőlük nem is vártak el annyit.
„Megint csak állsz és merengsz? Mit képzelsz magadról? Még a legutolsó rabszolga is többre képes, mint amire te valaha is képes leszel” Kaptam meg ilyenkor a kis „lelkesítő” beszédet, de most utoljára más is párosult hozzá mert a kiképző szószerint vágott be a másik arénába és már támadt is, ahol nem volt egyedül ráadásul. Nem volt lehetőségem menekülni, így védekeztem, próbáltam kitörni kihasználva az aréna adottságait, hogy ugrálással tudjak jobb pozícióba kerülni. Tudtam, ha csak egyet le tudnék győzni, akkor már békén hagynak egy kicsit, így ezért harcoltam, azonban most ez nem erről szólt, nem arról, hogy ennyitől abbahagyják, hanem hogy a teljesítő képességeim határait feszegetve, átlökjenek oda, ahova tartanom kéne szerintük.
„Béke hazugság! Csak szenvedély van!” harsogta az egyik
„Nincs érzelem, béke van…” hangzott fel a fejemben apám szavai, majd a fájdalom ami belém hasított, mikor az egyik fegyver végig nyalt a hátamon, és kiterültem a porban, majd újabb és újabb csapások, miközben próbáltam védeni magam, felkelni, majd visszatámadni, de mikor lehunytam a szemeim, csak egy sárga szempárt láttam, majd mintha elájultam volna, vagy nem tudom, de mikor „magamhoz tértem” már apám ölelt át nyugtatóan, súgva fülembe, tartott, majd újra eszméletemet vesztettem a fájdalomtól és a kimerültségtől, de azt még láttam, hogy a kiképzők a fal tövében voltak, de nem tudtam ténylegesen mi történt, ahogy egy ideig minden csak villanás volt, majd sötétség egészen addig míg össze nem szedtem magamat hála apám gondoskodásának.
Ezek után, a tanulmányaim más irányt vettek, hiszen apám tanított, hogyan vezessem a hajót, hogyan is találjak meg a bolygókon növényeket, hol keressem, és mikre való. Miközben azért nem hagyta elhanyagolni azt se, hogy edzek, meditáljak, gyakoroljak, de jóval nyugodtabb körülmények közt, hagyva, hogy az erőbe elmerüljek teljesen, nyugodtan, békére lelve benne. Ugyan ezen békés, nyugalmat őriztem meg, mikor épp nem meditáltam, hanem tettem a dolgomat, feladataimat, boldogan tanultam, hiszen azzal voltam akit szerettem, aki mellett az lehettem aki akartam mindig is lenne, egy egyszerű lány, és nem egy trónörökös, akinek meg van szabva az útja, és senkit se érdekel, hogy alkalmas e arra az útra. Reméltem, hogy örökké fog tartani.

Cella - 1 hónappal korábban… porban, vagy talpon

A Jedi után nem volt nagyon senki aki úgy fontosabb személy lett volna, és bár edzést tartottam, de jórészt inkább azt nézhették ahogy alszok az ágyon, hol rajta, hol félig meddig lelógva, hol kicsit már gömbölyödve, de ha lehet azt mondani, akkor még kevesebb gondjuk volt rám, mint eddig bármikor, és nem is tudom azt mondani, hogy túl sok megmaradt volna bennem eme időszakból.

Azt ígérted velem maradsz - 11-13

Az idő olyan gyorsan repül főleg azután, hogy utazgattunk a Független rendszerekben és a Köztársaságba. Minden szép volt, míg nem apám hirtelen elment, és egyedül hagyott. Nem volt másom, mint a hajó, és a név, amit nekem adott. Legalábbis elsőre ezt hittem. Felvettem a nevét, majd a dolgai közt találtam feljegyzéseket, leírásokat, amivel a tudásomat mélyítettem. Emellett volt némi pénzem is, hogy tudjam folytatni az életemet, bár minden sokkal nehezebb volt. Sok helyen azért ismertek már, hiszen jártam arra apámmal, és ennek hála oda tudtam szállítani a szokásos dolgokat a hajóval, de nagyon sok dolog volt, amiről nem tudtam semmit, vagy csak nagyon keveset.
Csupán akkor találkoztam anyámmal és a testőrséggel, mikor édesapám temetési szertartása volt. Az is családi veszekedéssel zárult, amibe a testőrség nem is mert bele avatkozni, főleg mikor anyám falnak nyomott felhúzva a hátamat fedő ruhát, és a jelképre rakta a kezét.
„Ez a sorsod, akár tetszik akár nem. Hiába menekülsz előle, de kapsz időt, hogy belásd ezt. Addig nem foglak megvédeni, ha bajba kerülsz, hogy tanulj a saját károdon, ha már máshogy úgy se akarsz”
„Könnyebb út, anyám? Azon sohase járhatok. A te lányod vagyok, és az is maradok…” ezzel eltoltam magama faltól és egyenesen anyám szemébe néztem bele „…még akkor is ha más úton járok, mint te.”
„Chu”
„Nem… és most engedj utamra, Sora nem örülne, ha tudná, hogy most is veszekszünk…”
„De nem is lepné meg…” ezzel váltam el anyámtól nagyapám sírjára nézve, és a szoborra ami szigorúan tekintett le az előtte állóra.
Ezek után töröltem a hajó naplóból a szülő bolygómat, és útnak indultam. Egyedüli társaságom a fénykardok, droidok voltak, és sikerült eléldegélnem, egészen addig, míg nem kaptam egy üzenetet. Egy feladat volt, amivel időt nyerhettem magamnak, és ahogy később kiderült okot arra, hogy a Köztársaság fővárosába menjek, ahol meglapulhattam talán jobban. Eredetileg mint kereskedő kellett oda mennem, az alsó hangárhoz, hogy ha bármi rosszul sülne el, akkor én vigyem ki a csapatot, de ez megváltozott, mikor két személyt bíztak rám, akiket a köztársasági űrbe kellett elvinnem. Akkor örültem, elláttam a sérüléseiket ahogy tudtam, majd megkaptam a jutalmam ezért egy lövés képében…

Cella – 2 nappal korábban… Ha eljön a pillanat…

Egy szokásos napnak indult, és csoda volt, hogy egyáltalán ébren is voltam- Sőt ha őszinte akarok lenni, akkor nem is magamtól ébredtem fel, hanem úgy keltettek fel, hogy ennem kéne. Ennek hála hallottam, hogy keresnek önkénteseket, és bár nem nyújthattam túl jó látványt, mikor jelentkeztem félálomban, azért örömmel vették. Nem kértek sokat látszólag, de amit kínáltak az már annál többet ért: Nem kell itt töltenem még jó kilenc és fél évet, ha sikerrel járunk, hanem megkapom a szabadságot, úgy ahogy más is, aki jelentkezik erre. Hogy veszélyes, az nem volt azért kérdéses, hiszen különben nem olyanokat kérdeznének, akikért nem kár. Azonban ez most mellékes volt számomra. A lényegesebb, hogy elkezdtek kicsit rendbe szedni, másabb kaját kaptam, amiben nem tudom mi volt, de kissé éberebb is lettem tőle, jobban ment az edzés, és az Erőt is újra éreztem. Ennek ellenére nem volt gondjuk velem, ugyan úgy engedelmes maradtam. Csupán azaz idő telt hasznosabban, mikor meditáltam, és kicsit elmélyedtem az erőben, a nyugodt csendben.

Adatlap:
Szint: 1
Pont: 10

- 0 pont: Meditálás
- 0 pont: Erőérzékelés
- 0 pont: Rövid idejű emlékezet növelés
- 1 pont: Telekinézis
- 1 pont: Receptív – Protectív telepátia
- 1 pont: Szabadulás
- 2 pont: Érzékszerv élesítés
- 1 pont:Fénykard vívás
 - alap szint: VI. Forma: Niman
 - alap szint: IV. Forma: Ataru

Pontok: 10
Elhasznált: 6
Maradt: 4

Elfogadva.

Karakter neve: Riku Blackclaw (Chu Raioni)
Kaland címe: Egy kaland: A Közös munka
Játékostárs(ak) neve(i): Aric Ouren, Chuhk G’vaamnohrk, Siqsa Povoxa, DT-B3N/Ben Serrano, Darcol Randarn/Ballista
Kalandmester: Kaylyn Rix (Nefi)
Kezdő reag: Ossus Echo bázis
Záró reag: Ossus Echo bázis

Kaland tartalma:

Börtönben kaptam egy lehetőséget, aminek köszönhetően esélyem volt arra, hogy fiatal korom jó részét ne egy cellában töltsem, nyugtatózva, alvással elsődlegesen, hanem szabadon. Egy bolygóra kellett mennünk ahol a három frakció együtt élt és dolgozott, hogy kiderítsük mi lett egy kutató állomással, amivel elvesztették a kapcsolatot.
Egyszerű feladatnak tűnt, de ami ennyire könnyűnek tűnik, az valamiért sosem az. A csapat vegyes volt: három szabad és három rab. Természetesen mindhárom frakció képviseltette magát, erőhasználókkal, katonákkal. Birodalmiaké volt a vezetés most, és így mentünk ki a helyre, ami igen hamar felfedte, hogy b aj van, csak azt nem, hogy mennyire nagy is az a baj, és mire ez kiderült, már késő volt, vesztettünk embert, ráadásul, mint később kiderült nem is csak egyet.
Mint kiderült találtak egy tetemet és benne egy régi birodalmi vírust, ami „feltámasztja” a holtakat, csak már nem lesznek saját maguk. Innét kezdve megindult a harc a túlélésért, vagy legalábbis azért, hogy amit megtudtunk azt megosszuk a többiekkel.
Végül sikerült, bár a csapat katonai részéről nagyon szépen kiderült, hogy a csilli-villi páncél mögött nincs semmi, max nagy szavak és rangkorság. Végül, a túlélésünk se rajtunk múlt, hanem azon, hogy időben érkezett a felmentő sereg és kaptuk meg az ellenszert, ami szerencsére hatott, majd távozhattunk a bolygóról, mindenki a saját útján.
Részemről megkaptam azt amit ígértek, a szabadságom, csak a folytatás volt nagyon kérdéses, hogy mit is kezdek vele.

Bővítés:

Első hét

Coruscantra tértem vissza a küldetés után. Szerencsére többet is kaptam, mint a szabadságom, hiszen egy kis pénz is ütötte a markomat, ami bőven elég volt arra, hogy amíg keresek valami munka felét ahova, hát a korombelit is felveszik, addig se legyen gondom. Igaz, hogy eléggé talpra esett voltam, de akkor is sokak szemében csak gyerek.
Egyik gondolatom a tanulmányaim folytatása volt, mint erőhasználó, ezért megpróbáltam egy találkozót kérni attól a Jeditől, akivel korábban is beszélhettem a börtönben. Szerencsére nem zárkózott el a beszélgetéstől, és találkozhattam vele a kis bérelt lakásomban. Nem érkezett azonban egyedül, és igen gyorsan a beszélgetés addig ment, hogy döntés elé állítottak:
Jedik között nem lenne jó helyem, más az élet vitelem, máshoz vagyok szokva, de a szürkék közt ezzel nem lenne semmi gond, azonban rám akadhat, ha nem is anyám, akkor valamelyik embere, vagy olyan, aki felismerheti, hogy hozzá tartozom. A másik lehetőség a SIS, és tőlük jött a Jedivel érkező nő. Amit ő ajánlott az egy új élet. Hivatalosan elrendeznék, hogy meghalok, a külsőmet módosítanák annyira, hogy senki se ismerjen rám, és a hátamon lévő mintázatot is felül tudnák írni. Új név, személyazonosság, külső, ráadásul munka is, miután kijárom az iskolákat, ami persze annyit tesz, hogy biztosítják a szállást is.
- Nem könnyű döntés, tisztában vagyunk vele. – szólal meg végül a nő, miközben az ablakon néztem kifelé, de inkább a tükörképemet néztem az ablakban, míg ők a vérvonalam jelzését a hátamon.
- Ha a tiszt ajánlatát fogadod el, az se jelenti feltétlenül azt, hogy nem merülhetsz el az Erő rejtelmeiben. Tanulhatod, gyakorolhatod… - teszi hozzá a mester, mire sóhajtok egyet.
- Akármelyiket választom, nem szabadulhatok… ha a szürkékhez megyek, akkor rám akadhatnak, visszavihetnek… ha a SIS-t akkor megtanulhatom azt az életet, ami amúgy is a része lett volna az életemnek, ha otthon maradok, csak azzal a különbséggel, hogy a Köztársaságot szolgálom vele. – feléjük fordulok az ablak keretének támaszkodva. – azonban akkor nem kell úgy élnem, hogy bármikor rám akadhatnak. Így talán még sem olyan nehéz a döntés a kettő közt, hogy melyiket is kéne választanom, csak ezt meghozni az, és hátra hagyni a múltamat…
A beszélgetés végeredménye az lett, hogy a SIS ajánlatát fogadtam el, így azt, hogy hozzájuk kerülök, tanulok, kiképeznek, és egy új életet kezdek. Minden kezdet nehéz, ahogy az is, hogy betanuljam, hogy ki is leszek ezentúl, miközben az új külsőmről is dönteni kellett. Nem lesz egy hosszú művelet, miután meg is lesznek a kellő paraméterek, de az minden lesz, csak kellemes nem.
Hosszabb gondolkozás után összehoztunk egy olyan kinézetet, amiben jól is érezhettem magam hosszabb távon is. Sok gondom eddig se volt a külsőmmel, de most változtatnom kellett, így fogazatom, füleim, és arcszerkezetem is változott némileg. Kicsit előrébb nyúló pofim lett, ahogy füleim kissé hosszabbak, hegyesebbek lettek, kicsit már catharrokra jellemző, míg felső szemfogaim erősebek nagyobbak lesznek. Eddigi főleg barnás bundázatom és hajam is megváltozik, és átmegy szinte teljesen fehérbe, füleim hátsó részét és farkam végét leszámítva ami fekete lett. Hosszú hajam megmaradt és a füleim hegyeinél lettek kis pamacsok. Régi önmagammal köszönő viszonyban se volt ez a kinézet, és már a családra jellemző minta se fog rajtam ott lenni. Mindez egy újabb lépés volt az új élet felé, azonban még nem ért itt véget a dolog.
Már majdnem vége volt az első hétnek, hogy visszatértem Corsucantra, amikor összeestem az utcán, és kórházba kerültem. Elég sokan látták, majd pár nappal később bejegyezték, hogy elhunytam szövődmények miatt. Ez valahol igaz is volt, hiszen az a Riku Blackclaw akit bevittek soha többé nem távozott a kórházból.
Csupán egy fiatal lány, akit átcsempésztek a határon, miután megszökött a kilences szektorból. Nem voltam más, mint egy kutató pár lánya, egy aszteroida állomásról, amit a Birodalmiak megsemmisítettek. Így itt kezd új talán nyugodtabb életet kicsit gyászolva, mélyen hallgatva múltjáról.

A nyári hó

Ahogy a hetek telnek úgy próbálok beilleszkedni az új életembe, közösségbe, és felzárkózni hozzájuk. Az iskola erre eléggé alkalmas volt, ahova a SIS küldött. Kollégium és jópáran akik később hozzájuk kerülnek, de a köz számára csak egy katonai előkészítő volt.
Egy olyan hely, ahol azért a korombeliek közt elvoltam, de az idősebbekkel is, talán egy kicsit jobban is néha, mint helyes lett volna.
- Naaa Snowy, ne mond már, hogy megint kockáztál az idősebbekkel míg nem voltam itt és vesztettél. – szólal meg a szobatársam, mikor reggel megérkezett és rám nézett, én meg hát eléggé kócosan, voltam.
- Miből gondolod, hogy vesztettem volna – teszem fel a kérdést, mire elém lép a nyakamhoz nyúl megfogva valamit és a tükör elé húz vele.
- Talán ebből – mondja, ahogy nézem elvörösödve a kis nyakörvet, rajta lógva egy kis cetlivel.
- Ne máár… - olvastam nyűgösen a kis cetlit. – de legalább csak egy kis szíj, ami megy a ruhámhoz is, és nem feltűnőbb…
- Nem vagy teljesen normális Ry… de a te dolgod – von vállat, majd az órájára pillant – de ugye tisztában vagy vele, hogy az oktatód szét fogja rúgni a hátsód, ha ismét elkésel…
- Még rengeteg időm van – mondom, miközben a nyakörv zárját próbálom kinyitni.
- Aha, rengeteg… úgy negyed órád és nem hogy indulásra nem vagy kész, de még felöltözve se… túlzottan…
- Jajj neee… - ezzel állok neki kapkodva öltözködni, rendbe szedni magam, majd az adattáblámmal és a komlinkemmel a kis táskámban rohanni a találkozó helyére, hiszen most gyakorlatom lesz.
Pusztán negyed óra késéssel érkezem meg, persze az oktatómnak ez sajnos annyira nem újdonság.
- Szerintem még a saját temetéséről is képes lenne elkésni Miss Shami, és ahogy látom az előző este se alakult a tervek szerint – mondja, ahogy a nyakamra néz. – Azt hiszem még lesz dolgunk elég, és nem csak a precizításának fejlesztésén.
- Igen, elkéstem, és hát nem vagyok jó kockázásban se. – előveszem az adattáblám és átnyújtom, majd a korlátra támaszkodva nézem a tömeget. – Azért megszereztem az információkat is.
- Ügyes, talán nincs minden veszve, de az információ semmit nem ér, ha fogságba is esik. Ez még azonban javulni fog. – miközben beszél hozzám felé fordulva rá nézek.
- Értem, és gondolom oka van annak, hogy itt találkozunk.
- Igen, ott lent, a csapat kölyök tíz óránál, mi a véleményed? – megfordulok, majd úgy végig nézek a lenti tömegen, és a kis csapatra. Feltűnés nélkül figyelem őket, mintha csak a lenti nyüzsgést csodálnám.
- Négyen vannak, összeszokottak, talán barátok, és várnak. Az egyik köztük aki a nagymenőnek képzeli magát, de inkább a csendesebb lehet az aki összetartja a csapatot. Látszatra rendzavaróknak tűnnek, de van egy érzésem, hogy csak gazdag gyerekek.
- Jó, most nézzen körbe a lenti részen.
- Ketten figyelik őket eléggé feltűnően, és igen, most le is buktak, mert észrevették őket. A nagymenő megy keménykedni, és ez elég is, hogy a másik két megfigyelő elmenjen.
- Akkor öné a terep Miss Shami, délutánra kérem a jelentést, a négyesről. – mondja az oktatóm, majd vettem egy mély levegőt és megindultam a lépcső felé, hogy lemenjek.
A délelőttöm további része azzal telt, hogy beszélgettem, játszottam a szavakkal, és információt gyűjtöttem feltűnés mentesen, majd délután leadtam a jelentésem, komlink számokkal, családi helyzetekkel baráti körrel, barátnőkkel.
Nem volt veszélyes feladat, ahogy egyik se amit az utóbbi hetekben kaptam, de nem is arról szólt a dolog, hanem hogy gyakoroljam a színészkedést, információ gyűjtést veszélytelen körülmények közt. Tudtam, hogy engem is szemmel tartanak, hogy lássák hogy oldom meg a helyzetet és biztosan jelentés is készült erről.
De igen, tanulással telt időszak mindez számomra, és közben azért nem hanyagoltam el a meditálást se, és a gyakorlást se túlzottan. Igen, a telepátiám azon része, hogy megérzem a felszínes gondolataik milyenségét segít abban, hogy könnyebben férkőzzek a bizalmukba, érzékszerveim élesítése a távolabbi megfigyeléseknél jön jól. Ahogy az emlékezetem növelése is. Jól esik egy-egy nap nyugodtabb szakaszában meditálni, mielőtt ismét tanulnék, vagy a szabadidőmet próbálnám meg eltölteni. Azonban azt már most látom, hogy előbb vagy utóbb meg kell azt tanulnom, amire anyám is képes, elrejteni magam az erőben, ha nem akarok erőhasználó előtt ismételten lebukni, hogy én is az vagyok, mint az előző akcióban, ami a szabadságom ára volt.

Esti holdfénye ahogy a havon megcsillan.

A sok pozitív dolog mellett, ami az új élettel jár, azért van hátrány is. Esténként kísértenek álmok, emlékek, apámról, népemről, anyámról. Bár az esélye annak, hogy a nyomomra bukkannak ezek után elég kicsi, ha csak nem buktatom le magam, azért tisztában vagyok azzal is, hogy a halálomnak lesznek következményei is. Anyámnak fent kell tartania a vérvonalat és bár én szerelem gyermek voltam, hogy úgy mondjam, de az én elvesztésemmel a következő utód, a féltestvérem, már tudományosan, genetikailag kiválasztott apától lesz, hogy biztosan erősebb legyen.
Eme gondolatokra, álmokra folyton felderengnek a kiképzésem emlékei, fájdalmai, édesapám, akinek köszönhetően, most már nem ott vagyok, és mindez beárnyékolja akkor a napjaim is, amin a lehető legjobban próbálok úrrá lenni.
- Érzem, hogy gyötör a múltad, és félsz, ez nem jó Nyshani. Eme félelem nem ahhoz az úthoz vezetne, amit járni is szeretnél… hanem oda, amire nem akarsz rálépni.
- Igen Mester, tisztában vagyok vele, csak most még nehéznek tűnik minden.
- Az út sose egyszerű, és nem is lesz az soha. De ahogy erősödsz könnyebbnek tűnhet csupán azon kihívások amik még annyira lehetetlennek tűnnek. – fejet hajtottam az idősebb Farghul férfi mester felé, aki a Nagoon szürke jedijei közül elvállalta, hogy tanít, edz, mikor épp nem a SIS képzésén vagyok, vagy épp azzal kapcsolatban máshol.
Ez most csak inkább szinten tartó edzések voltak fénykardokkal, és meditálási gyakorlatok, hogy a belső nyugalmam fejlessze, érzelmeim jobban kordában tarthassam így.

---

Egy kaland: A Közös munka
Kaland jutalom: 2 pont + 10.000 credit

Adatlap:
Szint: 2
Pont: 12



Név: Nyshani Ry Shami
Becenév: Snowy
Születési hely,idő: 9. szektor, aszteroida kutató állomás, ME 10
Kor: 13 év
Faj: Farghul
Nem: Nőstény
Család:
- Apa: Khicym Shami(elhunyt)
- Anya: Sohyhr Pok (elhunyt)
- Testvérek: nincs

Képek:

---

Pénzügyek:
+10.000 credit: Köztársaság fizetsége

Összes: 10.000 credit
Kiadás: 0 credit
Maradék: 10.000 credit

---

Felszerelés:
- Komlink
- Könnyűpáncél (A Közös munka)
- Vibrokard 1db (A Közös munka)
- Sugárpisztoly 1db (A Közös munka)
- Adattábla 1db

---

Erő alkalmazások:
- 0 pont: Meditálás
- 0 pont: Erőérzékelés
- 0 pont: Rövid idejű emlékezet növelés
- 1 pont: Telekinézis
- 1 pont: Receptív – Protectív telepátia
- 1 pont: Szabadulás
- 2 pont: Érzékszerv élesítés
- 1 pont:Fénykard vívás
 - alap szint: VI. Forma: Niman
 - alap szint: IV. Forma: Ataru

Pontok: 12
Elhasznált: 6
Maradt: 6

Elfogadva.

A mém készítő versenyen elért negyedik helyezésért fél pontot kapsz.

Karakter neve: Nyshani Ry Shami (Chu Raioni, Riku Blackclaw)
Kaland címe: Egy kaland: Mikor minden valóre válik
Játékostárs(ak) neve(i): Paqha Vuranethe, Hyrsi Moldenson
Kalandmester: Rhyssa Edaara Quillan (Nefi)
Kezdő reag: Felinx
Záró reag: Felinx

Kaland tartalma:

Egy látszatra nem olyan nehéz küldetést kaptam. Igazából megfigyelés, nyomozgatás, azaz semmi olyan, aminek nagyon problémát kellett volna okoznia, ráadásul nem is egyedül kaptam, azaz ha felsülnék, akkor mentőöv is van... Mégis sikerült... Nem csak csapdába sétálni, lesérülni, de még lejáratni is... Ezen felül olyan is történt velem, amire nincs magyarázat.
Egy bálnak indult ahol elszabadult a pokol a szószoros értelemben, és miután lesérültem és magamra maradtam, tudtam meg dolgokat a ház úrnőjétől, aki rávilágított arra is, hogy talán nem kéne annyira sűrgetni, hogy felnőtt legyek, és gyerekként kéne viselkednem, talán egy kicsit jobban. Talán igaza lehet, de valahogy akkor és ott nehéz volt elfogadni, főleg ami ott fogadott minket, amit láttunk, ahányan meghaltak, de végül rá kellett jönnöm, hogy igaza van, még ha ezt nehéz is volt beismerni. Csak néhányan éltük túl az egészet és fogalmam se volt, hogy én miért, csupán azt, hogy így történt, és bár más is történt, amire nincs magyarázat, de megfogadom a tanácsát a nőnek, hogy kicsit gyerek legyek, már amennyire ez lehetséges azon az úton amin jártam.

Bővítés:

Miután visszatértünk és visszajutottam Coruscantra, akkor szembesültem vele igazán, hogy mennyi idő is telt el. Három hónap, ami elsőre nem hangzik soknak, de amint ránéztem az anyagokra, a kihagyott felmérésekre és a vizsgákra, és belegondoltam, hogy ezt mennyi idő is lesz bepótolni, akkor halottabbnak éreztem magam, mint aminek mások érezhettek az erőben. Azt se tudtam hova kapjak hírtelen, azon felül, hogy kivizsgálások során estem át, és a Jedi rendhez is fordultam, hogy hátha ők tudnak valamit erről, de még az előtt, hogy bármire is juthattunk volna, feladatot kaptam, és arra kellett mennem. Igazából egészségileg nem volt semmi bajom egy anomáliát leszámítva, legalábbis testileg. Már a korombeliek jó részének megvoltak a havi gondjai, de nekem még semmi. Ezen egy kicsit úgy aggódtam, de az orvosok megnyugtattak, hogy ennek lehet oka a stressz, a kiképzés, amin korábban átestem, amiben most vagyok, és a sérüléseim is jeleznek. Persze a többség nem volt tisztában, hogy ki is vagyok, de másra nem volt elég nagyon ez az egy hét. csak felületes eredmény értékelésekre, de miután visszatérek, már többet is tudhatnak.



Azonban hiába tértem vissza a küldetésről, csak a kérdések maradtak, és egyre több és több, így kicsit több segítséget próbáltam kérni a Jediktől. Azzal a Mesterrel beszéltem aki tudta, hogy ki is vagyok valójában, hogy mi a véleménye arról, hogy az aminek érződök az erőben, és az, hogy nem mutatom szervezetileg a jelét annak, hogy érett lennék nemileg mennyire lehet összefüggésben, de nem tudott rá válaszolni. Hasonló képzést kezdtem el kapni, mint a sötét oldaliak, az életem se ment túl jól, és mind ez is okozhatja, de a másik se zárható ki, mert senki nem tudja mi ez, és hogyan lehet mindez.
Egy kicsit talán magamba fordultam ezek tudatába, de nem tudtam mit tenni most, mint tanulni, készülni a vizsgáimra, és behozni a lemaradásaimat. Azonban egyre gyakrabban ugrott be az a látomás amit a Szellemholdon láttam, mikor az őrnagy hozzám ért, és ő is látta azt, majd amit mondott az a birodalmi ügynök is. Így megpróbáltam felkeresni az őrnagyot a Havocnál, ha épp nem volt küldetésen, hogy beszélhessek vele. Reménykedtem benne, hogy ő talán többet tud nálam, de nem tudtam hogyan is kéne kezdenem, hogyan is álljak elé, mint egy kadét, mint egy lány aki válaszokat keres, vagy az akit börtönbe juttatott? Hát a helyzet adja magát, de jelen helyzetben csak egy bajban lévő lány voltam, aki nem tudta mi is zajlik vele, és hazúdnék, ha azt mondanám, hogy nem félek ettől, mert olyan nincs a világon, hogy most csak halott vagyok az erőben és készen van, aztán nincs más negatív következménye, főleg a látomással együtt. Végül arra jutok, hogy ha tud fogadni, akkor elmondok mindent amiről tudni akar az őrnagy és lesz ami lesz, ha megelégszik annyival, ami a küldetésen volt, akkor annyi, ha nem és a gyermek korom érdekelné, akkor lehet némileg privátabbra veszem a beszélgetést de ha azt látom, hogy egy segíthet legalább közelebb kerülni az igazsághoz, akkor legyen. Védett, és lehet csak azért mert számára nagyon kölyök vagyok még, lehet azért, mert csak egy SIS kadét vagyok és ő az elit Havoc tagja és kötelessége megtenni, bár jobban úgy éreztem, hogy a koromnak ehhez sokkalta több köze lehetett.
Sajnos ő se tudott segíteni, mert ő se értett semmit se. Megköszöntem, hogy fogadott, és kértem azért, hogy ha esetleg valamit hallana ilyesmiről, akkor esetleg nekem is árulja el.
A beszélgetés után nagyon nem tudtam mást tenni, mint visszatérjek az életemhez amíg várok a fejleményekre, és tanulok, edzek, gyakorlok. Mivel a sok lemaradás eléggé felemésztette a szabadidőm, így ennek megfelelően az Erőhasználat gyakorlása is a lehetőségek ennek megfelelően eléggé limitáltak lettek. Igazából a Telekinézist gyakoroltam jobban, hogy tárgyakat, jelen esetben a jegyzetek, tollak, szobában lévő kisebb eszközöket mozgasak vele, vagy épp ételt, üdítőt. Jó volt gyakorlásnak is, és arra is, hogy a hátsómon maradva tanuljak és ne keressek valami kiskapút, feladatot, amivel némileg élvezetesebben elfoglalnám magam, mint a dög unalmas szakanyagok végtelennek tűnő sorainak olvasásával. Egyre jobban folytak össze a napok tanulással suliba járással, gyakorlatokkal, Telekinézis gyakorlásával, hogy minnél finomabban tudjam pakolni, rakosgatni a dolgokat vele. Azonban ebből egy érdekes feladat zökkentett ki, ami egy bolygóra vitt, egy látszólag teljesen veszélytelen feladatra. Örömmel töltött el hogy kimozdulhatok és egy kicsit magam mögött hagyhataom a könyveim és tárgyaim jó részét, és nyugodtan kint lehetek. De most még indulás előtt rá is kérdeztem, hogy tájékoztatták e Jedi mestert az állapotomról, hogy tudjam hogyan kell kezdenem a bemutatkozást, bár az adatok alapján az egyik padawannal már volt dolgom személyesen is, de ő nem fog rám ismerni, szóval majd kiderül, hogy hogyan alakulnak a dolgok, míg a másikról csak annyit tudok, hogy ő is ott volt a Szellemholdnál, de nem találkoztam vele.

---

Egy kaland: A Közös munka
Kaland jutalom: 2 pont + 10.000 credit

mém készítés 4. helyezett
0,5 pont

Egy kaland:
Kaland jutalom: 2,5 pont + 12.500 credit

Adatlap:
Szint: 2
Pont: 15



Név: Nyshani Ry Shami
Becenév: Snowy
Születési hely,idő: 9. szektor, aszteroida kutató állomás, ME 10
Kor: 13 év
Faj: Farghul
Nem: Nőstény
Család:
- Apa: Khicym Shami(elhunyt)
- Anya: Sohyhr Pok (elhunyt)
- Testvérek: nincs

Képek:

---

Pénzügyek:
+10.000 credit: Köztársaság fizetsége
+12.500 credit: Felinx bál

Összes: 22.500 credit
Kiadás: 0 credit
Maradék: 22.500 credit

---

Felszerelés:
- Komlink
- Könnyűpáncél (A Közös munka)
- Vibrokard 1db (A Közös munka)
- Sugárpisztoly 1db (A Közös munka)
- Adattábla 1db

---

Erő alkalmazások:
- 0 pont: Meditálás
- 0 pont: Erőérzékelés
- 0 pont: Rövid idejű emlékezet növelés
- 1 pont: Telekinézis
- 1 pont: Receptív – Protectív telepátia
- 1 pont: Szabadulás
- 2 pont: Érzékszerv élesítés
- 1 pont:Fénykard vívás
- alap szint: VI. Forma: Niman
- alap szint: IV. Forma: Ataru

Pontok: 15
Elhasznált: 6
Maradt: 9

Elfogadva.
(Véletlen Halla-val volt írva.)

A mémversenyen elért első helyezésedért 3 pontot és 15.000 credit jutalmat kapsz.