Silhana Lolaes'ra - helyzetjáték

”A legkegyetlenebb dolog a csalfa remény.”
- Amerikai Horror Sztori

***
Ha valaki nagyjából egy éve azt mondja nekem, hogy egy birodalmi hajón fogok utazni a Sith Birodalom területére úgy, hogy azon a hajón még sith is van, akkor szerintem ott helyben a kinevetés után lelövöm. Igaz, akkor még nem is merült fel az és nem is fenyegetett, hogy valaha mandaloriai legyek. Most pedig itt ücsörgök egy ilyen űrhajón, mandaloriai páncélban, amin a Cadera klán szimbóluma díszeleg. Hogy örülök-e, hogy így alakult az életem? A legnagyobb részt igen, mert a tényleges szőke herceg a legvalószínűtlenebb helyen bukkant fel az életemben, aki belevont ezekbe a dolgokba. Az elején persze nem volt könnyű, de aztán minden csak jött magától. Régen tanultam ennyi idő alatt ilyen sok mindent, új harcmodorokat, vívóformát, harcokat, kultúrát, nyelvet. Még mindig nagyon sok minden állt előttem, hiszen egy új társadalomba nem a legkönnyebb kívülállóként bekerülni, de szerencsére Torian, a húga, a barátai és a Cadera klán is roppant kedvesen fogadott és segítenek abban, hogy beilleszkedjem. Mind a mai napig átkozom azt az eseményt, aminek köszönhetően igazából az életem a lehető legjobb fordulatot vette. Ha nincs az a sith, az a nyamvadt két Jedi és a hutt, akkor nem lennék itt, nem lennék a Renliss ház tagja sem, vagy ha igen, akkor nem olyan előkelő módon, ahogyan ezt annak a vadászatnak köszönhettem. Meg persze azt is, hogy mennyire oda vagyok az erőhasználókért. Most pedig itt voltam ezen a hajón. Ha még lettek volna itt a Cadera klánból, akkor boldogabb lettem volna, de most csak egyedüli képviselő voltam és mások pedig máshonnan. Nem tudtam, valami sith-es dolog, ami miatt kellettünk, nem testőrnek, valamit szállított a hajó a sith-nek, aki itt volt.
Mivel jobb dolgunk nem volt, így a hajó kantinnak berendezett részén ücsörögni és beszélgetni, kártyázni, vagy épp inni. Így én és még három másik társam is egy idős mandaloriai veteránt hallgattunk, ahogyan korábbi élményeiről mesélt. A Kelborn klán egyik tagja volt, bár nem a család tagja, csak a kláné. A többi társam is hozzám hasonlóan fiatalok, akik a még gyerekek voltak, amikor a mandaloriai-jedi háború zajlott, így értelemszerűen arról akartak hallani a legtöbbet. Nem mintha túl kellemes lett volna. Az idős férfi azonban meglepően ügyesen tért ki ezen válaszok elől, még én is el kellett, hogy mosolyodjak rajta. Úgy tánt számomra, hogy sokkalta inkább megrémíteni akarta a fiatal hallgatóságot. Ugyanis a csillagfajzatokról kezdett el mesélni. Róluk már én is hallottam, hiszen fejvadászként nagyon sokat kellett utaznom az űrben, de szerencsére még soha sem botlottam beléjük. Az idősebb férfi, aki egyébként olyan hatvan körül lehetett viszont azt mondta, mesélte, hogy már igen. A társaim nem nagyon akarták mindezt elhinni és ennek hangot is adtak, hogy biztosan nem így van. A férfi mondta is, hogy megmutatná a sebeket, ha olyan helyen lennének, de itt nem fogja megmutatni, mert nem olyan a hely. Nem tűnt olyan személynek, mint aki hazudna, így úgy véltem, hogy tényleg az igazat mondja. Egy mandaloriaitól pedig el is hiszem, hogy tényleg túlél egy csillagfajzattal való találkozást. Még fiatal volt, alig több, mint mi, azaz a húszas évei elején, közepén járhatott, amikor az űrben utaztak és a hajójuk meghibásodott, akkor jöttek a csillagfajzatok. Szerencsére egy személyt néztek ki maguknak náluk és miután megölték távoztak. Ha nem így lett volna, akkor a teljes hajót megölhették volna. azt, amit itt mondott azt még én sem tudtam, hogy ennyire légiesek és nem a sérült részen jönnek be, hanem ahol akarnak, mert áttudnak menni a falon. Elég ijesztőnek hangzott főleg, hogy még hiperűrben levő hajókat is megtámadhatják. A fiatalok végül csak jól szórakoztak és nevettek, én azért komolyabban fogadtam a dolgokat és nem így tettem. Én ismertem a korlátaimat, tudtam, hogy szinte bizonyosan alulmaradnék egy efféle lénnyel szemben, volt olyan is, aki el sem hitte, hogy ezek léteznek és, hogy az öreg csak ijesztgetni próbál minket.

***
Az esti mese után, mivel nekem nem volt mára dolgom visszatérhettem a hálómba aludni. Igen, nem egy napos úton voltunk, hanem olyanon, ami legalább fél hetet vett igénybe. Még beszéltem röviden Toriannal és kicsit le is toltam, hogy emiatt maradt ébren egészen hajnalig ahelyett, hogy pihent volna. Nálunk itt a hajón éppen GSI volt az idő, amíg a Roon-on máshogy. Ott egy év is több, mint a GSI szerint. Bármikor szívesen beszélgettem vele órákat, vagy akár napokat is keresztül, de most láttam rajta, hogy fáradt volt, így igyekeztem hamar elküldeni aludni, és igazából rám is rám fért. Igazából nem tudtam, hogy mikor is kerültem ágyba és tudtam elaludni, de annyi biztos volt, hogy az öreg meséjének köszönhetően a csillagfajzatokról kezdtem álmodni, ahogyan megtámadják a hajómat. Nem ezt, hanem a sajátomat, végtére is azzal utaztam többet a vadászgéppel és valami robbanás rázta meg azt és aú! Ebben a pillanatban a fájdalomra riadtam fel és a földön találtam magam, a következő pillanatban megszólaltak a riasztók is. Kihúztam magam alól a lekkumat, amire sikeresen ráestem az ágyról. Már éppen kérdeztem volna komvonalon, hogy mi történt, amikor a hangosbemondó megtette nekem ezt a szívességet. Berobbant a hajtómű és kizuhantunk a semmi közepén? Ezt nem kifejezetten tartottam normálisnak, hogy ilyen baleset történjen. Amilyen gyorsan csak tudtam belebújtam a páncélomba, úgyis mondták már, hogy hova kell mennem. Most mondjam, hogy kár volt az öregnek a csillagfajzatokról beszélnie? Mivel a találkozó helyszínére sem érkeztem meg. Alig léptem ki a folyosóra, amikor a falon át átlibbent valami a folyosóra és jó pár méterrel előttem állt meg. Azonnal mozdulatlan lettem és reménykedtem, hogy tovább fog haladni és nem vesz észre. A szerencse azonban ezen a napon nem az én pártomat fogta, a lény ugyanis felém fordult és elindult az irányomba. Nagyon reméltem, hogy a legendák hazudnak és nem sebezhetetlen a lény, így megpróbáltam a két westarral lelőni, de a lövedékek csak átsiklottak rajta. Ilyenkor vajon, ha egy mandaloriai felsikít félelmében az szégyen, vagy még kibírható? Jelen pillanatban nem nagyon érdekelt, megfordultam és egy segítség kiáltással menekültem. Szerencsére a kommvonal be volt kapcsolva, így mindenki más is hallotta az alaphangomnál pár oktávval magasabb segélykérést.
< - Mi történt? – jött a kérdés mandaloriai nyelven. >
< - Az öreg nem hazudott, ezek léteznek és a…. karabast! Az egyik itt liheg a nyakamban! – válaszoltam hadarva. >
Miközben félre kellett vetődnöm különben egyszerűen átnyúlt volna rajtam.
< - Lődd le! – felelte az egyik srác a kommvonalon. >
< - Megtettem a lövedék átmegy rajta, ahogyan ez a rohadék a falon is, minden igaz, amit az öreg mondott. Hol van a sith?! – kérdeztem hadarva. – És hol vannak erőterek?! >
Az elmondottak alapján csak az tudja likvidálni, nem is beszélve arról a tényről, hogy az erőterek kijátszhatóak, de azért örültem volna, ha lelassítja és lenne időm gondolkodni ahelyett, hogy csak menekülök és keresem a sith-et.
< - És ha valaki azt meri mondani, hogy méltó halált lehet halni egy olyan ellenféllel szemben, akihez hozzáérni sem lehet, annak letépem a golyóit és megetetem vele! – tettem hozzá. >
Erre az itt levő nők részéről nevetést hallottam a kommvonalon, és néhány igen, már értik, hogy Torian mit eszik rajtam megjegyzést, bár az egyik férfitól, akinek a hangját nem ismertem meg, hallani lehetett, hogy majd kifejezi részvétét, hogy milyen nőt fogott ki.
< - Nehogy azt hidd, hogy nem hallottam! – mondtam. – Koordinátákat kérek! >
Ekkor értem a rohanással a folyosó végére, ami itt három másik irányba haladt, balra akartam menni, mert arra volt a közösségi rész is, de amikor befordultam a folyosón, még egy csillagfajzat bukkant ki. Ne-ne-ne-ne és ne! A megállásba sikeresen elcsúsztam és alig volt időm arra, hogy felpattanjak és a másik irányba rohanjak így, hogy már kettő is a nyomomban volt. amilyen gyorsan csak tudtam pattantam fel és ezúttal nem kockáztatva hátiraktéval gyorsítottam a „lépteimen”. Ezzel némileg le tudtam hagyni mindkettőt, de nem adták fel. Közben befutottak a koordináták is, hogy a sith megsérült, de magánál van, bár nehéz a közlekedés neki. Az, hogy hova kell mennem szerencsére kivitelezhető volt, így a folyosó végén abba az irányba fordultam, hogy a többiekhez jussak a két csillagfajzattal a nyomomban.

***
A pulzusom az egekben volt, a szívem úgy kalapált, hogy majd ki akart ugrani, főleg, amikor mind a kettő párszor a közelembe ért és kis híján elkapott. Sikerült megtudnom a kommvonalon keresztül, hogy hol is vannak a többiek, így végtelenül megkönnyebbültem, amikor végre kiértem arra a folyosóra, ahol ők maguk is voltak. Láthatóan nem hitték el, amit mondtam, vagy csak ösztönből nyitottak tüzet a mögöttem jövő csillagfajzatokra és dühödt, döbbent káromkodások hallatszottak ezek után. Azonban, ahogyan végül becsúsztam a csapat közé felvonták a sugárpajzsot is, így a két csillagfajzatok megtorpant és nem tudott ott átjönni. Az öreg szerint intelligensek voltak, így valószínűleg nagyon rövid idő lesz az, mire rájönnek arra, hogy miként jussanak át és kövessenek tovább, így inkább haladni akartam, bár már fáradtam, azért páncélban, hulla fáradtan menekülni valamik elől úgy, hogy legalább ötször futod körbe a hajót két nap ébrenlét után nem a legkellemesebb. Ha ezek után valaki azt hiszi, hogy könnyedén elértünk a sith-hez, akkor nagyon, de nagyon téved. Alig haladtunk két sarkot, amikor a hátramaradtak közölték, hogy eltűntek a csillagfajzatok, igen, mert pontosan előttünk bukkantak fel. Az igazat megvallva ennek köszönhetően újabb pár órás kergetőzés következett, hiszen a ugyan már a hajó azon részében voltam, ahol a sith is, de ő egy olyan részen ragadt, ami eléggé el volt vágva, így számomra sem könnyedén megközelíthető. Ennek is volt köszönhető, hogy a fél napot azzal töltöttem, hogy fel és alá rohangáltam, hogy a megfelelő utat és helyet megtaláljam. A végén már eléggé végkimerültség határán voltam, amikor megérkeztem arra a folyosóra, ahol a többiek egy nagyobb lyukat robbantotta a talajba, hogy le lehessen jutni arra a szintre, ahol a sith ragadt. Eddigre már alig láttam, levegőt is alig kaptam, a tüdőm sípolt, hiába volt belső hőszabályzója a páncélomnak dőlt rólam az izzadtság és már az adrenalin is alig hajtott, tartott talpon. Itt is voltak még páran, akik bíztattak, hogy menjek, már csak pár lépés kellett, amikor a hajón egy újabb robbanás történt. Az egész ezt a folyosót is érintette, a falból az egyik vastagabb cső kiszakadt és felém lendült. Már nem volt annyi erőm, hogy kitérjek, így oldalba talált és a földre zuhantam, az pedig rám. Túl nehéz volt, nem tudtam megmozdítani, ketten azonnal odarohantak, repültek hozzám, hogy segítsenek, de túl késő volt, a két csillagfajzat megérkezett. Lehetek bármilyen kemény mandaloriai, annyira kimerülten, fáradtan, az eszméletvesztés határán nem voltam, hogy ne sikoltsak fel torkom szakadtából, amikor felém nyúltak és centikre voltak attól, hogy megöljenek. Mielőtt azonban ez megtörtént volna mind a kettő megdermedt, majd lefelé tűntek el, ahol a sith volt. pár pillanattal később velőtrázó fájdalmas sikolyt lehetett hallani, a hang felismerhető volt, hogy a sithez tartozott. Nekem pedig ezek voltak az utolsó gondolataim, emlékeim még azelőtt, hogy elvesztettem volna az eszméletemet.
Napokkal később tértem magamhoz, immáron Dromund Kaas-on a Mandaloriai enklávénál, azaz a fejvadászoknál tértem magamhoz. Mint kiderült a két csillagfajzat távozott miután megölték a sith-et és utána már több ilyen lény fel sem bukkant. Én pedig szerencsésen megúsztam a velük való találkozást. Csak kimerültem és kiszáradtam a sok órás menekülésben, de semmi bajom sem volt. Ezek után csak egyetlen dolgot reméltem, hogy soha, de soha többé nem találkozok csillagfajzattal az életem során…

***Bármi jöhet, kánon és alter is, bárkitől, km és JK is írhat (ha jk ír, a staff majd beleszerkeszti az esetleges jutalmat )

”Ha az edzés nem tesz próbára, akkor nem is változtat meg.”
- Bear Grylls

***
Végül elérkezett ez a nap is, nem én votlam, aki felhozta a témát, hogy szeretné, hogy mandaloriai legyek, én anélkül is remekül ellettem volna Toriannal, de ha komolyabbnak szerettük volna a kapcsolatunkat, akkor ez nagyjából elengedhetetlen volt. Szerencsére életem során is harcosnak képeztek és nem egy randink volt Toriannal lőtéren, vagy gyakorlópályán, így egy-két extra dolgot is elleshettem abból, hogy a mando-k miként művelik a saját „harcművészetüket”. Egyetlen dologban voltam elmaradva korábban az pedig a háti rakétás harcban, de szerencsére abban kaptam a páromtól nem kis gyakorlást, így lényegében egyből mindenből a vizsgákra mehetek, ami valószínűleg nem volt a legjellemzőbb. Igazából valahol örültem, hogy harcosnak lettem kiképezve – fejvadásznak, gyilkosnak – mert ennek köszönhetően megvolt a háttértudásom és nem is voltam olyan vészes. Ha egyszer kivívom a páncél viselést, akkor utána úgyis elég sok mindennek kell eleget tenni. Az első próba, ami igazából amolyan nulladik volt, a Verd’goten. Ezt meglehetősen kínosnak és kellemetlennek éreztem, ugyanis ez minősül a felnőtté válásnak a mandaloriaiak között, és általában 13 évesen teszik le, mielőtt be nem kerülnek az akadémiára immáron felnőttként és kezdődnek a tényleges próbák a páncélviseléshez. Én pedig ugye nagyjából kétszer ennyi idős voltam mire ez szóba került, ez van, ha nem egy adott kultúrába születsz, hanem vénasszonyként próbálsz csatlakozni. Szerencsémre lehetett egyedül is vizsgázni belőle nem a sok gyerek és fiatal mellett. Mivel ez ilyen alap túlélési képességekről szólt nem volt gondom vele. Ezt még otthon… vagyis Torianék főbolygóján lehetett letenni. Ezen tanulás a gyermekeknek egyszerre volt könnyű és brutális, nekem csak brutális volt a rabszolgatartóm keze alatt. A próba során is ezen képek ugrottak be, mit ne mondjak nem volt a legkellemesebb. Ezek után Torian maga vitt el arra a vulkanikus bolygóra, ahol az elsődleges képzés zajlott, hogy a letehessem az öt próbámat, ami kellett a páncélviseléshez. Azt hittem, hogy könnyedén fog menni, de ekkor még nem is sejtettem, hogy amiatt, akinek a barátnője vagyok velem sokkalta kritikusabbak lesznek és ami mástól elég volt, tőlem nem. Nem utolsó sorban attól akadtam ki folyamatosan, hogy azt vágták a fejemhez, hogy azért is kell még jobbnak lennem, mert a „trónörököst” is nekem kell megszülnöm! Nem egyszer nehéz volt visszafognom magam, hogy ne üvöltsek rájuk, hogy csak járunk, össze sem költöztünk, nem utolsó sorban szóba sem került a házasság, nemhogy az, hogy gyerekünk legyen!

***
Az egész azért sem volt könnyű, mert nekem ezen felül volt még egy másik életem is, a Renliss Ház fejvadásza voltam és nem voltam rossz benne, mi több szerettem fejvadásznak lenni, mert a saját magam ura lehettem, független nő, aki nem függ senkitől. Ezt a részét az életemnek nehéz volt feladni és nem is nagyon tudtam. Emiatt elég nehéz volt elképzelnem, hogy miként fog menni az alap katonai képzés, ami az első próba volt. Mások itt generációk óta ebben voltak, én hercegnőnek születtem. Az megkönnyebbülés volt, hogy nagyjából velem egy idősekkel kerültem egy csapatba miután Torian elhozott. Nem akartam, hogy itt maradjon, de elküldeni sem küldhettem el, révén ő volt az Aliit'alor, neki bármit szabad volt. De akkor is feszélyezett és jobb lett volna nem pont előtte leégni. Kivételesen szerencsére sok dolga volt, így nem is tudott sokáig maradni, hanem távozott. Ez egy nagyjából két hetes intenzív kézpés volt utána, köszönhetően annak, hogy én már képzett harcos voltam, így leginkább csak azon részeket kellett gyakorolni és átvenni a feladatokhoz, ahol csoportos feladatok vannak, mert számomra ezek voltak a tőlem távol állóbbak. Fejvadászként magányos vagy szinte mindig, ritka az eset, amikor másokkal együtt dolgozol, mert inkább versengtek egymással, csak akkor, ha valamilyen nehéz és nagy feladatba ütköztök bele, akkor kérünk segítséget, de vannak, akik akkor sem. A csoportos katonai dolgok azért voltak nehezek, mert arra az időre emlékeztettek, amikor még rabszolga voltam és utasítgattak, ezért is maradtam később a fejvadász pályán, mert úgy szabad lehettem. Egészen eddig nem is tudtam, hogy ez ennyire mélyen bennem volt és belém égett. Nagyon régen volt utoljára, hogy bárki is parancsolt nekem és meg kell valljam, hogy annyira nem is viseltem jól. Persze megtettem, mert ez volt a feladat, de utána éjjel volt még rosszabb hatással rám. Az összes régi seb ezeknek köszönhetően felszakadt és rémálmaim voltak, nem tudtam aludni, ami miatt némileg figyelmetlen voltam. Nem annyira, hogy feltűnő legyen, de mivel tőlem többet vártak el, mint a többiektől, így nekik igen. éppen ezért igyekeztem a lehető legjobban teljesíteni, mivel csapatjátékos is tudtam lenni, így ezzel nem volt gond, de ennek ellenére mindig oda szúrtak, hogy mit kellene jobban csinálni, mire ügyeljek, többször megjegyezték, hogy gyúrjak jobban combra, vagy csípőre, mert soha sem fogok tudni gyereket normálisan kihordani. Ez sem segített a hangulatomon és az egész helyzeten. Ezek kellően csak szurkálódások voltak, de akkor is… igazából nem tudom mit vártam, mert semmi megerősítést nem kaptam, csak az önbizalmam rombolták lefelé. Ez lett volna a képzés, hogy miként bírom? Ha erről szólt, akkor rosszul és meg fogok bukni. Nagyjából egy hét alatt sikerült elérniük, hogy semmi önbizalmam ne legyen, folyton fáradt voltam és rémálmaim voltam. Az egyik éjjel amúgy sem tudtam aludni, így kimentem éjjel a barakkból és egy eldugottabb sziklás részen ültem le, ahonnan a távolabb levő vulkános részre tudtam figyelni és nézni. Erős akartam lenni, de már annyira ki voltam merülve és kétségbeesve, hogy hangosan zokogtam fel, egy hang volt az, ami percekkel később zavart meg hátulról.
- Ne vedd magadra, bármit csinálsz, soha sem lesz elég jó nekik, már csak amiatt, mert annak vagy a szeretője, akinek. Ők a leendő klán vezér anyját nézik a barátnőiben, szerinted miért volt facér, amikor találkoztatok? – kérdezte a hang. - Sokan azt hiszik kiváltság egy Aliit'alor párjának lenni, de csak szívás.
Hátrafordultam és megtöröltem a szemeimet, végigmértem a másikat, bár nem volt sok mindent látni, mert sisakban volt. Csak akkor vette le, amikor leült mellém anélkül, hogy rákérdezett volna. fiatal volt, szőke, kék szemű, és már így is keménynek látszott, az elhangzottak alapján ő is volt olyan helyzetben, mint én.
- Egyébként meg, ha Torian nem gondolná azt, hogy könnyedén megcsinálod, nem lennél itt – jegyezte meg szórakozottan és kedvesen.
- E szerint voltál hasonló helyzetben… – mondtam, arra, hogy Toriant meg Toriannak hívta összeráncoltam a homlokomat.
A lány erre hangosan és jóízűen nevetett fel, ahogyan engem előbb a sírás, őt most a nevetés rázta percekig, közben próbált valamit kinyögni is, de nem sikerült neki. csak a fejét rázta és végül úgy két-három perc után sikerült megszólalnia.
- Dehogy is! Még csak az kellett volna, Asa vagyok, Torian már sokat mesélt rólad – mondta.
A szemeim elkerekedtek, ő volt Torian ikerhúga, én is elég sokat hallottam róla, de még nem volt eddig szerencsém vele találkozni, mert mindig elfoglalt volt, révén a Cadera klán fegyverkovácsa volt. Az arckifejezésemen láthatta, hogy meglepődöm és már megelőzve megjegyezte, hogy kicsoda. Mind a ketten kölcsönösen örültünk annak, hogy végre találkoztunk. Tényleg olyan kedves volt, mint ahogyan azt Torian is mondta, még rá is kérdezett, hogy miért vagyok ennyire kiborulva. Elmondtam, hogy azt hittem, amit elástam magamban régen, az mégsem volt, nem gyógyult be és lényegében amiatt. Mivel soha sem volt ilyen helyzetben ebben nem tudott segíteni, de abban igen, hogy ne is foglalkozzak azokkal, akik mondogatják, hogy mit nem csinál jól, csak legyen önmaga, végül is a bátyja azért szereti őt, aki és nem azért, mert meg akar felelni ezeknek, hanem mert erős, független nő. Így maradjak is ilyen, ez volt az a pont, amikortól kezdve Asa-val barátnők lettünk. Nem mondhattam a későbbiekben, hogy nem éreztem magam rosszul, vagy nem esett rosszul a piszkálódás, de igyekeztem nem tudomást venni róla. Végül a közös gyakorlatozás egy raktár közös elfoglalásával ért véget és én magam is sikeresen átmentem rajta.

***
A többi próba már közel sem volt ennyire rossz, vagy megterhelő a számomra, hiszen azok a részek már könnyedé mentek, mert tudtam harcolni és nem egyszer edzettem Toriannal is, így tudtam, hogy mire számítsak. Noha pusztakezes harcban nem voltam éppen kiemelkedő az alkatom és erőm miatt, mert twi’lek nőként ezek nem voltak épp erősségeim, de az ügyességemmel és ritmusérzékemmel boldogultam és némileg, nagyban kompenzálni is tudtam mindezt. Mivel a többiekkel ellentétben nekem csak az első vizsga előtt kellett a képzés, hogy együtt tudjak mozogni másokkal, parancsokat végrehajtani és tisztában legyek az alapvető katonai dolgokkal, utána viszont én magam kértem, hogy rögtön a vizsgáztató tanárral letudhassam még itt és ne kelljen további kellemetlen heteket eltölteni ezzel az egésszel – ezt nem tette hozzá hangosan. Azt tettem, amit Asa javasolt, mivel még itt volt a bolygón, hogy fegyvereket, páncélt készítsen az oktatóknak, a vizsgázóknak, így ő remekül szórakozott, amikor saját magam voltam. Nem kis felzúdulást okoztam mindezzel, mert erre nem igen volt precedens, hogy valaki a teljes képzést és gyakorlatokat át akarja ugrani és egyből vizsgázni, még akkor sem, hogyha az Aliit'alor, vagy a Mandalore párja az illető. Az instruktor napokig nem tudott ezzel mit kezdeni, én pedig mivel nem akartam semmilyen egyedi különleges elbánást már majdnem ráhagytam, bár megjegyeztem, hogy akkor egy próba, ha átmegyek ez volt a vizsga, ha nem, akkor mennem kell a következő vizsgára. Az egészet végül Asa oldotta meg, hogy elunta a férfi tökölését és személyesen beszélt a bátyjával. Pont az ilyet akartam elkerülni, mert nem akartam Torian-tól sem szívességet kérni ilyesmire, sem protekciót. De legalább ezek után nem volt semmilyen kifogása és mehettem is a próbákra, vizsgákra. Így ezeket még itt kellett letudnom mielőtt a többiek tovább mennek a további bolygókra, ahol a további képzés és gyakorlat lesz. Annyira azonban nem volt könnyű dolgom, mert nem itt maradtunk, hanem egy kissé távolabb eső területre mentünk, amit már nem ismertem, a terepet nehezítette az a tény, hogy a földből sokszor feltörő gejzírek tarkították a helyet és sok helyen a talaj is beszakadhatott, ha rossz helyre lépett valaki, vagy túl nehéz volt. A túl nehéz valaki szerencsére nem okozott nekem gondot a pehelysúlyommal.

***
A harc maga elég kemény volt, mint említettem a pusztakezes harc a gyengém, mert ilyenben nem sokszor kellett részt vennem, vagy ha igen, akkor az már régen rossz, hogy így alakult. Az ellenfelem sokkalta gyakorlottabb volt ebben, nem is beszélve arról, hogy erősebb is, de lassabb nálam! Így erre alapozhattam a taktikámat miközben macska-egér játékot játszottunk a kráterek és sziklák között. A harc közben jó pár zúzódást is sikerült összeszednem, köszönhetően annak, hogy ezalatt igyekeztem a gyenge pontjait felmérni, ahogyan a terep előnyeit és hátrányait is annak érdekében, hogy le tudjam győzni. Néhányszor pont mellettem tört ki egy-egy gejzír ami miatt néhány kisebb égéséi sérülésem is lett, nem is beszélve arról, amikor sikerült megütnie, akkor több zúzódást is összeszedtem. Végül sikerült a másikon némi gyengepontot találni, de eddigre már az is eljutott addig a jó pár perc után, hogy már véget vetne ennek az egésznek azzal, hogy megbuktat, amikor eljött az én időm. A másik figyelme ugyan nem lankadt, nem változott semmi, de legalább már tudtam, hogy hol kell támadjak. A bal lába és a jobb karja volt a mozgása alapján gyengébb, egészen pontosan fent a vállánál, így az egyik támadása során ismét félresiklottam mellette, ami egészen pontosan inkább egy fájdalmas csúszás volt a lábai között, fájdalmas, mert roppant forró volt a talaj és még ruhában is éreztem, hát még a lekkummal, amikor leért a földre. Mikor a lábai között voltam, akkor két kézzel erővel egy erős mozdulattal csaptam fel az ökleimet és ütöttem tökön a férfit, aki erre térdre is rogyott. Én a lehető leggyorsabban álltam fel a háta mögött, egy gyors rúgást vittem be arra a részre a lábán, ahol láttam a gyenge pontot, nekem is fájt szinte, ahogyan az egész lába begörcsölt ennek köszönhetően, ugyanez az eredmény volt, amikor a vállánál ütöttem meg azon a részen, ahol épp kevesebb védelme volt. Ha lett volna fegyvere, akkor most rúgtam volna el, a kezemet még a nyaka, tarkója részre tettem, amennyire a sisaktól ez lehetséges volt, ezzel jelezve, hogy leütöttem, mert ezen a terepen nem akartam megtenni egy nem ellenséges személlyel. Itt mondta a férfi is, hogy most már elég lesz, átmentem, bár közel sem gondolta, hogy így lenne. Ezt már csak akkor tette hozzá, amikor képes volt megszólalni a két lába közötti fájdalom ellenére. Megvolt ötből kettő.

***
A következő próba a fegyveres közelharc volt, ebben volt gyakorlatom, elég nagy, késekkel, tőrökkel, kardokkal. Sima egyszerű fegyverekkel és vibropengékkel is. Noha nem katonai módon értettem ezek használatához, hanem inkább valamilyen speciális harcművészet szerűen, ezt már Torian is megjegyezte, hogy némileg hasonlított a tudásom a rohamosztagosokéra, de nem teljesen olyan, nem olyan brutális, nem annyira katonás, hanem elegánsabb, de ugyanannyira effektív is, és ez kellően meglepő és remek fegyvertény is lehet. Éppen emiatt voltam képes a sima pusztakezes harcban is felülkerekedni az oktatón, mert ugyanezt a dolgot használtam, igen, az engem is meglep, hogy nem vagyok erős, ennek ellenére sikerül úgy megtalálni a gyenge pontját, hogy kiugrasszam a végtagot, vagy éppen görcsöt okozzak. A kiképző is megjegyezte ezt, amikor már nem két oktávval magasabb hangon beszélt a nem túl szép húzásom miatt. Néhány mozdulatot ismert fel belőle, talán megtudta volna tippelni, hogy min alapszik, az echani harcművészeten, de nagyon eltért tőle. megkérdezte, hogy hol tanultam, mondtam, hogy amíg rabszolga voltam, a rabszolgatartóm tanított és képzett ki fejvadásznak és gyilkosnak és tanított meg pusztakezes és fegyveres harcokra. Arra nem tudtam választ adni, hogy honnan származott, nem tudtam. Szóval a vizsgán először külön felmérte, hogy mire is vagyok képes és milyen vonásokat mutatok harc közben, amiben azért elég erősen jelen voltak a tánc mozdulatai is, elegáns, kecses, de ezzel együtt halálos is. Miközben ezen gyakorlatokat és harcot vívtuk hol tőrökkel, hol kardokkal egyre többen jegyezték meg a mozgáskultúrám nyomán – akik nézték ezt és nem csak tanulni voltak itt – hogy már kezdik érteni, hogy mivel is sikerült levennem a lábáról az Aliit'alor-t. Később tudtam meg, hogy Torian több barátja is eljött csak azért, hogy megnézzen engem, révén ilyen szituációban még nem volt szerencsém hozzájuk, csak kevésbé harcolós, edzős helyzetben. Nem mondhatom, hogy nem volt túl kellemes, hogy ennyien lesik a mozdulataimat, de ehhez úgymond hozzászoktam akkor, amikor megöltem azt a sith-et Nar Shaddaa-n és az a nő kitette mindenhova. Nem voltak hiú reményeim azzal kapcsolatban, hogy ennyivel megúszom ezt a vizsgát és nagyon is igazam lett, mert nem volt elég ez a gyakorlat. Volt a bolygón egy banditatábor, amit eddig békén hagytak már csak amiatt is, mert remek lehetőség volt pont az olyan vizsgázóknak, mint én. Odavittek a feladatom pedig az volt, hogy egyedül kellett kipucolnom a helyet, távolsági fegyverrel és közelharcival is, közösen a kettőt, így egyszerre letudhattam a két vizsgámat.

***
Csupán egyvalamiről felejtettek el szólni, hogy ezek renegát mandaloriaiak. Miért is hitte, hogy egy sima egyszerű fejvadászat lesz? Nem, helyette full páncélos alakokat kaptam, nagyjából egy tucatot. Szerencsére azért nem volt a felszerelésük tökéletes, mert ahogyan láttam nem csak mando-k voltak közöttük, hanem egyebek is, valóban egy tucat személy. Torian már előre is mutatott pár felderítő „fogást”, ami most remekül jött ahhoz, hogy felmérjem a területet és a környéket. Szerencsére ez is kellően sötét, félhomályos volt, így könnyebb volt mozognom és haladni. A kémlelésnél viszont mindez nekik kedvezett. Az egyetlen nagy bánatom az volt, hogy a Fosztogatót nem tudtam erre az alkalomra hozni, csak a Westarokat. Lehet, hogy akkor több esélyem lett volna, hogyha meztelenül jövök. Néhányan valószínűleg még örültek is volna neki. Most azonban kénytelen voltam a felderítői tudásomat összeszedni, addig is egy droid még a társam is volt, aki rögzítette, hogy miként boldogulok. Az viszont az én szerencsém volt, hogy olyan helyen épült a „bázis”, ami erősen mágneses volt, így a radarok, szkennerek nem igazán működtek. Így a saját szemeimre kellett hagyatkoznom. Az első négy személy, a négy őrszem meglehetősen könnyű ellenfélnek bizonyult, könnyedén lehetett mögéjük lopakodni, majd elvágni a torkukat, vagy épp úgy beszúrni egy tőrt, kardot, hogy hangot se adjanak ki és azonnal bele is haljanak. A negyedik után azonban sajnos már nem voltak ők sem teljesen ostobák és észlelték, hogy az őrszemeik eltűnnek, így hallottam a kiabálások alapján, hogy tudják, hogy van itt valaki, mindenki gyűljön össze az épületek közötti téren. Mintha meg akarták volna könnyíteni a dolgomat, így igyekeztem a lehető legközelebb osonni és közben olyan helyet találni, ahonnan rájuk láthatok. Szerencsémre a maradék nyolcból csak kettő viselt viseltes mandaloriai páncélt és az sem tűnt beskarnak. Ha az lett volna, azt hiszem, hogy már itt felmondtam volna. Mennyire egyszerű lett volna gránátvetővel, vagy épp egy sima gránátot bedobni oda és megvárni az eredményt. Tényleg kellett volna az a puska, nem akartam úgy járni, mint a Takodana-n, főleg, hogy nekem még nem is volt rendes páncélom olyan, mint egy mando-nak, csak egy sima egyszerű közepes. Ez így szabályos volt, hogy csak ehhez kaptam a hátrakétát? Volt egy olyan érzésem, hogy ez jócskán nagyobb próba volt amiatt, mert Torian barátnője vagyok. Mindegy, nagy levegőt, kár, hogy itt nem lehetett azt mondani, hogy egy vadászat sem éri meg azt, hogy meghalj. Az egyik összetákolt épület tetejére felmásztam, ami a legmagasabb volt, kellett a tervemhez. Kimásztam kúszva a szélére, hogy rálássak a tábor közepén levő tűznél levő csapatra. Itt álltam fel, vettem egy nagy levegőt, talán életemben utoljára. Majd belekezdtem a próbámba.

***
Néhány lépést hátráltam, majd nekifutottam és elrugaszkodtam. Mivel lent beszélgettek, így nem hallották mindezt, a csapatot roppant kellemetlenül érte, amikor még a levegőből lelőttem hármat az ötösből, a többiek pedig szétrebbentek. Mielőtt leérkeztem volna a földre indítottam be a háti rakétát és szálltam el közöttük, közben még kettőt lelőttem, mellkason az egyiket, a másikat fejbe. Nem tudtam, hogy mennyire élték túl, vagy haltak meg, de amint kiértem azonnal fordultam is vissza, nem hagytam, hogy a hátamat mutassam nekik és ezáltal az életemet sodorjam veszélybe. A földön levő ötből négy nem mozdult, az, akit mellkason lőttem próbált bemászni fedezékbe, az egészséges már beért és lőni kezdett rám, a két mandaloriait pedig nem láttam. Karabast! Azonnal leszálltam egy olyan helyre, ahol fedezékben voltam és innen lőttem rájuk. Aki próbált bemászni valami mögé, őt volt könnyebb elintéznem, de végül, amikor megláttam, hogy a másik mi mögött van, elvigyorodtam. Ez már-már megalázó, egy üzemanyag tartály volt. belelőttem, ami egy hangos robbanással robbant fel, úgy, hogy még engem is ledöntött a lábamról, pedig legalább húsz méterre voltam. Még a mellettem lebegő droidot is méterekkel dobta hátrébb. Ezt további másik két robbanás követte és még láttam, ahogyan az egyik mandaloriait is elkapja a robbanás, a háti rakétáját is és ez nem volt túl kellemes. Nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy csak úgy esztelenül öldököljek, fejvadász voltam alapvetően, korábban, de itt nem. amíg ezen gondolkodtam valami megreccsent a hátam mögött. ösztönösen tértem ki, ami az életemet mentette meg, mert egy vibrofejsze csapódott be ott, ahol korábban voltam. A félreugrás és gurulás mellett már háti rakétával fordultam meg, hogy szembenézzek vele. Nem igazán voltunk szerintem egy súlykategóriában, rajta mandaloriai páncél, bár viseltes, rajtam a sajátom. A levegőbe repültem, őt jött utánam, nem húzott elő lőfegyvert, hanem maradt a kétkezes csatafejszénél. A repülés közben a saját vibrokardomat vettem elő, most komolyan vívni akar a levegőben? Ezen ne múlják, bár nem sok ilyet gyakoroltunk Toriannal, főleg lőpárbaj volt kettőnk között, amikor segített ebbe beletanulni. A fürgeségemet és gyorsaságomat itt nehezebb volt kihasználni, mint a földön, de azért lehetett, csak jobban oda kellett figyelnem. Ahogyan a pengéink összeértek éreztem, hogy erősebb nálam, sokkal erősebb, volt, hogy métereket zuhantam alá egy-egy összecsapás után, ő pedig nem hagyott egérutat, sem menekülést. Nem igazán láttam, hogy miként maradhatnék életben vele szemben. Noha itt nem kellett állnom és tényleg mozgást végeznem, kifulladtam, a fickó durvább volt, mint a kiképző, akivel a pusztakezes harcot vívtam és gyakorlatoztam kardvívást – vagy csak ők fogták ott vissza magukat – de itt kifulladtam. Több vágást is sikerült összeszednem, a karjaimon, lábamon, oldalamon, csak a szerencsén múlt, hogy nem vágta le a végtagjaimat, vagy vágott félbe, mert ki tudtam térni. Erősen véreztem és kezdtem szédülni is. azt hiszem, hogy egy erősítés nagyon jól jött volna így tíz perc után. Már arra sem volt nagyon erőm, hogy blokkoljam a csapásait, mert méterekkel hajított egy-egy ilyen odébb. Azonban úgy tűnt, hogy neki a manőverezés ment egyre nehezebben, mintha kifogyás szélén lett volna, így amikor újra odébb csapott és eltörte pár bordámat elindult lefelé mielőtt lezuhant volna. Nem fogja ilyen olcsón megúszni ezek után nem, hogy hetekre gyengélkedőre küldött, de még az is lehet, hogy én is lezuhanok, mert ő is elég meredeken ereszkedett. Nem hagytam, hogy messze kerüljön, utána mentem, bár szédültem és sötétedett minden, de útközben elővettem az egyik sugárpisztolyomat és a férfi után lőttem. A negyedikre találtam el, és szerencsére a rakétát, ami ugyan nem robbant fel, de tönkrement annyira, hogy leálljon. Nagyjából harminc méter magasan lehetett, én ötven, az egyik sziklaperemen csattant, majd zuhant bele a lávatóba, ami ott volt. Az én háti rakétám is ekkor mondta fel a szolgálatot és zuhanni kezdtem, már nagyon erőm sem volt arra, hogy komvonalon segítséget kérjek, úgysem volt itt a közelben senki, hogy segítsen. Fogalmam sem volt, hogy miként fogom megúszni a becsapódást, már csak annak örültem volna, ha még egyszer láthatom Torian-t, mert ha becsapódok és meghalok nem mentem át a vizsgán. Ám úgy öt-hat méterrel a becsapódás előtt az épületek közül egy páncélos repült ki és kapott el, megmentve az életemet. Nem igazán voltam képes felfogni, hogy ki lehetett, de a hangot megismertem és el kellett mosolyodnom, amikor meghallottam.
< - An staabi, ner cyar'ika! (Minden rendben van kedvesem!) > – mondta.
Torian volt az, az első szavakat ebben az állapotban nem értettem meg, de a kedvesemet igen. válaszolni már nem tudtam, mert sikeresen elvesztettem az eszméletemet.

***
Mikor magamhoz tértem azt hittem, hogy csak álmodtam, ami történt, de nem, Torian-nak szóltak a barátai és Asa is, hogy milyen próbát kaptam azért, mert a barátnője vagyok. Mint kiderült egy teljes tűzcsoport – négy fő – kellett volna az ellen a csapat ellen, és nem egy valaki. Főleg, hogy a férfi, akivel összecsaptam a végén egy renegát Cadera volt, aki még Torian és Asa apját szolgálta, aki úgyszintén áruló lett és ő alatta volt magasabb rangú tiszt. De mivel én Torian barátnője voltam, így tőlem többet vártak, ennyivel, ha nem lettem volna elég felkészült és nincs szerencsém, akkor ott is maradok. Ez előtt soha sem láttam Torian-t dühösnek, most nagyon az volt, hogy nem egyenlő feltételek voltak a vizsgán, amin ha minden igaz átmentem, bár jelenleg nem érdekelt, csak az, hogy éltem. Senki mást nem küldtek volna be oda egyedül főleg nem úgy, hogy csupán felderítő lesz. Mindazonáltal elvileg roppant elégedettek voltak velem és sikerült mindenki száját befogni, akik kételkedtek, hogy Torian jól választott vagy sem. Ami pedig gyógyulást illette, azt már nem itt a vulkanikus bolygón töltöttem, hanem Torian hazavitt és náluk a saját „palotájában” gyógyulhattam a felügyelete mellett. Mire rendbejöttem teljesen Asa is eljött meglátogatni és immáron magával hozta a próbákon kiérdemelt páncélomat, amit mostantól viselnem is kellett. Ugyan még nem voltam mandaloriai, de már nagyon jó úton voltam felé, hogy az legyek végül…

***Bármi jöhet, kánon és alter is, bárkitől, km és JK is írhat (ha jk ír, a staff majd beleszerkeszti az esetleges jutalmat )