Ravencroft Pszichiátriai Intézet

Ravencroft Pszichiátriai Intézet


Üzemeltető: Ravencroft Alapítvány
Igazgató: Dr. Quinn Bedlam
Főorvos: Dr. Ashley Kafka
Orvosok: Dr. Joshua Eldrich

A Ravencroft Alapítvány egy elhagyatott veterán kórházat vásárolt meg és újított fel dél-Brooklynban az óceán partján.
Az épület három szintes (plusz egy pincerendszer). Az épületben három lift van, de a pincébe csak az egyik visz. A komplexum első és egy hátsó udvarral rendelkezik.


Első udvar: Kőfallal körülkerített kovácsoltvas kapuval ellátott betonozott parkoló.
Hátsó udvar: Kőfallal körülkerített udvar. Parkosított rész padokkal. Egy hátsó nyílik egy óceánparti stégre.
Földszint:
- Bejárat és porta. Hátsó kijárat a parkba.
- Önkéntes kezeltek lakosztályai. Mind külön kis konyhával, zuhanyzóval.
- Főorvos irodája
- Két vizsgáló
- Társalgó
- Edzőterem
- Konyha
- Mosoda
Első emelet:
- Elmebeteg bűnözők, kényszerkezeltek szobái
- Vizsgáló.
- Közös zuhanyzó
- Társalgó
- Igazgatói iroda
- Biztonsági központ
Második emelet:
- Könyvtár
- Laborok
- Igazgatói lakosztály
Pince szint:
- Elmebeteg szuperbűnözők egyedi cellái.
- Vizsgáló
- Biztonsági központ
- Fegyvertár
- Zuhanyzó

További 3 épület van, azok nem látogathatóak. Azok is 2 szintesek, az elrendezésük nagyjából ugyanolyan, mint a főépületé, csak azzal a különbséggel, hogy ez a három mind elmebeteg szuperbűnözőknek van fenntartva, speciális védelemmel.

A Lűne csodás fénye tán nagy szeretettel köszönne , vagy legalább csak aprón bekukkanna azon a parányi ablakon, hogy köszöntse kedvesen annak lakóját. Mégsem teheti, hisz fényét elnyeli azaz ocsmány lámpa fénye, mely olykor fénylik, majd hirtelen kialszik, mintha nem tudná eldönteni, akarna e még létezni vagy sem. Messzi tenger robaját rég nem hallani errefele, nem hallani azokat a hullámokat, melyek minduntalan megrohamozzák a sziklás partvidéket, hogy vízcseppei habokra essen szét. Nem hallani, hisz édes harcukat felülmúlja a vihar dühöngő ordítása, melyet idecsalt a szél kísértése. Szél, vihar, tenger… ezekből semmit sem lehet megfogni vagy akár érezni. Mindezt elnyomja egy hang. Egy hosszú vonyítás, mely kiszökken akár a tolvaj s eltűnik a sötét éjszakában. Mégis, talán a szél becses játéka füleibe hozta a tengeren való vihar hangját. Hirtelen elhalkult, füleit hegyezve figyelt érdeklődve. Egy mosoly, ó az a csodaszép ártatlan mosoly az arcán, mely mint a tej ömlik szét arcán. Egy mosoly, oly ártatlan, melyet csak a tisztalelkű kislányok képesek elővarázsolni, akár a tündérkék. Az a kislány, mely még lelke mélyén lakozik, oly mélyen, oly messze lelkének hosszú katakombáiban, hogy a kinti világ őrülete még nem fedezte fel, nem mocskolta be. Kék szemei érdeklődve kandikáltak, kémleltek le mezítelen lábaira. Hófehér bőr, melyet a nap évek óta nem érintett… Apró kis lábujjak, melyeket vígan mozgat meg, boldogan élnek. Oly érdeklődve figyelte őket, oly naggyal, mintha csak éppen most fedezte volna fel létezésüket. Sápadt bőre enyhe emberi színt kapott, ahogy lágyan elpirult saját örömén. Szégyellte netán ezt a kis apró vigadalmat? Meglehet… Ismét arcán az a édes mosoly, melynek köszönhetően kimutatja világának piciny fogait. Fátylas gyermeki nevetés, vidám és szabad, nem ismer határokat se gonosz világot, sem fájdalmat mely körbeöleli. Melegen tölti be a szobát, azt a szobát, melynek hideg falai mocskosul követik a vasajtó példáját, elnyelik a hangokat. Nagy szívességgel, akkora vággyal ölelné most át magát. Ölelgetné apró kis törékeny testét, de ebben az a gonosz kényszerzubbony akadályozza, mely két kezét örök ölelésbe zárta. Fejét hátrahajtotta, tán olyannyira, mintha ki akarná törni ezzel saját nyakát. Pont erre az alkalomra vártak játékos hajtincsei. Lopva hulltak le hátára, nyakát megcsiklandozva, cirógatva. Szemeit lehunyta, mintha soha többé nem akarná látni ezt a világot. Ezt a bűnös világot, mely magára hagyta. Ajkait szétnyitva vonyítás tört elő belőle, mint egy állat, akit most engedtek ki ketrecéből. Vonyítása pont olyan volt, mint egy kutyáé, vagy inkább egy emberé, ki vonyít, csak épp azt nem tudja miért. Tüdeje megfeszül, érzi ahogy fogy benne az a drága levegő.
- Fejezd már be! Hadd már abba! – hallani egy női hangot, melynek nyilván már teljesen elege van ebből a buta kis játékból s csendre vágyik.
- Hadd már, had játsszon szegény ha unatkozik… - csitította egy másik hang, mely lágy volt s szerető, tele anyai ösztönnel és öleléssel.
Unatkozik?! Hogy unatkozhat ha hárman vagyunk itt?! Hárman! – rikkantotta idegesen. Hirtelen fejét leemelte, már nem nézte azt a piszkos plafont, melyen a lámpa aligha égett. Szemébe esetek apró hajtincsei, hogy védjék tekintetét mindentől ami gonosz. Szemeivel gondosan kémleli a szobát, figyelve a hideg falakat, figyelve alaposan, keresve olyan valakit, aki netán halhatná a beszélgetést. Az mosoly… Senki sem volt képes a világon még úgy mosolyogni mint ő. Mocskos volt, mocskos, mégis varázslatosan gyönyörű. Kifejezte létezésnek igazi valóját. Tökéletesen megmutatta, mennyire is gyűlöli a világot maga körül. Azt a világot, mely elhagyta, mely megcsalta, mely bezárta ide.

Csendben lép ki az egyik szobából a pincében ahol egy régi gyermekkori barátját látogatta meg. Még int, neki egyet mielőtt bezárják mögötte az ajtót és két biztonsági őr és egy ápoló társaságában elindul kifelé. Minden ajtó kicsiny ablakán beles, amikor elmennek egy előtt. Az egyik résen belesve megtorpan bent egy húszas éveiben járó vörös hajú kissé sápadt bőrű nő volt. Az ajtó felé fordul és közelebb lép, hogy jobban belásson.
- Ki ez a nő? - Kérdezi meg az ápolót, aki kissé furcsálló tekintettel néz rá.
- Radoslava Vasilovij. Miért kérdezi?
- Csak úgy eltűnődtem, hogy olyan boldognak látszik. Pedig ha jól emlékszem azt mondta, hogy azokat, akik itt vannak nemigen szokták meglátogatni.
- Nem is. De uram emlékeztetném, hogy ez egy elmegyógyintézet. Akik itt vannak mind őrültek.
Némán néz a nőre és megvakarja a tarkóját.
- Bemehetnék hozzá is egy kicsit? - Fordul az ápoló felé.
- Ahogy maga gondolja. De figyelmeztetem ő különösen veszélyes.
Kissé unott arccal bámul az ápolóra.
- Ezt úgy mondja, mintha zavarná, ha véletlenül történne velem valami. - A mondat végén felemeli jobb kezét az ápolónak mutatva hogy mi is ő. Bár nem úgy látszik mintha a férfi elfelejtette volna. Az ápoló int a biztonsági őröknek, akik kinyitják az ajtót, hogy Adam beléphessen. Az ajtó kinyílt ő pedig besétált a szobába. mögötte ismét becsukódott az ajtó. Hátranézett ás látta, ahogy az ápoló szemében valamilyen reményszerű csillan meg. Nem foglalkozik, különösebben vele inkább odasétál a lányhoz és leguggol elé.
- Szia. Adam vagyok. - Mutatkozik be a lánynak és annak semmitmondó kék szemeibe néz.

- Éhes vagyok... - suttogta halkan, oly halkan mintha csak egy hang lenne, amit a szél hurcolt ide.
- Éhes vagyok... - ismételte megint, most már hangosabban. Felkiáltott, ordított csendben, ajkait egy hangszál sem hagyott el. Vicsorgott mint a vadállat, ki kölykeit védi. Morgott, tépte fogaival a levegőt. Hajtincsei össze-vissza csapkodtak arcába, korbácsolva a levegőt maguk körül. Hirtelen abbahagyta. Teste teljesen megmerevedett, nem mozdult, nem pislogott, de még csak nem is lélegzett. Tüdeje nem emelkedett, nem mozgott egyáltalán. Arcát elöntötte a vér, ahogy agya és teste levegő után sóvárgott mélyen. Talán megfulladni akar? Ki tudja... Ki is akarna élni egy ilyen helyen? Senki nem látogatja, már az orvosok sem. Egyetlen örömét azok ápolók köpködésében leli, melyek naponta egyszer lejárnak belé tuszkolni azt az undorító mocskos kását, melyet idehoznak neki. Igen, itt a vacsora idő. Rég volt ám, hogy evett. Tegnap büntetésből nem kapott, mert megharapta az egyiket. Harapta? Ugyan dehogy... Csak majdnem letépte az ujját. Álnok mosoly, mely ismét ott virít ártatlan arcán, ha belegondol ebbe a tökéletes bosszúba. Komor árnyak borultak rá, ölelték őt körbe, ahogy a lámpa morbidul pislákoló fénye teljesen kialudt. Kék szemei szinte világítottak a sötétben. Éhes volt. Gyomra mint az ágyú, úgy dördült meg testében, megrengetve őt.
- Éhes vagyok! - ordította bosszúsan, idegesen. Ordította? Szinte ugatta mint egy kutya. Mostanában már nem is tud normálisan beszélni. Szavait úgy köpi ki mint a mérget. Fejét oldalra billenti, ideges szemeivel figyeli a falakat. Oly fürgén figyelte őket, remélve hogy baljós árnyak futnak végig rajta, melyek életére akarnak törni. Fülelt. Tökéletesen tudott fülelni. Gyakran azt is hallotta, ami egyáltalán nem létezik. De nem csak hallotta, gyakran látta is! Figyelte azokat az idegen lépteket, melyek a folyosókról kerültek be hozzá. Hihetetlen, de valójában nem hallani a szobában semmit, ami kint történik. A masszív ajtók szigeteltek. Kileste! Az sem tudta... A kicsiny ablakon egy idegen férfi arca bukkant fel, mely pontosan figyelte őt. Figyelte... nézte! Nem ismerte őt. Soha életében nem látta az idegen férfit. Izgatott arca most kíváncsi lett, ártatlan. Kék szemeivel éhesen, mohón nézte őt. Roppantul érdekelte ki lehet az. Ó, a szerencse most kegyes volt hozzá s belép a férfi. Nyikorog nehezen a masszív ajtó, befutnak rajta a kinti hangok s a lány fülében találnak maguknak otthont. Felnéz rá, vörös hajtincsei csiklandozva kúsznak le arcán. Leguggol. Az ő szintjén van. De ez nem orvos, nem ápoló, de még vacsorát sem hozott neki. Nincs rajta az a ronda fehér köpeny. Megszólítja őt, de csak hangját hallja. Szavai fülébe nem jutnak el, így nem érzékeli az idegen nevét. Kedves hang. Meleg, barátságos. Elmosolyodik szégyenlősen, mint egy kisgyerek, aki egy idős nénitől kapott cukorkát. Sápadt arcán végigfut a vér, elpirul lágyan. Fehér fogait mutatva dől kicsit előre, majd elfordul tőle. Lábujjai izgatottan mozogtak meg mezítelen, hideg lábain.
- Elhoztad a nyuszimat?
Kérdezte lágyan, kedves hangon. Szinte hihetetlen hogy egy ilyen angyali kis ártatlan arc hogy lehet oly nagyon veszélyes, hogy ide legyen bezárva. A szobája hideg. Szinte látni a lélegzetet a levegőben. Igen, muszáj hűteni a szobát, hogy a lány ki ne tudjon törni.

Csendben fürkészi a lány arcát, ami kissé vöröses árnyalatot kezd el felvenni. Egy fél mosollyal jutalmazza azt, amikor a lány elmosolyodik, aztán szégyenlősen elfordul.
- A nyuszidat? Sajnos nem. Viszont ha akarod, megpróbálom elhozni neked. - Mondja mosolyogva a lánynak, de továbbra is az arcát fürkészi.
- Tudod mit? Ha vársz, egy kicsit megpróbálom most idehozni neked. - Mondja barátságosan és feláll, hogy az ajtóhoz sétáljon. Amikor odaér kettőt koppant az ajtón mire az őrök kinyitják és az ápoló érdeklődve tekint rá.
- Figyeljen. Beszélhetnénk négyszemközt? - Kérdezi az ápolótól, aki csak int neki egyet, hogy kövesse. A vizsgálóba vezette ahol az ápoló leült egy székre és figyelmesen hallgatta Adam mondandóját.
- Tudja, hogy milyen nyúlról beszél?
- Azt hiszem, igen a személyes dolgai között van egy plüssnyúl.
- És azt miért nem adják oda neki? Talán életre kelti a plüssállatokat és attól félnek?
- Dehogy is. Viszont felbírja gyújtani a dolgokat.
- Akkora hidegben? Azt azért kétlem. - Mondat közben hátra mutat.
- Én inkább nem kockáztatnék.
- Tudja mit? Adják ide és én saját felelősségre beviszem neki azt a nyulat.
- Jó vicc. - Kezd el nevetni az ápoló mire Adam jobb kezében megjelenik a shuriken, amit a nyakához tart.
- Nem vicceltem. - Az ápoló hátrahúzódott kissé és jól láthatóan nyelt egy nagyot.
- Oké-oké. - Elindultak kifelé és az ápoló elsietett. Aztán nem sokkal visszatért egy plüssnyúllal.
- Kösz. - Mondja Adam és újból kinyittatja az őrökkel az ajtót. Odasiet, a lányhoz leguggol és felé nyújtja a jobb kezében tartott plüssállatot.
- Tessék. - Óvatosan a lány kezeihez préseli a nyuszit és mosolyogva a lányra néz.

Azok az idegen férfi szavak... mint a méreg oly halálosan jutottak el agyába. De nem is... csak füléig. Valójában? Dehogy is! Számára már akkor estek szét semmivé foszladozva mikor egyáltalán elhagyták az idegen ajkait. Nem érdekelte mit mond neki, mit halandzsál azon az piszkos idegen nyelven, amit mások is beszélnek körülötte. Nem volt nála édes szerelme, az a pofás kis plüss nyuszi amit annyira imád. Otthon. Egy darabka otthon és család volt számára. Minden ami fontos volt az életben csak a plüss nyuszi volt a lényeg. Radoslava számára csak az körül forgott az egész világ. Akkor sem találta meg. Akkor sem mikor fellázadtak és kijutott erről a piszkos, hideg helyről. Tudta jól hogy elvették tőle azért mert irigyelték. Csak maguknak akarták. Étel se volt nála. Nem hozott neki semmi érdekeset, csak nyomort és szomorúságot. Nevetni jött rajta? Csúfolni hogy ő szabad lehet és a lány nem? Igen! Pont ezért jött ide! Érezte ahogy mellkasában szíve rohamosan lüktetni kezd. Mozog és dobog, hevesen és vadul, mintha azt hinné, kijut onnan. Hogy egyszerűen csak kiugrik a lány torkából és elszalad hogy szabad legyen. Itt hagyva őt. Arca eltorzult. Igen, jól sejtette, most felállt és elment. Itt hagyta őt. Mint mindenki más. Szemei elvörösödtek, mint egy hárpiájé. Kedves arcvonásai most megrándultak, szeme alatt az idegek vad tangóba kezdtek az elmével. Fanatikus lett. Vad, fanatikus, oly vörös szemekkel, mint amilyen csak azoknak a függőknek van, kik nem kapták meg a napi heroin adagot. Kell neki szerelme. Kell neki hogy magába szippantsa édes illatát, hogy csak magáénak tudja. Teste meginogott ahogy ült. Forgolódott, mozgatta mint százezernyi éhes hernyó lakomázna húsának minden zugában. De egy hernyó sem volt ott. Ez csak a kataton vicces tánca, mely elméjével játszadozik. Kidülledt szeme bizarr gyilkos tekintettel néztek az ajtóra, mely becsukódott. Nyikorgása és puffanása mély csendet hozott ismét a kis szobára. Csendet és hideg, torz sötétséget. Pont ugyan olyat ami lelkében lakozott. Megborzong egy kicsit. Tüdeje ismét megtelik levegővel. Előbbre hajol s ajkaiból szinte már a démonokhoz hasonlítható ordítás kör. Ordítás, melyet a falak ezernyi színben töri szét, milliárdnyiszor visszaverve ismét és ismét.
- Pusztulj te aljas lény! Pusztulj mint átok a szent helyen! Pusztulj mint egy korcs, azért hogy itt hagytál engem!
Szavait nem lehetett hallani, és érteni sem. Érteni már csak azért nem, mivel kedves anyanyelvén másztak elő szájából. Oroszul, igen. És hallani? Az ajtó szigetelte... Szavai nem jutottak el az ajtóig sem. Ugatta őket és prüszkölte magából. Mint egy pszichopata. Elnémult. Vad őrjöngését hirtelen abbahagyta. Szemei elhalványodtak. A világ paranormális elmosódásban részesült. Érezte ahogy valami csípi őt szemeiben, majd valami csiklandozva, valami meleg folyt arcán. Könnyek. Már szinte teljesen megfeledkezett arról, hogy szervezetében ilyen drága, parányi kis dolgok léteznek. Megijedt. Arcán az a keservenyes félelem azonnal úrrá lett. Teste remegett, ahogy megérezte saját könnyeit. Félt tőlük, hogy így megijedt? Vagy csak meglepődött...? Ő maga sem tudja. Ismét nyílik az ajtó. Hangja mint a harangok, úgy csapnak fülébe. Fájdalmasan nyög fel, bántja elméjét. Könnyes szemeit ismét felemeli az idegenre. Megszűnt számára a világ létezni. Megállt az idő, eldőltek a falak és nem létezett semmi más, csak ő és plüss nyuszija, mely a férfi karmaiban kiáltott segítségért. Oly éhes szemekkel nézte őt, gyilkos és éhes tekintettel. Legszívesebben azonnal kitépné kezéből. Kitépné és felgyújtaná a férfit, amiért hozzányúlt édes szerelméhez. Romba dönteni az egész világot, pusztulást hozva mindenkire. Elmosolyodott. Hálásan, gyerekesen, őszinte boldogsággal. Ölelte a nyuszit, mikor kényszer ölélésébe helyezte. Boldog volt. Őszintén. Talán mint soha életében.
- Köszönöm! Köszönöm! Édes szerelmem! Végre együtt. Sosem hagylak el. Mindig vigyázni fogok rád. Mindig. Ígérem! - sírt fel hangosan, mint ahogy azt csak a kisgyerekek tudnak örömükben.
- És elpusztítunk mindenkit, aki bántott minket. Ó igen... - arcára az a szadisztikus pszichopata mosoly ült ki. Angolul szólal meg, így Adam teljes mértékben érthette minden egyes kiejtett szavát. Előbbre hajolt hozzá, egészen füléig.
- Engedj el minket, és mi kegyesek leszünk hozzád... - súgta fülébe lágyan és szenvedélyesen. Hangja bizsergető volt, enyhén perverz tónussal. Hogy kissé fokozza mondatát, nyelve játékosan búj ki ajkai közül s simít végig Adam fülén. Lassan és lágyan, mint ahogy azt a luxus kurtizánák szokták csinálni.

A lámpa úgy ingott a falon mint egy beteges gyerek órájának mutatói, melyek sosem árulják el az igazi időt. Legalább is nem az emberek számára... Fénye halkan pislákolt, meg akart verekedni a sötétség mély uralmával. Hisz már előrelátható volt, hogy eme harcot képtelen megnyerni, főleg ha egy olyan idős lámpáról van szó, melyet már a legyek sem ostromolnak hangos zümmögésükkel. Legyek? Itt? Képtelenség! Soha! Ez is csak egy elmebeteg elképzelés, mely oly csodásan passzol ide, akár egy puzzle darab. Nem hallani a tenger morajló hangját, mely oly csodálatos altatódalt játszott. Nem érezni azt a kellemes sós illatot sem, melyet olykor elhozott a hideg szél a forró tenger hullámairól. Dobhártya szakasztóan nagy volt a csend. Ordított és bántotta a fület, oly hangos volt mint Notre Dame harangjai. Úgy öleli őt a fagyasztó hideg, akár egy gyűlölő anya. Álom volt csak az egész? Minden csupán elméjének illúziói? Elhagyta e egyáltalán valaha is ezeknek a falaknak a mocskát? Létezik e ő egyáltalán? Szabad volt. Saját lábain állhatott és mehetett, ahova csak elméje éppen kívánta. Álmodta volna? Kiugrott volna mindez a rácsos ablakon, hogy örökké eltűnjön? Mi lett volna a jobb? Bánkódni hogy elment, vagy rágódni azon hogy el se jött? Lágyan mozdult meg, szinte alig láthatóan emberi szemmel. Mozgása akár egy dög, melyet már inkább a benne lakomázó fehér kukacok nyüzsgése irányít. Kukacok? Ugyan dehogy! Egy sem járt erre soha! Kerülik oly nagyon, mintha teljes pusztulásukat vélnék látni eme helyen. Szemei kinyitódnak, ő valaha azok a szép kék szemek! Ujjai azok, melyek szemei elé tárulnak. Nézi őket némán, mint aki nem tudja mi lehet az. Körmei alig nőnek rajta. Nem érdekli. Érzi ahogy a fájdalom végigfut testén, belekukkant testének legapróbb zugába is. Beleremeg az érzésbe, izmai megfeszülnek és fájnak. Elméje kicsit eltompul. Lehet ennél jobban? Halálsikolyok és arcok. Óh, azok az arcok! Olyan távoliak, mintha csak álmodta volna az egészet. Morgás. Mély és vérszomjas, de nem az ő szájából. Üreges holt tekintet, látja ahogy nézi. Szürkés arcok. Nem dobog már a szívük sem. Ordítás és sikoly teljes lélekből, mely hideg karmaival szívét tépi mellkasában. Érzi ahogy tüdejéből fogy a levegő. Liheg és kapálódzik, kezeivel a levegőbe karmol, mintha mocsárban fuldokolna, megragadná valami lábát s húzná lefelé, nem tud a felszínre jutni. Tűnik a fény. Agóniába zárja őt a sötétség, vért hörög. Érzi ahogy teste feszül, tépődik, nem képes semmire. Ujjait hajába fúrja, mélyen és vadul, megragadja, tépi már a gyökerüktől. Úgy esnek a padlóra, akár az atombomba Hiroshimára. Nem némul el, bizony nem. Ordít mint a démon, ki benne lakozik mely gyilkol. Találkozik a Halállal. Nevetés, tapsvihar és éljenzés. Felemelkedik a vörös vászon. A nézők állnak s tapsolnak, éljeneznek és fütyülnek. Tetszett nekik az előadás. Elnémul, néz és nem érti. Hogy lehetséges ez?! Ez mind csak egy színjáték volt? Egy hatalmas és csodás hazugság? Már vége? A nézők elmennek, a fények kialszanak. Ő csak áll a színpadon s nem érti. Ez nem lehet még a vég! Az előadásnak folytatódni kell, de nincsenek már nézők se színészek. Csak áll és nem érti. Várja mikor kezdődik a második felvonás. Kezeire pillant, már nem látja rajtuk a zsinórokat. Ott fekszenek a földön, többé nem bábu a sors kezében. Mert Ő a Sors. A saját sorsa, mely azt diktálja, éljen. Ő a mindenség és közben a semmi. Mosoly. Kedves, üde, barátságos. Testét mardossa a hideg padló karmai, csontig hatolnak benne, de ez számára már nem fontos. Mély nyugalom az, mi körbeöleli őt, saját fényének tócsájában fekszik. Nem létezik idő. Számára már nem. Ennek jelentését és fontosságát már rég elfeledte. Milyen hosszú ideje is már, hogy itt van? Hogy létezik? Idő... Nem létezik. Csak az emberek figyelik az időt. De ő már rég nem az. Ő már nem. Ő saját kicsiny világában él, ahol fantáziája és emlékei egybefolynak, ahol csak az létezik ami benne él. Nem mozog. Mintha elfelejtett volna élni. Talán az is jobb lett volna számára. Ahogy kinyitotta szemét, látta, saját arca örökké az álomban maradt...
Kicsit értetlenül pislogott, amikor meglátta a hideg falat maga előtt. Ismét a földön aludt el. Azon a hideg földön, abban a hideg szobában, ahol leheletét is látni lehetett.
- Hát álmodtuk volna drága szerelmem? Álom volt ez csupán mely elmúlt úgy mind a többi? - kérdezte halkan, szinte alig halhatóan kedves anyanyelvén. Érezte testének minden egyes bizsergető mozdulatát, ahogy megfeszül és próbál felállni. Hirtelen észre sem veszi, csak miután felállt, hogy drága szerelmét kezében tartja. Öleli és szorongatja. Hogy lehet ez? Lenéz és látja őt, amint visszanéznek rá a plüssnyuszika mélyfekete apró szemei. Nincs rajta a kényszerzubbony sem! Hát nem álom volt! Látta s érezte ahogy testét a sárga köpeny takarja, melyet Víziótól kapott. Mégis igaz volt amit álomnak képzelt. Szabad. Csak a szoba ajtaja tarja őt vissza attól, hogy elmenjen innen, hogy itt hagyja ezt a kárhozott helyet. Lenéz a földre ismét, látja lábainál a levelet. Felveszi szinte remegő ujjakkal s felbontja. Tekintete végigfut az íráson. Hős... Hát hős lett volna belőle? Hős... egy furcsa, elégedett és büszke érzés töltötte őt el. - Hát mi hősök lennénk, édes szerelmem? - hős... Ezt a szavat még párszor megforgatta elméjében. Úgy szorongatta a levelet, mintha életét mentené meg. Odament az ajtóhoz, ahhoz a szigetelt vastag vasajtóhoz, mely elválasztotta őt a szabadságtól. Kezét rátapasztotta s próbálta belökni, de tudta jól, ide-bentről csak kulccsal lehet kinyitni. Türelmesen várnia kell, amíg be nem jön valaki. Visszament a szoba közepére s az ajtónak szembe állva türelmesen várt...

Másodpercek, percek telnek el s mind olyan nyomasztóan hosszúnak tűnik akár több száz évezred. De mit is számít ez, ha lábaimat a szobám jéghideg köve mardossa, ha talpamba marja vérengző körmeit. Kicsit megmozgatom lábujjaimat, azt hittem ennél türelmesebb vagyok. Bár tény, én sose voltam az a türelmes fajta... Tekintetemet az ajtó feletti üres falra szegezem. Kialudt a lámpa, pislákoló fénye teljesen eltűnt. Meg kéne javítani. De nem hiszem hogy ezzel bárki is foglalkozna. Minek lásson egy beteg mutáns? Főleg ha nem is csinálhat semmit, csak ülhet és létezhet? Sötétség ölel körbe. Igaz nem vak sötétség, hisz szemem mégis lát. Igaz nem a legjobban, de érzékelem hogy hajnalodik. Valahol messze a nap sugarai ismét előbukkantak, de még talán 2-3 óra, mire elérnek az intézet falaihoz. Sötétszürkés minden. Igen, ilyen időben ritkul a járőrözés, hisz nappali váltás van. Óránként csak egyszer jönnek. Vajon voltak már? Vagy még csak jönni fognak? Ha lekéstem, ismét várhatok egy órát. Vagy talán mégsem...? Fülembe hangos csoszogás mászik, leülepszik mint az iszap. Széles, pajzán vigyor húzódik arcomra. Mégse késtem le. Sőt! Alig kellett talán pár percnél tovább várnom. De milyen sokáig voltam innen el? Több nap? Hónap? Vagy csak néhány óra? Esetleg fel sem tűnt hogy eltűntem? És Adam? Hisz velem volt a cellában meg az ápolónő... Adammal együtt tűntem el. Lehet pont ez fogja hozni a meglepetést, hogy ismét megjelentem. Kerestek ők engem egyáltalán? Vízió sárga köpenyét jobban magamra húzom, hogy a szoba hidege ne érje annyira mezítelen testem. Odalépkedek halkan az ajtóhoz és lábujjhegyre állva igyekszem kinézni rajta. Ahogy gondoltam. Vizsgálja a cellákat. Ez nekem pont kapóra jön. Csak tudnám hogy tudjam magamra vonni figyelmét, hogy ne fogjon gyanút... Szétnézek a teljesen üres szobán, hátha valamit ki tudok agyalni. De semmi. Nincs itt SEMMI. Semmi... Ismét egy ötlet, mely hirtelen zseniálisnak minősült. Pont úgy álltam be az ajtóhoz, ha benéz az ablakon, teljes alakomat láthassa. Arcom ártatlan, meggyötört lélekbe torzul. Éreztem ahogy könnyeimet erőltetve nyomom szemeimbe. Már-már sírásba fakadok.
- Pisilnem kell! Kérem! Nagyon jó kislány leszek ígérem csak vigyen ki wc-re! Már nem bírom ki! Kérem! - kezdek bele a kiabálásba, hangom olykor elcsuklik, érezni rajta, mintha valóban bármelyik másodpercben kiengedném magamból. Tudom jól, minden őr és ápoló köteles engem kivinni wc-re, ugyan úgy mint hetente egyszer megfürdetni. Ha hozzám ér és benéz az ablakon, láthatja ahogy toporzékolok, ahogy igyekszem minél tovább visszafogni.

Hangom hirtelen saját magamat is meglep, megijedek tőle és úgy érzem el szeretnék előle menekülni, messzire, ahol nem talál meg soha. Magam sem tudom miért érzek így, kezdek aggódni hogy az őr nem fog engem meghallani. Hangja viszont eljut hozzám, hát mégis van remény, válaszolt bár nagyon mogorván. Még hogy féleszű... Attól hogy be vagyok ide zárva még nem azt jelenti hogy alacsonyabb rendű vagyok nála. Azt még véletlenül sem! Érzem azt a kellemes melegséget mellkasomban, ahogy szétterjed testem minden porcikájában. De hát nem szabad! Elfojtom ezt az érzést, nem változhatok át. Még nem... Lassan nyakamhoz érek, megkönnyebbülten veszem észre, hogy a mutáns képességeket elnyomó nyakörv hideg acéla nincs bájosan fehér és finom nyakamon. Ujjaim csiklandozva szaladnak végig nyakamon, bele is borzongok egy kicsit. Hirtelen még jobb ötletem támadt, mint az eredeti. Csak türelmesnek kell lennem... Engem figyel a kis ablakon, talán fontolgatja mit tegyen, de ha nem akar utánam takarítani, akkor bizony meg kell oldania ezt a gondot. És ha nem is visz ki, jogom van panaszkodni rá! Bár tudom hogy ez mit sem érne az én szavam az övé ellen, de a jog az jog! Elmegy, hát mégis inkább itt hagy? Eltűnődök egy gyors mentő reakcióként, de szerencsére nem kell "B" tervet választanom, szinte azonnal vissza is tér. Goromba hangon parancsolgat nekem, tudom jól, ha szabadulni akarok, kivételesen muszáj rá hallgatnom. Utasításait követem, Vízió köpenyét le is oldom magamról, csendben hull le a földre, így mezítelen testemet mutatva a világnak. Attól függetlenül hogy sápadtabb vagyok és kicsit vékonyabb mint kéne, még viszonylag igencsak atraktív teremtés vagyok. Hátat fordítok az ajtónak, két kezemet lágyan támasztom a falnak és lábaimat és szétvetem egy kicsit. Érzem ahogy hosszú vörös hajam csiklandozva fut végig hátam puha bőrén, le egészen a fenekemig. Hallom ahogy bejön, csak fejemet fordítom felé. Arcom nagy részét hajam takarja, de tökéletesen látom őt. Belép és látom ahogy hoz egy... VÖDRÖT?! Hirtelen megannyi harag önt el engem, melyet tökéletesen leplezek, csupán kicsit gyorsabb légzésemen lehet ezt észrevenni, amit az őr természetesen nem láthat. Hisz nem vagyok én férfi vagy rab, hogy vödörbe végezzem a dolgom?! Egy csótányos wc-t még elfogadok, de vödröt?! Ezért még panaszt is fogok tenni, bár ahogy elnézem az őr sem lehet túl intelligens vagy figyelmes, hisz minden mutáns "páciensnek" a nyakán ott a képesség elnyomó nyakörv. Rajtam pedig nincs. Nem hiszem el hogy ezt nem vette észre és annak ellenére képes volt belépni hozzám. Szempillantás alatt elporlaszthatnám. De még várok ezzel egy kicsit. Ha nem jön ki az eredeti tervem, akkor legfeljebb a vas ajtót fogom elolvasztani. Behozza a vödröt és leteszi a fal mellé. Megkapom az utasítást, hogy elvégezhetem a dolgomat. Felé fordulok lassan, kezeimet kicsit feljebb tartva, hogy lássa nincs bennük semmi. Testem minden része olyan sima, mintha éppen most végeztem volna el egy alapos depilációt mindenhol ahol az szokás. Valójába sose volt erre szükségem. Lassan léptem a vödörhöz és fölé guggoltam, két kezeimmel a földnek támaszkodtam, sose volt jó az egyensúly érzékem. Melleim kibuggyantak kezeim közt, nem lehetett mondani hogy mellbőség hiányban szenvedtem. Ó dehogy is! Csodaszép kebleim voltak! Kevés lány tudna ilyenekkel büszkélkedni, bár számomra az intézetben ez teljesen felesleges volt, hisz nem volt senki akit felszednék. Ha csak... Tudtam hogy egy cseppet sem leszek képes kipréselni magamból, de nem akartam az őrt magamra haragítani. Hálás tekintettel néztem fel rá, kedves és barátságos mosollyal. Felállok pár hosszú másodperc után és csendben lépek el a vödörtől. Üres. De nem is baj.
- Köszönöm hogy hozott nekem egy vödröt. Bár jobban örültem volna a wc-nek, akkor is ha piszkos és csótányos, de azt hiszem az olyanoknak mint én nem jár olyan luxus mint a csótányos wc. Ezért meg kell elégednem a vödörrel is. Nem de? - hangom mindvégig barátságos volt és kedves, belenyugvó saját életem helyzetébe. Kicsit toporzékoltam, látszott arcomon hogy lenne még valami, amit szeretnék az őrtől, csak nem tudom hogy mondjam ki. Ajkaimba harapok lágyan, majd kicsit végignyalok rajtuk, hogy ne legyen annyira kiszáradva. Felpillantok az őrtől aki legalább két fejjel nagyobb tőlem. Igazi gorilla benyomása van.
- Én... ne haragudjon hogy ezzel zaklatnám de... - hangom most már inkább halkabb, eléggé ijedt és szégyenlős. Ujjammal hajam egyik tincsét tekergetem.
- Lehet egész életemben be leszek ide zárva... Sőt, biztos vagyok benne. De... nem szeretnék érintetlenül meghalni... Mármint... ugye érti mire gondolok? Nagyon nyomasztó ez a hely és a gondolat hogy sose fog hozzám érni semmilyen férfi... Esetleg maga... kérem! Tudom ostobaság és tiltja a szabály, de én nagyon kérem önt erre... Tudni szeretném milyen érzés. Legalább először és utoljára... - hangom a végén kissé elcsuklik. Teszek egy óvatos lépést az őr felé, természetesen próbálom felkelteni benne azt az érzést hogy komolyan gondolom a dolgot és semmilyen hátsó szándékom nincs ez mögött. Ezt az érzést arcomról és szemeimről tökéletesen leolvashatja.
- Itt ebben a szobában nem tudom magát bántani. Speciálisan úgy van alakítva hogy ne tudjam használni a képességemet. Így biztos lehet abban, hogy nem tudom magát bántani - teszem hozzá szinte azonnal. Csak reménykedem hogy ez össze fog jönni. Ha nem, akkor kénytelen leszek azonnal támadni...

Igencsak kellemetlen számomra ahogy a férfi vizslat engem, mohón eszi minden porcikámat, érzem ahogy nyaldossa szemeivel és tapogatja. Nem kell találgatnom hogy mi jár fejében, látni arcán hogy harcol a gondolatokkal, olykor talán figyelmezteti magát, de mégiscsak férfi, és azoknak az eszük nem éppen a fejükben van... Pont ezt akarom én is kihasználni, színészkedésem nyilván meghozza gyümölcsét. A falhoz állok halkan és lassan, hogy minden egyes mozdulatomat kényelmesen tudja követni, de nem fordulok neki háttal, nem akarom hogy kizökkenjen ebből az állapotból. Vigyáznom kell minden egyes mozdulatomra, tekintetemre, hangtónusomra és szavaimra. Ha jól beadok mindent, a kezemből fog enni. Talán. Számomra amit mond egyáltalán nem vicces, de hogy kedvében járjak egy óvatos, szégyenlős mosoly húzódik arcomra pár pillanatra. Meglátom meglepett arcát, hirtelen látom ahogy tervem azonnal romba dől, ahogy itt hagy és elmegy, én pedig nem jutok ki innen soha. Mosolya másról árulkodik, kaján és undorítóan perverz, szint úgy mint sértő és mocskos szavai, de nekem játszani kell tovább. Szégyenlősen nézek el a piszkos és hideg kőpadlóra, beleremeg az egészbe, hogy mire is vállaltam fel magam. Ismét engem vizslat, szemeivel lassan falja testem. Kellemetlen érzés, megborzongok az egészbe. Naiv szelídséggel pillantok fel rá kicsit, szégyenlősen, mintha el szeretnék bújni előle, mintha ennél is jobban mezítelenek és védtelennek érezném magam. Aprócskának. Érzem ahogy elpirulok, lágy, szégyenlős mosollyal ajándékozom őt meg. Szemeimmel követem tekintetét, szavait figyelmesen hallgatom. Biztonsági kamera? Azt hittem a cellákban nincs ilyen... Hogy hogy annyi év alatt nem vettem észre? Talán akkor tették be amikor nem voltam itt? Amikor eltűntem? Igen, több mint valószínű. Kicsit boldogan mosolyodom el, mikor közli hogy kivisz a mosdóba. Igen, a mosdó! Az egyetlen hely amiről biztos vagyok hogy nincs biztonsági kamera. A folyosókon biztos lesz, így nagyon óvatosnak és megfontoltnak kell lennie minden egyes lépésemnek. A mosdó az egyetlen esélyem. Figyelem ahogy matat zsebében, majd előveszi a képesség gátló nyakörvet. Rádobja az ágyamra. Kicsit értetlenül nézek rá, hogy lehet az hogy nem ő adja fel rám? Talán ezzel az ostoba döntésével halálát pecsételte meg éppen. Ágyamra dobja s én nézem egy kicsit, látni rajtam hogy dacolok a döntésben.
- Ígérem Radi nagyon jó kislány lesz Mr. Ivers - mondja a lány kedvesen és elmosolyodik lágyan. Mosolya örömteli és enyhén pajzán, szemeimben felcsillan a vágy, mintha már alig várnám a mosdót és a kis kalandot, amit ott majd az őrrel fogok átélni. Felveszem a nyakörvet, nyakamhoz helyezem. Igyekszem úgy összecsatolni, hogy bár úgy nézzen ki teljesen rajtam van biztonságosan, de ha kell, ügyesen és gyorsan le tudjam venni. Vacakolok vele apró ideig, de nem tudom mennyire helyeztem fel jól, így csak reménykedem a vak szerencsémben. Vörös hajamtól nem láthatta az őr, hogy igyekszem csak úgy felhelyezni, hogy tartson, de bármikor levehessem. Hajamat óvatosan húzom ki alóla, egész idő alatt az őrön vizslatom tekintetem, főleg nadrágja tájékán. Láthatja rajtam, próbálom eldönteni mekkora lehet neki és hogy milyen, de nem igazán tudok válaszra lelni, így csak nézhetem annak helyét.
- Fent van Mr. Ivers a nyakörv. Most már biztos lehet benne teljesen hogy nem bánthatom magát. Ostobaság lenne puszta fizikai erővel próbálkozni, hisz láthatja, hogy magának elég csak rám nézni és helyben összetörök - mondom neki lágyan és naivan, majd lassan lenyúlok a sárga köpenyért és magamra terítem, így testem nagy részét ismét eltakarom a világ szeme elől.
- Kint a folyosón hideg van. Nem szeretnék megfázni. Na és természetesen anyaszült mezítelenül mászkálni. Magának is gondja lehet belőle. Remélem megérti - magyarázza a lány logikusan cselekményét, majd a nyusziját is felveszi lágyan egyik kezébe.
- Őt magammal viszem. Ha velem van, biztosabb az elmém és nem kell félnie magának se hogy affektusba török ki. Ha netán rohamom lenne, az magának se lenne jó - folytattam kedvesen és nyugodtan, az ápolónak lehet annyi esze hogy ezt felfogja, hisz rengeteg olyan beteg van aki ha nem hordja magánál kedvenc dolgát, legyen az bármi, akármikor rohamot kaphat és olyankor az érte felelős ápolót vonják felelősségre.
- Most már mehetünk. Ha... gondolja hogy minden rendben van - szólalok meg halkan, ismét a kamera felé fordítom tekintetem. Lágy mosoly, barátságos, majd egy laza integetés bele. Köszönök e vagy búcsúzom, azt nem tudni, de szerintem aki látja, azt nem is érdekli az ilyen dolgok. Elvégre csak egy beteg vagyok...

Meg engedi, sőt meg is érti mindazt amit elmondtam neki. Óh, hogy az az ostoba ember épp halálával szórakozik, de mit sem tud erről még. Nyuszimat lágyan ölelem karjaimban, ügyelve arra hogy melleim alatt tartsam őt, idomaimat jobban kibuggyannak a köpeny takarása alatt. Felpillantok Kennyre, látom arcán azt a mocskos és számomra undorító tekintetét, ahogy ajkait nyaldossa, nyilván már alig várja hogy belém helyezze magát, hogy megkóstoljon és magáévá tegyen. Meg fog kóstolni, ó igen, meg fog ám! De talán nem fog annak örülni, ami ezzel jár majd. Lépteim lágyak, szinte nem is érintem lábammal a hideg padló kövét. Minden egyes lépésnél csípőmet mozgatom, hogy testem hullámozva haladjon. Mikor odaérek az ajtóhoz hozzá, megragad s hatalmas keze végigsiklik hátamon, egészen fenekemig. Megmarkolja, én csak enyhén ugrok meg, alig érezhetően, majd a végén fenekemet kicsit tenyerébe simítom, szemeimben a várakozás és szenvedély csillan meg, hogy legszívesebben már most itt helyben magamévá tegyem úgy ahogy van. Ajkaimat lágyan nyalom meg, pont úgy csillan meg, mintha enyhe szájfény lenne rajtam. Elmosolyodom lágyan, mikor kivezet a hideg folyosóra. Hangjára teljesen megborzongok, végigfut hátamon a hideg.
- Remélem hogy ön is elégedett lesz velem, Uram - válaszolom szintén kéjes hangon, halkan, hogy csak ő hallja. Követem néha tekintetét, ahogy gondoltam, itt is biztonsági kamerák vannak. Ezek szerint nagyon gyorsan kell cselekednem. Még nincs konkrét tervem, de egyre jobban kezd fejemben kialakulni az egész. Ne csak én legyek szabad... Erre a gondolatra lenge pillantást vetek az egyik cella ajtajára, majd gonosz mosoly fut végig arcomon. Minden egyes mozdulatnál úgy emelem lábam, mozgatom csípőm, hogy fenekem ritmusosan ringatódzon. Bevisz a mosdóba, azonnal a hányás kerülget ettől a mocskos helytől. Most már jobban örülök annak hogy vödröt kaptam, itt még akkor se tudnám végezni a dolgom ha azonnali fosást kapnék. Lerántja rólam a köpenyt, minek hatására kiesett a kezemből a nyuszi is. Itt követte el életének legnagyobb hibáját. Drága nyuszim leesett a mocskos padlóra. Összeszedem minden ártatlanságomat, melyet egyetlen egy tekintetbe és úgy néztem az őrt. Hozzáért harcomhoz, kicsit lehunytam és arcomat tenyerébe dörgöltem. Végighalad testemen, minden érintésébe beleremegek, természetesen az undortól, arcom mégis úgy fest mintha felettébb élvezném. Halk, szenvedélyes sóhaj hagyja el ajkaimat, mikor eljátszadozik melleimmel.
- Minden egyes érintése vérpezsdítő. Lemerem fogadni hogy minden nő imádja - lehelem szenvedélyesen a szavakat, majd ismét megragad és nekinyom az egyik mosdónak háttal neki. Második hiba. Felpillantok a tükörben, látom ahogy nadrágjával szórakozik, türelmetlenül kapkod, mintha életében nem kufircolt volna. Kapkod. Harmadik hiba. Ismét egy gonosz mosoly fut végig arcomon, melyet nem láthat, én viszont jól látom a tükörben. Bályossan szadista.
- Kérem, szeretném látni az arcát... - mondom lágyan és óvatosan, ha engedi az őr akkor felé fordulok. Ha netán belém akarná tenni a szerszámát, érezheti hogy ez nem fog olyan könnyen menni, hisz nem vagyok egyáltalán felizgulva, így ha nem akarja szárazon belém tolni, kell hogy kicsit szórakozzon velem...

Nem fordít meg, mintha nem is hallaná kérésemet, nem engedi szorítása hogy akárcsak megmozduljak talán oldalra, hogy magamtól forduljak meg. Meglátom arcát a tükörben, érzem ahogy szívem kihagy egy dobbantást és mellkasomba nem jön a levegő. Testemet a hideg fuvallat tölti el. Itt és most haltam meg. Jut eszembe hirtelen, szokásosnál is sápadtabb leszek, akár a kerek Hold ragyogó színe. Felém húzza kezét, várom hogy talán megsimítson, gyengéden és bátorítóan, de hamar rá kell döbbennem, hogy szadista arca mégiscsak azt mutatta amit először gondoltam. Megérzem kezét hajamban, majd a tompa fájdalom. Fel sem fogom mi történik körülöttem, érzem az apró tükör szilánkjait ahogy fájdalmasan, szúró érzéssel fúrják magukat puha bőrömbe. Érzem kibuggyant meleg vérem, ahogy forrón és csiklandozva fut lassan végig homlokomról, majd csöpög le csendben a mosdóra. Mikor fejemet a tükörbe veri, fájdalmasan és hangosan nyögök fel, szemeimet lehunyva a fájdalomtól. Beleremegek, és ha Kenny nem fogna, érezhetően össze is roskadnék azonnal a földön. Szemeimbe azonnal könnyek futnak, legördülnek arcomon, majd a vérrel táncolva folynak egybe. Hallom mocskos hangját fülemben, most már hirtelen még se volt ez a terv a legjobb ötlet.
- Kérem engedjen el... Nem így akartam... Kérem... - nyöszörgök halkan, síró hangon. Tudom hogy most már nem lehet más választásom. Éles fájdalom, hatalmas fájdalom mely szinte kettészakít engem belülről. Minden testemet bejárja, hangosan ordítok fel. Érzem ahogy bennem van és már teszi is a dolgát. Fáj. Iszonyatosan. Vérem a hideg és piszkos padlóra csöpög, ez csak igazolja hogy eddig még érintetlen voltam. Inkább meghalnék, minthogy ezt keljen éreznem. Megalázva érzem magam, kihasználva és aprónak, tehetetlennek. Nyögései számomra egyre jobban tompulnak, ahogy a fájdalom elborítja elmém. Sírok nyöszörögve, fájdalmasan. Kinyitom a szemem és saját magamat látom a megrepedt tükörben, az őrt ahogy mögöttem kiéli magát saját testemen. Ez nem folytatódhat. Testemet átjárja a düh, mely mint a futótűz, úgy lobban fel testemben. Nem engedhetem ezt. Megfeszülök és kicsit jobban kinyomom neki fenekemet, hogy a kéj átjárja minden porcikáját, elvakítsa elméjét. Kezemmel egy határozott mozdulattal próbálom szétnyitni és letépni magamról.

HA ez sikerül:

- Édes álmok teszik ezt. Kik vagyunk mi hogy eltüntessük? Valaki ki akar használni, valaki általad akar lenni kihasználva... - suttogom halkan és arcomon egy szadista mosoly ül. Ahogy a nyakörv csatja szétnyílik és kezemben érzem már, elhagyván nyakamat, testem azonnal lángba borul, mint a pokoli lény, úgy tombol és árad belőlem. Kennynek nem csak testét égetem meg, hanem ahogy kéjes sóhajai közt veszi a levegőt, elsőként a lángokat szippantja be magába, ennek hatására tüdejét szénné égetem. Azonnali halál okozva neki.

Tűz. Lángtenger. Forró és szenvedélyes ölelés. Segítőkész karjaival fonódik körém, oltalmaz és véd, kiontja ellenségeim életét. Mint egy szerető anya, ki gyermekét védelmezi. Éreztem minden egyes mozdulatát, minden egyes apró láng lobbanását, kihunyását és éledését. Csodaszép gyönyör, majdnem olyan jó mint az álmok, melyek eddig sosem voltak képesek elhozni a megbékülést. Érzem a sorvadást, a szenvedést, utolsó leheletét, melyek tüdejébe folytok. Nem volt ideje felsikoltani, nem volt ideje reagálni, nem volt ideje arcomba néznie. Nem láttam szemén a szenvedést, csak néztem ahogy teste füstölögve esik a földre. Bizsergető érzés fogott el. Túlságosan is gyönyörű bizsergető érzés. Megszűnt a fájdalom, gyötrelem. Nincs többé. Szemeimmel figyeltem őt, azokkal a lángoló szemekkel, melyek hidegen, mégis meglepetten fürkészték Kenny égett testét. Gyomrom kavargott, mégis ott volt az az érzés. Felnéztem a plafonra, ahonnan a víz hideg cseppjei kezdtek hullani. Mintha esne az eső. Lehunytam szemeim, éreztem a megbékélést. Talán meghaltam közben és most eljött a megváltás? Tüzem kialudt, mintha sosem tombolt volna. Mezítelen testemről folyt a víz, vörös hajtincseim összetapadtak, testemhez tapadtak. Takarták sápadt bőrömet. Fellélegzés, vagy talán halk sóhaj reppent ki ajkaimból. Könnyűnek és tisztának éreztem magam, ahogy a víz lemosta rólam a mocskot. Összekeveredett véremmel, mely halovány vörösen derengett egy nagyobb tócsában. Lehorgasztottam fejem. Ismét kinyitottam szemeimet, az őrt néztem. Mosoly. Ó igen, az az ártatlan szadista mosoly. Mély levegő, majd kifújom. Mint aki jól végezte dolgát. És valóban!
- Kenny drága, úgy látszik... kicsaptalak a divatból - mosolyodom el kicsit jobban, bár szerintem ennél jobban már nem is lehet. Szadista. Gyilkos. Ó igen! Az vagyok, és most még büszke is vagyok rá. De még mennyire! Egy lépés, majd a másik. Lábam halkan tocsog a vízben. Érzem az égett szagot, az égett bőr és szőr szagát. Másoknak talán hányingert képez, elmémben mégis inkább hatalmas gyönyört hoz. Ínycsiklandozó illat. Ismét egy lépés, leguggolok a hullához. Ujjaim lassan futnak végig az őr mellkasán, játékosan, perverzen, mintha még mindig élne és én játszani szeretnék vele. Előjáték. Lesimítok karján, egészen ujjaihoz. Nézem őt, vágyakozva, szenvedélyesen.
-Milyen bájos... Milyen... izmos! - mondom elégedetten. Két kezemmel karját emelem fel magamhoz, kicsit fölé hajolok. Szemeimet lehunyom és végigszagolok rajta. Mintha csak egy parfümöt szagolnék, mely illata teljesen megbódít. Ismét bizsergés.
- Milyen illatos... - lehelem Kenny fülébe szenedélyesen. Feljebb emelkedek. Egyik lábamat a férfi mellkasára helyezem, erőteljesen ragadom meg karját és tépem. Húzom mint egy marcangoló állat. Mivel meg van égve, így nem is kell olyan nagyon erőlködnöm. Szakadnak az izmok, tépődik a bőr. Kifröccsen egy kis vér, melynek nem sikerült teljesen eltűnni lángjaim ölelése elől. Már ott fogom egyik kezemben Kenny karját. Letépett részét ajkaim felé emelem, lassan és lágyan nyalok végig rajta.
- Milyen... finom - mosolyodom el ismét. Már érzem ahogy fogaim közé veszem, tépem és marcangolom kicsit a húsát. Letépek egy darabot, fogaimmal rágom. Csodaszép, gyönyörű érzés. Sosem éreztem még ilyet. Fülemet hirtelen léptek zaja üti meg. Konganak minden egyes lépésnél. Számomra ez csak egyet jelent. Azonnal ismét cselekednem kell.
- Megkínálnálak Édes Szerelmem, de úgy látszik társaságunk lesz - mondom nyuszimnak, lágy és szomorú mosollyal arcomon. Ledobom Kenny kezét a földre, majd felkapom a sárga köpenyt és magamra helyezem. Jobban érzem magam ettől. Ajándék volt. Az egyetlen dolog, amit idegentől kaptam barátságosan. Ismét felveszem az őr kezét, majd a nyuszimat a másikba. Kinyitom az ajtót, ahogy a nyuszit kicsit karommal megtartom, majd kimegyek nyíltan a folyosóra. Szembefordulok azzal aki éppen jön.

HA ápoló/őr akkor:
Ismét szadista mosoly ül ki arcomra. Nézem a számomra ellenséget, akiről tudom hogy nyilván meg is fog támadni, főleg ha Kenny karját tartom egyik kezembe, és egy kisebb darabot még mindig számban rágok.
- Én vagyok a Rémálmod... - vigyorodok el, majd jóízűen lenyelem a húsdarabot. Megropogtatom nyakamat, majd ledobom a kart a földre. Nem fogok átváltozni. Még nem. De ha támadni fog, én is pont így fogok tenni egy tűzgolyóval, ami már a kezemben formálódik.

Nem pont az volt az akire számítottam hogy érkezni fog. Azt hittem valamilyen ápoló, lehet az is volt, nem igazán tudtam eldönteni, hisz ahogy berontott úgy el is rohant. Szadista arcom hirtelen gyermeki meglepetség ül ki ahogy meglátom azt személyt. Gázmaszkot visel, és még valamilyen piros eszköz van nála, amit nem tudtam behatárolni hogy mi lehet. Pislogok párat zavarodottan ahogy elrohan, mintha kísértetet látott volna. Csak állok pár izgalmas másodpercig, nézem az ajtót. Számomra megjelenése hirtelen ugyan olyan sokkoló volt, mint amilyen látványt nyújtottam én neki. Drága plüss nyuszimat kezeimben ölelve lépek az ajtóhoz, kicsit kinyitom és kidugom rajta fejem, körbenézek. Látom ahogy szinte fejvesztve rohan el, fordul be az egyik folyosón. Még nézem egy kicsit, pillantásaimból a kinti szirénák zaja ráncigál ismét vissza. Itt a lehetőség elmenekülni. Legszívesebben utána rohannák, hogy őt is körbeölelje tüzem forrón és szenvedélyesen, de úgy döntök, most megkímélem életét. Ő se bántott, így nincs okom megölni őt. Visszanézek az ablak felé, a szirénák egyre közelebb jönnek. Ideje komolyan cselekedni, hogy szabaduljak. Kilépek a mosdóból és ártatlan, szinte naiv tekintettel nézek fel az egyik kamerába. Óvatosan integetek nekik, bizonytalanul. Odalépkedek hozzá, majd fejemet egyenesen felemelem, belenézek. Arcomon most már ismét a szadista vigyor. Visszataszító, véres, szívet marcangoló. Jéghideg.
- Szabadok vagyunk... - sziszegem őrülten, mégis halkan magamnak. Elönt az érzés, mely felemelő. Már nagyon rég, sőt, egyszer se éreztem ilyet. Végre tényleg szabad leszek. Ezentúl véglegesen. A cellák felé fordulok. Felnevetek. Nevetésem szabad, boldog, szívből jön. Mégis jéghideg, beteges. A hozzám legközelebbi cellának ajtajához állok. Felemelem egyik kezem, formálódik benne a tűzgömb.
- I'm just feelin'. Celebration tonight! Celebrate. Don't wait too late. We're gonna celebrate! Don't stop the dancing! - kezdek énekelni vidáman, boldogan, szabadon, miközben a tűzlabda már meg is formálódott kezemben és én a cella ajtajának csapom. Ha elég erős a tűzlabda, szétszakítja az ajtót és szabad utat enged a bentlakónak. Nem tudom ki lehet ott, sose láttam senkit lakótársaim közül, de mindet szabadra engedem, had élvezzék ők is a szabadság boldog pillanatait. Ha nem állít meg senki, körbe-körbe énekelve a szavakat haladok az egyik cellától a másikhoz, mindegyiket így berobbantva, szétszedve. Közben testem táncra is perdül, riszálom fenekemet, bokáimat, kezeimet olykor a magasba emelem.

Szirénák. Zene füleimnek! Csodaszép sípolásuk, a betegek őrjöngése, kitört a káosz, amiben én oly jól érzem magam. Hisz végre nem csak fejemben érzem, látom és hallom, de most már itt is. Nem kell semmit elnyomni, nem kell attól félni, hogy ismét benyugtatóznak. Nem kell álarcot viselnem, játszani azt aki nem vagyok. Önmagam lehetek. Végre, valahára, hosszú idő után minden hamisság leesik rólam, felvonódik a baldachinos függöny és megkezdődik a darab második felvonása. A szabadulás. Hófehér angyali szárnyak vonódnak ki lapockáimból, körbeölel a megváltás fénye. Én vagyok a Szabadság Angyala. Elhoztam nekik azt, amit mindenki megérdemel. Örömteli arccal nézem, ahogy kijönnek a cellákból kedves társaim. Csodaszép látvány. Elönt a gyönyör. Körbenézek rajtuk, egyenesen a rácsokat rohamozzák meg. Esélytelen. Hiába rángatják, nem jutnak vele semmire.
- Drága társaim! Így nem jutunk semmire! Kik mutánsok közületek?! Nem lehet hogy csak én vagyok egyedül mutáns ezen a szinten! - jelentem ki nekik, majd végignézek rajtuk. Reménykedem hogy felfigyelnek rám, hisz én szabadítottam őket ki. Ezzel bebizonyítottam, hogy erős vagyok, megérdemlem még az őrültek közt is a tiszteletet.
- Ha vannak itt mutánsok, azonnal jöjjenek ide! Megszabadítalak benneteket a nyakörvektől, melyek gátolják képességeiteket! - parancsolom erőteljes hangon, szinte ordítom, hogy minden más hangot kirekesszek és eljusson mindenki fülébe. Felfigyelek a hangos bemondóra, elvigyorodok gonoszul. Szóval tüzet nyitnak ránk. Tüzet... mohón nyalom végig ajkaimat és felnevetek.
- Tűzparancs az nekem is van... - vigyorgok szadistán. Ha van köztük pár mutáns és hajlandó odajönni hozzám, sorba mindegyikről megpróbálom levenni a nyakörvet. Ha ez valamiféle szerencsével sikerülne, azonnal kiosztok még egy fontos parancsot.
- Senkit ne kíméljetek. Higgyétek el, ők se fognak bennünket! - kicsit elfog az aggodalom, hogy talán drága szerelmemet nem fogom tudni magammal vinni, hisz nehéz lesz innen kijutni. Talán itt kell őt hagynom, hogy majd visszatérjek érte. Beleremeg ebbe az őrült gondolatba, mindent megteszek azért hogy ne keljen őt itt hagynom. Talán legjobb ötlet az lenne, hagyni a bolondokat, ha tomboljanak idebent, én pedig majd repesztek egy lyukat a falba és tűzformámba kirepülök. Talán ez lenne az egyetlen jó megoldás. De még várok vele...