Ravencroft Pszichiátriai Intézet

Nem megy. Nem tudom levenni! Egyiket se! Nem mozdul, nem nyílik, nem hull a földre hogy eltűnjön. Nem értem. Talán valami kulcs kell hozzá? Vagy máshogyan nyílnak? Le merem fogadni hogy valami csipekkel vannak felpakolva, amik valahonnan vezényelve vannak. Talán az őrök! A biztonsági őrök! Azonnal beteges gondolat jut eszembe, már rohannék megkeresni a biztonsági őrök helyét, ahonnan látnak minket, ahonnan a nyakörveket irányítják. Öngyilkosság lenne az egész. Sajnos társaim kis csalódást okoznak bennem, mikor a felhívásra szinte azonnal visszatérnek celláikba. Hát ennyi lenne? Ennyi lenne az egész szabadulás? Már most feladja mindenki? Nem tudok racionálisan gondolkodni. Számomra innentől kezdve mind egytől-egyik mocskos áruló, sínylődjenek csak életfogytig a falak közt. Megérdemlik. Bosszúság, dühöngés fog el engem, érzem ahogy testem felforrósodik, már szinte önkéntelenül változnék át, mikor meglátom és meghallom, ahogy felérnek az emeletre. Utolsó figyelmeztetést kaptunk. Vagy távolodunk, vagy meghalunk. Izgatottan, teljesen megrökönyödve nézek körbe. Keresek valami helyet, ahol meghúzhatnám magam, esetleg elbújhatnék. Elmém villan. Mint a szupernova dicső fénye elárassza fejemet. Homlokomra csapok.
- Hát persze! - nyögöm ki felvilágosítva, mintha valami fantasztikusra jöttem volna rá. A tűz! Fegyver ropogás. Csak épp annyi szerencsém volt, hogy hátul álltam és a golyókat pár szerencsétlen társam fogta fel, mint valami védőfal. Azonnal a mosdóba vetődtem. Egy apró vetődés, térdemet beverve repesztem fel rajta a bőrt, érzem ahogy csíp. Felszisszenek, de azonnal leveszem magamról a sárga köpenyt. Más választásom nincs. Plüss nyuszimat belecsavarom és az egyik wc fülkéhez lépek. Kinyitom, majd bemegyek. Felnyitom a wc-n a víztartájt.
- Ne haragudj szerelmem... Ígérem, visszajövök érted. Tudd hogy nagyon szeretlek... - magamhoz ölelem. Szívem hevesen kalapál mellkasomban, érzem hogy szinte kiugrik helyéről. Fájdalom és kétségbeesés az ami úrrá lesz rajtam. Megcsókolom a nyuszi fejét. Óvatosan belehelyezem drágaságomat. Utolsó pillantás, de nem sírok. Annyira fáj, hogy képtelen vagyok könnyeket hullajtani. Szakad a szívem apró darabokra, felhasad, tépődök. Visszarakom a fedelét remegő kezeimmel. Igyekszem úgy visszatenni, hogy feltűnés nélkül maradjon. Nem akarom hogy bárki megtalálja. Ahogy elnézem, ide úgy se járnak takarítani. Ha pedig megtalálják és elviszik, addig létezett a világ. Testem azonnal lángra lobban. Mint a benzinnel átitatott gumi. Tombolok. Lángjaim a mennyezetig csapnak fel. Dühös vagyok. Nagyon dühös. A mosdó ajtajához lépek, látom és érzem ahogy valami füstöt dobtak be a folyosóra. Benn maradok, de kezemben azonnal egy szokatlannál nagyobb tűzgömb jelenik meg. Nem nézek ki, nem hajolok ki teljesen, csak pont annyira, hogy kényelmesen, teljes erőmből a tűzgömböt a rácsoknak csapjam, ahonnan elkezdtek minket lőni. Becsapódott és robbant, de hogy milyen nagyon, milyen erőset nem érdekel. Ahogy robbant én azonnal átrohantam a velem szemben lévő cellába. Csupán figyelem elterelésnek akartam, nehogy lelőjenek. A robbanás hatására a füst is szertefoszlott valamennyire, de én addigra már az egyik társamnál voltam. Ismét felvettem emberi alakomat.
- Nyugodj meg, van egy ötletem. Talán sikerül... - mondom neki hogy ezzel megnyugtassam, majd odaléptem hozzá. Erőmet a mutatóujjamba sűrítem, igyekszem koncentrálni arra hogy csak egy apró lángocska égjen a végén. Hozzáteszem a társam nyakörvéhez és lassan haladok végig rajta. Megpróbálom hegesztőnek használni az erőmet, reménykedem hogy sikeresen átvágom, az nélkül hogy kárt tegyek társamban. Csak reménykedem hogy ezúttal a tervem sikerül...

Fenyegetés a beteg szájából, számomra semmit se ér, csak segíteni akarok, egy csatlóst magam mellé, aki segít kijutni innen. Eléggé vékony alak, kezdek kicsit kételkedni hogy talán nincs is számomra jellegzetes képessége. Óvatosan csinálom, mégis égetem bőrét, sajnálom egy kicsit a dolgot, de örülök hogy felfogja, saját érdekében teszem. Ellépek hirtelen, még épp időben, idegesen tépi le a nyakörvet magáról. Nyáladzik és tombol, szemei gyilkosan merednek rám. Megijedek tőle, ellépek a falhoz. Figyelem ahogy teste zöldül, nagyobbodik, talán mégis hasznomra lehet a férfi képessége. Nem örülök sokáig, hisz az ajtóban már a tisztogató osztag, azonnal támadnak is. Ennyi lenne a nagy szabadulás? Vége lenne? Nézem ahogy társam teste a földre hull, zihál, nyilván utolsó lélegzetei. Talán szenved... Haszontalan volt számomra. Aki haszontalan az pusztuljon. Kezemet ökölbe szorítom, felvicsorgok mint egy kutya.
- Ennyi lennél?! Csak ennyire vagy képes?! Pár golyótól azonnal térdre kényszerítenek?! Nincs okod itt lenni! Nem is vagy veszélyes! Puhány alak vagy! Puhány vagy! Ennél még én is erősebb vagyok! - ordítom a társamnak, saját dühömet azonnal rajta verem le, ugatom szavaimat mint a veszett kutya. Nem akarom feladni, de amíg felvenném a formámat, addig ezek az alakok szitává lőnek engem. Jelenleg nem látok más megoldást a megadásnál. Legfeljebb jobb tervet eszelek ki... A falra nézek, ha lenne egy fikarcnyi esélyem, erőmmel lyukat robbantok belé és úgy menekülök, de ezt már a mosdóban kellett volna megtenni. De nem tettem. Most látom milyen ostoba vagyok. Nem kellett volna másokkal törődnöm, itt kellett volna őket hagynom. Hát még mindig gonosz vagyok, ha másokra is gondolok? Nem... ez csak nézőpont kérdése. Kezeimet felemelem a levegőbe, hogy lássák, nem szándékozok harcolni velük.

Rám fogják a fegyvereiket, látom szemükben hogy nem fognak kegyelmezni akkor sem, ha önként adom meg magam. Nincs menekvés. Nincs szabadulás. Lehet a halál az, amit ennek hívok? Lehet pont ez a szabadulás és most elhozzák nekem, mint az igazi Angyalok? Kicsit sajnálom, hogy nem voltam hajlandó együttműködni az orvosokkal, hazudni nekik magamról, arról mit érzek, mit látok és hallok. Talán könnyebb lett volna. Talán kiengedtek volna? Már nem számít. Meghúzzák a ravaszt, lehunyom szemem. Nem akarom látni. Eltalálnak, éles fájdalom, mellkasomból préselődik ki a levegő. Fojtogató érzés kap el, hát meghaltam... Testemen több helyen is végigfut a fájdalom, esek a földre, zuhanok, felkiáltok. Fáj. Arcom a hideg padlónak ütközik, horzsolom térdemet és könyökömet. Szúró fájdalom hasít belém lehet valamim eltört. Köhögök, ahogy próbálok levegőhöz jutni. Valami nincs rendben... Még mindig tudok lélegezni. Nem pereg le előttem az életem, nem jön el a nagy fény a sötét alagút végén. Ez helyett inkább a tisztogatók hangjait hallom, de hirtelen nagyon távolinak tűnnek. Homályos tekintetem el van némileg mosódva, ahogy eltompítja elmémet a fájdalom, de látom hogy nem vérzek. Sőt, a zöld személy lassan feláll, köhög. Hát mégis él?! Csalódtam benne és most jól felidegesítettem. Lehet ő fog eltaposni, de reménykedem hogy megjegyzi, én szedtem le róla a nyakörvet. Remegő kezeimnek támaszkodok, majd próbálok felállni. Hangosan nyögök fel, majd felnézek társamra. Hatalmas lett! Egyszerűen... lenyűgözően hatalmas! Képtelen vagyok felfogni, hogy lehetséges ez, de nem pazarlom ezzel az időt. Új reményt kaptam, ami sokkal többet ér nekem, nem szabad ostobán cselekednem, vesztegetni az időt semmivel. Nehezen állok fel, ijedten pillantok a zöld lényre. Feldühítettem. Egyetlen lendülettel kiszedi a cella egyik részét, mintha meg se kottyanna neki. Elmosolyodom lágyan, majd lassan sikerül felállnom. Felnézek rá.
- Az lehet, sőt, biztos vagyok benne! De... bizonyítsd be ezt nekem! Ha tényleg erősebb vagy nálam, képes vagy fedezni engem. Egy lendülettel elintézni a fegyveres embereket akik nem csak engem, de téged is meg akarnak ölni! Segíts nekem és mind kijuthatunk innen. Nem csak te, meg én. Hanem mindenki akit bezárta, leláncoltak úgy mint téged. Rajtuk mutasd meg, milyen erős és dühös vagy! - mondom neki, reménykedem hogy sikeres lesz őt az én oldalamra csapatani, hisz hatalmas előny lenne. Visszatarthatná jellegzetesen a tisztogatókat, amíg én egyesével kiszabadítom a többi mutánst.

Ha a zöld mutáns kimegy a folyosóra dühöngeni és megteszi amire kértem, én megpróbálok gyorsan átmenni a másik cellába és ugyan azzal a módszerrel levenni a nyakörvet amivel a zöldnél tettem, feltéve ha a bent lévő mutáns ezt engedi. Ha ez is sikerül, sorba járom így a cellákat gyorsan, amíg ismét nem ostromolnak minket egy újabb támadással az őrök.

Érzem ahogy hatalma ujjai fejem köré fonódnak, akár az éhes anakondák, melyek össze akarnak roppantani. Egyáltalán nem vagyok biztos, hogy túlélem az egészet. Felemel, lábaim a levegőben csüngnek, csak egy kis megerőltetés kéne számára, hogy fejemet úgy roppantsa össze, mintha vékony tojás héj lenne. Zihálok, féllek. Nem tudom mit akar, tőlem. Meghallom az egyik tisztogató hangját, de a füst könnyező hatására nem látom őt, csupán hangját hallom, minek köszönhetően be tudom határolni, hol lehet. Speciálisok... Szívem kihagy egy dobbanást, ahogy elmémben végigfut ennek a szónak hordozói. Speciálisok, akik legalább olyan hatékonyak, hogy el tudjanak pusztítani szinte kisebb gondok nélkül. A zöld lény szemébe nézek, félelemmel teli tekintetem szinte mindent elárul. Fürkészem a lény arcát, nyilván ő még nem fogta fel olyan gyorsan mint én a közeledő nagyobb veszélyt, mely ha tényleg nem dolgozunk össze, a halálunkat okozhatja. Elenged hirtelen, fenekem nehezen esik a hideg padlóra, felnyögök kicsit. Biztos marad egy fájó lila folt rajta, ismét bordáim közé hasít a fájdalom. Kitisztul a levegő és már tüdőm tiszta levegőt szippanthat magába. Ennek köszönetére már nem köhögök, nem okoz fullasztó érzést. Felállok és nézem a zöld lényt. Szóval nem segít. Kvittek vagyunk, de nem segít tovább. Mindenki egyért. Szóval ez lenne itt a nagy titok? Mindenki saját magáért harcol, magáért küzd és hal? Igen. Pont erre megy ki az egész. Hisz már én is rég szabad lehetnék, ha nem állok le másoknak segíteni. Ez itt a túlélés kulcsa. Előre engedem őt. Nem vagyok hajlandó megvárni a speciális osztagot. Kilépek a folyosóra, hogy szétnézzek, megvizsgáljam a helyzetet. Látom ahogy a lény egy beteget félre lök, felcsapja a falnak és az azonnal kifekszik. Odajön hozzám egy beteg, nyilván segítségemet akarja, hogy vegyem le róla a nyakörvet. Így is teszek. Ujjam egyik pontjába sűrítem a tüzet és nekifogok ismét a "hegesztésnek". Tekintetemmel olykor néha figyelem, mennyire boldogul a zöld társunk, mennyire tisztítja előttünk a folyosót. Még mindig agyamban lóg a speciális osztag.

Ha sikerül leszedni a mutánsról a nyakörvet, nem habozok már tovább. Visszamegyek abba a szobába, ahol a zöld mutánssal akadtam össze. Felveszem azonnal tűzformámat. Beállok a cella kitépett ajtajába s egy nagyobb tűzgömböt csapok a falnak. Remélem lesz elég erős ahhoz, hogy lyukat repesszek bele. Ha így lesz, egyszerűen kirepülök rajta, itt hagyva az egész őrületet. A speciális osztagnak még beletelik pár percbe, mire ideér, hogy lesújtson, de én ezt már nem vagyok hajlandó megvárni...
Ha kint rendőrök fogadnak azzal, hogy lelőjenek, habozás nélkül repülés közben erős lángcsóvákkal támadok rájuk, hogy szabad utat kapjak és elrepüljek, magam mögött hagyva az intézetet. Remélhetőleg már végleg...

A férfi ordítva tépi ki magát kezeim közül. Ennek köszönhetően nem tudom levenni róla a nyakörvet, de ez most már nem az én hibám, hogy nem képes elviselni a fájdalmat, annak ellenére sem, hogy utána már szabadulni tudna. Nem firtatom a dolgot, nem fogok vele leállni veszekedni se győzködni, hogy már pedig ez a saját érdekében van. Bemegyek a cellába, ahonnan a zöld mutánssal kijöttem, érzem ahogy a tűz szenvedélyes ereje körbeöleli testem, majd egy nagyobb tűzgömböt idézek meg kezeimben. Belevágom a falba, ami szétreped, robban, de nem túlságosan, még mindig áll. Hitetlenkedve nézek az eredményre, valóban nem ezt vártam. A tűz lekerült testemről, megéreztem magam alatt a hideg padló maró fogait. Megborzongtam. Csak most vettem észre az apró, csípő karcolást arcomon, majd a csiklandó érzést. Egy apró vércsík, mely vékony nyomott hagyott bájos bőrömön. Felsóhajtok csalódottan, figyelem a falat olyan tekintettel, mintha az várnám, magától essen ki. Ez valójában nem történt meg. Mégis apró remény bolond fejemben. Hirtelen nem tudom mit csináljak. Kezdem gyengének érezni magam, tehetetlennek. Az rendben van, hogy sikerült kijutnunk a cellákból, de nem fűzök sok reményt ahhoz, hogy lejutunk akár a földszintig, főleg ha a speciálisokkal fogunk összeakadni. Sőt, már fülembe a csatazaj lopakodik, hát megérkeztek ők is. Kilépek csalódottan a folyosóra. Lépteim lassúak, kezdek megbékélni azzal hogy vesztettünk. Átmegyek ismét a mosdóba. Már kezd számomra nevetséges lenni hogy fel-alá járok szinte céltalanul. De ezzel is csak úgymond időt nyerek magamnak. Had harcoljanak. Kiveszem a nyuszimat a wcből és magamhoz ölelem. Elmosolyodom elégedetten. Kisétálok, majd megállok a folyosó közepén és nézem a fejleményeket. Lehunyom szemem, majd elmosolyodom. Nem szadistán, nem kedvesen, megbékülve.
- Keressük meg a fehér nyúl üregét... - lehelem ki magamnak halkan. Ismét kinyitom szemem s a csillogás benne már teljesen más. Újabb személyiség? Megfeszülnek az izmaim, majd beleremegek a fura érzésbe ami úrrá lesz rajtam. Megforgatom fejem, érzem ahogy csigolyáim a helyükre roppannak. Harcoljunk hát... Ujjaimat megmozgatom testem mellett, nyugodt léptekkel indulok el a tömeg után.
- Puhány népség! Hogy az ember mindent egyedül csináljon! - ordítom nekik, hiába fogy az erőm, nem veszem fel a tűzformám. Tudom hogy csak végesetben kell majd így tennem. Nem török magamnak utat, jelenleg úgy döntök, türelmesen várni fogok. A zöld lény tegye csak dolgát, őrjöngjön és pusztítson, utat tör nekünk. A bolondok majd utána szaladnak, lefoglalják a többieket, és ha lehet, én majd talán szép csendben kisurranok, észrevétel nélkül. Talán...

Ahogy haladok a tömeg után, okosan engedem őket előre, elvégre ha ellenségbe botlunk, ami több mint valószínű, akkor ők haljanak meg az első sorba, ne pedig én. Engem legalább takarnak, esélyt adnak megfontolt és nyugodt döntéseket hozni kelekótya elmémben. Lágy léptek, kezemben a nyuszi, szinte igazi balerínának képzelem magam, ugráló tánc amit alkotok, mint a tornász. Mosolygok kedvesen, mint akinek jó a napja, és valóban, pompásan érzem magam. Elérem a folyosót és mit nem látnak szemeim... Kiérek egy olyan helyiségbe amit még talán sosem, vagy már inkább oly rég láttam hogy elfeledtem, ilyen is létezik ezen a szinten. A játszóterem, ahol a betegek tölthetik idejüket, egy kicsit szórakozhatnak és játszhatnak, egyszer voltam itt talán, vagy annyiszor se, talán csak amikor áthelyeztek ebbe a részlegbe, de az is lehet hogy már a cellámban ébredtem fel. Ki emlékszik? A lényeg hogy most az a fura doboz, amiből hangok és arcok képesek előjönni, széttörik a zöld lény alatt. Nem sajnálom, hisz hangokat meg arcokat látok eleget így is... Gyorsan az új ellenfelünkre pillantok, akik elég erősnek bizonyul, nyilván ő is mutáns, sőt, biztos vagyok benne hogy az. Hőhullámokat és tüzet képes alkotni. Olyan mint én. Elmosolyodom szégyenlősen, hirtelen nekem is eszembe jut, hogy talán valaha én is képes leszek ilyen hullámokat alkotni. Szememet nem tudta elkerülni a fura maszk, ami arcát takarta, majd a gyenge próbálkozás a többi beteg részéről, akik kikerülve őket menekülni próbáltak, de gumilövedékkel díjazták az egészet. Körbepillantok, miközben tengelyem körül megpördülök az izgalomtól. Észreveszem a biztonsági szoba ajtaját majd egy vad, őrületes mosollyal díjazom felfedezésem. Oda is megyek azonnal, s mintha évekig tanultam volna a mozdulatot a színészeknél csak erre a pillanatra tartogatva, berúgtam az ajtót. Teljesen akcióhősnek képzeltem most magam, aki terroristákra törik. Ha látok bent biztonságiakat, nem habozva támadom meg őket egy-két tűzgömbbel. Odamegyek a számítógépekhez s magam alá húzok egy széket. Úgy nézem őket mint a világ legjobb hacker-je, egy számítógépzseni, de valójában bambán néztem a képernyőt. Szememmel kerestem valami programot, amivel ki lehet kapcsolni a nyakörveket.
- Nyakörvek! - parancsoltam a számítógépnek, naivan azthidvén, ez is ugyan olyan mint a zombis világban. Hirtelen eszembe jut, hogy talán azt csak álmodtam, de kitudja..., így inkább felálltam és az egyetlen legjobb dolog ami éppen eszembe jutott az az volt, hogy mindegyik számítógépet amit láttam tűzgömbbel roppantottam fel. Miután ezzel végeztem, kimentem onnan és figyeltem a fejleményeket, remélve hogy a nyakörveket azzal kiiktattam, bár nem teszek rá nagy esélyt...

Nem találok semmit a gépeken, sőt, túl sok van belőle és én mint teljesen antitalent az ilyesmihez inkább felrobbantom őket. Jó érzés volt hallani robbanásukat, ahogy a törmelékek kicsit felsértik arcomat, nem igazán zavar, sőt, valahogy jobban érzem magam tőle. Amolyan megkönnyebbülés, magam sem tudom miért érzem így, hisz csak felrobbantottam a gépeket, de ki fog megkérdőjelezni egy elmebeteget? Kinyitom az ajtót és kinézek rajta, a reménysugár hogy talán ezzel kikapcsoltam a nyakörveket azonnal szertefoszlik, rá kell jönnöm hogy ez is időpazarlás volt, mint sokmás amit eddig csináltam. Kezdem úgy érezni hogy én felesleges vagyok ezen a világon, de csak nem adom fel... Ahogy állok az ajtóban nézem egy kicsit ahogy társaim nekivetekszenek a mutánsnak, természetesen ellenségünknek. Eszembe jut, mi lenne ha megpróbálnám áthúzni magam mellette, de utána elvetem ezt az ötletet, mert az szabadság útját eltorlaszolták az őrök akik gumilövedékekkel fogadnának. Egyik helyzet sincs ínyemre, tekintetem lesiklik a Gammára, aki talán eszméletlenül vagy holtan, nem tudom eldönteni de fekszik. Elhúzom a számat kelletlenül, ha ő nem tudott elbánni vele, nekem se fog menni, de azért próba szerencse, lehet hogy most Fortuna Anya kegyez nekem és alkotok valamit ami egy kicsiny lépéssel előbbre visz szabadulásunkhoz. Kilépek az ajtóból és nem túl közel, de messze sem, megtartva az elővigyázatos távolságot egy robbanó tűzgömböt formálok kezembe, majd igyekszem a mutáns fejét célozva támadni őt. Pontosabban azt a bizonyos maszkot célzom, avagy arcát. Nem állok le egy támadással, s most már igaz nem robbanó, de egyszerű tűzgolyókkal támadom őt folyamatosan. Nyilván meglepem őt ezzel, hisz ahogy elnézem társaim támadásait kell minduntalan visszahárítani.

Támadásom talál, s nagyobb kárt okoz mint amilyet vártam volna, de hát a tűz már csak ilyen, kiszámíthatatlan és veszélyes, főleg egy elmebeteg kezében, aki fejébe vette hogy szabad lesz. Eltalálja társaimat is, meggyújtja őket, pánikolva rohangálnak mint a fejetlen csirkék. Kellemetlen fintor, egy bocsánatkérő tekintet fut végig arcomon, de többet nem tudok kipréselni most magamból. Lángra kapott a szoba is, ami számomra csak jó, hisz minél nagyobb a pánik, annál nagyobb az esélyem is. Talán... ismét egy kockáztatos talán, de nem igazán érdekel, hisz tudtam jól, ha szabadulunk, nem mindenki éli túl, ennyire naiv most kévetelesen én sem lehetek... A szabadság már csak ezzel jár. A lázadás olykor áldozatokat követel, néha túl sokat is talán, de hát mindig is megérte.... Legalább hasznosak számomra. Felkerekedik a füst, kicsit bántja szemem, de még szerencsére nem jellegzetesen vészes. Szemeimmel keresem a káoszban a zöld férfit, aki eddig úgy tombolt mint egy élő megállíthatatlan tank. Csak reménykedem hogy még nem halott. Ha megtalálom őt szemeivel, felé ordítok bosszúsan:
- Mindent én csináljak helyetted?! Kelj már fel a mindenségiért! Különben téged is porrá égetlek! Nem ezért nyaggattam le rólad a nyakörvet hogy itt lazsálj nekem! - erős szavak és remélem nem lesz ettől két ellenfelem, de ha mégis, a férfi lassabbnak bizonyul attól függetlenül hogy két ujjal össze tudná roppantani fejemet. Legrosszabb esetben ellene is kitalálok majd valamit. Most viszont Hősugárral kell foglalkoznom, aki megjelenik a füstben.
- Fúj de csúnyán beszélsz! Anyukád tud róla?! Takarodj kimosni a szád szappannal! Különben is, ne mond hopp amíg át nem ugortad! - rikkantom felé bosszúsan, már sokan ráfáztak hogy idő előtt ítélkeztek mások felett, főleg ilyen erős dolgokkal, a végén ő maguk végeztek holtan. Már volt párszor nálam is erre példa. Emeli kezét, nem várom meg a támadást, nem akarom tudni hogy milyen finomságot tartogat számomra. Egy gyors bukfenccel próbálom a támadást kikerülni. Igyekszem minél közelebb kerülni a kijárat felé, nem padi a cellák felé. Talpra szökkenek a bukfenc mutatványom után, s ismét egy tűzgömböt igyekszek lendíteni Hősugárt feje felé, most már nem védi maszk, így elég lesz megperzselni a fejét hogy halott legyen. Egyetlen jó ötletem hogyan szabaduljak meg tőle. Közben persze megvan bennem a remény hogy égő társaim rohangálása eléggé szétűzte a tisztítókat ahhoz hogy valamennyire tovább tudjak haladni a szobából, hogy elérjem a lépcsőt és majd azon lejussak az alsó szintekre.

Hannah Jones-Rider
A lemmingoid nőt érezte, hogy a feje és mindene megfájdul. Elveszítette az eszméletét, az ébredés után pedig kísértetiesen hasonlított minden arra, mit Zield elmesélt az utolsó esetéről. A férjét nemrégiben rabolták el nyugtatólövedékekkel, megkötözve, most ő került sorra. A szérumtól szerzett ösztöne máris azt diktálta, hogy keresse meg a kiutat, a szabadulás lehetőségét. A felsőtestét kényszerzubbonyba burkolták. Megnézte, hogy a rágcsálófogaival el tudta-e érni és ha igen, megpróbálta szétrágni, hogy kiszabadítsa a karmos mancsait, amikre szükség lesz. Belől próbált a karmokkal kárt tenni az anyagban. A gondolataival, szemeivel felmérte a helyiséget, hogy milyen eszközöket, mozdítható, használható, nyitható részeket látott. Ajtó vagy ablak is megfelelhetett volna. Az erős karmok ha egyszer kiszabadulnak, mászhat velük kőfalon is, ezért nem lett volna rossz egy ablak sem. Próbált rájönni, miféle helyre hozhatták és kik, szagnyomokat keresett. A túlélés mozgott benne nagyon erősen, minden más a háttérbe szorult.

James Mansfeld
D épület, közösségi szoba, pihenőszobaféle

Az elmegyógyintézeti kezelésnek vége szakadt már egy ideje és a rabok vették át a hatalmat. James nem kapott több injekciót, egészségesnek kezelték, mint mindenki mást is. Az a bizonyos JJ felforgatta az itteni életet és a szőrtelen fiú is elhitte, hogy a Celestial örök halhatatlanságot ad majd. Ismeretlen világból származó lény volt, nem mutáns, nem szőrös lény, el tudta fogadni a fiú. Beilleszkedett az Álmodó szektájába és rajzokat készített, mert ahhoz értett, azzal foglalkozott előtte is a szobájában. Elképzelte, milyen lesz egy világ, amiben az Álmodó az isten, JJ a főpap és mindenkit kiirtanak, aki ennek ellenáll. Most a közösségi szobbáan volt és egy A3-as méretű papírra rajzolt egy jelenetet, amin torz felineket öltek a Celestial kopasz szolgái. Így képzelte el a csatákat, hozzá hasonló harcosokkal.

Felszerelés:

Adrian fejfájással ébredt. Még mostanában is nehezére esett felfogni, hogy egy vámpír is képes fájdalmat érezni. Vicces is, hogy ezt nehezebb elhinni mint, hogy vámpír lett. Viszont hamar eszébe jut mi is történt vele. És szétnézve nem túl megnyugtató dolgot vett észre. Hogy egy gumiszobában van és kényszerzubbony volt rajta. Mindkettő zavarta. Elsőként a kényszerzubbony. Megpróbálta sima erővel széttépni. A vámpírereje jóval meghaladja egy emberét. Ha ez nem sikerül akkor megpróbálja úgy, hogy denevérré változik. Ha ezek közül bármelyik is sikerrel jár akkor a gumifalaknak erővel ront neki. Nagyon ideges.

Michael Nikostratos

?? épület ?? szoba

Nem tekintem magam a család legsikeresebb emberének. Mármint, nagyjából megcsináltam mindent amit kellett, de még se volt soha egyetlen nagyobb dobásom se, amivel kiemelkedhetnék, épp ezért kaptam az alkalmon, amikor felajánlották, hogy hozzam ki a család egy emberét Ravencroftból. Nem tűnt nehéz feladatnak, este bemegyek, leütöm a portást, kihozom a tagot, és kész. Azonban amikor az intézmény közelébe értem, hirtelen elsötétült előttem a világ...

Mikor magamhoz térek, egy gumiszobában találom magam. Azonnal felszökik bennem z adrenalin, főleg amikor látom, hogy kényszerzubbonyban vagyok. A logikus következtetés az, hogy az intézményben ébredtem, ami valamilyen szinten megfelel, hiszen amúgy is ide terveztem jönni, de nem pont így. És a pisztolyaim is hiányoznak! Hol a ruhám?! Az egyik kedvenc carnegie hallos pink floyd pólóm, sose bocsájtom meg senkinek ha megsérült... Megpróbálom széttépni a kényszerzubbonyt, hogy kiszabaduljanak a kezeim, és ha ez sikerül, akkor karkörzéseket végezve juttatom vissza a vért elgémberedett végtagjaimba, miközben a kiutat keresem. Ha megtalálom az ajtót, megpróbálom kinyitni, illetve ha ez nem megy, akkor kitörni rajta. Amennyiben nem én nyitom ki az ajtót, hanem valami vagy valaki be próbál jutni, egyből rá vetem magam, és próbálom földre vinni, támadni. A fejét célzom ütésekkel, és minél előbb ártalmatlanítani próbálom. Ugyan így teszek akkor is, ha kijutok a folyosóra, és meglátok egy magányos ellenséget - a család emberén kívül mindenki az. Ha viszont csapatot hallok, vagy látok, akkor próbálom elkerülni őket, osonni akarok és észrevétlen maradni, de azért hallgatózni is próbálok, hátha megtudok valamit. Ezen kívül azt is figyelem, hogy találok-e bármi fegyvernek látszó, vagy annak használható tárgyat.

Felszerelés: -

~Cindy Rayland / Lulu / Rony~

//C épület újdonsült lakója//

Lulu kirohanása óta állandóan váltják az ápolóim, mindig más és más. Mondanám hogy bánom de pont ellenkezőleg, egyik sem próbál hozzám szólni vagy megközelíteni, még a szobámba belépni is csak óvatosan, tanultak a hibából szerencsére, amúgy is ha észrevették eltudom látni magam csak a szükséges holmikat kell behozzák és az ételt, megölni se akarom magam így állandó megfigyelésre sincs szükségem, csak arra hogy egyedül legyek. Mindennap nevetséges szituációval indul, belép valaki, érezhető a feszültség, én félek tőle hogy próbálkozik a kapcsolatteremtéssel, ő meg egyenesen retteg attól hogy esetleg én próbálkoznék, így gyorsan lerakja amit behozott és eltűnik, se szó se beszéd, néha még csak rám se néznek, de épp ez benne a legjobb. Az előző ápolómnak is próbáltam szólni hogy ne barátkozzon de nem vette a jeleket, nem az én hibám, ő volt óvatlan, tudta hogy kiszámíthatatlan vagyok de ettől független nem vagyok egy megszállott gyilkos, legalábbis azt hittem...

Normális napnak tűnt, valamivel zajosabb mint a többi, de nem érkezik senki, nézem az órát, már itt kéne legyen a reggelim. Ennyire csak nem retteghetnek tőlem, már egy ideje nem volt velem semmi gond, fel is kelek, bár az ajtót kinyitni nem tudom, szabadon nem engednek járkálni, azért kinézni megpróbálok a kis ablakon, amikor egy véres arc csattant az üvegnek az utolsó dolog ami meg van egy sikítás.

Magamhoz tértem és az járt a fejemben hogy én leszek a következő aki csókot kap attól az ajtótól vagy valami rosszabbtól. Széken kívül nem igazán akadt semmi a kezembe, nem baj, megfelel, nyílt az ajtó és mielőtt a szörny nekem ugrott volna teljes erőmből én tettem meg az első lépést. Tökéletes találatot kapott de a fegyverem meg semmisült, kitudja hány ilyen izé van még itt, futnom kell, azért a szék 2 stabilnak tűnő maradványát magamhoz vettem, csak nem megyek harcba fegyver nélkül, ki tudja hogy mire képesek. Ahogy a lábam bírja iramodok meg, a szemem is becsukom és csak csapok, legyen az élő vagy holt, háborúban nincs barátság  így csak ellenség lehet. Sikerül konyhába férkőzni, végre értelmes fegyver amivel megvédhetem magam, fel is pakolok annyit amennyit csak magammal tudok vinni. Azután jött az újabb roham, a késeim szinte mind eldobáltam benne hagyva valakiben, ezt az utolsót már meg kell tartanom főleg és már csak egy rémség választ el a kijutástól. Na gyere, hiába vagy nagyobb, rohantam neki, egy csellel kicsúsztam a karmai közül a hasát elmetszve, amíg a kiforduló részeivel foglalkozik kijutottam az ablakon és csatakosan ugyan de elértem a célt, itt vagyok a stégen, már csak a társaimat kell megvárnom hogy értem jöjjenek.

Következő kép hogy a vízre bambulok, törökülésben, nyakig véresen egy konyhakést tartogatva a kezemben, néhány horzsolás és fájó tag kíséretében. De nem kelek fel megnyugtató itt, ezután hallok meg egy női hangot mögülem.  Nem fordultam meg, elég távol volt ahhoz hogy ne feszélyezzen, igazából sokat se beszélt csak biztonságot ajánlott, függetlenséget, amivel talán együtt járhat a magány is, egy bólintással elfogadtam az ajánlatát amire odébb állt és hagyta hogy önszántamból menjek el és lépjek be az épületbe, ez volt az első bizonyíték hogy nem hazudott az ajánlatot illetően, szabad vagyok és független. Saját zugot is találtam magamnak amit az áthozott cuccaim jeleztek és egy régi mackóm az eregeti szobámból, nem tudom hogy került ide demondhatjuk hogy örültem neki, talán meg is jelent egy halvány mosoly.  Azért az ördög nem alszik, nem egyedül vagyok úgyhogy a kést azért magamnál tartom. Közben rá jöttem hogy lényegében semmi nem változott csak nincsenek rettegő ápolók és szabad a mozgásom, az épületen belül szinte teljes a biztonságom, minden védelmez és mondhatni segít, a saját kis szférám is meg maradt, a többiek távol maradnak tőlem önszántukból, mégis csak van eszük az őrülteknek is, talán több is mint gondolná az ember.


Hosszú idő telt már el mióta utoljára volt esélyem előmerészkedni, egy barátom sem akadt, de eléggé megváltozott a helyzet, nem tudom miért fél tőlem mindenki, még Cindy is, pedig szeretetből tettem amit tettem, viszont mást nem tudok minthogy nem foglalkozni ezzel a problémával, főleg most hogy még is akadt valaki akivel megoszthatom a gondolataim, igazán jó hallgatóság mert nem beszél, így ellent sem mond sose. Ki gondolta volna hogy egy plüssmaci lesz a tökéletes társ nekem? Azonban még nincs neve, egy barátnak név is kell...hmmm....legyen a neve Moo.

Felszerelés::

Felszerelés:
-letépet ujjú kényszerzubbony, fehér nadrág.