Ravencroft Pszichiátriai Intézet

Felszerelés:
-Fekete kapucnis kabát, kék farmer, fekete sport cipő. A maszkja ami mindig rajta van. Két vadász kés amit egy portyán szerzet.

régen:

Sötét gumiszobában voltam egy kényszer zubbonyban. megszokott volt ez, több éve voltam már idebent, már többször kiszöktem a kényszer zubbonyomból, meg a kis szobából, de sohasem tartott sokáig a szabadság. Elvégre nem csak mysterió trükkjeit tanulhattam a tv-ből hanem másokét is, így nem volt túl bonyolult.De mégis milyen szégyen, hogy minden alkalommal altató gázokkal fogtak el. Gázokkal, melyekkel oly jól szórakoztam és tettem igazságot odakint. Nem is értem miért kellett engem ide bezárniuk, hiszen én nem is vagyok olyan veszélyes, mint sokak odabent. halottam pletykákat elég csúnyákat, én már nem bízom senkiben, szövetséget köthetnék, ha lenne alkalmam, de csak az előnyeiért, nem követek én már senkit, nem leszek többé vak, nem bízom már senkiben. Jobb is nekem egyedül, bár itt olyan unalmas, csak egy ember lenne itt, akivel eljátszadozhatok, csak egy olyan nagy kérés ez?
A szóban fel sem tett kérdésemre kintről beszűrődő hangzavar lett a válasz. Éreztem, hogy itt az én időm egy újabb szökésre.

most:
A "B" épületbe kerültem. Eleinte marha kemény volt itt az életem, bár a többi három helyen még rosszabbul álltam volna meg a helyem szerintem. A "B" épületben mint mindenki én is amit csak értem magamhoz vettem. Sokan meg is akartak ölni, hogy kizsebeljenek, de aztán csak a halált találták nálam. Mostanra olyan lettem, mint egy pók, akinek jelen esetben a szobája a hálója. Csak csendben ültem mindig a szobában, amit a sajátomnak neveztem ki és vártam, mindig csak vártam. Az ajtóhoz erősítettem egy erősebb damilt, amit néhány csigán keresztül vezettem a saját karomig. Így ha bárki belépett ide, azonnal be tudtam csukni utána az ajtót, hogy ismét légmentesen zárt legyen a hely. A maszkom mindig rajtam volt, hogy a saját hallucinogén gázaimmal véletlenül se üthessem ki magamat, viszont másokat ha szükséges a hallucinációk őrületébe kergessek, és közben megszerezhessem tőle a zsákmányomat.
Hogy magamhoz csaljam az áldozataimat, az egyik mára már holt nővértől szerzett stresslabdával játszottam. Ahogy az a földre ért tompa koppanóhangot adott. Tökéleteset, ahhoz hogy valakinek, aki a csöndben kint sétál, felkeltse a figyelmét.
~ Gyerünk legyecskék, gyertek anyucihhoz.

felszerelés::

Egy különösen kellemetlen alvás után ébredek, csak a felkarom feszülésére leszek figyelmes ahogy megpróbálok hanyatt fordulni. Enyhén kényelmetlenebb csupán mint vártam. Adok magamnak pár másodpercet a helyzet elemzésére, semmiképp sem rózsás, azt nem mondanám. Végig nézek a szobán, magamon, szerencsére a számat nem peckelték ki. Így aztán könnyen jövök a következtetésre, valószínű nem ismernek, vagy legalábbis nem megfelelően.
- Olop nyobuz, réhef, tdakasz - Mondom természetesen csak magam elé a varázsigét amitől felreped az anyag és a kényszer zubbony helyett csak egy helyes szakadt pólónak szabadna maradnia. Sokkal kényelmesebb, így a friss, részleges szabadságomat el is kezdem hasznosan költeni.
- Prasarita padottanasana - nyögöm kicsit szenvedően ahogy felveszem a megnevezett yoga pózt, kitartom kicsit és csak hallgatok kifele.
- Utthita pada sirsasana - Kicsit ellazul a lában és a helyére teszem vele a vállamat is, végül felveszem a Virasana ülő pózát és rákoncentrálok az előttem látható szépen fedett zárszerkezetre, pár másodpercet várok, ahogy megindul egy kis pozitív csakra a testemben és a zárnyelvet egyszerűen kicsit összesűrűsítem, hogy önmaga egy kisebb változata legyen, magam elé lehelem a varázsszavakat. Így már nem fogja semmi a helyén tartani és az ajtót kinyithatom ha úgy látom eljött az ideje.
Fontos az időzítés, ha már ilyen remek lehetőség akadt, sokkal érdekesebb környezetben kutathatom a megbomlott elméket. Antropológus szempontból ez igen sajátos, az örülteknek saját társadalmi rendszerükben megfigyelhetőek ezen az igazán kivételes alkalommal. A kérdés, hogy beteljesítsem a kutatók nedves álmát és beépülve közéjük vizsgáljam a közösséget vagy nézzek utána miért kerülhettem ebbe az apró méretű lakosztályba hátam mögé kötözött kacsókkal.
Egy pár percig előbb még csak hallgatnék, jó ötletnek tűnik.

Nem sok kedvvel hagyom el a múzeumot, de találtak valamit egy Pszichiátriában, és jelenleg én vagyok szabad erre a feladatra, hogy el hozzam azt. A taxi felé tartok, hogy be szálljak, odáig el is jutok, de aztán alig hogy be szállok, és a táskámat magam mellé helyezem. Utánna, valami éles fájdalmat érzek, nem csak a fejemnél, de az egész testemen. Utánna, se kép se hang. Nem tudom meddig voltam ki ütve, csak azt hogy mikor fel ébredek, egy gumi szobában találom magam, kényszer zubbonyban. Valamint, egy nadrág de, a lábam mesztelen, vagy is nincs rajtam a cipőm. Nem esek kétségbe, de azért fel vagyok hábórodva, révén annak, hogy valaki ezt teszi velem ráadásul, úgy hogy nincs meg beszélve az egész. Kezeimet, mozgatni kezdem hátha így kitudok szabadúlni, de nincs semmi látszata a dolognak.
- Héj, van itt valaki?! - Órdítok ki a folyosóra, hátha hallja valaki. - Nem mondom, szeretem az ilyen játékokat, de annak jobban örültem volna, ha ezt azért még az elején tisztázzuk! - Folytatom, remélve hátha hallja valaki a kiabálásomat. Még, az se érdekelne, ha egy maszkos idegen lépbe, hogy kussoljak, csak történjen végre valami.

Fel szerelés:
Szkafander
Egy nadrág

Jack Gammer
Épület: ?
Helyiség: ?

Jack Gammer Naplója - Egy őrületes éjszaka - 1. bejegyzés - 2026. közepe

Elmesélem annak a történetét, hogy kerültem diliházba. Komolyan. Szó szerint. Nem viccelek. Nehéz napok álltak mögöttem. A san franciscoi szektás ügy, a staten islandi összeesküvés, a sok terepmunka, kemény hetek voltak. De meg is lett az eredménye, előterjesztettek kinevezésre, tizedesi rangra, de mielőtt megtörtént volna az előléptetés, azt javasolták, vegyek ki egy hét szabadságot, mert amióta visszatértem az akció közepébe, nem sok pihenésre volt időm. Elfogadtam a dolgot és be kell látnom, egész pihentető volt ez a szabi. Mégis, ott lebegett előttem a gondolat, hogy ha egyszer visszatérek a központba, azonnal várt rám egy előléptetés. Minden alkalommal belebizseregtem a gondolatba. Mégis, ettől függetlenül élveztem a pihenést. Szórakoztam, pihentem, még az is előfordult, hogy újra fiatalnak éreztem magam. Így esett, hogy egy hosszabb este után indultam haza az egyik hangulat karbantartó kombinátból, röviden kocsma, mikor váratlan dolog történt. Az alkohol eltompíthatta az érzékeimet, mert hiába a sok kiképzés, váratlanul ért a támadás. Fogalmam se volt, mi történt, de erős fájdalmat éreztem a fejemben és az egész testemben, kábé ennyi volt az utolsó emlékem, mielőtt az utcán elájultam volna.

Nem tudom mennyit szundikáltam, de egy rémálomban ébredtem. Sajgó buckóval és végtagokkal tértem magamhoz, egy kisebb gumiszobában, mindenféle felszerelés nélkül, egy szál nadrágban, cipő és egyéb ruhák nélkül, egy kényszerzubbonyban. Az egész úgy nézett ki, mint egy szürreális álom. Az ajkamba haraptam, de éreztem a fájdalmat, sejtettem, hogy ez bizony a rohadt valóság lesz. Még a szabadságomon se volt nyugtom, a franc egye már meg. Igyekeztem felmérni a helyet, de standard gumifalú szobácskának tűnt, ezek pedig direkt arra voltak tervezve, hogy ne lehessen bennük rosszalkodni. Mégis, valahogy ki kellett jutnom innen, kideríteni mi a retek történt. Ironikus lett volna, ha ennyi szarság után egy diliházban rohadok meg. Már ha ez az volt. A gumiszoba alapján annak tűnt. Ravencroft? Tippnek annyira volt jó, mint bármelyik másik. De ez volt a legközelebb, tudtommal. Mindegy, nem agyalhattam ezen, ki kellett innen törnöm valahogy. Nem voltam rest tesztelni a kényszerzubbony tartását. Erős legény voltam, de sajnos ezeket is arra tervezték, hogy benne maradjon az ember. Ettől függetlenül feszegettem, ahogy tudtam, hátha csak valami olcsó utánzat volt és ki tudtam belőle törni. Egyszer láttam egy filmet, amibe a csávó kiugrasztotta a vállát és úgy szabadult ki egy ilyenből. Jobb ötletem nem volt, így megkíséreltem imitálni a mozdulatsort. Ugrott már ki a vállam, azzal nem volt probléma, de direkt még sosem ugrasztottam ki. Nem voltam rest erős rántásokat és vonaglásokat bevetni az ügy érdekében, esetleg a falat segítségül hívni, bár ez a gumiszobában aligha jelentett sokat. A vállam visszaugrasztásával később is ráértem foglalkozni, ha már kiszabadultam a katyvaszból. Ha se a feszegetős, se a kiugrasztós módszerrel, se egyéb vonaglásokkal nem sikerült kiszabadulnom a kényszerzubbonyból, akkor bele kellett törődnöm, hogy vágószerszám vagy egyéb nyitóeszköz híján így kell előrehaladnom egy darabig. Akár a cuccban, akár a cucc nélkül, de az ajtó mellé húzódtam és vártam. Megpróbáltam kinyitni az ajtót, akár kézzel, akár lábbal, akár foggal, de akárki is dugott be ide, annyira hülye nem lehetett, hogy nyitva hagyja az ajtót. Vagy mégis, egy próbát megért. De ha zárva volt, akkor várnom kellett, az ajtó mellett, szép csendben, türelmesen malmozva, míg megérkezik a préda. Ha valaki ajtót nyitott, akkor azt azonnal megpróbáltam lebirkózni, ütni, rúgni, fejelni, bármelyik testrészemet bevetve, amelyik szabadon volt, hogy megbénítsam az áldozatom. Ha végképp nem jött senki és percekig ott rohadtam, akkor megkockáztattam egy kiordítást, hátha meghallott valaki valamit.
- Hahó, valaki, segítség!
Erősen kétséges volt, hogy egy ilyen szobából kijutott a hang, de ezen a ponton, ahol se a szabadulás, se a várakozás nem segített, sok veszteni valóm már nem. Ha erre sem érkezett reakció, akkor vártam tovább. Többet egyelőre nem tehettem.

Rohadt egy helyzet volt. Végre klappoltak a dolgaim, végre jött az előléptetés, végre egészséges voltam, végre pihentem is pár napot, erre tessék, beütött a baj, diliházba zártak. Nem hiányzott, az tuti. Roppant kíváncsi voltam, hogy és miért kerültem ide. Minden esetre kíváncsiságomon felülkerekedett a túlélési ösztön és első sorban a kijutáson dolgoztam. Ennek első lépése a kényszerzubbonyból való kijutás volt, amihez a saját testemet se kíméltem, ha láttam esélyt a szabadulásra. Forgolódtam, vonaglottam, rángatóztam, ahogy csak kellett, de ki akartam szabadítani a kezeimet. Ezután szobafelmérés, bár első pillantásra egy egyszerű gumiszobának tűnt, semmi használható nem volt a környéken. Szóval maradt az ajtó. Tesztelés, nyitva vagy zárva, majd vagy kimenetel, ami valószínűtlen, vagy várakozás, ami valószínűbb. Itt pedig már a kintieken múlott, mi lesz. Ha záros határidőn belül jött valaki, az kaphatott egy adagot a harcművészeti tudásomból, akármennyire is voltam lekorlátozva, amin szabad volt, azzal támadtam. Nem lehettem szégyellős egy ilyen szorult helyzetben. Várakozás ezerrel, de ha nem jött senki, akkor jött a segítséghívás. Ha meg ezután se jött senki, akkor megint csak várakozás. Ismétlen, pocsék egy helyzet. Így kell elrontani egy jó szabadságot.

Felszerelés:

Spoiler:

Doktor Julius Amadeus Chaos
Épület: A
Helyszín: Gyengélkedő

Ravencroft fájlok - Doktor Julius Amadeus Chaos videói - Egy őrületes éjszaka #1

Itt ismét Káosz Doktor jelentkezik. Remélem mindenki élvezte az átállást, mert mostantól ez a rezsim lép életbe, úgy bizony, juhé! A fene vigye el, de modortalan vagyok. Múltkor annyira koncentráltam magamra és a jó doktorra, hogy teljesen megfeledkeztem elmesélni, hogy fordult a kocka. Hát meglepődtem, az tuti. Minden a szokásos módon zajlott, unalom és frusztráltság, a jó doktor űzte velem a kis játékait, mikor feje tetejére állt a világ. Éppen az egyik hülye tesztjét csináltam, mikor a cellám ajtaján kattant a zár és soha többet nem záródott vissza. Az ajtó túloldalán lévő néger csávó, aki szintén egy helyi dilis lehetett, csak ennyit mondott:
- Gyere Julius, Lázadás van, megdöntjük a Birodalmat, az Uralkodónak vesznie kell!
És elrohant, egy gumibotot úgy lobogtatva a kezében, mintha valami kard lenne, közben furcsa, zümmögő hangokat hallatva. Nem vagyok én őrült, hogy elsétáljak egy ilyen lehetőség mellett. Ráérősen kiléptem a cellámból és körbenéztem. Mindenki tombolt, mindenki harcolt, mindenki mészárolt, egész vicces látvány volt. Végre történt valami izgalmas. Azért nem indultam el védtelenül, az egyik földön vérző őrtől elszedtem a fegyverét és a botocskáját, de szerencsére azóta se kellett használnom önvédelemre. Engem itt szeretnek. Tudják, hogy én is szeretem őket. Az első után természetesen a jó doktorhoz vezetett, de hát ezt a sztorit már ismerik. Ő volt a legjobban sikerült munkám. Azóta már volt egy pár, de egyik sem volt olyan mély, olyan bensőséges, olyan idilli, mint a doki. Még a nejem sem anno. Bár az másféle élvezettel töltött el anno. Így vált a Ravencroft Pszichiátriai Intézet a mi játszóterünké. Ja, hogy semmi konkrétan nem mondtam a lázadásról. Hogy indult, ki indította el, mi történt, kérdezhetnék sokan. Fogalmam sincs, ahogy senkinek sincs, lépjünk is túl ezen.

Négy frakció alakult ki. Miért pont négy, miért nem három? Nem szeretem a négyest, vacak szám. Muszáj volt odacsapódni valamelyik bandához, mert akik nem tették, azok a személyzet, meg hasonlók sorsára jutottak, itt bizony kialakult a hierarchia a négy főnök körül. Volt valami vallásos banda, azokat egyből ejtettem, nem voltam hívő fajta. A misztikus mágikus hókuszpókuszok sem vonzottak. Az anarchisták vonzottak első hallásra, de rájöttem, hogy ott nem teremthettem rendet a káoszban, ami a hivatásommá vált. Így esett hát, hogy az A épület büszke lakója lettem és mondhatom, otthonra találtam. A mi főnökünk volt elvileg a férfi, aki az egész lázadást elindította, szóval büszkeséggel töltött el, hogy alatta szolgálhattam. Bizony, kemény fegyelem volt nálunk. Katonai törvények, parancsnoki lánc, vasfegyelem. Majdnem sírtam örömömben, mikor megütötték a fülemet ezek a szabályok. A rendezettség, a fegyelmezettség, a logisztika, minden tökéletes volt. Az osztozkodás egyszerű művészet volt, aki először foglalt, az nyert. Rögtön mentem is a gyengélkedőre és lefoglaltam az egész placcot. A ruhatáram nem volt túl szerteágazó, konkrétan a jó doktor cuccaiból gazdálkodtam. Orvosi felszereléseket és eszközöket találtam bőven az új lakhelyemen. Fegyvereim továbbra is az őrtől zsákmányoltak voltak, de mint már említettem, csak biztonsági okokból hordtam őket magamnál, a köpenyem alatt, eddig egyszer sem volt rájuk szükség. Nem bizony, engem itt szerettek. Én is szerettem őket.

Megtaláltam a helyem a gépezetben. Mindenki örömmel fogadta, hogy volt a bandában egy igazi doktor, aki segített. És tényleg segítettem. A többiek sokszor jártak ki portyázni, új húst szedni a városba. Voltak olyan kedvesek, hogy nekem is adtak belőle, a szokásos havi adagomat, ezúttal egy idősebb nő volt az úgynevezett áldozatom, akiből szebbet varázsoltam, mint valaha volt. Szabad szoba volt bőven, szóval az egyikben kiállítást rendeztem a hölgy darabjaiból. Nagy meglepetésemre elképesztően nagy közönségsiker volt, és páran már a következőről kérdezősködtek. Mindent a maga idejében srácok, nem lehet ezt elsietni, gondos munka egy embert ennyi darabkára szedni és ilyen tökéletesen elrendezni. Én pedig az ajándékért és a leendő ajándékokért cserébe kivettem a részem a rendszerből, elláttam a kiruccanások közben összeszedett sebeiket, gyógyszereket és drogokat osztottam nekik, hagytam, hogy játszanak az eszközökkel, ilyesmi. Hiába voltam én a rossz doktor, kezdtem magam jó doktornak érezni, tényleg otthonra leltem újdonsült bajtársaim körében, még sosem voltam ilyen boldog, ilyen teljes, ilyen lelkes. Az a bizonyos nap se volt más. A srácok éppen egy begyűjtő útról tértek vissza és néhányan szokás szerint ellátásra szorultak. Én végeztem is a dolgomat, bár szívesen érdeklődtem tőlük, miféle húsokat szereztek a szórakoztatásunkra. Eltelt már hosszú idő az előző bemutatóm óta, lassan ideje volt egy újabb kiállítást prezentálni a híveimnek. Úgy hallottam, igen csak nagy volt a választék ezúttal. Alig vártam, hogy alaposabban is szemügyre vegyem néhányukat. De ahogy drága megboldogult édesapám mindig is mondta: „Fiam, előbb mindig a munka, aztán a szórakozás!”. Egy utolsó aljas gazember volt a fater, de azért jól megtanított az élet ügyes bajos dolgaira. Mégis csak ember lett belőlem, vagy mi a szösz. És nem is akármilyen. Én lettem a jó doktor és a rossz doktor egyben, összefoglalva a kedves, barátságos és megértő Káosz Doktor.

Felszerelés:

Spoiler:

+18
Résztvevők: Adrian Sommerfield, Michael Nikostratos, Jonathan Holmes, Jack Gammer, Hannah Jones-Rider, Allison Carter, Misty White / Myth (Laura Slyen), Cindy Rayland (Jenna Collins), Jeremy O’Shaghnessey / Yeb-Nug (Tao), James Mansfeld (Szürke Eminenciás), Arrow Clieyt (Caedes), Esther Lake (Auartia), Kevin Steel (Kyle Collins), Dr. Julius Amadeus Chaos (Jack Gammer), és Sylvester Slater (Darren Cain)
Következő körváltás: 2015. január 21. (szerda)

~ Mindenki ~
Ismeretlen helyen, időben most:
Egy kislány az éjszaka közepén sírva ébredt fel a saját szobájában, az ágyában. Nem lehetett idősebb négy évesnél. Aprócska lábait sietve szedte, hogy a szülei hálójába érjen, kis kezeiben az egyik plüss állatkáját szorongatta. Nehezen nyitotta ki az ajtót, mert magasan volt a kilincs, így még ugrálnia is kellett, utána pedig még mindig sírva ment be a szobába. A szülei éppen aludtak, arra ébredtek fel, hogy a gyermek bejött. Az apa állt fel és vette ölbe a lányát és vitte oda magukhoz, majd együtt próbálták nyugtatni. Mind a ketten kérdezték kedvesen, hogy mi a baj. A kislány sírva kezdte mondani, hogy azt álmodta, hogy „gonosz apu” bántani akarta anyut. A szülők mosolyogva próbálták nyugtatni a gyermeket, hogy csak egy rémálomról van szó és nem kell vele foglalkozni, sem komolyan venni, próbáljon meg aludni. Úgy fél óra nyugtatás kellett, mire a kislány megnyugodott és elaludt, utána vitték vissza a szobájába őt…

A Ravencroft elmegyógyintézet, másfél héttel korábban:
Néhány nappal azok után, hogy átvették a hatalmat a Ravencroft felett a bent lakók az A szárny állítólagos vezetője, az ismeretlen személy összehívott mindenkit az A épület aulájában. Feladata volt mindenki számára, egy zsoldos feladat. Az illető hosszú fekete csuklyát viselt, az arca sem volt látható, így nem tudta senki megmondani, hogy miként nézhet ki. A hangja alapján valóban férfi volt, de semmi más nem volt megállapítható róla. már ekkor is zajlottak a városba történi portyák, de most is felhívta rá az illető mindenki figyelmét, hogy roppant óvatosnak kell lenni, hiszen a városban levő drone rendszer minden lát és hall, ami az utcán zajlik.
A feladatra visszatérve, egy teljesen „egyszerű és könnyű” feladattal látta el a helyieket, egy millió dollárt ajánlott fel a győztesnek. A pénzt is megmutatta, valódi volt, így ez kis ösztönzés volt mindez. Egy személyt, egészen pontosan egy nőt kellett elrabolni, és sérülések nélkül idehozni neki.

célszemély:

A személy valószínűleg a legtöbbek számára ismerős volt, ha néztek, olvastak médiát, vagy könyvet, akkor igen. A nő dr. Stephanie Miller volt, három kislány édesanyja, írónő, a SHIELD őrnagy, a mágikus ügyosztálynak a WAND-nak vezetője, a Bosszú Angyalainak tagja, és nem utolsó sorban a SHIELD igazgatójának felesége.

Most:
~ A épület: Esther Lake, Sylvester Slater, Kevin Steel és Julius Amadeus Chaos ~
Egyébiránt az A szárny volt a legkulturáltabb, az itt maradtak jellemzően nem voltak sorozatgyilkosok, se effélék, a legtöbben csak „Öbölháború-szindrómában” szenvedtek és inkább csöndben meghúzódtak. Persze volt néhány „srác”, akik tényleg begőzöltek, de a többség nem kegyetlenkedett és nem is nézte mástól sem jó szemmel, arra megvolt a többi hely az elmegyógyintézetben.
Esther talán élete nagy hibáját követte el amikor maradt az A szárnyban két héttel korábban. Nagyon kevés nő maradt, főleg csak rabok. Fiatal volt, védtelen és nem igen értett ahhoz, hogy miként védje meg magát erős férfiakkal szemben. Nem egyszer fordult elő, hogy elkapták a megzakkant katonák, hol a szobájában, hol a fürdőben, vagy pont az ebédlőben nyújtották be az igényüket rá. Még ha a képességét is használta, annyi ereje nem volt, hogy egy száz-százhúsz kiló tiszta izom férfit semlegesítsen, főleg, ha még volt másik három is ott. Így szinte napi szinten erőszakolták meg őt, ma még nem fordult elő és egyelőre a gyerekkel szórakozott az ebédlőben, míg ezt Kevin figyelte.
Sylvester éppen a saját szobájában edzett, amikor az egyik legalacsonyabb rangon levő srác esett be hozzá. Futott, és most emiatt lihegett. Ő bipoláris depresszióban szenvedett, most a mániás időszaka volt éppen, főleg, hogy nem szedett gyógyszert. Tizenhét év körül lehetett, a szülei záratták be ide.
- Uram! Jönnie kéne… az a liba… éppen megölne egy kisfiút az ebédlőben! – hadarta pánikolva.
Doki a saját részlegén látott el sérülteket, amikor hozzá is megérkezett egy fiatalabb katona, teljes idegösszeroppanást kapott a harmadik világháború szörnyűségei után, a világból szinte semmit sem fogott fel, éppen csak nem volt zöldségnek mondható.
- D… d… doktor – hebegte. – Az étkezőbe várják, szükség lesz önre…

Esther még csak a pofozkodásnál tartott, nem csak a gyerek arca lett véraláfutásos, de a saját keze is sok zúzódást szenvedett és felszakadt, ahogyan a fiú fogai felkarcolták. Ekkor három nagyobb testű katona lépett be a helységbe. Ismerte őket, mindhárom megerőszakolta már korábban.
- Az enyém! – nézett a csoport vezetője a lányra. – A gyereket szedjétek le onnan és vigyétek a doktorhoz.
Megropogtatta a kezét és a nyakát, majd mind hárman a lány és a gyerek felé indultak.
- Hányszor kell elmondani ostoba szajha, hogy nem kínzunk és ölünk meg senkit?! Ugye jól emlékszem, hogy azt ígértem, hogy ennél már kitöröm a retkes nyakadat miközben jó alaposan megb*szlak? – kérdezte.

~ B épület: Misty White / Myth ~
Misty éppen játszott a saját körletében. Annyira nem volt kellemes az elmúlt két hete, folyamatosan rémálmai voltak, még ébren sem tudta eldönteni, hogy ébren van-e, vagy éppen álmodik. Folyamatosan sikolyokat hallott, kiabálásokat, árnyakat, sötétséget. A sötétből kinyúló kezeket, amik el akarták kapni, a nyakát szorongatták, fojtogatták, volt, hogy tényleg látott a tükörben zúzódásokat a testén, de nem emlékezett, hogy mikor is szerezte őket. Többször látott képeket, hogy farkasok tépik szét, érezte minden idegszálával mindezt. Egyik sem volt éppen kellemes. Most a labdázás közben hirtelen a talaj tűnt el a lába alól és zuhanni kezdett. Önkéntelenül is felsikoltott a lezuhanás után pedig arra riadt fel, hogy leesett az ágyról és a szobájának padlóján fekszik. A labdázást is csak álmodta, az egyik sötét sarok felől pedig gúnyos kuncogást hallott.

~ C épület: Cindy Rayland / Lulu / Rony, Yeb-Nug és Arrow Cliey ~
Arrow és Yeb éppen a szobáknál sétált odafent az egyik folyosón, mindenhol, ahol linóleumnak és falaknak kellett volna lennie nem voltak meg. A talajon puha fű volt, amiben roppant kellemes volt járni, a falakon pedig borostyán és egyéb növények futottak. A szobák ajtajai nyitva voltak, így be lehetett látni azokba. Sokan békésen locsolgatták és gondozták a növényeket, az egyik helyen egy fiatal lány macival játszott és azt nézegette. Ha Rayland figyelt kintre sok másik személy sétált el a szobája előtt. A két férfi éppen egyszerre ér Rayland szobájához, amikor a falakból kivált és kiemelkedett előttük egy fiatal nő.
- Kedveskéim! – mondta kellemes, behízelgő hangon. – A segítségetekre lenne szükségem!

~ D épület: James Mansfeld ~
James nem egyedül volt abban a helységben, többen mások is. voltak, akik tévét néztek, vagy éppen társasoztak. Viszonylag nyugodt hetei voltak, nem támadt senki a másikra, nem ölték le egymást, sőt még normálisan beszélgetni is lehetett néhányakkal. A férfi egészen jól haladt a rajzzal, amikor odalépett hozzá egy harmincas évei közepén levő nő. A fejét furcsa szögben tartotta és rángatózott is a teste időnként. Amy Watson volt, egy paranoid skizofréniával kezelt nő, James már ismerte, alapvetően ártalmatlan és csöndes nő volt, aki egy tízéves értelmi szintjén állt.
- Mit… mit rajzolsz? – kérdezte. – Leülhetek?

~ Fogságba esettek: Adrian Sommerfield, Michael Nikostratos, Jonathan Holmes, Jack Gammer, Hannah Jones-Rider és Allison Carter ~
A fogságba esettek közül az első, amit mindenki érzett, hogy annyira nem volt könnyű mutatvány a szabadulás. Mivel szuperlényekre is készültek, így kellően erősek voltak a kényszerzubbonyok, persze nem annyira, hogy ne lehessen kiszabadulni, de meg kellett ezekkel küzdeni. A gumiszobákban pedig továbbra sem volt semmi, csak
Hannah a zubbonynak csak a tetejét érte el fogakkal, így azokkal és a karmokkal, de végül sikerült kiszabadítania magát. A szagoknál nem sok jót talált, érzett, csak olyat, amitől a gyomra felfordult. Vér, ürülék, félelem, halál és gyógyszerek szaga kintről. Az ajtót sikerül megtalálnia, de zárva van, így fel kell törnie, ha ki akar jutni.
Adrien is próbált kiszabadulni, elsőként szomorúan kellett tapasztalnia, hogy annyira erős anyagból volt a zubbony, hogy a megnövekedett fizikai ereje sem volt elég a szabaduláshoz. Szerencsére volt másik opciója, némi koncentrálás után denevérré változott és így már hamar kitudott bújni mind a nadrágból, mind a zubbonyból. Az ajtót a fiatal fiú is látja, be van zárva, ha szeretne kijutni, akkor fel kell ezt törnie.
Michael egyelőre nem tudta, hogy rajta van-e a kedvenc pólója, bár gyaníthatóan nincs. A férfi a fizikai erejével képes volt letépni magából a zubbonyt. A felső teste meztelen volt valóban, az ajtót megtalálta és néhány perc erőlködés után sikeresen fel lehetett tépni azt. Egy teljesen üres folyosóra érkezett, megannyi másik olyan helység, mint amiben ő maga is volt. csak egy törött széket talált itt lent, fából. Abból tud lábat elvinni karónak. Még nem ért a folyosó végére, amikor a folyosó végén lévő lépcsők felől hangokat hallott. Illetve az egyik ajtó mögül kiabálást, amiben egy férfi segítséget kért (Gammer). (D épületben vagy, így ezt írd majd fel a reaghoz most már)
Holmes a varázslatát felhasználva szabadult ki a kötelékéből és valóban neki a mágiája miatt pólónak nézett ki a szétszakadt zubbony. A kijutást is hasonló módon oldotta meg, a zár meg is adta magát a következő varázsszavak után. némileg hallgatózott a férfi, de semmit sem hallott kintről. Ha kinyitja az ajtót ezek után nem folyosót, hanem tengeralatti környezetet látott meg az ajtón túl. (B épületben vagy, így ezt írd majd fel a reaghoz most már)
Allison kiabálni kezdett, de a szavaira senki sem felelt, a kezeit mozgatni kezdte, hála annak, hogy feline volt, így sokkalta nagyobb erővel rendelkezett, mint egy átlagember, így könnyedén tudta elszakítani a zubbonyt, ami darabokban hullott mindenfelé körülötte. Az ajtót a nő is látja, de egyelőre zárva van.
Gammer a SHIELD-nél tanulta a szabadulást, így azok alapján kitudta ugrasztani a vállát és a kezeit, noha roppant fájdalmas volt, de végül is sikerült elérnie, amit akart. Jó néhány perc múlva sikerült szabaddá tennie és így végül kiszabadulnia. A végén már izzadt Gammer a fájdalomtól és némileg csillagokat látott, de legalább öt-tíz perc alatt sikerült újra rendbe hoznia magát és visszaugrasztania is a végtagokat. A kiabálásra egyelőre nem jött senki és nem is volt Gammer-nek akkora ereje, hogy egyedül kiszabaduljon. Így még várakoznia kellett. (D épület, értelemszerűen, hiszen téged alapból JJ raboltatott el)

//Huh… ezt nevezem körváltásnak… több mint 3 oldal.//

Adrien-nek csalódnia kellett a saját erejében.
~Hát ez nem normális. Mért nem megy?~
Jó ideje próbálgatja már az új testét és arra is rájött, hogy nem ez az egyetlen módszer amivel ilyen helyzetekből kiszabadulhat. Elkezd koncentrálni arra amit ő csak a sötét énjének nevez. Egy ideig félt tőle de, mióta megtanulta kordában tartani rájött, hogy az is csak egy újabb lehetőség a testének a használatára. És átváltozik. A repülés sosem volt a kedvenc elfoglaltsága de, képes irányítani. Visszaváltozik és vissza is öltözik. Majd megpróbálja kilökni az ajtót. Ha nem sikerül akkor dühös lesz. Elkezdi püfölni az ajtót és üvölteni torka szakadtából. Ha valaki most látná akkor meg sem lepődne, hogy itt van. Ha sikerül akkor elkezdi a pólóját keresni. Csak az az egy van.

Jonathan Holmes
B épület

Kényelmes kilégzéssel köszöntöm a tengermély illúziót, majd egy fintorral veszek egy mélyet mielőtt egyenletes lépteimmel megindulnék. Majd vissza kettőt, előre egy, jobbra, majd balra kettő. Ahogy lassan fütyörészni kezdek egy dallamot. Nem akarok nagyon kilógni az itteniek közül, de kezd úgy tűnni, hogy nincs itt helyi társaság. Ezt a látványt viszont valami vagy valaki létre hozta, enyhén bonyolítja a dolgomat a bentlakókkal. Változtat az állapotukon és a hozzá álláson, de attól még érdekes eredményekkel járhat.
Így táncolva haladok tovább, halk fütyörészéssel és eszembe jut, hogy ételt kéne magamhoz vennem. Valószínűleg itt nem lehet egyszerű dolga az embernek egy intézmény foglalás alatt, nem szabad kicentiznem hát. Rögtön neki is állok megtalálni a helyet, az illúziók miatt jobban át kell gondolnom a lépéseimet. Csak remélem, hogy a szaglásom nem befolyásolja, így amint végek párszor a dallamon befejezem a fütyörészést, lehunyom a szemem és csak a hallásomra és a szaglásomra koncentrálva indulok meg. Néhány lépésenként kinyitom a szemem, majd ismét lehunyom és folytatom a nézelődést.
Az étkező különben is fontos közösségi térré változhat, egyben talán a legveszélyesebbé, rögtön a fürdőhelyiségek után. Ami bár sűrűn látogatott, mégis a privát szféra egyfajta jelképe, könnyebb prédát nyújtanak a gyengék és már nem figyelnek annyira a rabokra. Érdekes lenne megtudni, hogy mit helyeznek előre ebben a mikro-társadalomra legelőre a tagok. Valószínűleg az erőseket, de előfordulhat, hogy a kor lesz meghatározó vagy ha valaki előre készült erre a a kapcsolat rendszerével szerezhet hatalmat.
Remélem még itt vannak, csak nem gyűjtöttek volna be, csak azért, hogy bent hagyjanak. Biztos tartogattak valami különlegességet nekem. Vajon hányan rekedhettünk még bent?

~Cindy Rayland / Lulu / Rony~

//C épüllet//

Épp Moo-nak meséltem a bent töltött napjaimat, nincs valami sok emlékem, mind ehhez a helyhez kötődik, ebből jött a téma hogy azóta mennyi minden megváltozott, de Cindy egyszerűen nem érdeklődik semmi iránt csak a kis zuga iránt amit kifogott magának. Innen is látom milyen szép ez a hely, már a falak látványa is és kíváncsi lennék többre, megnézném ahogy azokra is kíváncsi vagyok akik ezt a helyet választották....igen, ők a fő okai hogy hiába győzködök, mivel ide hozták őket veszélyes alakok mondja ő, de szerintem aki ezt választotta az csak ugyanúgy biztonságot akar és nyugalmat, nincs mitől félni, menjünk már, Moo és én majd megőrülünk itt bent, menjünk!

Érzem azt a vágyat hogy el kéne hagynom a szobát, de tudom hogy ezt nem én akarom, Lulu fertőz ezzel a hülye érzéssel amit kíváncsiságnak hívnak, ami már egy ideje kihalt belőlem de ő azért próbálja újraéleszteni, valóban érdekes ez a hely és jogos hogy ide a biztonságot kereső lelkek jöttek nagy valószínűséggel, de mi van ha mégis van egy pszichopata aki ebben éli ki magát, itt a gyengék közt garázdálkodik kószálókra lecsapva. Ki van csukva hogy ezt a biztos pontot elhagyjam holmi nézelődés céljából, tökéletesen jó nekünk itt is.

Hosszú harcokon vagyunk túl, igaz 2-en szavaznak egy ellen, de akkor se nagyon akarom hagyni magam, végül sikerül még is csak rá venni, pedig érzem hogy ez nem lesz jó. Kompromisszum képes leszek most az egyszer, egy gyors sétát megengedek, de nem bambulunk csak futósétával gyorsan körbenézünk, elkerüljük a közvetlen kapcsolatot másokkal és nyugodtan vissza térünk ide, ha nem lesz semmi gond esetleg fontolóra veszem hogy néha megismételjük. Kis vonakodás után rászánom magam hogy felkeljek és meg tegyen az első lépéseket a szoba kijárata felé, az egyik kezemben a késem, de hogy az minek, egyszerű, biztonságot ad és ha elfutni nem tudok ez tuti menekülést nyújt valamilyen módon. Nem ez az egyetlen biztos dolog, a macimat.., khm, bocsánat, "Moo"-t is viszem magammal, szorosan ölelve, egyre jobban szorítva ahogy a kés nyelét is ahogy az ajtóhoz érek és kilépek rajta. Hiba történt, ahogy kilépek két férfit is meglátok de még messze vannak így csak megfagyok. Itt állok az ajtóban, még nem késő vissza menni, de mi van ha ez a céljuk hogy vissza tereljenek a szobába feltűnés mentesen itt kint van lehetőség elmenekülni, igaz de mi van ha ez még se nyert. Szorongatom a kést, futtatom a tekintetem egyik alakról a másikra amikor egy harmadik fél is előkerül, pontosabban a falból, egy érdekes női alak, talán ő van hozzám a legközelebb és ő tűnik a legveszedelmesebbnek, magam elé emelem a kést nem fenyegetően inkább védekező mozdulat és hátrálok pár lépést, érzem hogy kicsit kezd kimenni az arcomból a szín, de mire a para ha még csak halvány szándék sincs arra hogy bántani akarnának, egyenlőre. Sőt a furcsa nő egész kedvesen szólít meg minket, ami sejthető volt, valamelyest felkelti Lulu érdeklődését, ami nem tetszik, de várjuk ki a végét. A segítségünket kéri, de....én nem értek semmihez csak ahhoz hogyan legyünk antiszociálisak, meg hogy hogyan öljünk ész nélkül, de ez nem egy tudatos dolog, emlékeim szerint nem öltem még embert, kivéve az ápolót ha úgy vesszük, amit most nem számolunk, de a sok vér esetenként a ruhámon ellent mond. Egyenlőre a nő kérésére nem válaszolok csak nyelek egyet és reménykedek hogy teljesíthető a dolog illetve nem vagyok rá alkalmas vagy elvállalja a másik két személy, kezdünk kicsit sokan lenni ezen a folyosón.

Hanna Jones-Rider


A szabadulás volt az első a cél és Hannah érezte, hogy nem lesz könnyű. Sokkal erősebb volt a zubbony, mint amilyenre számított. Normál kényszerzubbonyból se kellett még sosem kiszabadulnia, de ennél gyengébbnek gondolta. A fogaival elérte a tetejét az anyagnak és elkezdte tépni. Az Appetencia-szérumnak köszönhetően jó erős fogai nőttek, mikor a férje beadta neki és elhitte, hogy legyűri az anyagot. Belül a karmokkal próbált utat vágni és lassan szétszabdalta a zubbonyt magán. 
A szagokat és a többi részt megfigyelte, de nem voltak nagyon hasznosak. A zubbonyból és a gyógyszerekből arra gondolt, hogy egy elhagyott intézet épületében volt, más rabokkal együtt és többeket ki is végeztek vagy belehaltak a fogságba. Ez volt az első gondolata. Ha a zubbony alatt nem volt rajta semmi, mert megfosztották a fehérneműtől is, akkor a szétszabott anyagot próbálta a mellei köré tekerni. Valami mégis fedje azért, nehogy arról cikkezzenek majd az újságok, hogy az állmminiszter feleségét félmeztelenül látták. Ki akart innen jutni és még nem tudta, hová kerül, kikkel találkozik, mennyire lesz nehéz a szabadságát visszakapnia. Az ajtóhoz ment és figyelt, hogy érzett-e valakit a közelből és milyen lelkiállapotban. Ha nem tűnt úgy, hogy őrök vannak, akkor vállal nekifeszült az ajtónak, hogy kitörje. Ha így sem ment, akkor nekifutásból próbálta megtenni, de olyan pózban, hogy magának a lehető legkevesebb sérülést okozza.

Jack Gammer
Épület: D
Helyiség: Gumiszoba

Jack Gammer Naplója - Egy őrületes éjszaka - 2. bejegyzés - 2026. közepe

Őrült egy történet ez. Oké, megígérem, igyekszem limitálni ezeket a diliházas poénokat, de túlságosan adják magukat, hogy csak úgy kihagyjam őket. Nem alakult túl fényesen ez az éjszaka, nem egészen ilyesmire számítottam ma. Mostanában rengeteg dolgom volt és aligha lehetettem volna boldogabb, mikor úgy küldtek el szabadságra, hogy mikor visszatérek, egy előléptetéssel vártak. Így egyszerre tud relaxálni is az ember, de közben már várja is, hogy újra dolgozhasson. Odáig azonban nem jutottam el. Az egyik szabadnapom estéjén ugyanis hazafelé tartottam egy kocsmából, mikor ne szépítsük, megtámadtak, legyűrtek és elraboltak. Mikor felébredtem, egy gumiszoba lakója voltam, egy szál naciban és kényszerzubbonyban, mindenféle felszerelés nélkül. Hogy is mondjam, nem tűnt éppen rózsásnak a helyzet. Egyedül voltam, szinte mozgásképtelen, bármiféle segítség nélkül, egy ismeretlen helyen, bezárva, ráadásul bizonyosan nem ok nélkül. Vagy egy kellemetlen véletlen vezetett ide, vagy valakit nagyon felbosszanthattam az utóbbi időben, hogy ezt leszervezze nekem. Akárhogy is, nem terveztem tovább ott tölteni a nyaralásom, mint feltétlenül szükséges volt. A gumiszoba teljesen üres volt, ez várható is volt, hiszen aligha tudta volna ellátni a funkcióját, ha tele lett volna éles tárgyakkal. Ahogy elkezdtem feszegetni az izmaimat, tesztelgetni a kényszerzubbony erejét, rá kellett jönnöm, hogy ez egyáltalán nem lesz egy könnyű mutatvány. Szuper lényekre is gondolhattak a gyártók, mert úgy éreztem, hogy ezt emberi erővel lehetetlenség lenne szétfeszíteni. Ami pedig nem megy erővel, azt ésszel kell megoldani. Szerencsére tanultam egy tuti módszert ennek a helyzetnek a megoldására. De sajnos egyáltalán nem ígérkezett kellemes menetnek a dolog.

A SHIELD képzésbe beletartozott az ilyen helyzetek megoldása is. Megtanultuk, hogyan ugrasszuk ki a vállunkat és a kezeinket, hogy ki lehessen húzni az ilyen fajta gátló eszközökből. Kényszerzubbony, kötél, bilincs, szíj, a legtöbb ellen működött a dolog. Szóval, ja, nem csak a filmekben létezett ilyen, ezt bizony meg lehetett csinálni, elég gyakorlással és elhatározással. Utóbbira azért volt szükség, mert borzasztóan fájdalmas feladat volt. A fájdalomtűrés pedig egy dolog, de a magunknak való tudatos fájdalomokozás már teljesen más tészta volt. Összeszorítottam a fogaimat és nekiláttam a feladatnak. Mikor minden a helyén volt, pontosabban semmi sem, aminek ilyenkor nem szabadott, megkíséreltem kiszabadulni. Néhány percbe beletelt a folyamat, de időm volt bőven és végül sikerült kiszabadulni. Fájt, jobban fájt a dolog, mint gyakorlásnál, de várható is volt, hogy élesben nem lesz egy sétagalopp. Izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokomon és csillagokat láttam, így ücsörögtem pár percig a gumiszoba falának dőlve. Ilyenkor fontos szabály, hogy semmi se hagyjuk rosszul, különben berögzül és onnantól kezdve nagy a gond. Újabb 5-10 perc volt, mire sikerült mindent visszaugrasztani a helyére és nagyjából rendbe hozni magam. Gyorsan eldöntöttem magamba, hogy ezt se csinálom többet, ha nem muszáj. Persze most se csináltam volna, ha lett volna más választásom. Elücsörögtem ott egy darabig, az ajtó melletti falnál pihengetve, de senki se jött be, akin keresztül kijuthattam volna. Mikor végre újra összeszedtem magam, felálltam és odasétáltam az ajtóhoz. Hiába kezdtem el feszegetni, lökögetni, erőltetni, nem sikerült kinyitnom. Túlságosan masszív akadály volt. Ide kellet csalogatni valami madárkát. Ismét félrehúzódtam, hogy kintről ne látszódjak és elkezdtem kiabálni segítségért. Bedobtam a horgot a vízbe, már csak meg kellet várnom, hogy valaki ráharapjon.

Vártam, vártam és vártam. Türelmem volt bőven. Meg hát mást nagyon nem csinálhattam. A kényszerzubbonyból a kis trükkömnek hála ki tudtam szabadulni és így az összes végtagom szabad volt, amire később szükségem is lesz, de ennél többet egyelőre nem tehettem. Lesben álltam, az ajtó mellett, hogy aki benézett, az ne láthasson meg és ne legyen más választása, mint bejönni, ha a hangforrásra volt kíváncsi. Időközönként megismételtem a segélykérést, csak idő kérdése volt, hogy valaki bekapja a csalit. Ha valaki kinyitotta az ajtót, akkor megvártam, míg belépett, majd nekitámadtam. Először is, ha volt nála fegyver, akkor azt igyekeztem kiütni, kicsavarni a kezéből, de legalábbis elterelni magam felől, hogy ne okozhasson bennem kárt. Igyekeztem a meglepetés erejét és a lendületemet kihasználva ledönteni az érkezőt a lábáról és ha egyszer a földre került, egy jól irányzott ütéssel megbénítani. Nem akartam ennél többet, legalábbis addig nem, míg alaposabban meg nem néztem, ki látogatott meg. Sajnos jelen helyzetembe nem engedhettem meg magamnak, hogy barátkozós legyek akármilyen jöttmenttel, jelenleg az először út, utána kérdez taktika volt érvényben. Azért azt megnéztem, hogy egyedül volt-e a belépő személy, mert ha túlerőbe voltak, akkor nem volt idő faggatózni, le kellett küzdeni mindet, mielőtt bármit tehettem volna. Ha viszont csak egyedül volt, kezemben éreztem az irányítást, lefegyvereztem, letepertem és kicsit el is szédítettem az illetőt, akkor kezdtem el beszélni.
- Ki maga? Hol vagyunk? Miért hoztak ide?
Tettem fel az első három kérdést, ami eszembe jutott, de persze az érdeklődési köröm ennél tovább is terjedt. Ha tetszett a válasza, akkor talán még az is előfordulhatott, hogy bocsánatot kértem a félreértésért, felsegítettem és együtt indulhattunk tovább. Ha meg nem, akkor kapott egy pár ütést, amitől egy darabig csöndben marad és egyedül indultam kifelé, bezárva magam mögött az ajtót. Alaposan körbenéztem, majd elindultam valamerre, bárhová, csak távol ettől a gumiszobától. Persze nem biztos, hogy ilyen egyszerű volt a dolog. Ha ököllel nem boldogultam, akkor nagyon szívesen bevetettem a magamról elszedett kényszerzubbonyt is a harc során, egy fojtás kivitelezéséhez. Más felszerelésem nem nagyon volt jelenleg. Ha egy esetlegesen kialakuló küzdelem során úgy ítéltem volna, hogy semmiképpen nem fogom tudni legyűrni az ellenfelemet, akkor két egyéb opciót láttam a helyzet megoldására. Ha jó arcnak tűnt az illető, igyekeztem tisztázni a félreértéseket. Elvégre nem volt rá garancia, hogy én voltam itt az egyetlen fogoly. Ha meg rossz arcnak tűnt és nem bírtam vele, akkor jött a futás a nyitott ajtón keresztül, amerre csak láttam. Mindezen opciók mérlegeléséhez azonban először az kellett, hogy valami kíváncsi halacska ráharapjon a csalimra.

Mocskosul kényelmetlen egy helyzet volt. Félmeztelenül ácsorogtam egy gumiszobában, ráadásul fogalmam se volt, hogy hol és miért. De legalább a kényszerzubbonyt sikerült leküzdeni magamról, igaz, elég nagy kínok árán. Nem spóroltam az idővel a regenerálódásra, hiszen a kitörési tervem kivitelezéséhez nem ártott jó erőben lennem. A türelem volt a kulcskérdés, nem mintha sok más választásom lett volna, mint várakozni, hiszen az ajtóval már nem bírtam el saját erőből. Türelmesen bujkáltam tehát az ajtó mellett, várva az áldozatomra. Ha meglett és be is lépett, akkor a meglepetés erejét kihasználva igyekeztem lefegyverezni, földre vinni és megbénítani. Ha nem jött össze az elfogás, akkor vagy harc, vagy tárgyalás, vagy futás, de semmiképpen se akartam tovább nyaralni ebben a rémes gumiszobában. Ha viszont összejött, akkor mehetett a vallatás, aztán vagy a barátkozás, vagy a kiütés. Sok minden függött tehát azon, ki is lépett be újdonsült cellámba, mennyire bizonyult barátságosnak vagy ellenségesnek, illetve mennyire volt kemény ellenfél. Még az én SHIELD képzésem se garantált egyértelmű győzelmet egy ökölharcban, sőt. Pláne egy szuper humánokkal, mutánsokkal, istenekkel és egyebekkel teli világban. Az emberek többségével elbírtam, a legtöbb harcművészet ellen hatásosan tudtam felvenni a harcot. De fogalmam se volt, mi várhatott az ajtó túloldalán. Egyelőre a legfontosabb feladatom a kijutás volt, az információszerzés ráért később is. Ki kellet jutnom, ehhez pedig külső segítség kellett. Arra pedig türelmesen várakoztam, ameddig csak kellett. A csali bent volt a vízben. A többi már csak a halacskákon múlott. Én minden esetre nem siettem sehova, türelmesen és készenlétben vártam, hogy ki akad rá a horogra.



Doktor Julius Amadeus Chaos
Épület: A
Helyszín: Gyengélkedő - - - > Folyosók - - - > Étkező

Ravencroft fájlok - Doktor Julius Amadeus Chaos videói - Egy őrületes éjszaka #2

„Káosz Doktor, vagyis szerény személyem, sokat szokott mostanában nosztalgiázni. Múltkor, miközben annak a fergeteges éjszakának az eseményeit kezdtem el mesélni, bepótoltam az elmaradásomat és a kis lázadásunkról is regéltem. Említettem már, hogy az még az a kezdet volt? Bizony ám, az hogy saját kis államot alapítottunk az intézményen belül, csak a hab a tortán. Az apró részletek azok, amik olyan gyönyörűvé teszik ezt az egészet. Levezényeltük a lázadást, a jó doktorból pedig egy gyönyörű kiállítást csináltam. Őszintén szólva, még ő járt a legjobban a személyzet tagjai közül. A legtöbbet simán megölték, vagy megették, vagy esetleg még rosszabb, szóval én nagyon rendes voltam. Kiemelkedett a kialakuló hierarchiából négy vezető, akik a négy épületet fel is osztották maguk között. Voltak itt anarchisták, mágusok, szektások, de nekem az A épületben volt a helyem, ahol katonai törvények, parancsnoki láncok és bejelentés alapján történő zsákmányosztás zajlott. Ez volt az én helyem, a rend, a fegyelem, a tisztaság melegágya. Magamra is öltöttem a jó doktor ruházatát és én lettem egyszerre a rossz doktor, a jó doktor, a középső doktor, minden. Összefoglaló néven, Káosz Doktor. Egy orvosra minden szükség volt egy ilyen helyen. Ráadásul én nem csak elláttam a portyáról visszaérkező vagy máshol megsérült katonákat, hanem gyönyörűséges kiállításokat is rendeztem egy-egy visszahozott áldozatból. Olyan volt ez számomra, mind az összes ünnep egybegyúrva és felszorozva még végtelennel. Az nagyon sok. Pár nap telt el azután, hogy átvettük a hatalmas az egész intézmény fölött és egy érdekes gyűlés lett összehívva. Természetesen a mi vezérünk tartotta, aki az egész lázadás mögött állt és akire mindannyian büszkén néztünk fel. Nagyra tartottuk, bár fogalmunk se volt, ki ő. Hosszú fekete csuklyát viselt, az arcát elrejtette, senki se ismerte őt. Csak annyit tudtunk róla, hogy férfi. Sok érdekességet nem tartogatott nekem ez az összejövetel, mert főleg a portyázóknak szóltak a parancsok, akik közé én nem tartoztam bele. Valami drone rendszerre hívta fel a figyelmet, ami miatt óvatosnak kellett lenni. Ismerős volt, hallottam már a TV-ben, de mivel nem voltam idevalósi, nem nagyon érintett a dolog. A célszemély, akiért az egy millió dollár járt már sokkal érdekesebb volt. Doktor Stephanie Miller, édesanya, írónő, SHIELD őrnagy és a szervezet igazgatójának a felesége, a WAND vezetője, Bosszúangyal, meg még ki tudja mi. Olvastam néhány írását, lenyűgöző egy asszony volt. Ahogy minden lelkesen ujjongott, hogy majd ő bizony elvégzi a feladatot és bezsebeli a jutalmat, először éreztem sajnálatot, hogy én nem jártam el ezekre a városi mókákra. Lenyűgöző kiállítást tudtam volna csinálni ebből a nőből. Kár, hogy a vezérünknek épen, egészségben, és ami még fontosabb, egyben volt rá szüksége. Így se volt kellemetlen a szemnek a teremtés, de lássuk be, ilyen formába senki se tölthette be a gyönyör minden formáját. Így, egybe biztosan nem. Én átláttam a káoszt, amit oly sokan nem és küldetésem volt rendet teremteni benne. De ez a nő most nem az én feladatom volt. Megvolt a magam szerepe a hierarchián belül és tartottam is magam hozzá.

Béke honolt, mint a mi szárnyunkban szinte mindig. Határozottan mi voltunk a legkulturáltabb szárny, nálunk volt a legnagyobb rend és fegyelem, nem véletlen, hogy annyira szerettem itt lenni. Éppen végeztem a dolgomat, elláttam a friss portyáról érkezett sérülteket. Közben bőszen hallgattam, miféle új húsokat szereztek. Rég tartottam már kiállítást, lassan ideje volt hozzákezdeni a következő nagy műnek. De az nem lehetett ám akárki, most valami különlegesre vágytam. El ne felejtsek majd alaposabban körülnézni a zsákmány között. Persze sietnem kellett, ha nem akartam, hogy valaki más lefoglalja őket előttem. Így működtek errefelé a dolgok. Szerencsére, mint a jó és rossz doktor megtestesítője, tudtam üzletelni. Az orvosi helyiséggel nem kevés drogot és gyógyszert is sikerült lefoglalni, ami rendkívül kelendő volt a katonák között. Mind már említettem, nem véletlenül szerettek engem errefelé, hasznos kis tagja voltam a társadalmunknak. Nem véletlen hát, hogy mikor valami gubanc volt, engem hívtak az elsők között. Egy fiatalabb katona rohant oda hozzám és hebegve-habogva szólalt meg.
- D… d… doktor! Az étkezőbe várják, szükség lesz önre…
Ismertem a srácot, ideg összeroppanást kapott a harmadik világháború alatt és itt kötött ki szegény. Nagyjából egy zöldség értelmiségi szintjén állt, de üzenetküldetésre kiváló volt, ha másra nem is nagyon. Az étkező, valaki megint nem tudta, hol a helye. Ritkák voltak a kicsapongások a részlegünkön belül, a legnagyobb konfliktusok éppen abból szokta származni, hogy valaki nem volt vele tisztában, hol is van a helye a ranglétrán. Most is ez lehetett.
- Köszönöm fiatalember, máris indulok. Tessék, ezt vedd be, jót fog tenni. Ti pedig itt várjatok, mindjárt visszajövök.
A srác remegő kezébe nyomtam egy bogyót, amitől úgy egy tíz percig úgy megnyugszik, hogy talán még dadogni is elfelejt. De a jótékony hatást már nem volt idő megvárni. Megigazítottam az orvosi köpenyemet, ellenőriztem a belső zsebemben lapuló szikéket, bénító lövedékekkel teli pisztoly és gumibotot, amik nélkül egy tapodtat se mozdultam, majd magamhoz vettem a kis orvosi táskámat, amiket a gyengélkedőn kívüli esetekhez szoktam használni és már indultam is az étkezőbe.

Kedélyesen sétálgattam a folyosókon. Mikor kirángattak a részlegemből, mindig szerettem körbenézni, mennyire megváltozott pár hét alatt az intézet. Sajnos nem volt időm szemügyre venni az új zsákmányokat, mert szólított az orvosi kötelesség, de mindenképpen a terveim között szerepelt ellátogatni a gumiszobák felé is majd. De egyelőre az étkezőt vettem célba. Minden ismerősnek vidáman, vigyorogva és lelkesen köszöntem, tényleg úgy éreztem, hogy engem itt mindenki szeretett. Reméltem, hogy semmi komoly nem zajlott le az étkezőben, mert már szívesen mentem volna válogatni a foglyok közé. De természetesen előbb a munka, aztán a szórakozás, ahogy édesapám, az az utolsó álszent féreg is mindig mondta.  Ha megérkeztem az étkezőbe, elkezdtem az állapot- és kárfelmérést, igyekeztem mindenkit megnyugtatni és hozzáláttam a sérültek ellátáshoz. Persze csak miután véget ért a huzavona. Amíg a konfliktus zajlott, addig a doktor úr nem folyt bele az eseményekbe, csak csöndben figyelt kívülről. Nem az én dolgom volt, hogy bárkit is megfegyelmezzek. Az én dolgom az volt, hogy miután véget ért a móka, tegyek róla, hogy minél több szerencsétlen élje túl és érezze jobban magát. Nem békítő bíró voltam, hanem orvos. Tehát a veszekedésbe, verekedésbe, erőszakba semmiképpen se avatkoztam bele, se szavak, se tettek szintjén. Szépen kivártam, a kis orvosi táskámat szorongatva, amibe benne voltak az ellátáshoz szükséges eszközeim, hogy vége legyen a konfliktusnak és elkezdhessem a sérültek ellátását. És ki tudja, dolgom végeztével talán lesz egy pár percem, hogy megszemléljem a friss húst, amit a portyázók hoztak. Alig vártam, hogy elkezdjek válogatni. De először itt kellett elrendezni a dolgokat. Csak egy szokásos esetnek tűnt az egész. Az ilyenek után pedig természetesen Káosz Doktor feladata volt, hogy összefoltozza a szerencsétlen résztvevőket és ez most se volt másképpen.”

-C épület, folyosó

A lázadás óta a hely elég szépen meg változott. Minden fele növények. Az élet beköltözött hozzánk. De nem a kártékony, hanem a hasznos élet. Élvezettel és széles mosollyal az arcomon lófrálok a folyósokon. Mezsittelen talpamon érzem a fű puhaságát, és a levegő is sokkal kellemesebb. Nincs az a kellemetlen légkör mint korábban ami arra sarkalt, hogy kicsit szabjam át az embereket, hogy kedvemre valóbb legyenek.  Vagy rendesen sétálgatok, vagy a korlátra rá nőtt ágakon egyensúlyozva járom a lakrészt. Keresgélve valamit amit nem tudok meg fogalmazni, hogy mi is az, csak keresgélek. Közben egy régi dalt énekelek halkan amit még gyerekkoromban hallottam.

https://www.youtube.com/watch?v=QyHKjHIvwVI

Minden szoba ajtaja nyitva állt és én kaptam is az alkalmon, hogy lássam a szomszédságomat, minden be tekintettem. Miközben céltalanul lődörögtem meg láttam szembe jönni egy érdekes külsejű egyént. Ahogy közeledett egyre jobban tetszett a külleme. Enyhén viccesnek is találtam, hogy milyen de azért jó, hogy nem volt hétköznapi. A nyitott ajtóban egy árnyt láttam mozogni, gondoltam a szoba lakója is megy sétálgatni, így nem igazán törődtem vele. Bár kicsit fura volt, hogy egy nő jött ki a falból. Elég csinoska volt. Bár egy diliházban kicsit nem meglepő egy kis átlagtól eltérő dolog látványa.  Majd meg is szólított minket. A hangja is olyan kellemes volt mint a látványa. Az, hogy segítséget kért tőlünk nem várt fejlemény volt. A másik alak válaszra is méltatta. De a lány elég riadnak tűnt. Nekem a szokásos széles mosoly volt az arcomon.  Gyors le is ültem törökülésbe a fűbe és hallgattam mit kér tőlünk a nő.

~ B épület: Misty White / Myth ~

Csak vártam a zsákmányra, mint pók a légyre. De ahogy pattogtattam a labdát egyszer csak beomlott alattam a talaj, szinte eltűnt és Zuhanni kezdtem a mélybe.
- Ááá.
Kiáltom rémülten, majd arra eszmélek, hogy épp most estem le az ágyamról a földre.
~ Már megint! Mi a fr*ncért nem bírom megkülönböztetni még mindig mi az álom és mi a valóság? Pedig én mestere vagyok annak, hogy rémálommá változtassam az ébren létet, de itt ugyanezt teszik velem. unom már, hogy megint én vagyok az üldözött, és még álmomban sem lehetek én a vadász.
Kuncogást hallottam a sarokból, így felálltam és a hang felé indultam, hogy megnézzem, ki lehet az.
~ Elég rémálmom és sérülésem volt az elmúlt két hétben, ha megint az egyik telepata szórakozik velem, akkor nagyon megjárja.
Mondom magamban, míg a hang tulajdonosához sétálok, szép halkan.

Michael Nikostratos

D épület ?? folyosó

Miután kiszabadultam a szobából, nem sokat kellett keresgélnem, találtam egy széket, aminek a lábát le tudtam törni, így már volt egy kezdetleges fegyverem. Próbáltam úgy törni, hogy szálas legyen a törés, tehát ne csak ütni tudjak a lábbal, hanem szúrni is, a kis fatüskék talán könnyebben hatolnak át támadóm torkán, ha arra kerül a sor. Ha nem, akkor pedig ott az erőm, szóval sok sikert köcsögök... Ezen kívül kettő lábat is akarok magamnak, hogy mindkét kezemben lehessen egy. Ahogy elindultam a folyosón egy tetszőleges irányba, annak vége felől, ahol egy lépcsősor látszott, lépéseket hallottam, illetve egy ajtó mögül kiabálást - valószínűleg mást is fogságba ejtettek. Vagy egy őrült. Fasza, ötven-ötven százalék az esélyem rá, hogy szövetséges van az ajtó mögött, illetve úgy tűnik hogy hamarosan lebukok, ha nem találok ki valamit. Úgy döntöttem, hogy nem fogom túlbonyolítani a dolgot, amúgy is felhúztak ezzel az egész elrablós történettel, és minél előbb meg kell találnom a család emberét is, és kihozni ebből az őrületházából. Éppen ezért nem bújok el a hangok elől, viszont megnézem, hogy az ajtón van-e valami nyílás, például amin kaját adnak be az őrülteknek, vagy megfigyelik, ilyesmi. Ha találok ilyet, akkor kinyitok, és beszólok a bent lévőnek.
- Vendégeiink vannak, pedig már lejárt a látogatási időszak. Remélem tudsz harcolni tesó. - mondom, és beadom neki az egyik széklábat, majd megpróbálom feltépni az ajtót, aminek a túloldaláról hangokat hallottam. Ha sikerül azelőtt kiszabadítani a tagot, hogy ideérnének a lépcső felől, akkor egyből felmérem a tagot, és amennyiben nem támad rám, behúzódok mellé a szobába, és magunkra próbálom húzni az ajtót - azért még se árt egy kis lopakodás. Ha viszont meglátnak miközben próbálom feltépni az ajtót, vagy utána, akkor egyből nekik rontok. Amennyiben pedig a bentlévő támad rám, próbálom a széklábban fejbe vágni, vagy a korábban említett módon átszúrni a torkát, miközben védem a testem, a láb által könnyen sebezhető pontjait - szem, torok, has, ágyék és térd,amiket a legjobban féltek.

A sok dühöngés végül meghozta az eredményét. Adrien átszakítja az ajtót és utána már könnyedén széttépi.
~Most pedig valakit kinyírok ha nem kapom vissza a pólómat.~
Elég feldúlt állapotban lépett ki oda. Viszont ott valami furcsa nyugalom szállta őt meg. Viszont össze is zavarodott.
~Még mindig a diliházban vagyok? Mi ez a hely? Valami hippi magánlakrésze? Bár meg kell hagyni pofás.~
És elindul megkeresni a kijáratot. Most sétál.

Kiáltásomra, nem tőrténik semmi. Könnyen kitudok szabadulni, a szkafanderből, majd egyenesen az ajtóhoz lépek, hogy kinyissam. Amint, ki akarnám nyitni az ajtót, de az zárva volt. Fel kiáltanék. De, minek? Úgy se hallaná megint senki. Ezért is, veszem fel a macska alakomat, és a karmommal kezdem birizgálni a kulcs jukat, hátha úgy, ki jutok. Ha, nem sikerül akkor talán még bevethetem a Kung-Fu tudásomat. Az, talán megteszi a magáét, de ha még sem, még mindig lehetnek más szökési terveim. De, egyenlőre még csak a karmommal teszek kisérletet, hogy hátha kitudom nyitni azzal az ajtót.
~ Muszáj vagyok innen ki jutni, és el tünni. - Gondolom magamban. Nem tudom, hogy érdekel egyáltalán miért, vagy hogy kerültem ide, vagy egyáltalán miért vagyok itt. De, talán nem is érdekel, csak jussak ki, és térjek haza a lakásba. Aztán, nem tudom majd meglátom.

~Myth~

Nem is kell sokáig keresnem a hang tulajdonosát, ugyanis az árnyak közt egy nem éppen hívogató kinézető lányt pillantok meg. Már csak, hogy megláttam megéreztem, hogy megint álmodom, mert nem lehetett telepata. Nem rettentett meg, már elég sok ronda dolgot láttam az elmúlt két hétben, hogy kezdjek hozzászokni.
A szavait fel sem veszem, de amikor közelebb érek és a képembe ordít, az már nem teszik.
- Nem vagyok süket, nem kell a képembe ordítanod! És tévedsz, én nem vagyok őrült, csak az életem az.
Mondom miközben leveszem az ágyam melletti polcról a maszkom és felcsatolom.
A lány újabb kérdésre már válaszolok is. Az előbbiekkel ellentétben.
- Ja, de szerintem megint egy újabban vagyok, csak már nem ijedek meg olyan könnyen. De minek is beszélek hozzád, hiszen te is csak egy álom része vagy? vagy tévednék?
Mondom szinte csak magamnak, míg elkezdem előkeresni a táskámat és azn filózom, hogy tényleg annyira magányos lennék, hogy egy nem létező horrorfilmszereplőhöz beszélek.