Kína melletti ideiglenes katonai központ - (Szimbionták hajnala)

A helyszín egy Kína melletti ideiglenesen felépített katonai központ/bázis, délután 2 óra. Amerika és Európa nagy haderővel vonult ki ide, rengeteg katona és tudományos szakember dolgozik a problémán. Amikor megérkeztek, egyenként a főépületbe kísérnek titeket, a fogadó katonák. Ott egy nagy tanácsterembe vezetnek. Egy kör alakú asztalhoz ültetnek le, majd szép lassan megtelik az összes szék. Kilencen vagytok jelen az asztal körül. Ti hárman, az amerikai szuperkatona részleg tábornoka James Lake, a vámpír alakulat vezetője Gert Hilberd, az európai hadsereg tábornoka Léonard Sandrine, két kínai nagykövet (amerikai és európai), valamint egy érdekes kinézetű kínai férfi Tsakuro Yue Se Fu.
- James Lake vagyok az amerikai Szuperkatona hadsereg tábornoka - mondta James, miközben felállt a székéről. - Az elmúlt pár napban, sokat tanácskoztunk a jelenlévő vezetőkkel, megoldást keresve a fennálló problémára. Eddig képtelenek voltunk bejutni Kína területére, minden próbálkozásunk kudarcba fulladt. Ezért döntöttünk úgy, hogy egy kis létszámú, de annál ütőképesebb csapatot küldünk be a területre. A feladat, kideríteni mi folyik Kína területén, minél több információt gyűjteni a benti dolgokról, és ha van rá mód akkor megszüntetni ennek a problémának az okát. - fejezte be, és vissza leült a székébe.
- Léonard Sandrine vagyok az európai hadsereg tábornoka - ezzel most ő áll föl a székéből. - A terv a következő: a csapat tagjaira egy új katonai fejlesztés segítségével, egy háti repülő szerkezetet csatolunk, amivel be tudnak majd lavírozni a fekete oszlopok között. A küldetés végeztével ezzel fogják elhagyni is a helyszínt. Mindenkinek biztosítunk egy védőruhát, ami kisebb kaliberű golyókat fel tud fogni. - ezzel leül.
- Gert Hilberd. Gondolom mindenki tudja. - mondja hátradőlve a széken a VA vezetője. - Öt fős csoport fog bemenni, Tyson Chandler szuperkatona, Borzalmino és Darren Dewrey vámpír. A helyi erőket Tsakuro fogja képviselni, nem árt, ha van egy személy aki otthonosan mozog azon a területen. Az ötödik tag még kérdéses, de 100%, hogy lesz valaki még aki a csapat tagja lesz. Az indulás pontban holnap délután 4 órakor. Addig megmutatják maguknak a háti rakétákat, és a működésüket is. Az egyik katona megmutatja maguknak az ideiglenes szállásukat, mindenkinek külön szobával. Kérdés, óhaj-sóhaj? - ezzel befejezi mondandóját.
/kérdések után, (ha van) szabadjáték van indulásig/

Tsakuro

A rövid eligazítást követően nincs különösebb kérdésem. A csapat felépítésén gondolkodok el egy rövid ideig, és hamar megállapítom, hogy nem tetszik. Nem igazán bízok a két vámpírban, de muszáj lesz összedolgozni velük, ha sikert szeretnénk elérni. Szemügyre veszem a 3 másik egyént, kicsit sem rejtegetve tekintetemet, majd miután megmutatják az eszközt, amivel behatolunk a veszélyeztetett terepre, erőteljes hangon szólalok meg.

-Uram! Nincs uram!

Mondom a megszokott katonai stílusban, majd egyenesen a pihenőhely felé veszem az irányt. Nem igazán akarok vámpírokkal bájcsevejbe kerülni, és a Kínát képviselő harcossal sem. Az ötödik tag érdekelne, viszont nem áll szándékomban a feletteseimet faggatni, így jobbnak látom, ha lepihenek. Valószínűleg nehéz feladat előtt állunk, és kipihentnek kell lenni ahhoz, hogy ne csak testileg, de lelkileg is az akcióra tudjunk koncentrálni. Csak remélni tudom, hogy a többiek is követik a példámat, mert nem akarok egy fáradt, és kómás csapat tagja lenni.

Hosszú út után egy katonai bázisra értem, nem számítottam ekkora táborra, de ez is az esemény fontosságáról és veszélyéről árulkodik. Érkezés után rögtön az eligazításra vittek, majd az asztalhoz leülve észreveszem a vámpír vezetőt, néhányszor már találkoztam vele, és a kinevezésemen is jelen volt, végül is ő az egyik felettesem. Fejbólintással üdvözlöm, hisz többre itt nincs lehetőség. A helyzet felvázolása után kérdésem nem lévén távozok a teremből. Egy ifjú katona a szállásomhoz vezet, amit gyorsan be is veszek. Nem igazán tetszik az ötlet, hogy egy szuper katonát és egy kínait is a csapatban tudhatok, de nemigen van választásom, a vámpírvezetőség iderendelt, így a feladatot végre kell hajtanom… Tehát küldetés erejéig kénytelen-kelletlen magamban kell tartanom az irántuk táplált ellenszenvet. A gondolatmenetet követően álomba merülök, holnap nehéz nap vár rám, és nincs túl sok kedvem fáradtság miatt ottmaradni a fronton…

//Szeretném megkérdezni, hogy milyen felszerelés van a karakteremnél, mivel az nálam elmaradt.//

Mióta beköszöntött alig volt esélyem arra, hogy a képiségemet tökéletesen kihasználhassam. Bár egyike vagyok a rengetek újoncnak de kevés olyan harc megszállott mint én. Gyakran előfordult, hogy fényes nappal küzdöttem meg kisebb embercsoportokkal akik törvényszegést készültek elkövetni. Nem voltak többen soha fél tucatnál. Sajnos egyszer se tudtak halálosan megsebezni. Éppen egy ilyen szórakozás közben találtak rám a vámpír alakulat követei. Azt mondták azonnal velük kell mennem. Az arcukon láttam egy kis ellenszenvet irántam. Ez azért lehetett mert az egyik gyakori vámpírfegyvert a körmömet én nem tudtam használni. Erre fittyet hányva szerettem volna folytatni a rossz fiúk kezelgetését. Sajnos a tanács hívását azonnal késlekedés nélkül kell teljesíteni mert nem tűrik az ellenkezést. Ezért pár perc alatt kitekertem a 3 olasz drogárus nyakát. Miután végeztem autóba ültünk és amilyen gyorsan csak lehetett a repülőtérre mentünk onnan azonnal elhagyhattuk a pizza országát. Délután két óra felé járhatott az idő mikor megérkeztünk a célhoz. Azonnal a tárgyalóba kísértek ahol nem voltam egyedül bár csak keveseket ismertem. Gert Hilbert a vámpír alakulat vezérét csak hírből ismertem és Darren Drewrey. Vele pár éve összerúgtam a port mert ki akartam deríteni melyikünk a jobb harcos. Sajnos mint kiderült ő volt az de azóta már fellőttem és alig vártam a visszavágót. Ott elmesélték, hogy a Kínaiaknál zűr van és nekünk kellene megoldanunk. Vagyis nekem Darrenek egy turbó katonának meg még pár embernek. Miután az eligazításnak vége lett elvezettek minket a felszerelésünkhöz. Egy háti rakétát húztak ránk és megpróbálták elmagyarázni hogyan működik. Első próbálkozásra túl nagy gázt adtam neki és faltörő kosként szálltam bele a bejárati ajtóba. Én megúsztam de a szegény ajtó sajnos menthetetlen lett. Ezek után már szépen hallattam mikor nem figyeltem oda és berepültem egy magas fa lombjai közé. Négy méterről zuhantam le és közben nem egy ág tört szét rajtam. Mikor földet értem sajgó végtagokkal azonnal letéptem magamról a rakétát és amilyen erősen csak tudtam elhajítottam. Pár ember mondta hogy inkább pihenjek kicsit mert már késő délután fele jártunk. Jobban szerettem volna még mozogni egy kicsit hisz a sérüléseim elég gyorsan gyógyultak de igazat kellet adnom nekik. Ha a testem bírja is az elmémnek szüksége van pihenésre. Ezért elmentem aludni egyet és reménykedve, hogy másnap életem kihívásán vehetek részt.

Akármennyire is akartam aludni, az izgalom és a Kína felől érkező hangos zúgás párosa megtette a hatását, amint elszenderedtem azon nyomban fel is ébredtem. Végül arra a döntésre jutottam, hogy körbenézek. A terepszemle közben összefutottam a Vámpír Alakulat több tagjára, köztük nem kevés ismerős arcot is felfedeztem, néhány volt osztagtárs, de nagy többségük magasabb rangon álló tiszt. Rövid velük való társalgás után tovább haladtam, végül odaértem a gyakorló terepre, eszembe jutott az az újfajta háti repülő szerkezet. Az előző gyakorlaton még nem ment tökéletesen a kezelése, így előhozattam az egyik katonával és gyakoroltam. Rövid időn belül sokat fejlődött az irányítási készségem. Minél jobban akartam csinálni, hogy a holnapi bevetésen minden simán menjen. Néhány óra kimerítő repkedés és körülbelül két tucat manőver hibátlanul való betanulása után úgy éreztem, hogy talán most már nem lesz gond. Ezután benéztem a központi épületbe, hogy megtudjam mi is ez a valami… Miután a tudósoktól megtudtam a kért információt visszatértem a szállásomra, és próbáltam pihenni…

//Borzalmino, ha eszedbe jut valami a karaktereink között fennálló kapcsolat, az nem baj, de mielőtt leírod értesíts róla engem is. Elég zavaró ahogy azt olvasom, hogy a karakterem valamikor a múltban elpáholta a tiéd, és én erről nem is tudtam. xD//

Álmomban már a elkezdtük a küldetést. Azonban épphogy csak fölszálltunk azokkal a repülő micsodákkal én azonnal beleszálltam olyan massza szerű falba. A testemet teljesen befonta az a gusztustalan massza csak a fejem látszott ki. Azonban jobban jártam volna ha az is elsüjed. Ugyanis alig hogy földetértek a többieket azonnal megtámadta három szimbionta. Minden erőmmel próbáltam kiszabadulni, hogy csatlakozzak a harchoz de nem tudtam. Nem birtam elviselni, hogy a társaim nélkülem hacorlnak. És azt se, hogy egy remek összecsapásbol kimaradjak.
Erre rögtön fölébredtem. Még mindig fáradt voltam de ahoz elég pihent, hogy újra megprobáljam annak a vacaknak az irányítását megtanulni. Mert semmi kedvem nem volt még egyszer átélni ezt a szörnyűséget. A gyakorló terepen rajtam kivül más is jelen volt. Megvoltam gyözödve, hogy egy madár se tudott volna olyan kunsztokat csinálni mint ő. Én annak is örültem, hogy nem zuhantam egyből le. De vele elentétbe ha le is zuhantam én utána elsétálhttam a helyszínről nem úgy mint ő. Miútán kibámultam magam eleztem gyakorolni a repdesést és nem kevés örömömre kicsit jobban ment. Igaz, hogy baromi lassan hallattam előre de legalább nem estem le. Ha a az istenek azt akarták volna, hogy repüljek szárnyakat adtak volna.

/Sam én ezt onan vettem, hogy irtad szereted kiprobálni az embereid mire is képesek én meg olyan harcias tipus vagyok. Ezért valoszinű ha a VA-nál egy fönök postot töltesz be öszefutunk én pedig száz hogy laposra akartalak verni. Nem fontos ha nem emlékszel rá ez olyan mint baladai homály egy régi emlék amire nem emlékszel./

A gyakorló pályán töltött idő nem volt túl sok, mivel szerencsémre és mindenki máséra is volt affinitásom a katonai fejlesztések teszteléséhez, bár tény közel sem megy olyan jól a használatuk, mint a kínainak. Sajnos a neve nem maradt meg bennem, még a bemutatkozása ellenére sem, de nem is igazán érdekel. Nem barátkozni vagyunk itt és a nevek csak felesleges tényezők. Sorszám szerint könnyebb lenne mindenkit azonosítani. A két vámpírral eddig és ezután sem szándékozom túlságosan is foglalkozni, inkább a felszerelkezésre fordítom az időt és a felkészülésre. Ha valami, az biztos, hogy nem könnyű út áll előttünk. Tekintetem egy pillanat erejéig a távolba vész és a monumentális pillanat rabságába kerülök, amit megfékezni próbálunk. A repülő eszközzel hátamon már nem igen van mire szükségem, mert hogy felkészültem a bevetésre. Mindössze a parancsra várok, hogy indulhassunk.

Másnap reggel jó formában ébredek, igaz kissé furcsa, hogy nem a sötét éj, hanem a nappal köszönt. De ez nem okoz gondot, eléggé gyorsan megszokom. Ahogy egyre közeledik a bevetés időpontja úgy nő az izgalom és a kíváncsiság. Tegnap nem sok mindent tudtam meg, ahogy azt előre sejtettem. Az újdonságot az jelentette, hogy a felhőben és a masszában is jelen vannak a szinbionták. De lényegében ezzel is csak azt támasztották alá, hogy nem kellene ezekhez az anyagokhoz érnem. Ehhez mérten az utolsó próbarepülésen, mint afféle műsor előtti főpróbán apait-anyait beleadva szálltam. Aztán eljött az idő, az indulás ideje. Megékeztek a szállító eszközeink, gyorsan, rutinosan készültem elő a bevetésre. Már mindenki készen állt, amikor megjelent a fogadásunkról a szuperkatona vezető. Amint megláttam, hogy ő is bevetésre készen állt, rögtön tudtam, hogy ki az ötödik ember a csapatban. A nevére már nem emlékeztem, nem tartottam fontosnak a megjegyzését, így most kénytelen voltam visszagondolni az érkezésre. Szerencsére nem volt nehéz felidézni, szinte rögtön beugrott „James Lake”. Vegyes érzelmekkel fogadtam, örültem, hogy egy tapasztalt katona csatlakozik hozzánk, ugyanakkor jobban örültem volna egy fajtámbelinek. Mindenesetre elindultunk és rövid idővel ezután már meg is érkeztünk. Amint kiszálltunk a járművekből rögtön tudtam, hogy nehezebb lesz, mint amire bármelyikünk is számított. A látvány egyszerűen lélegzetelállító volt, és nem a jóféle… A rossz környezeti viszonyok se nagyon támasztották alá a sikeres bejutás lehetőségét. De ha már itt vagyunk akkor mennünk is kell. Mielőtt elindultunk volna Tsakuro egy jó hírrel is tudott szolgálni, végre ismét sötétség. Nem nagyon siettem így James előtt az utolsó előtti helyre álltam be a sorba. Gyorsan rendezetten haladtunk, de az irányítás nehézsége miatt Borzalminot többször is visszakellett rángatnunk, mielőtt még beleszállt volna az oszlopokba. Szerencsére a szél sem tartott örökké. Viszont ahogy haladtunk egyre szűkült a hely, már abban is kezdtem kételkedni, hogy van kijárata. De ezen nem sokat volt időm töprengeni, mivel Borzalminot telibe kapta egy oszlop, aminek következtében a felhőben kötött ki. A katona ordít a hátam mögött, de nem mintha anélkül nem indultam volna. A lehető leggyorsabban akartam kihozni, mivel tudtam, hogy veszélyes a bent tartózkodás. Amint behatoltam a felhőbe éreztem, ahogy szinte megragadott, a fájdalom nagy volt. Testem akármennyire is ellenálló ez a felhő folyamatosan sebezte. Szerencsére vámpírtársam nem sodródott mélyre. Amilyen gyorsan csak lehet megpróbálom megragadni a karját, majd ugyanazt a lendületet kihasználva kifelé veszem az irányt. Amint sikerül kiérnem megállok egy percre, hogy visszanyerjem az erőm. Tudtam, hogy gond lesz ezzel a fiatal kölyökkel, de hogy ennyi, azt nem gondoltam.

A bevetés elkezdődik és a terjedő massza szíve felé vesszük az irányt. Ki könnyebben, ki nehezebben közlekedik a háti jármű segítségével, szerencsémre nekem nincs túl nagy gondom vele. Bár nem a szerencsének tulajdonítanám be, mind össze annak, hogy nem vagyok olyan esetlen, mint a vámpír faj. De mikor szembesülök azzal, hogy a kínai miért is olyan jó eszköz használó morogni kezdek orrom alatt. Érzem, ahogy a düh egyre erősödik bennem.

-Hisz ez egy szimbionta...

Suttogom ingerülten magam elé, és fegyveremhez nyúlok. Hatalmas önfegyelemre van szükségem ahhoz, hogy ne lőjem le a lényt és a gazdatestét egyszerre. Érzem, ahogy egyre sűrűbben veszem a levegőt, de állapotomból kizökkent az, mikor egy újabb oszlop nő ki a semmiből és rabságba ejti az egyik vámpírt. Látszólag nem fog tudni kiszabadulni, és a nagy James parancsnok inkább hárítja másra a feladatot. Megvallom csalódok benne, és tekintélye is veszít a szememben jó néhány erkölcsi pontot, de nem érek rá szitkokat szórni. Egyből felfelé veszem az irányt és megpróbál a lehető leggyorsabban felérni a képződmény tetejére. Bár a másik vérszívó fajtársa segítségére siet, követem őt, és a szükségessé válik a beavatkozásom csak akkor lépem meg. Ha nem tudja egyedül menteni az áldozatot segítek neki.

Végre elérkezett a várva várt bevetés napja. Már nem is foglalkoztam azzal a szörnyű rémálommal. Nem zavart, hogy nappal kell elindulnunk az csak izgalmasabbá szokta tenni az összecsapásaimat. Bár a jelentésekből sejtettem odabent nem lesz ilyen gondunk mert eltakarja az az izé a napot. Egy harckocsi jött el értünk, hogy elvigyen minket a bevetési zónára. Előre beraktak öt háti rakétát majd mindenki a saját fegyvereit. Nekem nem volt fegyver én magam voltam a fegyver. Megvoltam győződve, hogy bármi is lesz odabent megbirkózok vele. Persze magamon viseltem a golyóálló mellényt bár az öngyógyító képességemnek hála nem volt rá szükségem. Majd mikor mindannyian beültünk megjelent az a szuper katona nagyfőnök, hogy ő lesz az ötödik tag. Engem kicsit emlékeztetett arra a fickóra aki majdnem megölt de az elég régen történt és ezek mind egy kaptafáról valók. Ahogy elindultunk már akkor tudtam nem lesz sétagalopp a küldetés. Olyan zötyögős volt az út, hogy kapaszkodnom kellet. Néha megfordult a fejemben, hogy inkább gyalog megyek de nem akartam feltűnősködni. Úgy értve majd a csata mezőn ott majd megmutatom Darrenek mennyit feljöttem azalatt a pár év alatt mióta utoljára találkoztunk. Negyedórás kínszenvedés után végre megérkeztünk az akció színhelyére. Lélegzett elállító látványt nyújtottak ezek az ismeretlen eredetű oszlopok. Némely olyan magas volt akár egy felhőkarcoló és a szélessége is tiszteletre méltó. Az oszlopok felől igen erős szél fújt felénk és a furcsa kinézetű felhők is elkezdtek dörögni. mintha azt próbálnák a tudtunkra adni nem vagyunk kívánatos személyek. A szél és a mennydörgés miatt alig halottunk egymást. Az a kolibri végül ordítva eltudta mondani nekünk, hogy bent a képességeink működni fognak. Pont ahogy sejtettem de nem akartam ordítozni ezért megtartottam magamnak ezt az információt. Majd a kolibri háta és rakétája között valami nyúlós kezdett széterjedni. Pár pillanat múlva rájöttem, hogy ő is egy szimbionta. Így már nem is olyan lenyűgöző a repülési képessége. Mivel ő volt közülünk e legügyesebb ezért ő repült legelöl és a GIJOE főnök pedig védte a hátsónkat. A szél felszállás óta rettenetes volt. A többiek valahogy még elvoltak de engem úgy dobált akár egy rongybabát. Hiába próbáltam meg kormányozni mindig oda sodrottam ahova nem akartam. Szerencsére mindig Darren mindig ott volt és korrigálta az útirányomat. Azonban a szúrós tekintete miatt inkább zuhantam volna bele abba a trutyiba ami alattunk hömpölygött. Úgy éreztem semmi nem változott mióta utoljára találkoztam Darennel pedig akkor még csak zöldfülű voltam. Azonban nem csak a széllel kellet megbirkóznunk hanem az oszlopokkal is. A trutyiból egy új oszlop emelkedett ki nagy sebességgel amit nem tudtam kikerülni. Nagy erővel belelökött az egyik felhőbe ami masszaként font körbe engem. Az ütés teljesen tönkre tette a hátirepülömet. Erre rögtön a rémálmom jutott az eszembe csak ott nem égetett az a s. Mintha egy kád sósavba fürödtem volna meg. A fájdalom szinte elviselhetetlen lett volna de nem számomra. Új életem hajnalán voltam de jó pár dolgon átestem és tudtam szervezetem baromi gyorsan regenerálja önmagát. A fájdalmat nagy nehezen eltudtam viselni de azt nem hogy másnak kell megmentenie. Ezért minden erőmet beleadva megpróbálom kiszabadítani önmagamat. Sietnem kell mielőtt a többiek neki állnak megmenteni és abban a felhőben sem maradhatok életben örökké akármilyen jó az öngyógyító képességem.

~Nem veszithetek egy ilyen pacával szemben semiképp nem veszíthetek.~ Csak ez járt az eszembe miközben minden erőmmel azon voltam, hogy kiszabaduljak abból a pudingból. Bár az öngyógyító képességem még a vámpírok között is dicséretre méltó voltmár nem tarthattam ki sokáig. A háti rákétát teljesen tönkre tette a felhő pedig azzal talán ki tudtam volna kerülni a kulimászból. A villág kezdett elsőtétülni a fájdalom is enyhült. nem halottam semit se kiabálást se a vihart semmit. Még azt sem éreztem, hogy valaki megragad és nagy lendülettel kifelé tart a felhöből. Végre bár foltokban de újra láttam a külvilágot. Egy furcsa folt lebegett a szemem elött ami nagyon hasonlítot Tysonra. Ezután egy helyben lebegtem egy darabig majd valaki más átvett és ezentúl vele repültem. Az út során lassan viszanyertem a látásomat. Elöször csak sötétséget láttam majd foltok váltották fel a sötétséget és végül a kép újra tiszta llett. Bár már újra rendesen láttam bele tellet pár percbe mig felfoktam a kolibri járattal utazok. A többiek közül Darren öltözéke és elhasználtnak tünt. Nem kellet atomfizikusnak lennem ahoz, hogy rájöjek ő mentett ki a kulimászból. Ez egyáltalán nem tetszett mert így biztosan egy nyavalyás újoncnak fog tekinteni. Órák mulva megérkeztünk a célhoz. Kiderült amiért lelasítottam a csapatot három órába tellet mig eljutottunk a megbeszélt hejre. A nap már kezdett lemenni de ettől még én gyogyultam. A külső sérülések eltüntek ezért önbecsülésemet megőrizve feláltam. Bár a sebeim nagyon fájtak nem engedhettem meg magamnak a panaszkodást. Darren sebei is szépen gyogyultak. Ahogy odébb bicegtem egy újabb csoda tárult a szemem elé. Az épületek és az emberek mintha az ezer évvel ezelötti önmagukban ponpáztak volna. A kolibri mutatott egy helyet ahova elrejthettük a rakétákat. Bár az enyém totál káros lett és Darrené is megsérült. A szuperkatona fejes megkérdezte megnézük közelebről vagy kerüljük el.
Ekkor végignézek magamon és észreveszem nem vagyok valami szalon képes. A ruhám és a golyóálló mellény is teljesen tönkre ment.
-Hé ha le be akarunk kukantani szerintem nem lenne valami jó dolog ha félmesztelenül jelennék meg.- Majd úgy álok mint akinek semmi baja. Ez részben igaz is bár nem gyogyultam meg teljesen de azért harcolni még csak csak tudtam.

Tudtam hogy nem vagyok normális, hogy belevetődök a felhőbe… De mégiscsak fajtárs, akkor is ha még fiatal és tapasztalatlan meg kell védeni. A felhő iszonyatos fájdalmakat okozott, de szerencsére ellenálló testem és gyors regenerációs képességem hatására nem sérültem meg súlyosabban, a ruhát igaz hogy elvesztettem, de nem az a legfontosabb. A felhőből való kimanőverezés nem volt túl könnyű, még szerencse, hogy hosszan gyakoroltam a háti rakéta használatát… Ha nem fordítok rá elég időt lehet, hogy a mentőakció balul sült volna el. De szerencsére nem így lett, kár ezzel foglalkozni.
A felhőből kiérve teljes erővel dolgozni kezd szervezetem a sérülések begyógyításán, ilyenkor örülök neki, hogy ez is egy természetes adottságom. Tsakuro odarepül hozzám, hogy átvegye Borzalminot. Ez részben jó, mert szervezetem eléggé elfoglalt, és minden erőmmel a gyógyulásra kell koncentrálnom, így nem bírnám el a plusz terhet. Ráadásul a rakéta is megsínylette az önkéntes mentőakciómat. De másrészről nem szívesen adok át egy eszméletlen vámpírt egy szimbiontának… De nincs más választásom. Továbbhaladva a helyzet javul, kevesebb az oszlop, szélesedik a mozgástér, és többé nem fullasztó a hőmérséklet sem. Végre átértünk, amit a kínai is megerősít. Három órás kőkemény erőbefektetés után végre egy kicsit fellélegezhetünk…
Szerencsére a nap már lemenőben van, így az erőm még sokáig használható marad. Várjunk csak, a nap? Belülről tiszta az ég, de hol a felhő? A sérüléseim szépen gyógyulnak, nem kell már sok és teljesen egészséges leszek, mintha csak most indultam volna. Ekkor figyelmem kissé lejjebb terelődik és az égen kívül más furcsaság is feltűnik. Kína, hát hogy is mondjam kissé visszareppent az időben. Kissé még nosztalgikus is, kölyökkoromban jártam erre, ahhoz hasonló a táj jelenleg. Leveszem a sérült háti repülőt és a többi mellé fektetem. James kérdésére automatikusan válaszolok.
- Szerintem kerüljük el, nem szükséges bemennünk, ráadásul még sérültek vagyunk és a ruháink is szakadtak. Várjunk egy rövid időt, még besötétedik, akkor nem leszünk annyira feltűnőek. Addigra talán még rendbe is hozhatjuk magunkat. – mondom nyugodt hangon, majd folytatom - Nézzétek Borzalminot, neki még kell egy kis idő még rendbe jön, nem voltam elég gyors, és elég sok ideig maradt a felhőben. Ő még fiatal, nem szokta meg az éles szituációkat. – teszem hozzá komoly hangnemben. Tudván, hogy éles harci helyzetben valószínűleg nekem van a legtöbb tapasztalatom bízom benne, hogy hallgatnak a racionális érveimre. Ezután leülök és összpontosítani kezdek, eközben intek az ifjú vámpírnak, hogy tegye ugyanazt.

//Ha jól gondolom az alap vámpír dolgok nem változtak, így az összpontosítás gyorsítja a regenerációt. Mivel a karakterem tapasztalt, így repülés közben is képes volt összpontosítani, és nem töltött el annyi időt a felhőben, mint társa. (+van ellenállása) Így valószínűleg rövidebb idő alatt fog felépülni, mint társa.//

A csapatunk nem szenved csorbát és bár láthatóan gyarapszik a sérültek tábora, nem vesztünk el senkit. Nincs rám szükség, a vámpír segít társán, elegendő ő oda. Miután ismét teljes a létszám és tovább haladhatunk, mind végig a Kínait figyelem. Nem tetszik a szimbiontája, sem pedig ő maga. Nem kis önuralomra van szükségem, hogy vissza fogjam magam attól, hogy meghúzzam a ravaszt. Utunk végül nem torkol lázadásba részemről, és egy olyan vidékre érünk, ami egyesekből megdöbbenést vált ki. Egy ősi Kínát idéző falu (?). Valószínűleg ez nem volt itt korábban, mert akkor nem ámulna-bámulna itt mindenki. Nem vagyok egy földrajz zseni, de látva mások, reakcióját ez minden bizonnyal nem lehetne itt. Az utasításnak eleget téve talajt fogok, és leszerelem magamról a szerkezetet, maj leteszem oda, ahová a többiek. A két vérszopó már kinyilvánította a véleményét, és úgy érzem rajtam a sor.

-Ha jól tudom, ezekről az oszlopokról semmit sem tudunk és a masszáról sem ami megzabálja a természetet. Lényegében a szimbiontákról sem tudunk túl sokat, de van egy olyan érzésem, hogy ebben a faluban kideríthetünk néhány dolgot! Lesz@rom hogy ki hogy néz ki, krízis helyzet van, és most kell indulnunk, nem éjjel.

Fegyveremet kissé előtérbe helyezem majd a kínai pasasra bökök.

-Netán megkérdezhetjük az élősködő barátodat is, hogy nem tud-e valamit erről az egészről.

Kissé undorral mondom szavaimat.

James mellettem van és az én meglátásomat támogatja. Bár ez nem meglepő, hisz mindketten katonák volnánk, és reálisan látjuk a feladatunkat, amit semmi nem homályosíthat el. A kínai magyarázkodása szükségtelen, mert már nem igen vagyok hajlandó a bizalom táplálására irányába. Ez meg is látszik rajtam és figyelmemet főként a rejtélyes falu felé összpontosítom, mint a szövegelő gazdatestre, aki nem látja miféle játékot űz, ha lepaktál egy olyan masszával akivel erősebbnek hiszi magát, de mind hiába. Mikor véget ér a monológ, elindulunk a faluba, de nem várnak tárt karokkal. Mondjuk nem meglepő számomra, nem is számítottam a terülj-terülj asztalkára. A kínainak nem tudjuk sok hasznát venni, mert nem igen érti meg megzavarodott népek ordibálását. Végül oda torkol az egész, hogy lovasok jönnek szamurájokra emlékeztető ruházatban. James egyből hangot ad a rossz előérzetnek, és engem is hasonló előérzet kerít hatalmába. Valami nem tetszik nekem. Őrült gondolatok kezdenek körvonalazódni fejembe és elméletek, hogy vajon mi is ez a falu. Talán a szimbionták olyan magas szinten képesek alkalmazkodni, hogy már gazdatestre sincs szükségük, és elérték azt a szintet, hogy szimulálják a környezetüket. James kibiztosítja fegyverét és látom a kínai is tettre kész lenne, ha oda kerül a sor. Úgy érzem rajtam áll a döntés, hogy hogyan tovább. Az előérzetemre hallgatok, és úgy döntök, hogy akkor kezdődjön a buli. Gyorsaságomra támaszkodva az egyik lovas jószágának próbálok minden erőmmel ráverni a fegyveremmel lábára, hogy boruljon fel a ló és a lovas is egyaránt, majd kibiztosított fegyveremmel nem ölni hanem csak sebesíteni próbálok. Láb és a vállak a fő célpontjaim mindenki számára aki támadást indít felém, vagy társaim irányába.

-Ha kérhetlek ne kezelj úgy mint egy taknyos kölyköt. Sokkal erősebb vagyok mint amikor először összecsaptunk. És ha netán elfelejtetted én is részt vettem a háborúban és nem babázgattam. Ráadásul a mesterem kinézete ellenére elég kemény tud lenni.-
Bár igaz nem voltam száz százalékos de akkor is ez nagyon rosszul esett.Majd az a szuper katona megvetően odaszólt kolibrinek, hogy kérdezzen meg pár dolgot a szimbiontájától. Rajta kívül tudtommal még Darren akinek fajgyülölöi hajlamai vannak. Én mikor ember voltam gyűlöltem őket mert erősebbek voltam nálam azonban az új életemnek hála megváltozott a látásmódom. Nekem tökmindegy volt szúperkatona, szimbiónta vagy vámpír az ellenfelem. Csak az számított, hogy elég erős legyen. Minél erősebb az ellenfél annál élvezetesebb az összecsapás. Sajnos a háború után nem sok mókában volt részem ezért harcoltam emberekkel fényes nappal. Majd kolibri elmesélte mi a pudingfejűek közötti különbség. Bár nem sok újat mondott de volt köztük pár friss információ is. Én addigi életem során egyetlen egy piros szimbiontával találkoztam. Mindig lángra gyúl a lelkem akárhányszór arra a harcra gondolok. Ezen az egyen kívül csak feketével találkoztam.
A boldog emlékeket a két izomagyú szakította félbe. Mindketten a faluba akartak menni azonban én félig meztelen voltam. Szívesen elmentem volna de nagyon feltűnő lettem volna a ruházatom és a sebesüléseim miatt. Ezért úgy döntöttem maradok.
Megpróbálok egy házhoz lopakodni majd a szárító kötélről kölcsön veszek magamnak és Darrenek néhány ruhát. Ezekkel könnyebb dolgunk lehet elvegyülni az emberek között.

Ahogy sejtettem, nem volt jó ötlet katonákat bevonni a küldetésbe. Jobb lett volna, ha a vámpírok veszik kezükbe az ügyet. Ez a két katona tökéletesen elsieti a döntéseket, ezzel veszélyeztetve társaik és a küldetés sorsát is. De ha nekik ez jelenti az örömet, akkor nyugodt szívvel rájuk hagyom. Nekem nincs kedvem felesleges lépéseket tenni, hisz a küldetés érdeke nem az, hogy frontálisan rárontsunk egy falura, amiről semmit sem tudunk.
Amikor a katona kiborul egyértelműen megmutatkozik gyengesége és rossz stratégiai készsége. Hisz egy tapasztalt harcos nem vonja bele érzelmeit a küldetésbe. A döntés megszületett mennek, az én döntésem is megszületett, nem tartok velük. Ahogy látom vámpírtársam is hasonló véleményen van. Majd később csatlakozunk hozzájuk. A távolodó triótól azonban még érdekes információkat kapok a szimbionták erejét illetően. Ez még hasznomra válhat küldetés folyamán. Miután kellő távolságra jutottak tőlünk felállok és elindulok a falu felé, de nem olyan eszetlen módon, mint amit ők választottak. A falu határát elérve hangos kiáltozás veszi kezdetét, ebből nem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy a többieket is odaértek. Ahogy sejtettem, rossz ötlet volt csak úgy rárontani a falusiakra. Borzalmino ekkor elindul az egyik közeli ház felé, az udvarban én is kiszúrom a száradó ruhákat, így innentől kezdve nem foglalkozok a fiúval. Az egyik közeli dombon feljebb mászok, hogy belássam a falu azon részét, melyre a csapat másik fele jár. Nem távolodom el túlságosan, így a fiatal vámpír észrevesz majd, ha visszafordul. Feljebb jutva észreveszem, hogy a három okostojás már bajba is került... Néhány szamuráj veszi körbe őket. Nem hinném, hogy ez nagy fenyegetést jelent három felfegyverzett és kiképzett katona számára, de azért jobb ha figyelemmel kísérem az eseményeket. Nem lehetünk tőlük túl messze, csupán pár száz méterre, így szükség esetén könnyen beavatkozhatok akár fegyverrel is. Viszont a kis felfordulás jó hatással van a mi rejtőzködésünkre, hisz a környék szinte üres lett. Amint társam visszatér a ruhákkal közelebb indulunk a csapat többi tagjához.

A ruha darabok számomra ismeretlenek voltak azt sem tudtam férfi vagy nöi holmit vizsgálgatok. Szerencsére nem történt galiba mert hasonló ruhákat vettem magamra mint Darren mert néha rákukantottam ő mit választ. Mikor befejeztem az öltözködést léptem egyet előre, hogy lássam nem akadályoz-e a mozgásban. Mint kiderült a ruha tökéletesen állt rajtam. Önvizsgálat közben észrevettem, hogy Darren mellém állt és figyelt valamit. Nemsokára észrevettem amit ő is pár szamuráj kinézetű fickó szóba elegyedett a mi kis elöörsünkel. Arra gondoltam, hogy ezek a beképzelt alakok talán eltudnak bánni néhány gyenge emberrel. Nem tüntek valami erősnek én az ilyenekkel nappal szoktam elbánni. Gondolataimat a hátam mögül jövő szipogás szakította félbe.Gyorsan hátranéztem és egy kisfiút láttam aki majdnem elbögte magát ilyetébben. A gyerekről Darrenre néztem értettlenül miért nem vetük észre, hogy ez a kölyök közelít felénk. Ekkor hírtelen elszabadult odalent aa pokol. Gépfegyverek hangos zajátol telik meg a környék. Az egyik szúper katona felpofozott egy lovat a kolibri egy bottal hadonászott és a nagypofájú fönök pedig kikapott egy szimbiontát. Pont olyat amilyen a társunknak is van. A páncéljárra fonodott rá így nem fogott rajta a golyó. A kölyök kiabálásával nem is foglakoztam ellenben a domb tetején lévő toronyból jövő robajal igen. Egy pilanatra mintha a pokolban teremtünk volna. Minden lepusztult volt és mindenki halott. Csak az a szimbionta tünt élőnek akivel az a nagyágyú viaaskodott. Ez midössze egy pilanatig tartott. A toronybol ezután mindenféle szimbionta kezdett özönleni a még mindig harcoló társaink felé. Számukat harmincra becsültem. A másik nagyon meglepő az volt, hogy a bömbölés abba maradt. Hátra néztünk és két fekete szimbionta állt mögöttünk.
Imádom a jó csatákat de most sajnos küldetésem van. Egyáltalán nincs inyemre othagyni egy jó csetepatét de a töbieknek tudniuk kell a nyakukba zuduló veszélyről.
-Hé Darren sajnálom de itt kell hagynalak hogy szoljak annak a két szerencsétlennek és kolibrinek a hatalmas tömegről. Remélem elboldogulsz ezekkel egymagad is.- mondom neki egyáltalán nem boldog arcot vágva. Majd fénysebeségre kapcsolok és meg sem állok a társainkig.
-Hé emberek pucolás váratlan vendégek közelednek!-
Ha szükséges a szimbionta mögé suhanok és kegprobálom kitörni a nyakát.
(Tudom még kicsit sérült lehetetk da minden bele adok amire akkor képes vagyok.)

A harc elkezdődik, és gyorsan leszedünk pár lovast, de a kezdeti hirtelen jött támadásból származó túlerőnk talán kicsit vissza húzódik, mikor már észhez térnek a harcosok. Az egyik lovas egyenesen nekem iramodik, míg egy másik harcos a lábam felé próbál vágni. Próbálok egyszerre két legyet leütni, és elvetődni a a lábamra irányult vágás elől ellenkező irányba, így remélem a lovas beleszalad abba a kardba amit nekem szántak volna. Ám ha nem, akkor is van egy pót tervem. A földön feküdve fegyveremmel egy kisebb sorozatot engedek a lovon ülő testére,/ fejére attól függően melyik a tisztább célpont, majd a másik szamurájt is célba véve ismét elengedek egy sorozatot még mindig a földön feküdve. Remélem, hogy lövéseim célt érnek.

Miután Borzalmino visszatér a ruhákkal gyorsan felveszem a szükséges darabokat, furcsa több évszázad távlatából ismét efféle ruhadarabokat látni, de még emlékszem mi hogy van, így nincs problémám. Ifjú barátom még életében nem láthatott efféle ruhákat, mivel folyton azt leste, hogy én mit veszek fel. Ez nem baj, hisz látszik, hogy próbálkozik. Szemeim a távol kialakult helyzetre szegezem, a helyzet egyre feszélyezettebbé kezd válni, látom, ahogy társaim a fegyvereikhez nyúlnak. Sejthető hogy lassan megteszik a szükséges megelőző lépéseket.
Azonban figyelmemet egy kissé meglepő hang zavarja meg, megfordulok és velem szemben egy kis gyermek áll. Látszik rajta, hogy fél tőlünk, nem tudja kik vagyunk és mit keresünk itt. A sírás küszöbén áll. Sok mindent tudok, de azt nem hogy hogy kell egy gyermeket megvigasztalni. Már épp belekezdenék egy kis akadozó-dadogó monológba, hogy megnyugtassam. De még mielőtt kinyögném az első szót meghallom a fegyverlövéseket. Hátrakapom fejem és látom a zuhanó élettelen testeket a földre hullani, nem volt meglepő, hisz mégis gépfegyver a kard ellen. Azonban egy zavaró tényező is felfedte magát. Az egyik szamuráj egy szimbionta birtokosa, szinte látszott, ahogy a golyók lepattantak testéről. Már épp indulnék meg a trió felé, amikor a kisfiúnál elpattan az a bizonyos cérna és hangosan bömbölni kezd és hangos robaj hallatszik a központi torony felől.
Ekkor a táj teljesen megváltozik, feltehetőleg világ valódi arculata tárul elénk. Az ég eltűnik és helyette a maró felhő tűnik elő, a kis régi falu helyén pedig a modernkori város romos épületei jelennek meg. Az összes ember és állat, melyek eddig még eléggé elevenek voltak és társainkkal hadakoztak mind élettelenül hevertek. Az egyetlen élő a szimbionta volt. Ezután a táj visszaváltozik az eddigivé. Az előbbi robaj felől most szimbionták hada áramlik, ha jól láttam körülbelül harmincan lehetek, és a kis társaság felé tartanak. Nem hinném, hogy ők harc közben észreveszik őket, így figyelmeztetni kell őket az érkező veszélyre.
Ekkor eszembe jut a fiú, az iménti hangos sírás abbamaradt, így hátrafordulok, hogy megtudjam mi történt vele. Kissé meglepő volt számomra, hogy helyén két fekete szimbionta állt. Korábban gyakran küzdöttem „ilyenekkel”… Így tudom mire képesek, és tudom, hogy megvan a tudásom ahhoz, hogy elintézzem őket egyedül is. Már épp intenék a fiatal vámpírnak, hogy induljon. De mintha megérezte volna mire gondolok már szedte is a lábait, habár látszott rajta, hogy nem nagyon akarja kihagyni a harcot. Így egyedül maradtam két vendégemmel szemben.
A kis távolság végett lőfegyverem felesleges lett volna előrántanom, sőt, megmerem kockáztatni, hogy időm se lett volna rá. Ehelyett két évszázad harcművészeti tudására kell támaszkodnom. Abból kifolyólag, hogy ellenfelekről és nem ellenfélről beszélünk, inkább a védekező harcművészetre kell hangsúlyt fektetnem, és eközben gyors, egyszerű, mégis hatásos csapásokat mérni rájuk. Ehhez először is felveszem a kezdő pozíciót, majd karmaim kiengedve várom a lények lépéseit.