Sivatag

Sehol, Semmikor

A sivatag végtelen és enyhén meleg. Az idő meglepően langyos, az égen nincs nap mégis gyönyörű és tiszta kék ég van, világosság. Teljesen csend van, sehol sem lehet hallani egy szót se. A szél nem fúj.

/Körönként egy karaktert engedek be. Egy napot várok, hogy mind írjatok, ha az alatt nem írsz újra kört váltok./

Először egy lila fényből Namor csapódik egy homokbuckába.

Namortól méterekre Amerika Kapitány landol kényelmesen talpon.

/Ezek rövid reagok lesznek, bocs./

Halálom igencsak kényelmetlen lett volna, de nem történt meg. Kezemben a pajzzsal, szememet pedig becsukva érkezem meg egy helyre. Mikor felnyitom pilláimat, elvakít a fény, melynek nincs forrása. Magneto sehol, igazából semmi nincs sehol. Egy sivatag kellős közepén állok, ruhám kifogástalan állapotban feszül rajtam. Körbetekintek. Kellemes melegség van itt, kezeslábasban egy kicsit izzadni is kezdek, kigombolom a felsőmet, majd kezemmel árnyékolva körbetekintek. Egy repülő alakot látok. Talán angyal? Ez lenne a túlvilág? Ám ahogy hozzászokik a szemem a fényhez, felismerem. Namor az. Halál híre lesújtott, vele is Magnetó végzett. Nem igazán ismertem személyesen, hisz akkor még nem öltöttem magamra a piros-kék-fehér színeket, s vettem magamhoz a pajzsot.
Miféle hely ez? Mit keresek én itt? miért csak Namor van itt? Intek feléje egyet, barátságosan, bár nem hiszem hogy felismer. Arcomon a maszk fenn van, és amúgy sem ismertem személyesen...

Kapő és Namortól méterekre egy bucka mögött ébred fel Kozmosz. Rajta múlik, hogy hallgatózik vagy oda megy a két férfihez.

A nevemen szólít, majd közelebb repül. Megkérdezi, hogy kerültem ide, és már itt bajban vagyok. Vajon honnan tudja, a nevem? Mielőtt még túl sokat gondolkoznék, egyből válaszolok neki:
-Hát... meghaltam... azaz majdnem. Magento engem is elpusztított mint annyiunkat. De, honnan tudod a nevem? Már rég meghaltál te is amikor aktív lettem?
Miután így kimondom, egy kicsit gondolkozok is, hogy mi van, érzem, mintha valami fontos dolgot kihagytam a gondolkodásomból... Csak mi a franc lehetett az? Mindegy, a lényeg, hogy egy igencsak erős, és rendes emberrel (hát atlantiszi, de nem mindegy?) vagyok itt, a sivatag közepén. Bármi is legyen az oka, hogy itt vagyunk. Majd kiderül.
Miközben beszélek, továbbra is kémlelem a tájat, reménykedem benne, hogy találok valamit ami elüt az egyhangú sivatagtól, esetleg egy másik embert.

Ahogy a robbanás nekivágott a hajónak, és roppant valami a gerincemnél, ami valószínűleg maga a gerincem volt, már éreztem is a halál kegyes ölelését magam körül, kellemes volt, és nagyon meleg, amit már régóta nem éreztem, és pokolian fájt! Elsötétült a kép, úgy véltem vége, éreztem hogy a szemeim csukva vannak, és hogy nem ott vagyok, ahol ezelőtt, egészen biztosra vettem hogy meghaltam, és hogy az örök vadászmezők egyikének a közepén pihenek, így hát ki is akartam élvezni a helyzetet, ami viszont már nem sikerült, mert két ember beszélgetésére lettem figyelmes. Reakcióként azonnal kipattantak a szemeim, amiket kénytelen voltam eltakarni a kezeimmel, roppantmód zavaró tud lenni a nagy sötétség utáni hirtelen fény. A következő dolgom volt, hogy egy hirtelen mozdulattal felültem és szép lassan körbenéztem, egy sivatag kellős közepén voltam.
~ Ez lenne hát a pokol? ~ S ezen gondolattal egy időben eszembe jutott hogy mi történt velem, és belenyilallt a hátamba az az ismerős fájdalom, amely jelenleg most csak a képzeletem szüleménye volt, de bőven elég volt ahhoz, hogy könnyeket csaljon a szemembe, melyek fénylő csillagokként ragyogva folytak végig az arcomon. Egy kellemetlen mozdulattal kaptam a gerincemhez, s realizáltam, hogy nincs eltörve, ez alapján pedig biztosra vettem hogy meghaltam, és a hangok pedig igazoltak arról hogy nem vagyok egyedül, és arról is hogy iszonyatosan csendes a táj, igazából a két.. Férfin?.. Kívül nem hallok semmi mást, még csak apró zörejeket sem. Vettem pár mély levegőt, letöröltem a könnyeim, szép lassan felálltam a padlóról, majd egy könnyed kézmozdulattal finoman éppen csak a talaj fölé emelkedtem. Kíváncsi vagyok hogy kik beszélgetnek, és így könnyebb megmászni a buckát, mintha felgyalogolnék rá. Nem sokat értek abból amit beszélgetnek, de a "háború" és " Amerika Kapitány " szavakat sikerül felismernem. Mindkettőnek értem a jelentését, az egyik egy nagy véres esemény, ami nem meg lepő, a másik pedig egy kitüntetés egy már rég halott embernek, aki elviekben a legtöbbet tett Amerikáért a második világháború során, de semmi más. Szép fokozatosan fentebb emelkedek, elsőnek csak finoman átlesek a bucka teteje felett, majd realizálván hogy ketten vannak, és inkább egymásra figyelnek, csendesen, sárgás fénnyel körbeölelve, de azért csak óvatosan fentebb emelkedek.
- Emberek?.. - Kérdem meglepetten.
- ... Sosem hittem hogy valaha is ismét látni fogok bárkit is az emberi fajból, főleg nem Amerika Kapitányt... Bár, a történelem könyvekben nem volt magán ilyen.. Gönc. - Mondom, a végére kissé eltűnődve, bár csak sejtem hogy a pirosos-kékes-fehéres ruhás lesz a kapitány, biztosra nem akarom mondani, de ezek végül is Amerika színei.

A trió szavait az zavarhatja meg, ahogy Plague besétál oldalról. A férfi zavartan jár, mintha már itt lenne pár perce, de csak most venné észre a többieket.

Ijedten nézek a hirtelen agresszív Namorra, aki rám szegezi a szigonyát. Próbálok kicsit hátrálni, miközben arcomon az értetlenség totális kifejezése honol.
-Igen háborúban haltam meg... ahogy te is. Meg mindenki más is.
Itt kicsit megszorítom kezem a pajzson, és nyelek egyet mielőtt folytatom.
-2028... és mivan?
Röpke pillanatig feldolgozom az infót, majd a felismerés szikrája villan a szememben.
-Áhh... Biztos Steve-re gondolsz... Ő sajnos szintén eltávozott, én igazság szerint II. Amerika Kapitány vagyok, a harcok között lettem Bosszú Angyal, de végül Magneto legyőzött. És Apokalipszis Lovasa? Biztos hogy nem... Nem is tudnék ártani másoknak.
És itt veszem észre a megérkező Kozmoszt. A sárgán derengő lány/nő is megszólít. Úgy látszik engem most mindenki össze fog keverni szegény Steve-el, nyugodjék békében. Neki is elmondom amit Namornak:
-Én nem az a kapitány vagyok... hanem egy másik.
És itt jelenik meg a harmadik fél, egy fura férfi, akinek köszönés helyett is csak ennyit mondok:
-A nevem Jeff, és nem én vagyok Steve. Ő meghalt.

Érkezik válasz, de egyáltalán nem az amire számítottam, kezdeti reakcióként csak furcsállva oldalra biccentem a fejem, majd kis hezitálás után megszólalok.
- Nem emlékszem, hogy az Amerikai Nagyhatalmaknak lett volna másik kapitánya, főleg hogy a húsz éves olajháború óta béke honol a Földön, ez pedig több mint másfél évszázada volt. - Mondom miközben megdörzsölöm az állam, felettébb furcsa, talán az elmúlt 5-6 évben kirobbant volna egy újabb háború? Nem tartom valószínűnek. Nem támadnak, nem fenyegetőznek, úgy tűnik viszonylag megbízhatóak, szóval szép lassan közelebb lebegek hozzájuk, ámbár az új személy felbukkanására kissé megtorpanok, nem tűnik túlságosan bizalomgerjesztőnek, de ki tudja, lehet hogy ő itt a " legjobb " úgymond, lelkileg, kinézet alapján nem akarom elítélni, ellent mond az életem törvényeivel.
- Lord? - Kérdezek vissza, szinte csak megszokásból, emberi természet, akkor is visszakérdezünk, ha értjük hogy mit mondanak nekünk.Közben pedig leszállok tőle egy nagyobb lépésnyire, és eloszlatom a sárgás fényt, néha már irritálóan hat rám, de szerencsére ez csak néha van. Kellemes a homokon állni, régen, nagyon régen éreztem már hasonló érzést, és azt se igazán sokáig.
- Egy nemesi származású, értem, ám sosem hallottam Atlantiszról, sem pedig Lemúriáról, talán az afrikai királyság két országa? - Kérdem érdeklődve, majd ha kapok rá választ, utána még kénytelen vagyok hozzá fűzni eme egészhez hogy.
- Sarah Storm, de hívjanak inkább Kozmosznak. A Galaxis Védelmezőinek egyik tagja vagyok, vagy lehet már csak voltam. - A végére megdörzsölöm az állam, ebbe így felettébb kellemetlen belegondolni, de legalább jó célt szolgálva hagytam ott őket.

A négyes tárgyalását a lefelé érkező Fúria lángjai szakítják meg. A nő az égben jelent meg és most lassan lebeg le, ahol pár embert vett észre.

/Ma inaktív vagyok (Yvette nálam van), de a minimum, hogy menjen ez a kaland folyamatosan /

Erős karok tartják már összetört testem. Nem érzem a levegőt tüdőmben, kipréselődik teljesen. A fájdalom karmai vésték magukat belém, marják testem, csontjaim, hogy porrá legyenek bennem. A világ robaja elhalkul és már csak a démon arcát érzékelem elmosódva. Kezemet emelem, hogy megérintsem, talán utoljára, megköszönés képen. Villanás. Mint a szupernova fénye úgy vakít el engem, majd ölel körbe a kellemes melegség. Nem érzem a testem, nem érzem a fájdalmat. Meghaltam volna? Több mint valószínű, hisz mi más történhetett volna velem? Csak sajnálom hogy a démontól nem tudtam elköszönni. Utoljára szemébe nézni hálásan, hogy próbálta megmenteni az életemet. Vajon ő is meghalt? És ha igen, a Pokol találkozunk majd? Lebegek. Körbeölelnek a lángok és érzem ahogy ereszkedek. Lenézek és elképedek. Hova kerültem? Ez lenne a Pokol? Mert a Menny biztos nem. Hisz ott angyalok játszanak hárfán. Itt pedig... Sivatag. Akkor a Pokolba se juthattam. Ott a démonok katlanban főzik a bűnös embereket vasvillával kevergetve őket. Egy kis csapat az amit szinte azonnal meg is pillantok. Leereszkedek hozzájuk, csak pont olyan távolságban, hogy általam kibocsátó hőtől ne égjen le a bőr a képükről. Kialszok mint a gyertya, vörös X-menes ruhám rajtam van. Rájuk nézek, bár sosem láttam őket életemben. Jobban végignézve rajtuk csupán Amerikai Kapitányt ismerem fel, amin meg is lepődök, hisz tudtommal ő már sokkal hamarább halt meg, mint ahogy én megszülettem volna. Talán nem is létezik pokol van menny. Talán a szuperhősöknek erre külön sík van kialakítva az istenek által. Ez az egyetlen magyarázat. Még mindig kicsit megszeppenve bár, de úgy döntök bemutatkozom, kimutatom barátságos szándékaimat.
- Öhm... kellemes napot kedves társaság. Talán önök megtudnák nekem mondani, hogy hová cseppentem? Mert se Pokolnak, se pedig Mennynek nem mondhatnám ezt a helyet, márpedig ha jól sejtem, meghaltam. Azt hiszem... - kicsit eltűnődök ezeken a szavakon, valójában tényleg nem vagyok biztos abban hogy meg e haltam.
- Bocsánat, be se mutatkoztam. Radoslava Vasilovij, avagy Fúria, X-menes vagyok. Vagy talán már csak voltam...? - mondom kicsit zavarodottan és hadartan, érezni benne az enyhe orosz akcentust. Az utolsó kérdést inkább magamnak tettem fel, minthogy a többieknek. Egyik személyről a másikra nézek, tekintetem úgy cikázik köztük akár a kolibri. Nem vagyok biztos benne hogy ők milyen szándékúak, így mégiscsak inkább maradok felkészülve, ha netán harchoz folyamodna. Bár nem vagyok biztos abban hogy egyedül képes lennék mindent egyszerre leverni.

Nem úgy válaszol mint ahogyan azt vártam, és nem is igazán értem hogy miért, kellemetlenül megvakarom a tarkómat, majd egy enyhe sóhajt is megeresztek.
- Sajnálom ha esetleg... - Ekkor jelenik meg szinte ismételten a semmiből egy nő az égen, akit tetőtől talpig lángok borítanak. Szokatlan látvány ez számomra, hiszen ilyet még az űrben sem tapasztaltam, ott pedig aztán van elég sok bizarr dolog, ámbár azt hiszem ez nem meglepő. Azt hittem már minden furcsaságot láttam a világban, de úgy tűnik hogy tévedtem. Vissza tekintek Namorra, kissé megköszörülöm a torkomat .
- Szóval... Sajnálom ha esetleg megsértem valamivel, nem vagyok tisztában ilyesféle etikettekkel, ha kérhetem az ilyesmit ne vegye figyelembe. - Kis hezitálás után ismételten az újonnan érkezett lányra terelem a figyelmem, aki x-mennek mondja magát, mint ahogy Namor is, ez egyre jobbnak ígérkezik.
- Sarah Storm, de inkább Kozmosz, Galaxis védelmező... Mellesleg, üdvözletem. - Rövid bemutatkozás, nem akarom sokszor megismételni magam. A kérdésén elgondolkodva végül megcsóválom a fejem.
- Mi sem igazán tudjuk hogy hol lehetünk, már ha jól sejtem. - Ezen a ponton végig nézek a többieken, és ha nincs olyan reakció miszerint valaki tudja, akkor folytatom.
- Ha jól sejtem akkor mind hasonló cipőben járunk, jómagam a gerincem eltörve jutottam ide... - S ekkor ismételten eszembe jut az a fájdalom, amitől kényszeresen végigsimítok a gerincemen, erre a kis időre elhallgatok, ám nem tart sokáig, pusztán pár keservesen csendes másodperc.
- Kik azok az x-menek? - Kérdem végül kissé értetlenül, alig vagyok itt pár perce, de máris egy csomó olyan dologról beszéltek nekem, amiről eddig soha életemben nem hallottam, de még igazából csak hasonlóról sem.

További alakok érkeznek ide, és a halál úgy látszik közös pontunk. Namorrol kiderül, hogy ez egy másik Namor, de legalább rokonok. Bosszúangyal, és X-men, szóval kétségkívül jó harcos, és jó katona. Egy fura alkatú, szinte állatias lény nagy sebességgel közelít felém, így nincs időm a Fúriaként bemutatkozó lángoló nőszemélyt (szintén X-men) üdvözölni, sokkal inkább a védekezésre összpontosítok. Pajzsomat magam elé emelem, és várom a fickó támadását, majd egy szolid lökéssel (semmi kép sem szándékozom kárt tenni benne) arrébb taszajtani, hátha tárgyalni kíván. Őszintén nem tudom, ártani akar-e vagy csak üdvözölni, de a karmai igen élesnek tűnnek.
Mást nem igazán csinálok, igyekszem kitalálni hogy miért vagyunk itt, ezért minden agysejtemmel gondolkozni kezdek, hátha kiötlök valamit a következő percekben.

Az öt alak újabb lilás fényt lát és egy nő esik ki abból bele a homokba. Glori feje picit fáj az érkezéskor,d e utána hamar rendbe jön. nincsenek fájdalmai vagy sérülései, ahogy senkinek se.

/24 órás körváltás, szóltam. Nem akarok a prológgal sokat vacakolni./

Végignézek a férfin, elég érdekes számomra amit mond és viszonylag meg is lepődök eléggé. Atlantiszi? Hallottam rólunk, de a mi világunkban már évszázadok óta kihaltak egy szörnyű katasztrófa során, ami már inkább csak gyerekmese, nem is legenda. Emlékszem ahogy apám mesélt nekem régen róluk, még amikor kisgyerek voltam, szép esti meséknek véltem őket, amiknél szépeket álmodtam. Most pedig ezek a mesék megtestesültek előttem. Herceg? Nyilván akkor előkelő személyiség, ami már a magatartásából is látszik kicsit. Enyhén hajolok meg tisztelettudóan, attól hogy életemben nem láttam atlantiszit, az még nem azt jelenti hogy a hercegüknek nem fogok meghajolni.
- Valóban megtisztelve érzem magam Uram, hogy találkozhatok egy Atlantiszival, méghozzá egy Herceggel! Nálunk az Atlantisziak csak mesék a gyerekeknek, úgy tartják évszázadokkal előttünk már rég kihaltak. Most pedig... - kicsit lágyan elmosolyodom ahogy szemeimmel lassan végigpásztázom a férfit, ha már szerencsém van egy ilyen személyhez, szeretném őt alaposan eszembe vésni. A fura lányra pillantok, aki Kozmosznak mutatkozik be. Eléggé fura lény, hirtelen nem is vagyok biztos abban hogy mutáns e, vagy valamilyen más lény egy másik világból. Megjelenése valóban olyan, mintha maga az univerzumot képviselné. Talán kissé kellemetlen lehet számára, ahogy szinte szó szerint bámulom őt, szintén meg szeretném őt jegyezni életem végéig. Életem végéig... kicsit elmosolyodom ezen, hisz életem pont itt vért véget. Vagy talán nem is? A Galaxis védelmezője, ami azt jelenti, hogy elég nagy hatalma lehet. Jobb ha nem haragítom őt magamra. Kérdésére hogy kik azok az X-menek kicsit elgondolkodom, fontolgatom hogy tudjam egyszerűen, röviden és főleg értelmesen megmagyarázni.
- Hát... nos, az X-menek azok a mutánsok akik az emberiséget védelmezik a gonosztól. Hogy is mondjam... amolyan mutáns csapat - érzem ahogy minden egyes szónál remegnek az ajkaim és hadarok, nem bírom kinyögni magam. Sose tudtam semmit elmagyarázni, de mindegy is. Remélem hogy a lényeget kifogtam. Hirtelen Amerika Kapitány viselkedését veszem figyelembe, ahogy pajzsát előre tartva védekezik valamilyen állatszerű lény ellen. Eléggé hülyén érzem magam hogy talán ő az egyetlen aki figyeli éberen a környéket, hisz ezt a lényt eddig még észre se vettem. Az helyett hogy figyelnénk hátha felbukkan valamilyen ellenfél inkább fecsegünk mint a kofák a piacon. Szintén a lény felé fordulok, nem borítom magam lángba, de azért felkészülök az esetleges harcra. Egy újabb személy érkezik, egy nő, ki nyilván szintén oly zavarodott mint mindannyian voltunk mikor először ide keveredtünk. Csak szemem sarkából pillantom meg, ahogy Atlantisz Hercege a nőhöz siet, kit átölel és csókol. Egy pillanatra el is felejtem az esetleges állatformás lényt, halovány mosoly fut végig arcomon. Érzem ahogy elpirulok és szinte beleremeg abba ahogy ők ketten egymásnak esnek. Irigység. A puszta irigység fut rajtam végig, hisz én hiába vagyok már fiatal hölgy, szívemet senki sem rabolta még el, de még csak meg sem csókolt. Elfordulok tőlük, nem akarom tovább látni ahogy boldogok ezen a szörnyű helyen.

Az újonnan érkező lebegő nőszemély bámulására kissé kellemetlenül érzem magam, régi olyan érzéseket idéz fel bennem, amiket reméltem hogy soha többé nem kell majd átéreznem. Lehajtom a fejem, nem úgy teljesen le, csak hogy úgy valahova a horizontra nézzek, majd hogy ne legyen feltűnő a dolog, a kapitány felé fordulok, és szemlélem hogy mit ténykedik. Egyenlőre semmi változás az előző helyzethez képest, ez pedig kissé megnyugtató, vagy csak az én szemem csal, sosem lehet tudni, bár én egészen biztosra veszem hogy a józan eszem megvan, mert miért ne lenne? A szemeim pedig nem fognak nekem hazudni, bár már sok példát hallottam arra hogy nem az volt a valóság amit láttak, velem ilyen még sosem fordult elő. Kissé kellemetlen érzés ismételten felnézni, amikor belekezd a magyarázatba, de igyekszem magam túltenni rajta, végül is az emberi természet része, mint megannyi más dolog amivel az életem során megismerkedtem, esetleg megtapasztaltam. Szavai végére enyhén elmosolyodok, majd bólintok.
- Értem, ezek alapján egészen szimpatikus társaságnak tűnik, ámbár nem értem, hogy... - S ezen a ponton ismételten el kell hogy hallgassak, hiszen egy újabb tag csapódik be közénk, szinte szó szerint, az esése nem tűnik kellemesnek, s az egész olyan hirtelen történik hogy igazából senki sem tud még csak reagálni sem.
~ Vajon hányan leszünk még? ~ Fut át eme rövid gondolat az agyamon, majd nézem a kibontakozó közjátékot, alap helyzetben, ha nem hallanám egyes szavaikat, nem érteném hogy mi történik, de így meglehetősen tiszta a kép, tipikus: A herceg és hercegnő ismételten egymásra talál helyzet.
- Óh a szerelem, minő ritka éke a világnak, főleg mely valóban tiszta és bűntől mentes, mint ahogyan azt az oltárnál megfogadják még mindannak elején. - Hangos gondolatok, így vélekedek a dologról, de nem örülök neki, ám az arcomra mégis mosolyt erőltetek, keserű mosolyt. Régi, rég elfeledettnek hitt emlékek törnek rám, mint tucatnyi kínzó látomás, s könnyet csalnak szemeimbe, melyet szégyenlősen próbálok elrejteni tekintetem elfordításával. Kegyetlenség ezt látni, olyan érzésem támad mintha émelyegnék, mintha... Üres lennék belülről, s a szívemre hatalmas súlyokat aggattak volna, melyek kényszerítik hogy szakadjon ki a helyéről emésztő fájdalmában. Lassan megremegek, és veszek pár lassú levegőt, hogy megnyugodjak, ám ezen lassú ciklust néha megtöri pár " szipogás ". Végül teljes mértékben elfordulok a turbékoló pártól, s egy könnyed kézmozdulat után, fényt árasztva a levegőbe emelkedem, majd másik kezemmel, egy roppantmód pocsékra sikeredett, néma ásítást színlelve letörlöm azt a pár csepp szökésben lévő könnycseppet, melyek galád módon arcomon keresztül a homok felé menekültek. Fentebb emelkedek, egészen a nő mellé, körbenézek a tájon, majd eszembe jut egy újabb kérdés, amellyel nem titok hogy egyúttal a gondolataimat is próbálom elterelni.
- Kik... Illetve mik azok a mutánsok? -