Sivatag

A csapat olyan hatvan métere észre vesz egy konyhát. Szó szerint ez egy konyha padló a sivatag homokán. A padlón bútorok és középen egy asztal. A sütőnél pedig egy pufi komornyikokat idéző mellényes, alacsony, fekete hajú, kopaszodó alak pakolászik.

Kozmosz szavain a szerelemről kicsit elgondolkodom, miközben a fura lény még furább viselkedését figyelem. Olyan mintha nem ellenség, hanem inkább Amkap barátja, esetleg házi kedvence lenne. Fülemben még mindig ott cseng a démon hangja, kicsit elpirulok, túl sok érzelgőség vesz engem körül. Beleszerettem volna talán? Egy démonban...? Saját magamat nevetem ki elmémben, hogy egyáltalán ilyen dolog felmerült bennem. Hisz ellenségek voltunk, csak megmentettük egymás életét. Azaz... én egyszer megmentettem az övé, hogy ő meg e mentette az enyémet, arra már nem igazán vennék mérget. Kozmosz kérdése zökkent ki gondolkodásomból, miközben a fura lényt figyelem.
- Ez a maga házi kedvence? Vagy barátja...? - kérdem Amkaptól, de nem nézek rá. Szemeimmel ismét kelletlenül a szerelmes párosra vándorlok, úgy válaszolok Kozmosznak.
- A mutánsok olyan emberek akik születésüktől fogva különleges képességgel vagy képességekkel rendelkezik. Ezek csak többnyire csak kamasz korban kezdenek felbukkanni, az érzelmi indulatok során. Vannak mutánsok akik nem gyakorolják a képességüket mert félnek hogy a társaság kitoloncolja őket a társadalom küszöbére. Vannak akik jóra, vannak akik rosszra használják, de vannak akik egyik félhez sem állnak be mert úgymond normális életet akarnak élni. Hétköznapit - magyarázom neki, remélem hogy a válaszommal elégedett lesz.
- Te mindig így néztél ki? Mármint... így születtél? - kérdem tőle kíváncsian, remélem hogy nem tettem fel neki olyan kérdéseket amikkel megbánthatnám. Sosem láttam hozzá hasonló mutánst vagy lényt, így nem is tudom hova sorolni őt. Amikor Atlantisz Hercege közelebb hozza a nőt és bemutatja mint hercegnőt, neki is megadom a kellő tiszteletet és lágyan hajolok meg.
- Örvendek hogy megismerhetem önt, Glória Hercegnő - mosolyodom el kedvesen és barátságosan, majd jó magam is bemutatkozom.
- Radoslava Vasilovij, de röviden csak Fúria - mondom nyugodtan és röviden. Ha a Herceg nem mutat a konyha felé, talán észre sem veszem. Mikor meglátom, eléggé elképedek, sőt, azon kapom magam hogy egy kicsit a számat is kitátom az egészre. Gyorsan becsukom és kicsit értetlenül pislogok. A többiekre nézek, nem tudom mit kell tenni, sosem voltam egy vezetői típus, így inkább a háttérben maradok ezzel itt is.
- Most nem tudom hogy ennek örülni kéne e, vagy sem... - nyögöm ki magamnak halkan.
- De ha van nekik csokis palacsinta, akkor nyilván ez a hely nem lehet a pokol - mondom inkább magamnak és már csak a gondolattól is összefutott a nyál a számban. Csokis palacsinta! De rég ettem már ilyet... Halkan indulok el a Herceg után, mikor elérjük a konyhát, megállok mögötte, onnan figyelem a dolgokat. Felteszi a két legfontosabb kérdést, izgatottan várom rájuk a válaszokat.

Kerekednek a dolgok, nyáltenger, filozofálás, egy enyhe konfliktus is mind-e mellé, én meg csak szimplán haza akarok menni, kezd elmenni a kedvem a társaságtól, remélem nem sokáig kell elviselnem hogy itt nyálazzák egymást. Természetesen nem zavarna mert, szeretik egymást de... De nem tudom egyszerűen nem bírom, miért pont egy párnak kellett ide jönnie? Miért nem jött helyette inkább valami, valami nem tudom mi, akármi, még idegesítő is lehet de inkább mint ez így! Mindenesetre is a tekintetem igyekszem máshová terelni, főleg a kapitányra, ő egész jól megvan azzal a micsodával amiről nem tudom eldönteni hogy agresszív, vagy barátságos-e, ámbár úgy vélem ha ártó szándéka lenne bárki felé is innen a csapatból, akkor nem úgy viselkedne, ahogyan. Fúria magyarázatára kissé oldalra biccentem a fejem, a tekintetemen látszik hogy számomra mindez meglehetősen furcsa, és némiképp enyhén szólva is nagyon meglepő.
- Érdekes, sosem hallottam még ilyesmiről, mindenesetre is felettébb érdekesnek hangzik, s ha jól értem akkor maga is mutáns. - Igen jól kell hogy értsem, hiszen azt mondta hogy x-men tag, azok pedig mutánsok ha jól értem, szóval eme előző kérdésem fölöslegesnek ítéltetik magam által, de már kimondtam, és visszavonni nem tudom sehogy sem. A kérdésére kellemetlenül feltűnően megvakarom a tarkómat, és egy jó darabig nem is igen tudok neki válaszolni, mert csak annyit tudok kipréselni a torkomon, hogy:
- Öh... Ömm.. Én... Izé... Én.. - Majd még két-három ismétlés után sikerül összeszedni végül hogy mit is akarok mondani.
- Én.. Nem, egy... Egy gyermekkoromban elvégzett kísérlet eredménye vagyok.. Tudja... Rossz család.. - Hebegem ki végül nagy nehezen.
- Ez kissé kellemetlen.. - Teszem még hozzá csendesen, nem túl hallhatóan, valószínűsítem hogy más rajtam kívül nem is hallja, max csak tátogni látnak. Végül ezt az egészet Namor töri meg, aki kezdésként bemutatja a feleségét, pár nyugtató levegő vétel után a nőre nézek, aki úgy tűnik kicsattan az örömtől.
- Sarah Storm... Inkább Kozmosz.. Viszont. - Mondom még mindig kissé zavartan, majd abba az irányba nézek amerre az atlantiszi mutat, és a látványtól, nos elképedek, egy konyha a sivatag kellős közepén, ráadásul olyan ami már rég kiment a divatból... Úgymond, régi berendezések sokasága, melyeket már réges rég kivontak a forgalomból. Lassan közelebb repülök, s tenném is fel azt a bizonyos kérdést, miszerint hol vagyunk s miért kerültünk ide? De már megelőztek vele, így hát inkább megtartom magamnak a dolgot, vagyis igazából nem, az egyik részét nem tette fel.
- És hogy miért. - Teszem hozzá Namor szavaihoz, ez se elhanyagolható, mert ha meghaltunk és azért... Akkor legalább biztosak lehetünk benne.

A pocakos férfi mosolyogva néz az érkezőkre.
- Természetesen!
Mondja a férfi mosolyogva.
- Kérlek titeket, üljetek le. Mindjárt kész a süti.
Ezzel a sütő cseng egyet és miközben leülnek a hősök már, akik akarnak a férfi teljes nyugalommal vesz ki egy tálca friss és illatos csokis sütit. Ezt egy tálra rakja és közben hátra szól a helyet foglalóknak.
- Gondolom arra már rájöttek, hogy önök más-más realitásokból származnak. Ez az oka, hogy holtnak vélik a másikat vagy nem ismerték meg soha, pedig ugyanannak a csapatnak a tagjaik elvileg.
Mondja és kényelmesen kiosztja a sütiket.
- A saját világotokban a halál előtt álltatok, most új esélyt kaptok. Cserébe viszont van egy küldetésetek.

Az egész csapat elindul a különös konyha felé, közben Kozmosz beszédjét hallgatom. Az összes személy közül számomra ő a legszimpatikusabb és ezen kissé meg is lepődök, hisz utálom a nőket. Nyomorult konkurencia, akik egymástól lenyúlják a jópofa pasikat. Valahogy ebben a lányban ezt nem látom, de most őszintén és komolyan... Amkap az egyetlen pasi akiről azt lehetne mondani hogy még nem foglalt, de az ember sose tudja én pedig nem vagyok hajlandó leállni románcolni vele. Elég hogy a Herceg és Hercegnő románcát lépten-nyomon látjuk, kicsit undorító, kicsit meglep, hogy lehetnek ennyire szerelmesek egymásba. Tuti nagyon egymásra találtak. Nem fogok inkább velük foglalkozni, Kozmosz összegzésére bólintok nyugodtan.
- Igen az vagyok. Nem volt könnyű elfogadni ezt, főleg anyámnak nem, de hát... Minden család más - mondom neki kicsit elgondolkodva, enyhe mosoly húzódik arcomra amikor visszagondolok gyerekkoromra. Régi emlékek, mélyen bennem eltemetve. A lányra pillantok, s hallgatom szavait. Eléggé meglepődök, egy röpke pillanatra meg is állok és úgy meredek Kozmoszra. Saját magamat szidom azért, hogy ilyen tapintatlan voltam, nem akartam kellemetlen helyzetbe sodorni a lányt. Két gyors és nagyobb lépés között azonnal felcsatlakozok Kozmosz mellé.
- Ne haragudj. Nem akartam felhozni a kellemetlen emlékeidet... - mondom neki őszintén és felpillantok rá, arcomon egy szomorú, mégis őszinte mosoly, látni rajtam hogy sajnálom. Elérjük a konyhát, egy pocakos férfi üdvözöl minket. Felteszik a lényeges kérdéseket, így nekem nincs más dolgom mint csendben elfogadni a felkínált helyet és leülni. Csokis sütemény? Ez tényleg nem lehet a pokol. Ott nincs süti. Derültebb vidámság esik arcomra, csendben figyelem és hallgatom a társaságot. Más realitásokból vagyunk mind, erre már az elején rájöttem, de elég érdekes számomra. Kicsit összeráncolom homlokom, ha nem haltam meg, akkor hogy lehetek itt? Ide teleportálak az istenek? Vagy mi? Az hogy elvileg meghaltunk, de új esélyt kaptunk élni, számomra öröm hír, hisz így visszatérhetek a realitásomba, és ismét segíthetek ott, ahol abbahagytam. Legalább is remélem. Apró aggodalmak merülnek fel bennem társaim iránt. Mi lesz ha elbuknak mire én visszatérek? Ha a démonok elfoglalják a világunkat és mindenkit elpusztítanak. Hogyan telik az idő, ha egyáltalán telik? Most hirtelen a másik esély az élethez nem is tűnt számomra olyan jó hírnek.
- Elnézést, de nem igazán értem. Mindenki a saját világában elvileg meghalt és idekerült. Már mint akik itt vagyunk. Hogyan telik itt az idő? Ha netán visszakerül mindenki a saját realitásába, milyen idő után a halála után? Egy év múlva? Egy évszázad múlva? Vagy itt nem telik az idő és olyan mintha meg se halt volna? - pontosan tudom mit kérdezek, legalább is belül érzem, de lehet hogy szavaim nem adnak sok értelmet. Sose tudtam semmit elmagyarázni rendesen. Ha netán több év telik el halálunk után, akkor inkább vissza se akarok menni a saját világomba. Talán a félelem és aggodalom kellemetlen tangója teszi ezt bennem. Jobban kéne bíznom társaimban, és abban, nem hagyják elbukni az emberiséget.

Fúria szavaira együtt érzően bólintok, pontosan tudom milyen érzés ha az emberek nem tudnak, vagy egyáltalán nem is akarnak elfogadni, igaz ha jól értem végül is mindenki megbékélt vele, de egy kis ideig akkor is meg kellett tapasztalni hogy milyen ez, és azt az érzést... Senki sem érdemli meg, senki. Szép lassan kezd oldódni a feszültségem, főleg hogy elnézést kér, bár nem érzem úgy hogy valóban tartozna nekem ilyesmivel, de az hogy mosolyog, valahogy most annyira kellemesen érint.
- Ezzel... Semmi probléma, hiszen puszta emberi kíváncsiság csupán. - Mondom, s a hangomban könnyedén érzékelhető hogy sokkalta nyugodtabb, mint az előbb volt. Szimpatikus lány, a többiekkel nem hiszem hogy akár ennyire is eltudnék beszélgetni, Namort és a feleségét amúgy is szeretném kerülni, nincs szükségem efféle passzív lelki terrorra, a kapitány pedig... Őt nem tudom, csak nem hiszem hogy vele is akár tudnék normálisan beszélni, anélkül hogy bármi hülyeséget csinálnék, ami miatt csak én érezném magam ismételten pocsékul, vagy pocséknak, néha nem tudom megkülönböztetni a kettőt egymástól. Végül is odaérünk a pufók férfihoz, akivel úgy tűnik sokkal könnyebb lesz kommunikálni, mint az gondoltam, vagy ahogy azt közülünk bárki is gondolta, és meglehetősen kedvesnek is tűnik. Csendesen helyet foglalok az egyik széken, majd a sütikre nézek.
~ Nagyon finomnak néznek ki... Hmmm... ~ S bámulnám őket tovább, de a szavai kizökkentenek belőle. Igen, az már számomra is tiszta volt hogy másik realitásból, de még mindig nehéz egy kissé feldolgozni, talán van egy olyan hely, ahol mindenki olyan mint én? Ahol ez a megszokott? Talán...
- Ugyan annak a csapatnak a tagjai? Úgy érti hogy most, vagy már ezelőtt is? - Kérdem érdeklődve, nem hiszem hogy az én világomba ők lennének a társaim, ámbár lehet én vagyok túlságosan kételkedő, elvégre ez az első, és lehet egyben az utolsó ilyen élményem.

A férfi elmosolyodik Rado kérdésére.
- Természetesen az idő számotokra megállt, de a világnak nem. Nem fogtok itt megöregedni a küldetéseiteken, de a világokban az események zajlani fognak tovább. De elmagyarázok mindent.




Ezzel kozmoszhoz lép és az alkarjára rakja.
- Ezt neked majd hordoznod.

Némán állom végig az Időbróker beszédét, sőt, igazából már jó ideje meg se szólalok, csak a sütikből eszem egy párat. Olyan tucatnyit. A többiek felteszik a kérdéseket, én meg csak csöndben élvezem a helyzetet. Sok mindenre fény derül, például, hogy más realitásokból származunk, Namor csaja eléggé ömlengős, meghaltunk, és meg kell menteni a világot. Itt egy hosszabb bonyolult rész következik amit nem igazán értek, valami az időről, meg törésekről, meg következményekről, meg valami olyan hogy a világ nagy bajban van. Mi egy csapat szuperhős voltunk, de meghaltunk, de kövérkés barátunk tett róla, hogy mégiscsak életben maradjunk, és mentsük meg a világot a pusztulástól. A Kozmoszként bemutatkozott lány kap valami cuccost, ezen egy kicsit csodálkozok. Namorból inkább kinéztem volna a vezető szerepet, de a kopasz csóka csak jobban tudja. Az atlantiszi még egy kérdést is feltesz, mire én egyből egy másikat:
-Mikor indulunk, és hova?
Szeretem a dolgokat gyorsan letudni, pláne ha a világ megmentéséről van szó. Csapjunk akkor bele

Hamarosan a pufi alak elkezdi magyarázni hogy miért vagyunk itt, nagyjából mi a feladatunk, és ad egy jó adagnyi útbaigazítást és körítést, hogy kerek és érthető legyen a történet akár olyan tudatlan, ilyen téren mit sem látott személyek számára is mint én. Számorma teljesen új ez az egész, hiába a fejlett technológia, vagy az idegenek közelsége, ott sem volt ilyesmikről szó sem, de még csak teóriák vagy feltételezések sem. A beszéd alatt én személy szerint... Nos nem tudom hogyan vagyok, sokkoltságot és döbbentséget is érzek egyszerre, az állam nagyon le szeretne esni közben a helyéről, de igyekszem rá figyelni, ezért csak pár ritka pillanatban történik meg hogy kinyílik a szám, ám akkor is igyekszem gyorsan visszazárni ha észreveszem. Végül oda lép hozzám és rárak valamit az alkaromra, pontosabban azt az izét amin az állítása szerint a feladatokat fogjuk kapni, hatalmas megtiszteltetésnek érzem ezt így, de nem értem hogy miért pont én kapom, hiszen valószínűleg vannak itt sokkalta életképesebb személyek is.
- Ömm... - Kezdek bele szégyenlősen, de elakadnak a szavaim, s a számat az egyik ujjammal eltakarva kissé idegesen lesütöm a tekintetem. Végül egy kis feszült hezitálás után ismételten felnézek, és nyugodtabban sikerül folytatnom is.
- Miért pont én kapom ezt a feladatot? - Nézek kérdőn az alakra, valóban nem értem, hiszen biztos hogy lenne jobb jelölt, na nem mintha le akarnám mondani a dolgot, szívesen segítek bárkinek bárhol bármiben, hiszen erre esküdtem fel amikor beléptem a védelmezők közé, és továbbra is tartom magam ehhez, bár lehet ez most itt egy rossz példa, de ez az egyetlen dolog amihez jelenleg tartani tudom magam. És fontos megjegyeznem hogy a hangomban semmi ellenvetésre utaló jel sincsen, és a viselkedésemben sem, pusztán kíváncsiság.

Az Időbróker kedvesen mosolyog Namorra.
- A multiverzum nem régibben újra indult, de vannak rajta lehetséges bukások, lyukak, ha úgy tetszik. Mi ezeket foltozzuk be.
Mondja a férfi majd Kozmoszra néz.
- A te képességeid szerint lett a tallus rád tervezve. Minden rendben lesz. Ám indulniuk kell. A multiverzumnak szüksége van rátok.
Mondja a férfi és mire a csapat újra kérdezhetne a társaság elteleportálódik.

Folytatás:
https://xmenreneszansz.hungarianforum.net/t1217-elso-csoda#12207

Megvakargatom a homlokomat ahogyan arra a bizonyos multiverzumra kerül a téma, ha jól értem az is valami olyasmi lehet mint amit itt az idővel az előbb elmagyarázott, vagy pont az, nem tudom túlságosan sok ez így, és inkább nem töröm rajta magam hogy megértsem, hiszen ez a bigyusz elvileg úgyis segíteni fog nekünk abban hogy mit kell csinálni. A válaszára csak magabiztosan bólintok.
~ Milyen érdekes, magáz és tegez is minket, azt hiszem tetszik a stílusa. ~ Merengek el egy pillanatig magamban, majd kissé megrázom a fejem, ráeszmélvén hogy erre jelen helyzetben nem igazán van idő, hiszen hív a kötelesség, de hogyan is kéne nekikezdeni? S ez az a pillanat, amikor elhagyná a számat a következő kérdés, amelynek pontosan ez lenne a lényege, ámbár lehet már elhangzott erre a válasz, s csak én nem hallottam, azért jobb biztosra menni a dolgokban, azonban mielőtt még feltehetném a nagy kérdést, valamiféle villanást látok, aztán egy pillanatnyi sötétség... Majd aztán...

//Folytatás: Első csoda//